Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 20. szám · / · Idegen versek
Mi lelhetett, szegény fiú?
Magadba bolygasz, sáppadón. -
Madár se zeng már, kókkadoz
a nád a tón.
Mi lelhetett, szegény lovag?
hogy arcod bánattal csatás? -
A mókus csűre tellve, kész
az aratás.
A homlokodon liliom,
lázharmat, nedves fájdalom:
s arcod szegény rózsája is
fonnyad nagyon.
Egy hölgyet láttam a mezőn,
szépnél szebbet, tündérleányt:
a haja hosszú, lába hab
és szeme láng.
Kötöztem néki koszorút,
kösöntyüt, illatos övet:
s lám, édesen nyögell felém
és rám nevet.
Lépő lovamra ültetém,
szemem egész nap rajta volt:
ő tündérnótát énekelt
s felém hajolt.
Majd gyűjtött manna-harmatot,
vadmézet s ízes gyökeret
s szólt idegen nyelven, talán
azt hogy szeret.
És tündérbarlangjába vitt
és sírt, nagyon, sóhajtozott:
s én négy csókkal vad, vad szemét
lezártam ott.
S álomba dúdolt engemet
s akkor álmodtam - jaj! talán
utolsó álmom - a hideg
domb oldalán.
Sok királyt láttam, herceget,
arcuk sápadt, szemük írígy,
s szóltak: "La Belle Dame sans Merci
büvölt el így!"
És láttam éhes ajkukat
szörnyű intéssel nyilni rám:
és fölriadtam a hideg
domboldalán,
És jaj! ezért időzöm itt
magamba bolygva, sáppadón:
bár nincs madárdal, s kókkadoz
a nád a tón.
Babits Mihály