Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 20. szám
Szerda reggel.
Rendes időben ébredtem, nem túlkorán, de mindenki aludt még. Békés és csendes volt minden érzés bennem, úgyhogy ébren is tovább pihentem. Az este nagyon gyenge és fáradt voltam, mint egy nagy beteg, s alig feküdtem le, rögtön elaludtam mélyen és nyugodtan.
Most is már régóta írom e pár sort, lehunyom a szememet és pihenek, mint mikor az ember nagyon mélyen aludt és álmát piheni ki. Vagy kinézek közbe. A hegy, a fák, a ház, a csend, mintha még korán volna, a köd mint egy szomorú fátyol milyen szép rajta. Ráereszkedik a magasságból, messziről jött gondolatok...
A türelemre gondoltam reggel, s arra az egyszerű gondolatra az este, hogy miként is lesz, ha fölébredek? "A másik szobában a székek még egymásra lesznek rakva, s arra fogok gondolni, hogy milyen nagyot is aludtam..." Aztán sírni kellett, lassan és jólesőn, mintha csendes őszi eső hullna rám, halk zene, ahogy leereszkedik a magasságból szívem csendjébe és beborítja mint egy szomorú fátyol. Ó milyen szép tiszta most bennem minden amit érzek. Az emberek mint az árnyék mennek ott átall az úton és minden messze van tőlem. Mit is akarhat az ember mást, mint ami van és ami őbenne van.
"Minden pillanatomat neki szeretném ajándékozni" vágyódtam magamban. Ha most szíveden pihennék, te is éreznéd az én gyönyörűségemet, mint ahogy én kívánom a tiédet érezni.
Bűn az, hogy te nekem vagy? Bűn a szép? A szomorú jó és az hogy én vagyok?
*
Milyen szép reggel van, hull a hó. Te tudod, hogy mi ezt nagyon szeretjük. A hópelyhekről a pillanat és a gondolat jut eszembe, a csendről a béke s a fehérségről a tiszta élet. Anyám is nagyon szerette, gyermekkoromból emlékszem erre. Ő inkább szomorú volt fiatal korában, de ha nagy pelyhekben hullt a hó, felvette nagykendőjét, kiment, s olyankor mindig frissen, vidáman, csaknem boldogan jött vissza. Ő nagyon szeretett minket és csak nekünk élt, de ilyenkor sohasem emlékszem, hogy mi is vele lettünk volna. Talán ezek voltak az egyedüli percek amiket magának élt.
Az őszt ő nem szerette. Mikor a kert pusztult, a lugasról letépte a szél a leveleket és beszorultunk a szobákba, ő akkor mindig csendes volt és sokat varrt. Úgy látom most is szép barna fejét a varrógép fölé hajtva, s körös-körül a szőnyegen, asztalon a hófehér vásznak, s talán észre se vette, hogy a könnyei hullnak... Drága anyám... olyan sokszor elhibázta a széleket, és fel kellett fejteni. Ilyenkor segítettem neki tartani a vásznat.
Én nagyon szerettem az őszt is. A reggeleket amikor iskolába mentem. Mi egészen kint laktunk, a ház és a kert nagy mezőkre nyíltak és korán kellett indulni, hogy idejébe oda érjek. Az mindig szép volt ahogy elindultam és bandukoltam a reggeli ködben, néha olyan sűrű volt, hogy ki se látszottam belőle, csak mire a vámházhoz vagy a kereszt elé értem jutottam ki a napsütésbe, s csak a cipőm és a táskám maradt harmatos tőle. Ó, de sokat tudnék neked mesélni abból a világból. Ott minden egyszerű volt mint a magától jött gondolatok, s minden nap egy kis történet, ami életembe íródott s szívem csendjébe hulltak. Mikor eszembe jutnak, sokszor elgondolom, milyen kár, hogy mi akkorról nem tudjuk egymást. De ha én neked mindent el tudnék mondani, akkor ez olyan lenne, mintha ismertél és mindig együtt éltünk volna. Az nem lehet akadály, hogy az emberek későn találkoznak, s azt csak úgy gondolja az ember, hogy közöttük áll egy egész élet, a múlt, minden ami volt és ami van. Nem. Mert én szívemben hordom a múltamat, s ha felnyithatom neked szívemet, akkor egész életemet neked ajándékoztam. A napos délutánokat, mikor jöttem haza az iskolából. Fönt az út mentén a nyárfák, a kereszt mellett hosszúkás völgy, a szél belegörgette a leveleket, s mikor a völgy megtelt, olyan lett, mint egy színes őszi tó. Szerettem végig menni rajta, zörgettem a leveleket s ez olyan volt, mintha beszélgetnénk együtt.
Otthon szőlőt kaptam uzsonnára és kenyeret, néha nagyon éhes voltam, mohón ettem, s egyszer egy szőlőszemmel bekaptam egy kis pókot is, de mire észhez tértem már lent volt és nem lehetett segíteni rajta.
Ősszel hordták haza a szalmát is a földekről. Egyszer egy kígyó is hazakerült vele, a kocsis utána csapott, de ő hirtelen elsiklott a vasvilla elől a szalma közé. Képzelheted milyen érdekes volt ezt hallani, egy kígyó...
Uzsonna után összeszedtem a könyveimet, felmásztam a kazal tetejére és ott tanultam. Olyan jól seholsem lehetett tanulni mint ott. Az ég tiszta kék volt és sokkal közelebb látszott. Olyantájt szálltak el a gólyák és integettem nekik. Ha már nem láttam a betűket vagy elvégeztem a leckémet, ameddig csak lehetett ott maradtam. Mikor már jobban bealkonyodott, látni lehetett a szikrákat a malom-kéményből szállni. Ha a fűtő megkotorta a kazánházban a tüzet, egész ölre való hullt ki belőle egyszerre, mint a csillagok szóródtak széjjel, s szerettem volna alá tartani a kötőmet és felfogni őket, de oly parányi életűek voltak ezek a kis világok, alig villantak fel, már ki is aludtak...
Nálunk nagy tisztaság volt mindig, a fák ápoltak, a kertek gondozottak. Apám szerette a csendet, hallgatag béke álmodó mélye úszott az alkonyi fényben is otthon, s a leghalkabb szellőt is hallani lehetett, ahogy mellettem elment. Sokszor egészen beburkolództam a szalmába, és szerettem volna ha bent elfeledkeznének rólam és kint aludhatnék. Ahogy jött az ég felől az este és egymás után kirakta a csillagokat. Aztán hallgatóztam, szszszszsz... hallottam egészen tisztán. A kígyó, - gondoltam, előre nyújtottam a nyakamat s lélegzet visszafojtva vártam, hogy kidugja a fejét a szalmaszálak közül és rám nézzen. Majd minden nap hallottam így egész ősszel, anélkül, hogy láthattam volna, s így kellett vele megbarátkoznom.
Tavasz felé mikor a kazal fenekére értek, a kocsis megtalálta és utol is érte a vasvillával. Mintha most is látnám, ott feküdt az én barátom a puszta földön, karcsú volt, sima és fényes, de a szemeit most sem láthattam, mert a feje szét volt roncsolva.
Azontúl ha éjjel felébredtem és a sötétségbe néztem, sokszor eszembe jutott barátom a kígyó, vajon milyen szemei voltak? A kígyónak is lehetnek kék szemei, világosak és mélyek, olyanok mint az enyém? Vagy sötétek inkább, és furcsa, sárgás lángok imbolyognak benne? Ilyenkor eszembe jutott az is, amit a kígyó szemeiről hallottam, hogy szemhéja a csonthoz van nőve, tekintete merev, s ha akarja, meg tudja vele fogni a madarat. Hogyan lehet az? - csodálkoztam ilyenkor - mikor a madárnak szárnya van és okos, s a kígyó ha ügyes is, mégis csak csúszómászó. A madár nem tud szabadulni és elszállni tőle? A kígyó fogva tartja a tekintetével, megdermed, nem tud mozdulni és meghagyja magát fojtani tőle. Ha én a pusztaságba tévednék egyszer s a kígyó szemeivel találkoznék, engem is meg tudna fojtani? De én nem hagynám magam. Felemelném a tekintetemet, mint egy eleven lándzsát a szemébe dobnám és kioltanám a sárgás lángot és fojtó vágyakat benne. Aztán kiterjeszteném a karomat, mint két meleg szárnyat és keresztül szállnék a pusztaságon az éltető drága Nap felé, szeretve és vágyón, ahogy álmaimban szoktam.
S most hogy ezt írom, rád gondolok. A szemeidre amik olyan mélyek és tiszták, hogy amikor a fényükbe néztem, le kellett hunyni a szememet, a könnyeim hulltak, s álmok, emberek, történetek jutottak eszembe, a sok szép amit éltem, s a rossz amit tettem. Mert nem igaz, hogy minden elmúlik és mindent elfelejt az ember. Az csak látszólagos. Minden, ami volt, az van is, csak vissza kell gondolni s az öntudat mélyéből lassan felemelkednek, emlékezetünkben megelevenedik és újra él minden.
S ha majd visszagondolsz azokra, akiknek halálával vádoltál engem, akkor gondolj magadra kedvesem és ne felejtsd el, hogy ha nem akar is, sok rosszat tesz az ember, de sok jó is van abban, mikor az ember felemeli a tekintetét mint egy eleven lámpást, bevilágít a másik ember ablakán vele és vár amíg ott is felvillan a fény, mely egymás szívéhez, az igaz élethez és annak világos ismeretéhez vezet. Igen... én minden embernek akit ismertem emlékszem a szemére, s hogy ezt az egyik ember hipnózisnak nevezi, a másik pedig szeretésnek érzi, hiszen ez majdnem ugyanaz... A szerelem is csak hipnózis.
*
Az akarat erejére s az érzések mélységére gondolok most, s arra, hogy te nekem vagy, ha el is hagytalak, és megmaradsz nekem akkor is, ha nem láthatjuk egymást vagy sohase találkozunk. Mert csak rám kell hogy gondolj, szívből, melegen és nagyon, s ha akaratod ereje felemelkedik a vágyban, száll felém a messzeségből és érzéseink találkoznak a gondolatban, ez a legelválaszthatatlanabb találkozás és összetartozás. Benső, igaz és mély. A nagy Szép, amit én tőled vártam, s ez az a nagy, erős titok, amit csak kevesen ismernek, s amiről írni akartam neked nyíltan és bátran, hogy te is ismerjed az én erőmet, mint ahogy én kívántam a tiedet tudni. A gondolat ereje az, mely a szeretés mélységéből felemelkedik a szóban a világ minden nyomorúsága közt, hogy időn, távolságon, népek viszályán, emberi kiszolgáltatottságon, s testi vágyon túl is éljen, és akárhova dobott bennünket a sors egymástól, emléke megmaradjon nekünk akkor is, ha mi már nem lehetünk egymásnak.
A halálra gondolok kedvesem, és mosolygok. Mert az ember él, szeret, akar és elér, de minden beteljesülés egy neme a veszteségnek is, hogy utána nyugodtan el lehessen menni, ha kell, egészen is el... S miért is irtóznak az emberek úgy a haláltól? Hiszen az nem lehet rossz. Ellenkezőleg, nagy mélység, nyugalom, béke hív benne, és szabadság, amiről a lélek, amíg az ember él csak úgy álmodik...
*
Volt nekünk egy jókedvű koldusunk, aki minden vasárnap eljött hozzánk, kapott pár krajcárt és mindig megkérdezte, hogy egészségesek-e a gyermekek?
- Jók, jók, Dódika - felelték a cselédek nevetve.
- Akkor én megyek el... - felelte szelíden és hagyta magát kituszkolni.
Dódika nagyon szegény, rongyos és csúnya volt, az egyik szemét véres hályog takarta, de a másik szeme fényes és tiszta volt, szomorúan nézett, s én sohasem féltem és nem undorodtam tőle ha láttam.
Egyszer egy karácsony reggel halva találták az árokban a mi jókedvű koldusunkat.
*
Akkoriban élt az én sottis jopkám. Anyám varrta egy nagyon szép ruhámból, amit az első hosszabb őszi utazáshoz kaptam, amit azonban nagyon hamar kinőttem. Ez egy rövid kabátka volt, csak csípőn alul ért, kicsit testhez állón, s mi úgy hívtuk, hogy jopka. Bársony kihajtója volt, apró gombjai, és elég jól állt, sőt, anyám azt mondta, hogy - ez a jopka mindig jobban áll neked. - Nyár végén mihelyt hűvösebbek lettek a reggelek, előkerült a jopka is. Egyszer nagy baj történt. Mikor előhozták nyári vakációjából, a padlás-kosárból, egy jókora lyuk volt rajta oldalt. Kirágta az egér. Anyám ugyan gondosan bestoppolta, de szegény mégis csak megvolt már sebezve s mert ellökni sajnáltuk volna, úgy segítettem a bajon, hogy azontúl mindig a jobb karomon hordtam a táskát és az eltakarta. Így még akkor egész ősszel viselhettem.
Télen volt egy szép plüss kabátom és piros kapisonom, az elöl bodros volt s ha nagy hideg jött, tele lett tőle fehér zúzmarával. Én sohasem emlékszem hogyha az utcán mentem valaki is csúnyán nézett volna rám vagy haragosan az emberek közül. És a falun keresztül is milyen furcsa lett volna köszönés nélkül menni el egymás mellett. Vagy ők köszöntek nekem, vagy én őnekik, sokszor egyszerre, s ez mindig olyan szép barátságos volt.
Egyszer a kanász ment az út közepén, a nevére már nem emlékszem most hirtelen, csak azt tudom róla, hogy nagyapám egyszer kivette kezéből az ostort és végigvágott rajta, mert gyakori figyelmeztetése dacára is hagyta, hogy a disznók házunk előtt elmenet tovább időzzenek és feltúrják a gyepet. Nekem ezt igen rossz volt látni, s most hogy ott ment az út közepén, átszóltam a gyalogútról hozzá: - Jó reggel Andrea!
Ő hirtelen visszaköszönt, és azontúl ha látott, mindig egy pár szép nagyot pattogtatott az ostorával nekem, aminek én mindig örültem, mert úgy éreztem, hogy van abban valami nagyon szép, amit ő most evvel tett.
Andrea karcsú legényke volt, nesztelen léptei, keskeny ajka, s szomorú fényű, színjátszó szemei voltak, mintha egy elátkozott királyfi lelke nézne ki belőle. Úgy is halt meg, senki sem tudta mikor, csak nem láttuk többet.
*
Csak egy asszony volt rám nagyon mérges. Ő jött egy cserépfazék tejföllel, én mentem a könyveimmel, ő himbálta a fazekat, én pedig a karomon vittem a táskát, s ahogy így egymás mellett elhaladtunk, a fazék a táskámba ütődött s mire oda néztem, már csak a füle maradt a kezében.
Sovány, barna asszony volt, kicsit kancsalul nézett, s ahogy ott állt a tejfölös tócsa előtt a bögre fülével a kezében, az nagyon tréfás látvány volt, s muszáj kacagni most is. De ő nem nevetett. - Ó verd meg Isten! - rikoltotta rekedten és olyan mérgesen nézett rám, ahogy csak tudott. Kicsit csodálkozva néztem rá vissza, és vártam, amíg hirtelen elhallgat, lassan lehajtja a fejét és tovább megy.
Szép tiszta reggel volt, bárányfelhők úsztak az égen s a távoli tanyák felől akkor kelt fel a Nap. Én nagyon szerettem a Napot, s ha egyedül voltam, az volt a legkedvesebb mulatságom, ha barátságosan és melegen rámnevetett a messzeségből s én szembe nézhettem vele, be, a fény közepébe, keményen és egyenesen mint a nyíl!
Ha most visszagondolok... Igen. Mindig erős szemeim voltak, szerettem az embereket, csak kicsit korán és túl sokat éltem.
*
A kertünk lábánál virágos rét feküdt, azon túl egy fiatal házaspár háza állt. Románok voltak, de magyarul is tudtak. A férfit Mihálynak hívták, karcsú volt és magas, finom vonalú de kemény arcéllel, hallgatag szájjal és mély, barna szemekkel. Michelangelo Dávidja jut most eszembe róla, és valóban hasonlított is rá. A felesége kis barna asszonyka volt, meleg arcú és barátságos, Lenka volt a neve, s hófehér ingvállában, nyílt tekintetű, eleven szemével és üde mosolyával olyan volt mint egy leány. Anyám is szerette, s minden tavasszal virágpalántákat küldtek át egymásnak. Vörösen izzó bazsarózsák nyíltak az ablaka alatt, fodormenta és csipkés levelű, halvány rózsaszín szívvirág. Kora nyáron apró szentiváni almák értek a kertjükben és minden évben küldött az első rázásból egy kötényre valót. Ha a házuk előtt elmentünk s ők kint ültek a padon, szerettem elnézni, ahogy az orsót pergette, vagy öreg anyjával az út hosszában kifeszített szövőrámán a halványsárgás vásznakat szőtték, vagy a napra kiterítve fehérítették. Egyszer a gyermekét szoptatta a padon ülve, s miközben hirtelen fel akart állni, hogy köszönjön, a kis gyerek szájából kicsúszott a melle, a tej finom ívű, fehér sugarakban szökött fel a telt bimbóból, gyöngyözve hullt a szopós hamvas arcára, megcsiklandozta orrát, szemét összehúzta, ijedten és türelmetlenül kapkodott utána, mérgesen sírt, s hogy lecsitítsa az illetlenül lármázót, hamar betömte a mohó szájacskát újra. Rózsaszínre vált arcával és fényes szemeivel olyan szép egyszerűen tudott ránk felnézni mindig. Kedves, tiszta teremtés volt, s ha valami rendkívüli munka adódott a háznál, sokszor eljött segíteni hozzánk. Egyszer búzát rostáltak az udvaron. Nagy ponyvákat terítettek a földre, rajta állt a rosta, a kocsis forgatta, s Lenka és a cselédlányok puttonyokkal merítették fel a magtárban rakásra halmozott gabonát, vállukon hozták s a rostagaratba öntötték. A kerekek forogtak, kattogtak s ragyogva és tisztán ömlött a ponyvára a búza, a nap rásütött és olyan volt, mint az olvadt arany. Én is segítettem a fakaparóval tovább tolni a ponyván, hogy fel ne gyűljön a rosta előtt és meg ne akadjon a szájában. Mikor már nagy rakásba halmozódott, hogy szűk lett a hely a ponyván, a molnárlegények zsákokba lapátolták, egymás vállára vetve behordták a színbe, párosával keresztbe rakták egymáson, emeletbe, majd a padlatig. Nagyapám szőlőt, sárga almákat hozott át a kertből, kenyeret szeltek fel hozzá s apám aki szótlanul nézte az eleven munkát, megsimogatta a Lenka arcát. Anyám szelíden mosolygott, mialatt a hamvas fürtök közül kiválasztotta neki a szebbeket. Lenka is úgy tett mintha mosolyogni akarna, de mikorra fejét lehajtotta, kenyerére könnyei hulltak, s az ura nem is engedte többet át hozzánk.
Később, mikor már a fiuk nagyobbacska lett, a házunk előtt játszott s a nyitott kapuból incselkedni kezdett a kutyánkkal. Apró kavicsokat dobott az orrára. Az állat felébredt, ingerült lett, megkergette a gyereket, utána kapott és elhasította az ingét, mire ez nagyon megijedt és hangosan sikoltva szaladt haza. Pár perc múlva Mihály állt a kapu előtt, kezében fejsze volt, szitkozódott és agyon akarta ütni a kutyát. Én a kutya mellett álltam, s nagyapám, aki e szokatlan hangra kijött a kertből, kivette Mihály kezéből a fejszét, az utcára hajította és neki is utat mutatott a fejsze után. Mihály fölvetette a fejét, szeméből vad láng csapott ki, pár lépést tett felénk, de a következő pillanatban tekintetünk találkozott, sápadtan és mereven néztünk egymásra, karjai lehulltak tőle és szó nélkül, támolyogva elment.
Ezek igen nehéz pillanatok voltak, amiknek különösségét sokáig nem tudtam magamnak megmagyarázni, de egész tisztán emlékeztem rá, hogy Mihály szemei fátyolosak lettek, s járása ingadozott. Anyám megdöbbenve jött ki a házból, s mialatt csodálkozva nézett utána, szemrehányó hangon szólt hozzánk:
- Mit csináltatok vele? Ez a szegény ember úgy ment el, mint aki részeg. Pár jó szót kellett volna szólni hozzá, hogy lecsendesüljön.
Akkor éjjel nehezen tudtam elaludni, zavaros álmaim voltak, nagyapámat láttam amint jön haza éjjel és Mihály a fejszével les rá, hogy megölje. Azontúl, ha elment hazulról, amikor csak lehetett elkísértem Lenkáékon túl, a sarokig és este sohasem aludtam el addig amíg haza nem jött. Ilyenkor lehunytam a szememet, s gondolataim erős akarattal, őrködve szálltak Mihály háza elé, hogy ha valami rosszat akarna tenni, megállítsam kezét.
Lenka ezután is olyan szelíden köszönt, csak már nem volt olyan szép, mint azelőtt, sápadt lett és lesoványodott, s egész délutánokat el tudott ülni a padon, ölbe tett kézzel, mialatt gyermekei vidáman játszottak körülötte. Mihályt sohasem, vagy csak nagyon ritkán láttam velük. Elhagyta a mezei munkát is, gyári munkás lett, éjjeli szolgálattal, a nappalokat pedig átaludta. Azontúl reggel mikor iskolába mentem gyakran találkoztam vele, jött velem szemközt, halkan köszöntünk, s ez volt minden amit szavakkal mondhattunk egymásnak és soha nem is beszéltünk mást. Csak nagy barna szemeinek fényét látom még most is, ahogy rámemelte mélyről és izzón, aztán álmatagon visszaestek a lángok önmagukba újra, hogy mint egy árnyék haladjon mellettem éveken keresztül, mialatt mély vonalak vésődtek arcába, válla meggörnyedt, szorított szája színtelen lett, s már egyre ritkábban találkoztam vele. Csak dolgos kezei ragyogtak felém keményen és tisztán, később is, ha házuk előtt elmenet benéztem hozzá, mialatt ő vizet mert a kútnál, az ereszt javította, vagy galambdúcot csinált.
- Az örökös munka egészen megőrölte ezt az embert, pedig a legszebb férfi volt, akire emlékezni tudok - mondta egyszer anyám, s hallgatagon mentünk tovább. De én tudom, hogy nem a munka és te is tudni fogod hogy kinek a szemei tartották őt fogva, hogy jó legyen és ne tudjon bántani senkit, azt se, akit gyűlölt, se azt, akit szeretett.
*
Egy éjjel nagy világosságra és szokatlan zajra ébredtem. Felültem az ágyban és kinéztem, a malom lángban állt.
Nem tudom meddig nézhettem így merev szemekkel, szorított szájjal anélkül, hogy szólni tudtam volna. Az éjjeliőrök vészjeleket adtak, emberek szaladtak az utcán, zörgették az ablakokat, félre verték a harangokat, a cselédek ijedten szaladgáltak, hangosan sírtak. Hallottam, ahogy a lovak a hídlást verték, benépesült az udvar, asszonyok bámulták a látványt s az egész környék férfiai segítettek oltani a tüzet. Ott álltam az éjszakában, egészen egyedül, körös-körül világos, de az égből semmit sem lehetett látni, sötét füstfelhő takarta, szikrák szálltak benne, elszabadult tűzcsóvákat vitt tovább a szél s pattogva hullottak szerte. Tűzfalak omlottak össze, vastestek zuhantak az égő állványokról izzón, kiáltások vegyültek össze, amint a cséplőgépeket húzták ki a színből, mások a vízsugarakat irányították a tovább harapódzó lángok ellen, közbe felrobbant a kazán, gőzoszlopok törtek fel sustorogva a tűzből. Az élőfák kékes lánggal égtek, s Mihály tiszta arca világított most felém, ahogy ott dolgozott a többiek között. Erős karjai lankadatlanul emelkedtek és estek amíg háza felett füstfelhők szálltak és tűzcsóvákat vetett felé a szél!
Karcsú alakja kimagasodott a többiek közül s a ráeső fénytől izzón sugárzott vissza.
- Vizet! - hallottam most apám hangját, s ez olyan másképp hangzott mint a többi kiáltások. - Hol van anyám? - kiáltottam sírva és a hang felé szaladtam. Ott állt apám a kertben, karjában tartotta anyámat, s nem törődött a tűzzel, hanem vigyázva lefektette a fűbe, kezét feje alá tette, s lélegzetvisszafojtva nézte és várta, hogy mikor nyitja ki a szemét, és mosolyogjon olyan szelíden és szomorúan, ahogy ő szokott. De olyan csendesen feküdt ott, arca fehér volt és szelíd, kezei mint a lankadt virágok, szeme lecsukódva mintha csak fáradt volna és aludna. - Anyám - suttogtam halkan, fölé hajoltam, s leheletem gyengén érintette arcát. Lassan felemelte tekintetét, rám nézett, ajka gyengén vonaglott, mintha mosolyogni akarna és sohasem fogom elfelejteni, ahogy a pusztulás felett a messzeségbe nézett s a könnyei hulltak.
*
Ó de fáradt vagyok kedvesem, a kezeim nehezek lettek s már alig tudom tartani a tollat... De mitől is kalandoztam így el? Miről is... a hóról, anyámról, a tiszta életről, a pillanatról és gondolatról, s hogy milyen jó volna ha egészen tudnál engemet. Szeretném minden gondolatomat neked ajándékozni. S mikor ma reggel felébredtem, úgy kívántam neked megírni őket, melegen és tisztán, hogyha majd olvasod, rajta érezd a valóság leheletét, a szomorúságot s az életet benne. De nem folytathatom, késő este van, fáradt vagyok és szomorú, s nem tudom, mikor írhatok neked megint... Ha művész volnék és dolgozni tudnék, nagy magányban élnék és minden nap felhoznék egy kis történetet az életemből neked, elevenet és igazat, ahogy tekintetemtől az életbe íródtak, szívem csendjébe hulltak, s álmatag mélyéből lassan ébredezve felkívánkoznak a gondolatból hozzád. S akkor én is odaajándékoztam mindent, amit az én életemből adni lehetett. Igen, ha én művész volnék és dolgozni tudnék... De én csak egy szegény asszony vagyok, aki nem csinál semmit, csak rád gondol és szeret. Száll feléd a vágyban, vár a gondolatban, kicsit megpihen szíveden, s mire felemeled a tekintetedet már el is ment.