Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 19. szám · / · Figyelő
A kivételes hatalom gyakorlását megbírálni rendeltetett képviselőházi tárgyalás a leggyászosabb volt a mondvacsináltságok között, miknél foganatosabbra ez a Ház nem képes. De nem kell hinni, hogy ez nem természetes s valami külön betegség jele. Inkább, azé a nagyszerű egészségé és egészséges kereseté, amiben a háború s a kivételes állapot hála istennek nemcsak hogy nem zavarja azokat, akik eddig is kerestek az országon, de most egyenesen konjunktúrát teremt számukra. S a kivételes hatalom erre volt való, hogy félrendeletekkel s egész szájbefogással mindazt az igazságtalanságot s pártosságot, mit az ország nagy többségének egy kis kisebbségtől való kihasználása jelent, meglehetős pártatlanul s annyira amennyire igazságosan monopolizálja szét e kisebbség különböző rendjei és rangjai között. Ezek ugyan egyenkint dühösek és féltékenyek egymásra, mert mindegyik azt szeretné, ha az egész páratlan, kábító, soha nem volt harács mindenestül csakis neki jutna - de ez a haragja nincs akkora, hogy eszét venné s bolond lenne, hogy fel akarja robbantani a rendszert, mely alatt a többiek is keresnek ugyan, de ő is, szó ami szó, istentelen szépen keres. Az ellenzéknek nem akaródzik megszorongatni a kivételes hatalmat, mely zsarnok ugyan és félszabályokkal dolgozik s a maga parancsait elsőnek szegi meg, de mindezt azért, hogy hadd keressen a szegény gazda! A kormánypártnak sem igen akaródzik rossz néven venni a saját hatalmát, mert keres a gazda, keres az ipar, keres a vállalkozás. És keres, ha jajgat is, a kereskedő, - sőt a kisgazda képviselő is, hogy jajgasson szívből, mikor a paraszt soha annyit nem keresett s soha akkora úr nem volt, mint most?! Ezért nem tud szívből panaszkodni, s nem mer vádat emelni, nehogy, mint a bumeráng, a maga fejére essen vissza, sem az ellenzék, sem a kormánypárt. Persze vannak mindez embereken kívül is emberek az országban s roskadnak a kivételes idők kivételes súlya alatt. S ezek bizony jajgatnának is, sőt üvöltenének, ha volna kinek a szájával. De nincsen, mert éppen ezek azok, akiknek nincs képviseletük a népképviseletben. Igen jól megcsinálták ezt a háborút azok, akik úgy csinálták meg, hogy nem csinálták meg előtte a komoly választójogot - s az is igen jól van megcsinálva, hogy a jó keresők, kik bennülnek az alkotmányban, most a háború alatt olyan hihetetlen jó keresettel szedik meg magukat, hogy nem kell majd, erőseknek, megcsinálniuk háború után sem. Nincs az a hatalom, nincs az az egyéni jó szándék és eltökélés, mely ebben a Házban egy komoly szót tudjon szólni a választójog mellett - mert az ember ha megfeszül sem tud saját érdeke ellen komolyan beszélni.
Csoda ha így az egyformán jól keresők népképviselete most a háború alatt is szakasztott az, ami volt a háború előtt, s mint ötven esztendő óta, most is csak közjogi dolgokon tudott pártvitában meghasonlani - mert az élet igazi dolgaiban egyetért, s csak a formai dolgokon veszhet úgy össze, hogy egyéb életbe és zsebbe és hatalomba vágó következése nincs, mint hogy a valamennyiük számára meglévő uralmi hatalomnak még külön kormányhatalmi élvezetében egyik fele felválthatja a másikat. Ezért nem tudott megszületni a múlt hetekben a sokat emlegetett koncentráció sem, - minthogy az uralmi állapotok ugyanazok, mint békében, ugyanazok a hatalmi állapotok is. Szakasztott mint a békében, a háború alatt is az a kis felső réteg, mely ura az országnak, annak fejében, hogy keresetre és kiváltságokra egyformán ura, ennek fejében, mintegy ennek váltságául kénytelen elviselni, hogy viszont saját magának is egyik fele a másik fél felett monopólium gyanánt tartsa, bírja és ne eressze a kormányhatalmat. Mert ha nem így volna s a kivételes hatalom nem volna oly kivételesen hatalmas, hogy ily rettentő világháború alatt is zavartalan és csökkenetlen uraságot tudjon biztosítani az ország eddigi urainak, bizony hatnia kellene a háború etikájának s bizony lehetetlen volna alkotmányosságnak, parlamentarizmusnak s többségi elvnek kifogásával a háború ostromlottságában is fenntartani a békebeli pártmonopóliumot. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy ugyanazon alkotmányosság, mely békében a többségi elvet parancsolja, a háborúban koncentrációt parancsol. Békében olyan dolgokról van szó a politikában, amik felől lehet nézeteltérés, itt tehát az egyik nézetnek meg kell hajolnia a másik nézet előtt s ekkor csakugyan igazság, hogy a kisebbség hajoljon meg a többség előtt. Ám ha a többségé a hatalom, viszont a kisebbségé a szabadság, az ellenőrzés, a bírálat, a meggyőzés és az izgatás, azzal a reménnyel, hogy megszerezheti a maga nézetének a többséget s ez úton a hatalmat. Háborúban ez az egyensúly eltolódik. Mindenekelőtt, ilyenkor nem lehet, nem szabad, hogy legyen nézeteltérés, ilyenkor kell, hogy mindenki egyetértsen, tehát nincs, mert nem szabad, hogy legyen, sem többség, sem kisebbség, nincs hát jogcím, mellyel egyik fél a másik elől elmonopolizálja a hatalmat. Azután, a kormánynak kivételes a hatalma, vagyis a szokott többséginél is nagyobb, ellenben az ellenzék nem lát semmit, nem tud semmit, nem tehet semmit s nem is szólhat semmit, - nem bírálhatja s nem ellenőrizheti, amit nem kötnek az orrára s nem izgathat és hódíthat, mert ebben nem szabad. Bizalmatlansága így százszor jogosabb, mint békében, viszont ilyenkor nem szabad, hogy valaki is bizalmatlan lehessen, akár okkal, akár ok nélkül. Az egyensúly ilyen eltolódása közepett a többségi elv nem elv, hanem zsarnokság, s háború alatt nem is lehetséges egyéb, mint koncentráció vagy abszolutizmus.