Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 19. szám
A vörös könyv aktái szerint Berchtold gróf, Burián báró előde a külügyminiszteri székben, 1915. január 12-én intézte utolsó írását az olasz kompenzációk tárgyában a monarchia római nagykövetéhez. A kompenzációs tárgyalásokat Olaszország még a szerb hadüzenet megtörténte előtt kezdeményezte és bécsi nagykövete útján bejelentette, hogy "az olasz királyi kormány arra az esetre, ha ez a konfliktus háborús fordulatot venne és szerb területnek ha mindjárt csak ideiglenes megszállására is vezetne, fenntartja magának, hogy a hármasszövetségi szerződés VII. szakasza alapján őt megillető kompenzációs jogot igénybe vegye". Az öt hónapig tartó, a hadi helyzet változásainak megfelelően több vagy kevesebb energiával vitt tárgyalások folyamán a tárgyaló felek eljutottak oda, hogy Berchtold gróf elfogadta annak a lehetőségét, hogy Olaszország már az akkori körülmények között hivatkozzék a hármasszövetségi szerződés VII. cikkére és vele az esetleges kárpótlások felett tárgyalások induljanak meg. De ennél több is történt. Macchio báró nagykövet Sonninonál 1915. január 6-án tett látogatása alkalmával már konkrétan kezdte a kárpótlás kérdését, célzott ennek lehetőségére Albánia kapcsán s amikor Sonnino báró ezt a lehetőséget kereken visszautasította, a további beszélgetés folyamán az olasz külügyminiszter már a kisszámú olasznak a monarchiától való elszakadásáról, a kiválásnak veszélytelenségéről beszélt. "Az általános és nemzetközi helyzet érdekében magára a birodalomra tanácsosabb lehet a sebészeti műtét végrehajtása. Megállapodtunk abban, hogy mindezeket a kérdéseket barátságosan meg fogjuk vitatni, meghatározván mindkét részről a felfogásokat és ajánlatokat és a dolgot úgy Bécsben, mint Rómában megvitatván." (Sonnino levele Avarnához 1915. január 7.) [*] Még komolyabb jellegű volt a tárgyalás, melyet 1915. január 7-én folytatott az olasz külügyminiszter Bülow herceggel, aki arról referált Sonninonak, hogy Németország Bécsbe küldi Wedel grófot, "az osztrák kormányt" rábírni, hogy Trentinot engedje át Olaszországnak. Ugyanekkor már szó esett a nehézségekről, melyekben a probléma megoldása bővelkedik, a trentinobeli katonák elbocsátásáról, arról, hogy a Habsburg-dinasztia a "Tirol grófja" címet e területek átengedése után is használhassa stb. szóval olyan részletkérdésekről, melyeknek emlegetése joggal kelthette az olasz külügyminiszterben azt a feltevést, hogy Trentino átengedésének ténye körülbelül befejezett dolog a központi hatalmak között. Tudjuk, hogy nem egészen így volt. Berchtold gróf, amikor Macchió báró a január 6-ki beszélgetésről értesíti ("majd azután, anélkül, hogy a "Trentino" nevet kiejtette volna, sejteni engedte, hogy Olaszország területi aspirációinak kielégítése csupán egy irányban történhetnék", írja római nagykövetünk), Macchionak küldött üzenetében újból csak Albániára utal és mikor január 11-én megjelenik nála az olasz nagykövet és kormánya megbízásából azt a kérdést terjeszti elé, hogy hajlandó-e az osztrák-magyar monarchia birtokában levő területrészek esetleges átengedéséről kompenzációs tárgyalást folytatni, olyan választ ad, melyből ugyan távolról sem lehetett kiolvasni a Bülow herceg által megcsillantott remények jogosultságát, de amelyek a további komoly és eredményes tárgyalások útját mégsem barikádozták el. "Fenntartva magamnak a végleges válaszadást - így informálja Berchtold gróf római nagykövetünket 1915. január 12-én - csodálkozásomat és sajnálkozásomat fejeztem ki a nagykövettel szemben afelett, hogy az olasz kormány olyan álláspontra helyezkedik, amely részünkre már-már lehetetlenné teszi a konverzáció megkezdését." Ez volt a helyzet 1915. január 11-én, két nappal Berchtold távozása előtt. Hogy tudott-e már akkor Bülow hercegnek az olasz külügyminiszternél tett lépéséről, Wedel gróf küldetéséről, Németország okosan engedékeny álláspontjáról, nem tudjuk. Valószínűnek tartjuk, hogy ha nem is tudott ezekről, befelé azokkal a felelős személyekkel szemben, akik e kérdésben hivatva voltak döntő szerepet játszani, maga is az engedékenység álláspontját képviselte, mert különben teljesen megmagyarázhatatlan volna az a tény, hogy két nappal a Macchionak küldött üzenet után - 1915. január 13-án otthagyja a külügyminiszteri széket, melyet Burián István báró foglal el, nem tudni milyen programmal és milyen utasításokkal.
Illetőleg, dehogy nem tudni. 1915. január 14-én távirat megy Macchio bárónak Rómába, "hogy a kompenzáció kérdésében az olasz államférfiakkal való esetleges beszélgetései során egyelőre csak receptív magatartást tanúsítson." Amíg az előd, Berchtold gróf alig egy hete (január 8-án) azt írja Macchionak, "megelégedéssel konstatálom, hogy Excelenciádnak sikerült a kompenzációk kérdésében báró Sonninoval hosszabb és a tárgy kényes természete dacára barátságos eszmecserét folytatnia", a tárgyalásoknak ilyen módon, ebben az irányban való folytatása e távirati intézkedéssel megszűnt. Ehelyett Burián báró vette föl a tárgyalások abbaszakadt fonalát, 1915. január 18-án, amikor Avarna herceggel vitatta meg az olasz kormánynak január 11-én küldött üzenetét, melyet egyébként már elődje Berchtold gróf is megbeszélt az olasz nagykövettel. A két külügyminiszternek ugyanarról az üzenetről való vitáját érdemes egymás mellé állítani, hogy a stíluskülönbséget, a törekvések különbségét megállapítjuk. Berchtold válasza a dolog lényegére vonatkozik. Nem polemikus természetű, nem a logika erejével akar hatni, hanem kényszerűen meghajol az előtt a tény előtt, hogy a meggyőző bizonyítékoknak, az igénylő fél felállította tétel megerőtlenítésének immár vajmi kevés hatásuk van és az elutasító álláspont dacára vitatkozásának határozatlanságával sejteti, hogy a megegyezésre nyitva áll az út. Burián báró a dialektika minden eszközét felhasználja a vitában. Állít, tagad, keresi az ellenfél gyöngéit, akcentuálja ellenköveteléseit - és mintha ügyvédi periratot írna - elleniratot, viszontválaszt, az ellenfél minden állításának megcáfolására, minden tételének megdöntésére törekszik, felejtvén, hogy ezt a vitát nem egy harmadik személy, egy objektív bíró van hivatva eldönteni, hanem éppen az a fél, melyet most dialektikájával a falhoz szorít, a zsarolás önvádjában marasztal, s ily módon rossz lelkiismeretét tárva szeme elé, esetleg végzetes lépésre kényszerít. Ezzel a pszichológiai ténnyel nem számol. Ahol a másik "csodálkozását és sajnálatát fejezi ki", ott ő nem "palástolja elképedését" s elmélkedésre kényszerül afelett, "hogy a belső válságok ellen a mi rovásunkra való védekezésnek Olaszország részéről kieszelt módja összeegyeztethető akár az olasz felfogással is szövetségi viszonyunkról, melyet éppen Olaszország új garanciákkal kívánt körülvenni." Mi más ez, mint dialektika, nem is a legszellemesebb fajtából. S mivel különb az az ellenvetés, melyet az instrukciónak azon passzusára tesz, mellyel Olaszország megokolni igyekszik, hogy miért nem támaszthat igényt a többi hadviselő fél területeire. "Comme Puissance neutre l'Italie ne pourrait pas accepter aujourd'hui une discussion sur la base éventuelle concernant des territoires possédés par d'autres belligérants, attendu que celá correspondait "ŕ présent au conflit," védekezik az olasz instrukció, amit Burián báró úgy fordít magyarra, hogy hiszen ez azt jelentené, "hogy Ausztria-Magyarország habár maga is hadviselő hatalom, Olaszország részéről rosszabb elbánásban részesíthető, dacára annak, vagy éppen azért, mert szövetségben van vele? Ez az ügyeskedő replika, (melyre e tárgyalások folyamán tetszelegve többször visszatér) kétségtelenül meglepte a monarchiával szimpatizáló, jóindulatú, de nem igen kiváló tehetségű Avarnát ("a nagykövet szemmelláthatóan hatása alatt állt fejtegetéseimnek" írja Burián báró Macchionak), de már Sonninonál, aki területeket akart és nem igazságot, hatását tévesztette. "Felesleges magyaráznom - írja Sonnino Avarnának 1915. január 23-án - hogy mi Ausztria-Magyarországtól oly területek átengedését kérjük, melyeket máris sajátjának tekint, míg az ottani kormány olyan területek átengedéséről akarna tárgyalni, amelyek ma egyik ellenfele birtokában vannak. Legyen hadviselő fél vagy nem, akármelyik állam odaadhatja cserébe saját birtokát semleges félnek, anélkül, hogy ennek elfogadása utóbbi részéről a semlegesség legcsekélyebb megsértését képezhetné, hacsak (és most nem állna az eset) az átruházott dolog nem éppen az ajándékozó és a harmadik felek közti viszály meghatározott tárgya. De nem lehet ugyanezt mondani, ha olyan terület átadásáról folyik a szó, melyet az átengedő állam nem tekint sajátjának, hanem ellenkezőleg, egy hadviselő ellenfélnek a tulajdona, ez esetben a semleges állam részéről az ilyen terület felajánlásának elfogadása kárpótlásul bármiféle ténykedésért vagy szolgáltatásért nyilvánvalóan barátságtalan és részrehajló cselekvést jelent az illető terület jelenlegi birtokával szemben." Szó sincs róla, Sonnino ellenvetéseivel sem nehéz vitába szállni, (Burián báró továbbra is úgy fogja fel hivatását, hogy neki polemizálni, meggyőzni kell), de nem szabad elfelejtenünk, hogy ekkor 1915 január végén, a háború hatodik hónapjában, amikor seregeink kénytelenek voltak a véres áldozatokkal megszerzett Szerbiából kivonulni, amikor az orosz haderők Krakkót fenyegették, nem az volt a kérdés, hogy igaza van-e Olaszországnak vagy sem, helyesen tudja-e követeléseit megokolni vagy sem, hanem a probléma úgy prezentálódott, hogy mivel Olaszország régi aspirációit készül megvalósítani, minden áron, minden eszközzel (ez nem lehetett kétséges) hogyan csináljuk úgy a dolgot, hogy Olaszország a háború kritikus stádiumában - s a háborúnak minden stádiuma kritikus - semlegességét becsületesen megőrizze, hogyan adjuk úgy a kívánt engedményeket, hogy Olaszországnak soha egy pillanatra a gyanúja ne támadjon, hogy ő követelésével a monarchiát érzékenyen, felejthetetlenül megsebezte. 1915 januárjában, csaknem félesztendeig tartó, ha nem is kínos, de mindinkább kellemetlenné váló tanácskozások után egy államférfi előtt már nem lehetett kétséges, hogy Olaszország, ha már egyszer erre a lépésre szánta el magát, az érvek súlya elől meg nem hátrálhat s hogy barátságát, melynek őszinte érvényesítéséért ott hatalmas párt küzdött, csak aspirációi teljes és nagylelkű kielégítésével nyerhetjük meg. Kétségtelen, hogy Burián báró másként látta a dolgokat. Azzal talán ő sem áltatta magát, hogy Olaszországot dialektikája erejével fogja szándékától eltántorítani, de talán arra számított, hogy a hadiesemények változása tanítja majd Olaszországot szerénységre vagy ad gerincet a monarchia elutasító álláspontjának. Vagy talán erre sem gondolt, hanem egyszerűen időt akart nyerni, s előrelátás híján rákönyökölni a qui habet tempus habet vitam útszéli igazságára. Hogy Sonnino a dolgok ilyetén fordulatától nem volt elragadtatva, az csak természetes. Ő már a Bülow herceggel folytatott beszélgetések során Trentinot bekebelezte, Triestre igényét bejelentette s íme most a bécsi kormány részéről rideg elutasítás éri, a bécsi sajtóban pedig cikkek jelennek meg, melyek kizártnak mondják azt a lehetőséget, hogy a birodalom kötelékébe tartozó területeket átengedjék. "Én élénken közreműködtem - írja 1915. január 26-án bécsi és berlini nagyköveteinek - hogy a kedélyeket megnyugtassam, a kívánságokat és reményeket mérsékeljem és a diplomáciai eljárásban való bizalmat ajánljam, de mindjobban meggyőződöm, hogy míg a belpolitikában ezzel a viselkedésemmel napról-napra növekvő, súlyos felelősséget veszek magamra, külpolitikailag minden erőlködésemmel sem fogok semmi gyakorlati eredményt elérni és hogy Ausztria-Magyarország, dacára Bülow herceg, valamint a német kormány kétségtelen jóakaratának minket teljesen fel fog ültetni".
Mindazáltal Sonnino az, ki folytatni igyekszik a tárgyalásokat. Most már az olasz nemzeti érdekeknél is fontosabb érdek dolgozik benne, egyéni ambíciója. Be nem csapatni magát. A másik túlságosan is feltakarta a kártyáit, neki dűlőre kell vinni a dolgot, mielőtt külső körülmények ellenfele segítségére lehetnének. "Az itteni olasz nagykövet tegnap újabb utasítások alapján újból szóba hozta nálam a kompenzációk kérdését" írja Burián báró 1915. január 29-én Macchionak.
Avarna a következőket írja erről miniszterének: "Látva, hogy Burián báró, mint az előző beszélgetésekben is tette, folytatólag általános és határozatlan módon értekezik velem, előfeltételeket és elvi ellenvetéseket helyezve velem szembe, anélkül, hogy a kárpótlási kérdés érdemébe behatolna, szükségesnek tartottam figyelmeztetni, hogy kifejezett formában tudatni kell, hogy elfogadja-e, hogy ez a kérdés a Monarchia kötelékébe tartozó területek átengedésének terére vitessék, minthogy nem volna hasznos, ha beszélgetéseink elhúzódnának anélkül, hogy gyakorlati és tényleges eredményre jussanak, mielőtt az események megérnek." Burián báró azzal küldi el a követet, hogy "kész a témáról eszmecserébe bocsátkozni." Elmúlik tíz nap és semmi nyilatkozat nem jön a monarchia részéről. ("Csodálkozom, hogy tíz nap múlt el anélkül, hogy akár Macchio bárótól, akár kegyelmességedtől ez ügyben újabb hírt kaptam volna." Sonnino távirata Avarnához 1915. febr. 7-én) Avarna újra meglátogatja külügyminiszterünket, - az utasítás, melyet felolvasott "egy észrevehető árnyalattal türelmetlenebb volt", mondja maga Burián. De ez nem hozta ki külügyminiszterünket sakkjátékos-flegmájából. A kompenzáció kérdéséről csak annyit mondott, hogy már eszmecsere tárgyává is tette, de addig is, míg ez megérlelődik (s most egy genialis coup következik) talán intézzék el annak a kártérítésnek kérdését, mely a monarchiát a Dodekanezosz nyolc szigetének [*] és Valonának megszállásáért megilleti. "Avarna herceget a felvetett új téma meglepte." Valóban meg is lephette. Sem nálunk, sem odaát senki komolyan nem gondolhatott erre a prókátori fogásra, hogy tizenkettedik órában, mikor országok sorsa függ egy határozott igentől, egy határozott nemtől, a külügyminiszter irattárának beporosodott dossierjéből rántson elő jogcímet valami viszontkövetelésre. Nekem az az érzésem, hogy Burián báró itt rontotta el végképpen a dolgot és tette lehetővé, hogy az entente csapatai sir S. Rodd angol nagykövet vezetése alatt erélyes és eredményes offenzívát kezdjenek Rómában. Csaknem kétségtelen, hogy ettől az időtől kezdve Olaszország két vasat tartott a tűzben és Sonnino minden óvintézkedést megtett, hogy ha már valakinek becsapva kell lenni, az ne ő legyen. 1915. február 15-én megjelenik Avarna külügyminiszterünknél és miután felolvassa kormánya utasítását a Dodekanezosz-ötletre vonatkozólag, a kompenzáció kérdésében külügyminiszterünkre "meglepő" kijelentést tesz, melyet Burián báró a következőkben közöl Macchioval: "Két hónap telt el azóta, hogy az olasz kormány felvetette a VII. cikk kérdését és a balkáni egyensúly megzavarása fejében Olaszországnak nyújtandó kárpótlás kérdésében barátságos eszmecserére kért fel bennünket. Jóllehet sohasem vonakodtunk erről tárgyalni, mégis hetek és hónapok múlnak el s még mindig nem sikerült választ kapni tőlünk, még csak arra az elvi kérdésre sem, hogy készek vagyunk a monarchiához tartozó valamely terület átengedése alapján folytatni velük a megbeszélést. Újabb kérdéseket és érveket toltunk előtérbe - úgymond - egyes-egyedül azért, hogy az ügy minden megvitatása elől kitérjünk és húzzuk-halasszuk a dolgot. Másrészt pedig új expedíció készül a Balkánra. Látva Olaszország irányában követett ezt az eljárásunkat, az olasz kormány nem áltathatja magát tovább illúziókkal a tárgyalások gyakorlati eredménye felől. A királyi kormány ennélfogva kényszerítve érzi magát arra, hogy méltóságának megóvására minden javaslatát és indítványát visszavonja." Kétségtelen, hogy ez a tény - mely mindenki mást halálosan megdöbbentett volna - Burián báró részére beteljesedés volt. Az ő politikája, diplomáciai munkája diadalmaskodott. Tudomásul vette és azonnal hozzálátott az új helyzet "szemügyre vételéhez", nem feledkezvén meg arról, hogy a bécsi lapokban a területi engedmények elutasítását újból határozott hangon tárgyaltassa (báró Macchio távirata báró Buriánhoz 1915. febr. 17-én) s így mintegy maga előtt is elzárja minden megegyezésnek útját.
Burián báró, mint ki dolgát jól végezte, feleslegesnek tart minden további lépést az elmérgesedett helyzet szanálására, sőt - úgy látszik - makacs energiával a német kormányt is visszavonulásra készteti, úgy hogy Bülow herceg 1915. febr. 17-én már kénytelen abban az irányban tapogatódzni Sonninonál, hogy mi lesz, "ha Ausztria Trentinora vonatkozólag semmit sem akar engedni." Sonnino egyenesen válaszol. "Nincsen mód a tárgyalásokra más alapon, mint oly engedményeken, melyek a nemzeti érzést legalább valamelyest kielégítik." Másrészt kétségtelennek látszik, hogy Sonnino még nem tartja elérkezettnek az időt a végleges szakításra, tárgyalásai az entente-tal még nagyon is az elején lehettek, Olaszország hadi felkészültsége még nagyon hiányos lehetett, Giolittinek még nagyon is erősek voltak a chanceai, folytatni kellett a tárgyalásokat, a megalázottság napról-napra fokozódó érzésével. 1915. febr. 22-én Avarna újra megjelent Burián bárónál és közölte vele Sonnino üzenetét. Újra "eszmecsere" a VII. pont felett, újra szőrszálhasogató vitatkozás a Dodekanezosz megszállásából következő kompenzációkról, végül pedig a következő indikáció, "Báró Sonnino nem titkolja, hogy az általa február 14-én félbeszakított pourparler-k folyamán már kifejtett okokból hiábavaló lenne esetleges kompenzációkra vonatkozólag tárgyalást kezdeni, ha az nem terjeszkednék ki olyan területek átengedésére, amelyek ma Ausztria-Magyarország tulajdonát képezik, minthogy minden más alapon folyó tárgyalás az akkord elérésének lehetősége szempontjából szükségképpen minden gyakorlati eredmény nélkül maradna." Sonnino tehát új tárgyalásokat akar kezdeni, enged a gőgjéből, visszavonulását kész meg nem történtnek tekinteni. Nem kell Bismarcknak lenni az embernek, hogy ezt örömmel fogadja, hogy ezt természetesnek találja, vagy legalább is úgy mutassa ellenfelének, akit megalázni nem akar, mintha ez volna a dolgok logikus, szükségszerű rendje. Erre a kíméletre Burián báró nem érezte magát kötelezve, neki - úgy gondolta - az a kötelessége, hogy Olaszországot lépésről-lépésre szorítva, önmaga előtt és a világ előtt a zsarolás vádjában marasztalja. "Azt feleltem Avarna hercegnek - írja azzal az önteltséggel, mely diplomáciai üzeneteit leginkább jellemzi, - hogy báró Sonnino előbbi javaslatainak formális visszavonása után joggal meglephet e téma újabb felvetése, hogy azonban ma csupán arra szorítkozom, hogy biztosítsam a nagykövetet afelől, hogy adandó esetben a VII. cikknek megfelelően és idejében értesíteni fogjuk az olasz kormányt abbeli szándékunkról, hogy vele az előzetes akkord tárgyában pourparler-ket kezdjünk, de hogy most még nem köthetjük meg a kezünket a kompenzációnak erre az alapjára vonatkozólag, amelyre báró Sonnino céloz, tekintve, hogy én e kérdésnek semmiféle aktuális jelleget nem tulajdonítok." Olaszország azonban más véleményen van, ott a kérdés elintézését aktuálisnak tartják s Burián ridegen elutasító álláspontja nemcsak a velünk rokonszenvező Avarna herceget döbbenti meg, ("ez utolsó pont körül hiába áltatjuk magunkat reményekkel, a cs. és kir. kormány sohasem fog jelen körülmények közt a monarchiához tartozó területek átengedésébe beleegyezni" írja miniszterének) hanem a rezerváltságra kárhoztatott római nagykövetünket, báró Macchiot is. "Hónapok óta nem tartottam magamat feljogosítottnak - írja miniszterének - hogy kormányon kívül álló olaszokkal szemben túlmenjek azon a megjegyzésen, hogy pourparler-ekre való készségünknek mindig tanújelét adtuk, feltéve, hogy azok nem indultak ki elfogadhatatlan feltevésekből. A dolgok mai állása mellett, s mivel az itteni kormány következetesen hallgat, attól tartok, hogy mihamarabb az egész ódiumot ránk fogják hárítani. Ez a kormánnyal szemben kiegyezésre hajló politikai csoportoknál, reánk nézve hátrányos hangulatváltozást idézhet elő." Tessék megmaradni a rezerváltságban, ez a külügyminiszter felelete. Ő maga következetesen meg is marad, az újra alkalmatlankodó Avarnát 1915. február 26-án azzal küldi el, hogy "nem tehet egyebet, minthogy fenntartja azt az álláspontot, hogy mivel a pourparler-ek jelenleg az ő miniszterének akarata folytán szünetelnek, ebben a pillanatban nem kötheti meg magát a jövő tárgyalások alapja tekintetében és hogy következésképpen ez a kérdés nem aktuális." Március 2-án Avarna újra nyugtalankodik. A kérdés nem aktuális, báró Sonnino túlságosan sürgeti a dolgot, ez a felelet. Sonnino kénytelen letenni minden reményről, csaknem bizonysággal megállapítható - ez most már kiérzik Sonnino üzeneteiből - hogy az entente-tal folytatott tárgyalások ettől fogva gyorsabb tempót öltenek s közelednek a kedvező befejezéshez. A két vas helyett Olaszország már csak alighanem egyet tart a tűzben. A német kormány ennek neszét vehette, mert erélyesebb beavatkozásra szánta el magát. 1915. március 7-én közölte is ezt Sonninoval, ugyanezen a napon Burián üzente Avarnának, hogy felelete Olaszország elvi kérdésére - a saját területből adandó kompenzációt illetőleg - nem fog soká késni. Március 9-én Burián báró részéről megtörténik ez az elvi kijelentés is, ezzel a tárgyalásoknak egy új kínos, meg nem változott animus-szal folyó fázisa kezdődik.
Nem valószínű, hogy Burián bárót erre az engedékenységre Przemysl várható eleste bírta rá, miként azt Andrássy Gyula gróf képviselőházi beszédében mondotta. Eddig ugyanis mindig azt láttuk, hogy Burián báró diplomáciai koncepcióját az akkoriban általában nem kedvező hadi helyzet semmiben sem befolyásolta, sőt - ismervén a stratégiai elhatározások és diplomáciai aktusok laza összefüggését nálunk - még azt is fel lehet tételezni, hogy a hadi helyzetről, Przemysl várható elestéről még akkor nem is volt kellően informálva, vagy nem ismerte jelentőségét. Nem, ő nyilvánvalóan Németország határozott óhajára fogadta el Olaszország elvi alapját a megegyezésre, titokban tán arra is gondolva, hogy még az ily módon megkezdett tárgyalásokban is elegendő lehetőség kínálkozik eredeti koncepciójának érvényesítésére, elhúzni addig a dolgokat, míg isten jóvoltából valami előre nem látott fordulat következik be. A tárgyalások elhúzására annál is inkább törekedhetett, mert - miként azt látni fogjuk - ezúttal törekvései már korrespondáltak Sonnino halasztó törekvéseivel is.
Vagy három hét azzal telt el, hogy vajon csak a megegyezés legyen előzetes, vagy pedig a megegyezés végrehajtása is. Burián persze azt vitatta, hogy a megegyezés végrehajtása csak a békekötés után következhet, Sonnino ragaszkodott az egyességnek azonnal való végrehajtásához. Rendkívül érdekes taktikázás kezdődik mindkét részről, újból felszínre kerül a Dodekanezos szigeteiért járó kárpótlás kérdése ("Burián báró ez állhatatossága bizonyítékul szolgál, hogy milyen kevés valószínűség van most rá, hogy a VII. cikk előírta kárpótlások feletti általános tárgyalások újrafelvétele a cs. és kir. kormány jelenlegi hangulatát tekintve, sikerre vezessen." Sonnino Avarnához 1915. márc. 14.) érveket és ellenérveket vonultatnak föl, egyszóval - legalább stílusban - mintha csak megismétlődnének az előző két hónap tárgyalásai, azzal a különbséggel, hogy ezúttal már Sonnino semmi türelmetlenséget nem mutat a játék iránt, sőt inkább ő maga is con amore csinálja, dacára, hogy őszinteségének egy utolsó fellángolásában március 12-én azt indítványozza, hogy a tárgyaló felek 15 napon belül jussanak megegyezésre. A területátadás a parlament jóváhagyására szorul, védekezik Burián. De ha ez csak a békekötés után terjesztetik eléje - feleli Sonnino - és a parlament jóvá nem hagyja, akkor beáll az a helyzet, hogy Olaszország az akkord alapján megtartotta ígéretét, a cesszio pedig semmivé lesz. Kímélni kell a monarchia lakosságának érzékenységét, - de hiszen - veti ellen Sonnino - a monarchia beleegyezik abba, hogy az olasz kormány nyilvánosságra hozza az egyességet s így már leszámolt a lakosság hangulatában esetleg bekövetkező depresszióval. Trentino fiai katonák, derékul küzdenek, hogy volnának ezek most a csapatoktól elvonhatók. Igen ám - felelik - ha az akkord létrejön, olasz alattvalókká vált emberek idegen ügyért ontanák vérüket. Körülbelül e körül a kérdések körül mozog a három hét vitája. Közben az is megtörténik, hogy Burián koncepciója mélységeiből fejét fölemelve körültekint Európában és konstatálja, hogy "az entente hatalmak mostanában - úgy látszik - egyre messzebbmenő ajánlatokat tesznek Olaszországnak", ami azonban nem indítja a külügyminisztert a tárgyalások intenzívebb vitelére és befejezésére. Macchio báró akinek tehetségét, circumspektus voltát el kell ismernünk, gyanakodni kezd: "bármennyit beszélnek is itt folyton az ügy siettetéséről, még sem fojthatom el azt a gyanút, hogy időt akarnak még nyerni, mielőtt valahol és valamiképp lekötnék magukat", írja miniszterének. Ez a késlekedés azonban beleillik Burián koncepciójába, aki megzavarhatatlan lelki nyugalommal vár dum defluat amnis. Pedig hát Macchio bárónak rendkívül érdekes és fontos közléseket tartalmazó levele 1915. március 24-ről gondolkozóba ejthetné. Ideírjuk ezt a levelet:
"Ha összefoglalom azokat a benyomásokat, amelyeket a legkülönbözőbb miliőkből nyertem attól a pillanattól fogva, amikor a cs. és kir. közös kormány engedékenységének híre az itteni nyilvánosságba kiszivárgott, arra az eredményre kell jutnom, hogy erre a hírre általános fellélegzés volt a felelet. Azt a nézetemet óhajtom ezzel kifejezni, hogy az úgynevezett komoly politikai és intellektuális körök a maguk túlnyomó többségében - leszámítva természetesen a hivatásos izgatókat - a monarchiával való megegyezést Olaszországra nézve mindennél kívánatosabbnak tekintik, hogy azonban ezt - megfélemlítve és megzavarva a hónapok óta tartó intenzív belső és külső uszító campagnetól - egyesegyedül úgy vélték elérhetőnek, ha Wien előzékenysége nekik amaz ellenáramlatokkal szemben mintegy belső szilárdságot és elegendő igazolást nyújt arra, hogy a központi hatalmak mellett kitartsanak.
A katonai előkészületek továbbfolytatása ellenére is az utóbbi hetek idegességének csökkenése tapasztalható, továbbá az az érzés, hogy ilyen körülmények közt abszurdum volna valamely akciót indítani, végül pedig észlelhető a megkönnyebbülés is afelett, hogy ilyesmitől megmenekültek. Mutatkoznak pedig mindezek a jelenségek anélkül, hogy voltaképpen ismeretes volna, miben áll a tanúsított előzékenység és meddig terjed. Azt hiszem, látnivaló ebből, hányadán áll a háborús lelkesedés dolga ebben az országban és hogy a közönség - még a politikai közönség is már igen csekély adag előzékenységgel is beérné, csakhogy vége legyen a már-már tűrhetetlenné vált hánykódásnak remény és aggodalom közt.
Hogy a másik oldalon is nyomban megérezték ezt a hatást, mutatja az, hogy az entente sajtója tüstént új hadjáratba fogott, hogy a megegyezésnek ezt a kísértő rémét minden lehető módon elriassza. Ez a campagne természetes fait flčche de tout bois, nagyobb mértékben mint valaha a legkedvezőtlenebb közléseket hozza katonai és gazdasági helyzetünkről."
Ezen valóban elgondolkozni kellett volna. Nyilvánvaló volt, hogy most már nem az olasz kormánynak volt szüksége koncessziókra, mert hisz ez az Ausztriával hónapokon folytatott tárgyalások hatása alatt az entente felé fordult s csak a velük való megállapodás perfektuálásával várt, hogy egyrészt minél több előnyt csikarjon ki tőlük, másrészt, hogy védelmi intézkedéseit kiépítse, hanem szüksége van komoly számbavehető kompenzációkra annak a pártnak, mely a hármas szövetség fenntartásában látta Olaszország jövőjének garanciáit. Arról volt most szó, hogy a monarchia ennek a pártnak legyen segítségére és érvényesülésének minden lehetőségét megadja, mielőtt Salandra kormánya lekötötte magát az entente államaival. Amíg tehát az alkudozások első fázisában magával az olasz kormánnyal lehetett volna egyességet kötni, most - a kormánnyal való megállapodás esélyei csökkenvén - Giolitti útján lehetett volna a kormányra nyomást gyakorolni, ha ennek eszközeit a békepártnak nagylelkűen rendelkezésére bocsátjuk. Bármennyire is gyanakodóvá vált Sonnino Ausztriával szemben, bármennyire is előrehaladtak a Martini-Rodd tárgyalások, még mindig halomra lehetett volna dönteni minden kombinációt, ha Burián báró komolyan veszi az olaszok követelését, szemébe néz a veszélyeknek, melyek e követelések visszautasítása nyomán keletkezhetnek és letéve az "eszmecsere folytatás" gyógyíthatatlan szenvedélyéről gyors áldozatkészséggel nyeri meg Itália barátságát. Burián báró azonban nem siette el a dolgot. 1915 március 28-án tette meg első javaslatát Dél-Tirol átengedésére vonatkozólag.
A tárgyalások utolsó fázisáról már kevés a mondanivalónk. Március vége felé Przemysl elesett, az orosz támadások ereje növekedett, az entente váratlanul jelentős agitációs anyaghoz jutott Itáliában, melyet tehetsége - és nyilván az olasz kormány intenciója szerint érvényesített. Avarna április 11-én adta át aide-mémoire-jét, mely az olasz kormány területi követeléseit tartalmazta, kétségtelenül túlhajtott követeléseket, melyeket a maga egészükben - különösen a Triesztre és Dalmáciára vonatkozókat - Németország is teljesíthetetlennek tartott. Most már azonban annyira élére volt állítva a dolog, az olasz kormány hajlandósága a megegyezés iránt annyira lecsökkent, az agitáció oly féktelen, a békepárt és az udvar annyira megfélemlített, hogy most már csak a leggyorsabb elhatározás és a legnagyobb áldozatkészség segíthetett a dolgon. S erre Burián nem volt képes. Április 16-án újabb ajánlatot tesz, lényegében a március 28-ki ajánlatnál alig kedvezőbbet. Ha felülemelkedik félénk megfontolásain, ha leszámol azzal, hogy aki ez egyességet megköti, az legfeljebb a történelemtől várhatja rehabilitálását, (mert kétségtelen, hogy a monarchia területeinek átengedése minden külügyminisztert - bárki legyen is az, és bárhogy csinálta is légyen - megbuktatott volna), akkor április 16-án nem ezt az üzenetet küldi Olaszországnak, hanem azt, amelyet 1915 május közepe táján küldött s amelyben az egész olasz Tirolon kívül, az Isonzo olaszlakta nyugati partvidékét Gradiskával volt hajlandó adni, Cormonst, Pelagosa szigetét s amelyben elismerte Olaszország jogát Valonához és bejelentette a monarchia érdektelenségét Albániában.
A tárgyalások további fázisával már nem érdemes behatóan foglalkozni. Sonnino az április 16-ki javaslatokat teljesen elégtelennek tartja. Avarna inkább privát-szorgalomból mint megbízás folytán még ellátogat Buriánhoz, Macchio még buzgólkodik az olasz kormánynál, de hiába. Burián nem hajlandó engedékenységre - aminthogy a maga jószántából külső befolyás nélkül a tárgyalások egész folyamán nem volt hajlandó - Sonnino báró pedig, akiben Macchio jellemzése szerint a tárgyalások folyamán megerősödött a tudat, hogy őt düpirozni akarják, makacsul "szűkszavúsága mögé rejtőzött". Április vége felé az olasz kormány úgy látszik végleg és formálisan lekötötte magát az entente-nak. Burián báró a megegyezés utolsó lehetőségét is elszalasztotta és amikor május 4-én az olasz kormány a monarchiával való szerződését semmisnek jelentette ki, valóban nem maradt a számára más hátra, mint fokonként emelkedő koncessziókkal nehezíteni az olasz kormány helyzetét és az így támadt intervallummal módot adni hadvezetőségünknek arra, hogy Olaszország ellen felkészüljön. A vörös könyv és zöld könyv adataink tárgyilagos egymás mellé állításából megállapítható, hogy mindez másként lehetett volna. Ami azt jelenti, hogy Gorlice után fél milliónyi hadsereg állt volna rendelkezésünkre az oroszok üldözésére. De még ennél is sokkal többet jelentett volna.
[*]
[*]