Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 19. szám · / · Nagy Endre: Erdély fia
Országút Háromszékben. Az út szélén telegráfpóznák, mérföldkő és egy furcsa formájú fűzfa. Aki jobban megnézi, rögtön látja, hogy ez a fűzfa voltaképpen maga Kovács Péter őrvezető, csakhogy fába átvarázsolva. A haja most kusza zöld lomb és a két karja göcsös faág. Az út mellett árok tele giz-gazzal. Az árkon túl termő domboldal, de most ez nem látszik, mert ködös hajnal van, a pára-fátyol eltakarja az egészet.
István (már jóval öregebb és csak fél karja maradt meg a háborúból. Az útszélen ül a mérföld-kövön, mellette gabonás zsák hever a földön. Félkézzel nagy ügyetlenül megtömi a pipáját, rágyújt, de persze ez a művelet jó hosszan eltart nála. Aztán föláll útra indulóban.) No! Vegyük a zsákot, aztán menjünk a malomba! (Próbálja, de nehezen bírja a zsákot a vállára venni.) Nem igen megy! Magától nem mászik a hátamra! Meg még úgyse, ha félkézzel biztatom! Két kézzel kellene segítsem! Hiába! Félkezű ember, félember! (Körülnéz.) Itt hever valaki, ez talán segíthetne, ha akarna... Hé, atyafi! Alszik kend? Hé! Egy szóra!
A halál (rongyos, lezüllött csavargó, afféle arme rajzender, ott aludt az útszéli árokban. Kapja a kaszáját és riadtan föltápászkodik): Mi-mi az! Mit akar? Hát már itt sem hagynak békén, - az árokban?
István: Márcsak meg ne haragudjék, atyámfia, de kacska ember vagyok, egyedül nem bírok ezzel a zsákkal! Ugyan segítsen kend egy kicsit!
A halál: Ha csak erről van szó! (Segít.) Ejha! Jó nehéz! Ugyan mi van benne, hogy olyan nehéz?
István: Egy kis élet. A malomba viszem.
A halál (irtózva hátra ugrik): Élet? És még én segítsem a hátára! Hát már idáig züllöttem? Miért nem mondta mindjárt, hogy élet van benne? Mégis csak disznóság!
István: Hallja kend! A magam termése ez, olyan tiszta búza, hogy a szentlélek galambja is feleszegethetné! Hát kend is hozzá nyúlhat a mocskos kezeivel! Nem ragad rá, ne féljen! Nem betegség ez, no nézze meg az ember!
A halál: Óh, hiszen ha betegség volna! Egyetlen megmaradt barátom!
István: Hm! Furcsa egy ember kend, tudja? Hát az igaz, hogy kendbe alighanem inkább jár a betegség, mint az élet!
A halál (nyöszörögve): Rosszul nézek ki, ugye? Siralmasan, mi?
István: Bizony-bizony, hitvány egy kicsit! Aztán mit keres kend erre, mert nem látszik idevalósinak.
A halál: Az országutat járom, munkát keresek.
István: No hiszen! Ilyen rozoga ember egy rossz kaszával! Kend mögött egy hároméves gyerek is beállhat marokszedőnek! Mi munkát bízhatnak ugyan kendre!
A halál: Úgy? Hej, ez a kasza! Valamikor csuda munkája volt ennek! Olyan rendet vágott ez valamikor, hogy sírt belé az egész világ! Olyan kasza volt ez!
István: No, régen lehetett az! Akkor talán még az én másik karom is megvolt!
A halál: Alighanem... Óh milyen hatalmas úr voltam én akkor! Gyárkémények földig hajoltak, ha elmentem előttük, vasúti sínek hétrétbe görnyedtek előttem és paloták kőfalai kettéváltak, ha be akartam sétálni. Az egész világon nekem égtek az áldozati tüzek és nem volt az emberiségnek az a kincse, amivel ezt a tüzet ne táplálták volna. Özvegyek és árvák könny-gyémántokat hintettek el az úton, amerre elhaladtam. Mintha mindig a csillagos égboltozaton jártam volna. Az volt csak a szép idő! A nagy háború! Oh milyen nagy úr voltam én akkor! De milyen nagy úr!
István: A fenét! Talán csak nem hadseregszállító kend?
A halál: Még annál is több. A halál vagyok!
István: A fenét! No akkor menjen kend csak arrébb! A félkaromat már úgyis kendnél hagytam. De most már vége a háborúnak, béke van, hát élni akarok! Nincs keresete itt.
A halál: Sose húzódjék tőlem, ártatlanabb vagyok én már az ölbéli kutyánál is! Nézze csak, mi lett belőlem! országutak csavargója, útszéli árok lakója! A falvakat is elkerülöm, a megszületett gyerek sem ijed már meg tőlem. Suhinthatok én már ezzel az ócska vacak kaszával, csak nevetnek rá az emberek! (Sír).
István: Nehezen sajnálom kendet! Most aztán merre?
A halál: Semerre. Lefekszem és tovább alszom. Ráérek a dolgomtól! (A kaszáját és az iszákját a fűzfa végére akasztja, ő maga pedig visszafekszik az árokba).
István: Nohát csak aludjék kend. Így nekünk is jobb. Én pedig megyek a malomba. (Elindul lassan).
A fűzfa (tompa hangon): István komám!
István (körülnéz): Majd azt hiszem, engem szólított valaki!
A fűzfa: István komám! Álljon meg egy szóra!
István: Gebedjek meg, ha nem engem szólítottak! (Körülnéz.) Aztán sehol senki! Az is alszik már ott az árokban!
A fűzfa: Én vagyok, István komám! Meg sem ismer kend?
István: Nene! Jézus-Mária-Szentlélek! Megszólalt a ficcfa! Beszélő almáról, szóló szőlőről már hallok, de ficcfát, aki megszólal, sose ilyet! Uram irgalmazz! (Keresztet vet).
A fűzfa: Én vagyok az, kegyelmednek régi bajtársa, Kovács Péter őrvezető. Régen volt, igaz, de azért még emlékezhetnék kend!
István: Kovács Péter! No de ilyet! Hát elfásult kend!
A fűzfa: El egy kicsit... Nem ismer rám?
István (a fejét vakarja): Hát... hát... igen megváltozott kend, amióta utoljára láttam. Akkor még ember volt kend. De még milyen!
A fűzfa: Haj, jaj... most meg ficcfa lett belőlem!
István: Aztán hogy került kend ide?
A fűzfa: Ott feküdtem volt én Galíciában, ott porladoztam békességgel, de aztán nagyon eluntam magam idegen földben. Vártam szelet, amelyik hazafelé fúj, ráültem és eljöttem ide. Itt aztán kinőttem szépen. Eleinte gyengécske voltam, de most már elég jól állok. Megvetettem a lábamat itt.
István: Ejnye, ejnye, ez bizony nagy csuda! Még elsírja magát az ember... De mondja csak, ha már idáig eljött kend, miért állt meg a mezőn, miért nem ment hazáig, ott a ház előtt, vagy az udvaron jobb helye lett volna. Aztán meg mégis csak otthon van az ember... mégha ficcfa is!
A fűzfa: Mentem volna, de nem mehettem... Dolgom van itt.
István: Dolga! Hát a ficcfának is lehet még dolga?
A fűzfa: Mindennek van dolga, aki élni akar még... Látja kend, itt van az én tagomnak a mezsgyéje, aztán hogy Petikém árva lett, szegény árva vagyonára mindenki rábandzsalít. Ez a szomszéd telek, ez Fórissnéé, azé a gonosz boszorkányé. Biztos, hogy elszántana a fiam földjéből, ha lehetne. Azért álltam ide a mezsgyére. Őrködök árva fiam vagyonára. Ez az én dolgom most! Már egyszer, amikor még egész gyengécske voltam, kivágott a cudar boszorka, de mégis kinőttem. Most meg már jól megkapaszkodtam ebben a földben. Kivághat mégis, de a gyökeremet ki nem tépi többé innét!
István: Ilyen csuda, node ilyen csuda! Mikor még a svaromléniában láttam kendet, sose hittem volna, hogy valamikor még ficcfa lesz kendből! (Odatartja a dohányzacskóját.) Pipázik kend?
A fűzfa: Köszönöm szívesen, valamikor igen kedveltem, de most már leszoktam róla. Most már italra sincsen etyepetyém. Csak így hajnal-tájt teleszívom magam gyöngy-harmattal, - elég az nekem.
István: Ilyen csuda! Se nem iszik, se nem pipázik, gyöngyharmattal él! Nem győzöm bámulni kendet!
A fűzfa: Bizony, bizony! Furt változik a világ!
István: De nagyon!
(Legények-leányok víg nótázása hallatszik, amint jönnek a mezőre krumpli-kapálni. A köd egyre ritkul, fátyla lassanként húzódik fölfelé. Már látszik a domboldal. Egyik darab földön Peti kapál, a másikon Fórissné a leányával. Fórissné: napamasszony, leánya: Esztike. Petike, maga Kovács Péter, amilyen siheder korában lehetett).
István: Ahol a fia! Jól kinyújtózkodott! Nincs több ilyen derék legény a faluban!
A fűzfa: Nézem, nézem! Még amikor nem látom, akkor is nézem.
István: Beszélt már véle?
A fűzfa: Én aztán nem. Hogy is beszélhetnék? Ő ember, én meg csak amolyan szegény ficcfa!
István: Velem mégis beszél kend!
A fűzfa (tudákosan): Az mégis más dolog. Kend ott volt velem a nagy háborúban. Akik ott együtt küzdöttek, azok örökétig megértik egymást!
István: Hm! Más nem is igen érti azt meg... Nézze csak kend! Nagyon pislog ám a kend fia Fóriss Eszterre! Már az egész falu összeboronálta őket, nagyon összeillenének, de az a cudar anyja nem adja ám! A házától is eltiltotta!
A fűzfa: Az én fiamnak odaadhatná pedig!
István: De hiszen! Az a vén boszorka maga jár még legény után. Csúnya egy szerzet! No, isten áldja meg kendet. Majd gyakorta kijárok ide, aztán elbeszélgetünk. Öreg ember vagyok, mi ketten mégis csak megértjük egymást. Isten áldja meg! (Barátsággal megrázza a fűzfa egyik ágát.)
Peti (buzgón kapál a maga földjén.) Jó reggelt, Eszter! Hogy aludtál?
Fórissné (mérgesen): Jól aludt! Már hogyne aludt volna jól! Nincs annak gondja semmire, meg senkire!
Peti: Nem kendet kérdeztem.
Fórissné: Neked meg semmi közöd sincsen az én lányom álmához!
Eszter (kapál, közben pedig énekel, de egyenest Petihez intézi a hangját.):
Egész éjjel nem aludtam,
Mindég csak terád gondoltam...
Sejhaj, göndör a babám.
Szeret is az engem igazán!
Fórissné: Hallod! Ne kornyikálj, mert kitépem a varkocsodat!
Eszter: Édes anyám, danolni csak muszáj! A munka se megy nóta nélkül.
Peti (csak azért is danol.):
De bizony én sem aludtam,
Én is mind csak rád gondoltam!
Sejhaj, göndör a babám,
Szeret is az engem igazán!
Fórissné (megfenyegeti a kapájával): Megállj! Hiszen csak kerülj még egyszer az én portámra! (Eszterhez.) Te meg ha danolni akarsz, tisztességes nótát danolj, annyit mondok!
Eszter: Jól van no!
Erdő, erdő, jaj de magas erdő!
Közepébe csipkerózsa kettő.
De tüskés annak a szára,
Azért nem száll a madár rája,
Csárdás kis galambom,
Rossz híredet hallom!
Peti:
Mikor vélem szerelemben voltál,
A szoknyádra három fodrot varrtál.
De rég ráment annak is az ára
Serre, borra, pálinkára,
Csárdás kis galambom,
Rossz híredet hallom!
Fórissné: Hallod-é! Ne kapaszkodj a lányom nótájába! Ez a szekér fel nem vesz, hiába szaladsz utána!
Peti: Nem is, amíg kend a kerékkötője! De nem baj! Majd lemarad kend is egyszer!
Fórissné: Hamarább kaparlak én el téged, mint te engem! (Eszterre ráförmed.) Te is mit ténferegsz fúrt erre! Eridj a túlsó szélre, ott kapálj!
Peti: Ott is látni fogom! Küldheti kend a világ végére, ott is látni fogom!
(A leány jobbra, a legény balra eltűnik a földek szélén. Legények, leányok nótázása hallatszik az egész határban.)
A halál (föltápászkodik, megropogtatja a csontjait, aztán rosszkedvűen dörmög.): Nem lehet itt aludni! Napsugár úgy bizsergeti a földet, hogy még a kavics is kicsírázik tőle, a levegőben nóták párzanak, arany-legyecske döngicsél az orrom körül. Tudok arrébb egy völgyet. Kőtalaján moha sincsen, madár se jár arra, a madár is alig tud belenézni odvába... Odamegyek, ott tán kialszom magamat. (A fűzfához cammog, le akarja szedni kaszáját, cókmókját, de a fűzfa görcsösen megragadta, nem ereszti.) Ereszd el a kaszámat, hé!
A fűzfa: Biz én nem eresztem!
A halál: Még a fűzfa is belém akaszkodik!
A fűzfa: Régóta ismerjük már mi egymást, nagyon belém tiportál, te tettél el láb alól egyszer! Csakhogy most a kezembe kerültél, vén tekergő! Amíg helyre nem hozod, amit ellenem vétettél, vissza nem adom a kaszádat. Aztán meglátom, mire mész nélküle!
A halál: Mit akarsz tőlem? Mondd!
A fűzfa: Ott a fiam, egyetlenegy fiam, nézem, mintha magamat látnám. Aztán ott az a fiatal hajadon, mintha a magam szerelmét látnám. Majd fölfalják egymást szemmel, - másképp is megtennék, ha Fórissné szomszédasszony nem lábatlankodnék folyton köztük. Vidd el az útjukból azt a csúf csoroszlyát, hadd mulatozzanak kedvükre... meg az én kedvemre.
A halál: Jaj, nagy munkát adtál! Szívós lelke van annak, mint a békának. Még az én kaszám is kicsorbult a csontjain!
A fűzfa: Már a te dolgod, hogy csinálod! Kifogsz te mindenkin, - hiszen magad mondtad.
A halál: Megpróbálom csellel, csalafintasággal. Voltaképpen nem is kedvem ellen való munka. A fiatalok szerelmeskedjenek, szaporodjanak, - az mind az én aratásom lesz. (Csinosítja magát, haját lekeni, bajuszát kipödri, mandzsettáját kihúzgálja, a ruháját lenyalogatja, aztán Fórissné előtt kelleti magát.) Kisztihand, húgomasszony lelkem!
Fórissné: Ejha! Ezen aztán meglátszik, hogy finom városi ember, nem afféle falusi kapcabetyár.
A halál: Nem idevalósi vagyok, ez a mentségem, ha tán elvétettem, hogy asszonynak néztem. Csak a fejkendőjéről vélem, hogy már nem hajadon.
Fórissné: Oh, hogy is ne! Ne tréfáljon! Rég túl vagyok én már azon!
A halál: Hát ha túl van rajta, csak szebb lett tőle. Attól lett kívánatos, mint a marcipán... Nagyon kérem lenne segítségemre. Udvarhelyre igyekszek és azt mondják, dűlőút vág át arrafele. Ha megmutatná merre kell letérjek.
Fórissné: Ott, ahol hajlik az út. Vadkörtefa álldogál ott magányosan.
A halál: Kísérjen el odáig, húgomasszony! Én is jól járok, maga se bánja meg, meglátja!
Fórissné: Csintalan embernek látszik ám! Nem bízom én a városi urakban!
A halál (feléje hajlik, bizsergető hangon.): Ha kőből lennék, akkor is tüzet fognék melletted. Körülveregetni a tomporodat, megcsókolgatni a kebled bimbaját, - de nagy gusztusom volna rá... gyere no... mutasd meg az utat!
Fórissné: Nem hagyhatom itt a lányomat. Vigyázni kell arra, mint az olvasatlan pénzre.
A halál: Arra a kis időre itt hagyhatod.
Fórissné: Kis időre? Ezzel ugyan nem nagyon biztat!
A halál: Majd meglátod, te is kis időnek fogod találni, akármeddig tart... gyere már no! (Elcipeli magával.)
Peti (előbújik, Fórissné után néz, aztán jókedvűen odaszól a lányhoz): Eszter! Magunkra maradtunk! Elment az anyád! Szabad a vásár!
Eszter (szintén előbújik): Ha elment, mindjárt visszajön.
Peti: Addig még sok minden megeshet! (Körülnéz.) Ahol az a fűzfa! Gyere, pihenjünk meg alatta!
Eszter: Nem vagyon én fáradt.
Peti: Én se nagyon! Hanem azért csak gyere! (Átöleli, a fa alá húzza.) Te! mondok valamit, Eszter. Úgy szép a lány, ha ellenkezik, de ha szeretsz egy kicsit, akkor ne ellenkezzél olyan nagyon! (Megcsókolja.)
Eszter: Jaj, hagyjon már! Olyan meleg van!
A fűzfa (ágait himbálja, szellőt támaszt, hűsen legyezve susog.)
Peti: No látod, milyen hűvös szellő fújdogál! Az isten áldja meg ezt a fűzfát! Galambom! Egyetlen gyöngyvirágom! Ha csak egyszer is utánam mondanád! Mondd hát, nem olyan nehéz! Galam-bom!
Eszter: Galambom!
Peti! Jaj de szépen hangzik! Eszem azt a kis piros muzsikádat!
(Összeölelkeznek, úgy maradnak, csak néha szólnak egy szót, de értelme annak sincsen.)
Fórissné (nem látni, csak messziről hallani a hangját): Eszter! Hé, Eszter! Hát megléptél? No várj, kitekerem a nyakadat!
Eszter: Jaj! Meg fog látni az anyám! Hová bújjunk hirtelenjében?
Peti: Hogy a mennykő pusztítsa el ezt a fűzfát! Még ha valami mogyoró-cserje volna, jól el lehetne bújni benne! Lapuljunk le a földre. Talán nem lát meg.
A fűzfa (fölsóhajt): Uram-Teremtőm, tégy velem csodát!
(Az Isten valóban csodát tesz, a fűzfa átalakul szomorú fűzzé. Ágai a földig ereszkednek alá és a rögtönzött lombsátorban védetten, rejtetten piheg a két ifjú szerelmes szíve.)
- Vége -