Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 19. szám
Jó fönt, ahova hang se hat, se nyíl, kerengve úszott a reggeli lágy kék bolt alatt egy fekete pont s karikát karikába öltve húzott maradozó igyekezetben dél felé. Alább szürke köd ingott tétova a nap tüzes szája elől vonakodva, mint hozzája lehajló lovas csókja elől az ernyős szekér farán üldögélő lány. Messze, ameddig a szem visz, szőke füzes végeláthatatlan erdeje és apró tavak. Minden levélke ezüst fülönfüggő, minden tavacska egy-egy arany tallér. Ezüst lombok alól, arany tavak közé, sáskerengés alatt barna hadút ível erre-arra délnek. A hadúton szakadozott renddel üget egy fegyveres csapat.
Legelöl pántos süvegű, könnyű jazig lovasok piros puha bakancsa szorítja a ló véknyát. Szennyes színű arc, kéz, lobogó haj, tajtékzó, zabla-marcangoló száj, prüsszögő orrlik, előre-hátra kagylózó két hegyes fül, hosszú fark, négy tomboló pata, ennyi, ami lóból-lovasból szabadon maradt, a többit barna pikkelyes vértezet csikorgása borítja testhez idomulón.
S hogy saruk szétfröcskölt, hogy víz szivárgott a pata-nyomba, hogy az elrebbent madár az útszélre visszaszállt, megint csak lovasok, de méltóságosabb, hosszú léptű ügetése verte el újból onnét. Az egyszín paripák szerszáma csupa sallang, pityke, boglár, nyakukban csörgős szíj cseveg, fejükön csótár bólong, sörényüket arany pánt fedi. A lovasok dolmánya, nadrágja, kardjuk hüvelye, tegzük, nyeregtakaró csupa bronz és arany pityke, gomb-sor, boglár-csoport, csak piros párthus csizmájuk szűz a cifrától. Fülükben súlyos fityegő fénylik, alacsony süvegüket arany-pánt keríti alul, oldalt kerecsen-szárnyat ereszt hátra, homlokuk fölött nyeles kis félholdat tart egyenesen. Egyenes kardjuk kopogva táncol az íjtartó tegzen.
S mind e csörgő, csillogó, messzerikító piros gazdagság között középen egy szürke-barna egyszerű lovas. Borzas mokány paripájának farka kontyba kötetlen, szerszáma sima, s maga, bár kajla bajuszra, zömök széles mellre, sárgás bőrre amazokhoz hasonló, ruházatában nem különb mint akármelyik köz-sorsú vére. Idomtalan csizmájából csak úgy kicsüng fönt s az oldal-varraton a kecskebőr meghagyott szőre, rövid ujjú, térdig érő sárga inge csak éppen hogy nem szennyes, de ujjatlan bőrködmenét tagos vállán, mellén hosszába éppen úgy széles-borzas prém szegi, öve, sok-szíjú öv-köténye csak úgy egyszerű bronz pitykékkel van kiverve. Meg hogy fegyvere sincs, csak egy kurtanyelű korbács jobb kezében, három a szíja s kettő belőle három ólmosgombú ujjba szakad a vége felé.
S jön utána úr és szolga, fedetlen borzas szőke fej, prémes süveg, fazék-sisak, nagy köldökű kerek pajzs itt-ott, sok tegez, íj, pusztai ólmos korbács, fürge paripák, lomha lovak, térdig szíjjal rácsos szűk gatyák, lobogó lábravaló, meztelen törzsön repdeső fibulás köpeny, kurta gerely, pallos, bocskor és csizma, lovas és gyalog.
Lássák, hogy az Úr jön, öreg Istertől a ködös-jeges mezőkig szaladó föld, róna, hegy, erdő, vizek ura!
S úttá lapul a sár, kátyúvá mállik, ha út, amint ura után nyomul minden nemzetből egy vagy kettő, hogy lássák hatalmát nem sárga aranyban, buja selyemben, sima szóban, hanem feszülő izomban, tágas torokban, gerely-pörgető, ostor-csattantó marokban, erőben és szívben.
Jön utána hát, előbb lovasa, hátrébb gyalogja, úr és szolga, kengyeles hun, lógó lábú gót, nemes alán, fürge jazig, tagos gepida, kékszemű svév, féktelen herul, félmeztelen skir, bundás turkiling, romboló rugiak, szabad száz, szeplős finn halász, talpaló vend, farkasba változó álmos neur, kihaló, támadó, virágzó nemzetek.
Legvégül aztán kantáron vezetve üget a fehér ló, cseng a rézkarikák sokasága táltosok hosszú köntösén, táncol hegyes süvegük, csörög a tombolások nyekkenő dobja. Végének is végén áldozati vend ökör, alán barom bőg s légyűlte szeme félrepislog hollók, dögmadarak araszoló röptére. Csárogva, károgva gyűlnek mind jobban messze hátul, pedig nem is hadba megy az Úr, csak beszélgetésre.
Megritkult már a fűz, több a tó-szem, zsombék, szétszórt, magányos nád-üstökök vékony szál-sövényt zöldítve erre-arra, keresik egymást, összeérnek, összefolynak s a had-út suhogó, hajladózó nád-tenger közepette tétovázik. De ahol járhatatlan mocsárba, hínáros latyakba vesző hamis ágat bocsátanak, mozdulatlan hun lovas áll korlátul s amint az urak elügetnek előtte, vékonyan vágja lovát sarkával s a kíséret közé farol.
Szemközt azonban a másik parton felütközik a dombok alján a fehér, tarka kő-odúk, tégla-kalyibák gulyája, bolondos bujáknak medvékhez méltó barlangos hajlékai s akinek jó szeme van, innen is láthatja a lapos tetőkön ólálkodókat. De ki törődik vele? Aki sokat néz, csak félelmet bámészkodik össze magának s aki fél, az hajladékony!
Az urakkal félszárig, csánkig lépdel lovuk a vízbe, szaglászva hajtja meg nyakát, szétfúj színén, szürcsölve iszik, míg gazdája ott kengyelből csónakba, talpakra száll, aztán csak megrándul a kantár, sörényes, busa feje előrenyúlik s nagy úszó igyekezettel merül el teste a vízben. Majd a közrend lics-pocsos zaja csap neki a mélynek, lovas a lován, gyalogember tömlő-párra hasalva. Evező csobban, fenék-kémlelő csáklya bukik, nyújtózkodik, fújó paripa lehelete söpri meg a víz színét, köpeny, sallang úszik az úszó után rajta, bocskoros láb kapálódzva veri habossá. Az egyik ott gázlóra lel, kajla bajszát kétfelől meghúzza s visszaröhög az árban lubickolókra.
A fehér város, mint egy köpű, ez alatt libegő leplű, csillogó vértű tarka rajt ereszt amott s egyszerre öblös, tararás harsona-hang riadalma kél közülük a levegő-égbe.
Mikor aztán az utolsó alán barom is partra kap a vízből, akkor búgja csak vissza a fogadj-istent az öreg tülök. Akkor bőg feleselve a sok kölyök kürt, durrog a karikás, cserreg, bufog a tombások dobja, veri össze csettegve dárdáit a gót.
Hátul a gyepűn elhever a gyalog, tűzhelyet ás barom-főző nagy alán üstnek, ökörsütő ágast ver földbe a vend. Aki lovas meg félkörös csatarendbe oszlik, két szélről alán, jazig, középen a hun, gót s minden atyafia.
Akkor aztán csak nagy lassan égnek emeli ostoros kezét az Úr s egyszerre elül a lárma, mint az éj ha fölkönyököl az égre, a rakoncátlan szelek. S ahogy az tisztességtudó lovas néphez illik, az Úr és az urak vágtatva zúdulnak a bizánciak felé, akár a harcon, de ló-futamodásnyira előttük egy torpanásban mind megáll.
Szemközt a bizánci paripák röhögnek, táncot topognak, lovasuk marka zablát feszít, mert hátha komolyra fordult volna a játék, lévén a turk mind változékony, álnok. De semmi! A vér visszasettenkedik arcukba, kengyeltelen lábuk lógása megáll s illendő rendbe csoportoznak össze.
Hátul arany-derekú, kurta pendelyű lovasok négyrétű egyenes fala, betyár kis tarajos csupor a sisakjuk, ikrájuk bőrhüvelyt, rajzos vásznat feszít, vállukon kurta köpeny zöldje, vöröse fityeg féloldalt pajzsaik mögé, jobbjukban a dárda egész szálfa erdő. Bolond városi nép zaja locsog túl rajtuk, mint a nyugtalan víz.
A fedetlen fejű úrféle még egy kicsit előre üget, aztán az is megáll, csak három aggastyán léptet még előbbre. A közbülső sokrétű, fönt vörös, lent fehér, csipkés és hímzett négyféle kurtább-hosszabb ingben, az is csak úgy összegyüremlett térde körül, vékony lába szára onnan lóg le selyemhártyába húzottan. Jobbjában hosszú arany bot, válla kerületéről melle közepére összehajolva széles arany heveder csügg és tarfeje búbja bronzosan ragyog. A két szélső is furcsa rend szerint tekerve, csavarva buggyos meg sima, zöld, lila, fehér, szegélyes-szegetlen sokféle selyembe.
Hogy megállapodnak, fejet hajt mind a három, s karját egyenesen fel-előrenyújtja, úgy mond hangosan rövid üdvözletet.
A szürke-barna Úr és piros csizmás bátyja fél-paripa hosszal kilép a sorból, kurtát biccent az Úr, bátyja szívesebben bókol.
A nagy csöndben valami madár visongása hallatszik s egy hun csődör nyerít valahol hátul.
Az egyik agg vékony szava most felsipít:
- Íme, Margumnak püspöke, én, Euphratas, császári testőr és Valentinus, a császár követei Roász küldötteihez jöttünk.
A tolmács előlép s az Úr hozzá fordul:
- Mondd ezt: Rugha meghalt, én vagyok az Úr, Attila és bátyám, Bilda.
A három öreg arcán, mint lehelet kard acélán, valami rezdülés suhan keresztül. Most Valentinus szólal meg fátyolos szavával:
- Menjetek hát elöl, turkok fejedelmei, s mi követni fogunk benneteket Margum falai közé, ahol kívánságaitokról illő tárgyalást kezdünk hűs kereveten, boros vedrek mellett, mint a rómaiak szokták, avagy, ha szívetek úgy óhajtja, verjetek itt sátrat, amelynek árnyában arany ágyon ülve, turk mustot szürcsölve békével s a békéről beszélgessünk.
Attila szólt:
- Mondd ezt: itt és így jól vagyunk.
A három aggastyán összepislantott s Euphratas, megegyengetvén magát a nyeregben, nagy fennszóval beszélni kezdett:
- Megjelentünk, turkok fejedelmei, a római császártól küldetve. Hogy ki és milyen a császárunk, arról fölösleges beszélnem, tettei előttetek is férfiúnak mutatják. Itt vagyok tehát, hogy amely béketárgyalást Eiszla velünk a császárvárosban megkezdett, tökéletes és bevégzett békévé változtassam, de előbb ki akarom fejteni előttetek, hogy milyen hatalmas néppel fogtok szövetséget kötni. Ha talán bőbeszédű találnék lenni, minthogy mindkét állam javáról van szó, kérlek, hogy ne bosszankodjatok beszédem hosszúsága miatt, egy kis idő múlva ugyanis ki fog tűnni, hogy mindent helyesen mondtam, sőt majd meg is dicsértek engem, mert majd a tények igazolják beszédem hasznos voltát. Ti tehát szövetséget akartok kötni a rómaiakkal, elég csak rómaiakat mondani, mert ez az elnevezés a többit magába foglalja. Szükséges tehát, hogy mikor ti ilyen hatalmas néppel szövetkeztek és nem kis jelentőségű dolgokról tanácskoztok, inkább a legjobbat és leghasznosabbat válasszátok és a háború eshetőségei helyett a minden ember számára legbiztosabb jót, a béke áldását fogadjátok el. De valamiképpen félre ne vezessen benneteket az a balvélemény, hogy hiszen Valeriát és Pannonia Secundát, melyek a rómaiaké voltak, elfoglaltátok, mert ebben az Isten csupán a rómaiak roppant szerencséjét büntette, azért, hogy ne higgyék, hogy ember embertársától nagyon különbözik. Ha a természet szerint való méltányosság uralkodnék, akkor nem volna szükség szónokokra, a törvények rendszeres művelésére, sem népgyűlésekre, vagy az ezeken tartatni szokott beszédek özönére, - mert akkor magunk választanók...
Az Úr ekkor a követ szavába esett:
- Ugye ti vagytok azok a rómaiak, kiknek tízféle a nyelvük, de egy a ravaszságuk?
Itt mind a tíz ujját bedugta szájába az Úr, aztán így adta föl a szót:
- Ahogy én most mind a tíz ujjamat számba dugtam, úgy éltek ti is, rómaiak, több különféle nyelvvel, hogy egyszer szökött rabszolgáimat, a tonózurokat csaljátok meg, másszor meg engem!
Euphratas neki fehéredett és ősz szakálla remegni kezdett:
- Mivel Roász halálával országa s javai reád szálltak, szükséges, hogy átvedd Roász barátait is, mint valami birtokát az elhunytnak, amely rád, mind utódjára szállt.
Az Úr erre haragosat kiáltott:
- Legnagyobb gyászban találtok engem, amiért nem vagdostátok hát meg arcotokat karddal, ahogy ezt a gyász szokása nálunk fiútól, sógortól, baráttól elvárja?
Euphratas és Valentinus erre gyönge tőröket húztak elő köntösük alól s kénytelen-kelletlen kettőt-kettőt karcoltak orcáikon jobbról és balról. Margum püspöke, mondván, hogy az elhunyt lelkeüdvéért imádkozni siet, csöndesen kifarolt a sorból és elvegyült hátrébb az előkelők között.
- A tonózurokat említetted, turkok fejedelme, akik szövetségre léptek velünk, nos... - fogott volna újra a szóhoz Euphratas, míg vére vonalkája két oldalt szakállába csavarodott.
De az Úr szava megint csak közbedörrent:
- A tonózurok s a cinkos boiszk, amilzur, itimar, alattvalóim! Akkor jönnek vissza hozzám, amikor éppen akarom. Ha meglátják lovasaimat, akiket korbácsként cserdítek majd ellenük, megszaladnak és földi lyukakba bújnak s ha szembe acsarkodnának mégis, nem kardunk falja föl akkor őket, de lovaink patái tapossák szét a gaz csordát, akár egy hangyabolyt.
Euphratas fejét lehajtva hallgatott. Valentinus kezdett most beszélni mosolyogva, szelíden:
- Kívánatos ugyan a béke s a háború kárhozatos, de azért tapasztalatlanság volna bármely jól szervezett állam részéről, ha előbb nem gondoskodnék a háború esetlegességeiről, így a császár, a szent szenátus s az egész római nép...
- Se nem madarak, - vágta ketté nagy nyugalommal a csácsogást az Úr - hogy a levegőben repülve kikerülhessétek kardjainkat, se nem halak, hogy a mély tengerbe merülve elrejtőzhessetek a habokban, hanem a föld színén bolyongtok!
Mint a partot szakasztó víz, úgy neki bugyborékolt egyszerre az öreg beszéde:
- De képzelje el közületek mindenki, kérlek, és idézze lelke elé, mintegy a valóságban, a jajgató elesetteket, emlékezzünk vissza azokra, akik halálos sebeikre mutatva jajgatnak...
- Állj meg öreg, egy csöppet, - emelte fel ostoros kezét az Úr - majd küldök ide két banyát, ki versenyt nyelveljen véletek. Én követelek, ti adtok vagy megtagadtok. Követelem: egy, ellenségeimnek nem dugtok segítő kezet titokban, se nyíltan; kettő, tonózurokkal való szövetségtek mai napon szétbomlott; három, szökött rabszolgáimat korbáccsal veritek át az Isteren; négy, szökött római foglyaimat visszaterelitek vagy fejenként nyolc arany utánuk a váltság; öt, évi adótok volt háromszázötven font arany, lesz eztán hétszáz; hat és utolsó, sógorom, Attakam, vérük tagadott fiait büntető ostorom alá bocsátjátok. Adom pedig nektek a békét! A mező hímes gyönyörűségét, asszonyaitok nevetkérező arcát, gyerkőceitek puha játszadozását, színes álmú éjt, henyélő nappalt, a bort, a csókot, a játszi fecsegést. Addsza és nesze! Szót se másról, erről is csak egyet: igen, nem!
Euphratas csak megfeszelgett nyergében az utolsó szóra s lopva intett kérdést Valentinus felé dülledt csiga-szeme. A másik ősz bajsza végét tapogatta középső ujja bögyével s hozzá szaporán pislogott. De közben Euphratas, mint akinek arany kincset vet föl az ekéje, hirtelen nagy örömet kezdett mutatni, míg készséggel folyt ajkáról a gyors beszéd:
- Örömmel hajlandók vagyunk kérésedet teljesíteni, de nem azért, mert talán haragos hangodtól megijedtünk és most sietünk kedvetekben járni, nem is neked engedelmeskedünk, mikor a béke-pontokat elfogadjuk és megesküszünk rájuk, hanem inkább a mi császárunknak, aki szóról-szóra meghagyta, hogy mit adjunk, mit ne adjunk. Áldott legyen a két bölcsesség, amely két külön forrásból fakadva, más-más úton haladva így egy közös mederbe békével összefoly.
Az Úr nem szólt, arcán egy ránc se rándult, csak Bildáét suhintotta meg egy gyönge mosoly, mint fecske szárnya ha cikázva a vizet éri.
De jött már Margum püspöke jámbor kancáján, selyem keszkenős kezében kapcsos, köves öreg könyvet tartván s a két aggastyán közé léptetett. Aztán csak előállt egy fehér inges gyalog pap nyaktól elöl-hátul lelógó hosszú zöld kötényben, térdet, fejet hajtott, csókkal illette az öreg könyvet, majd magasra emelte s elkerült vele Euphratas baljára, hogy az öregnek keze ügyébe essék. A vén bizánci nagy tisztelettel bal keze két ujját a szent könyvre nyugtatta akkor, jobbját két emelt ujjal az égnek feszítette és úgy esküdött sokáig. A püspök szolgája újra térdet, fejet hajtott, Valentinus bal oldalára lépegetett lassan azután, ott is térdet, fejet hajtott, csókkal illette a szent könyvet, majd magasra emelte, hogy az öregnek keze ügyébe essék. Valentinus bal keze két ujját a zománcos kapocs sarkára nyugtatta, jobbját két görcsös ujjal az égnek görbítette és úgy esküdött seppegve sokáig.
Hogy aztán lágy lefetyelésüket kemény hun szavakká szabdalta a tolmács, megzörren ám Bilda oldalán a pitykés piros hüvely, fényes acélnyelvét nagy-neki-surrogva csak kiölti keményen, mereven, meg sem is rezzenve föl a nagy égnek, úgy esküszik az öregebb testvér:
- Kard eméssze testem s mind az egész népem, ama lángoló nap fejemre zuhanjon, tüzébe borítson, az erdők és hegyek ránk szakadjanak, el is temessenek, csapjon ki ágyából a vén Duna vize, fullasszon meg engem s mind az egész népem, ha a kötés ellen valaha cselekszem.
Esküdnék már Attila is, hátra is hátraszól az urakhoz:
- Kardomat! - rúgtat is az egyik a fegyverhordozóért, amikor mi, távol, parti füzek közt láthatatlanul, két kürt rikolt föl, örömet rikolt.
Az Úr csak fölfigyel, de meg mégse fordul. Gyepűn heverő ott hátul nagy kiáltozással csak talpra bolydul. Lovasok fél karikája nekirezdül, mint eleven sövény a szél kezétől. Urak alatt nyugtalanná élénkül a ló s a rúgtató is csak visszafogja jó paripáját.
Négy csatakos hun bukkan ki ott a parti fák közül. Talpasok mellett büszkén eliramnak, lovas mellett gyorsan elcikáznak, az uraknak elejébe vágnak, úgy állapodnak meg Attila előtt. Elsejük nyomban földre szökken, hátul a két kürtös dagadt pofával egyre csak fújja az örömöt, közbül a negyedik két marokra fogva nagy-széles, idegen fajtájú pallost tart mozdulatlanul.
Bizánci feszeleg, a hun figyel, elhal a kürtszó, kürtös kövér cseppeket fröcsölve széjjel földre szökik, térdre alázza magát, aztán nyergébe ugrik, szeme Attilán, keze a féken s mint a bálvány, mozdulatlan.
- A nádelvi őrség vitézei vagyunk, nagy kegyelmed színe előtt, ezt a kardot hoztuk és ezt a pásztort - szól amaz a földről az Úrhoz. Azzal megy, veszi a kardot, két kézre fogja s megáll vele az Úr jobbja felől. Lova csak nézi gyalog gazdáját, csimbókos kis fejét magasra emelve, de meg se toppan, füvelni se kezd.
A pásztor azonban már leborult a gyepűn, háta gömbölyödik, arccal a föld felé hajol, úgy beszél:
- Legelt a gulya, én meg néztem. Egyszerre csak látom, sántít az ünő, mi az? Rúgtatok oda, nézem, véres a fű, de a mancsa is, csüdje is az ünőnek. Csapázom a nyomot, hát egy hegyes vas áll a fű között, de ebanyja kihúzom, megrontja a gulyát. Leszállok, nyúlok hozzá, de ebanyja lángot vet, itt a tenyerem - és emeli maga fölé.
Az urak megrendülnek, szaporán suttog a bizánci tolmács s mondja tovább a pásztor:
- Nádelvébe megyek, mondom, hogy megjelentsem, de rá visszanézek, ahogy ügettem, nőtt bizony, kétannyi lett, vágtatok, bűbája még megront, nem vagyok én tombás, szellem szavát, akaratját aki érti, mondom az őrségen... a gulya csak ott marad tán... nyakon vernek, mondom újra, megrúgnak, nem hagyom, mert úgy van. Nagy sokára jövünk, hát úgy áll a réten, mintha földbéli vitéz tartaná kezében, megkapja a vitéz markolatánál, gombja volt csak a földben!... tiéd ez, az enyém meg a te nagy kegyelmed, uram, hunok ura!
Az Úr meg se mozdult eddig, de föllángol most szeme, karikását baljába csapja, a nagy rozsdás pallost jobbjába ragadja s bömbölve úszik szét hangja a réten:
- Rómaiak, ihol, Istenetek kardja! Küldi, hogy legyek durranó ostor bűnös fejetekre, súlyos pöröly mind a világ felett, eskümet teszem hát az Isten kardjára, eméssze meg testem, eleméssze népem, hahogy kötésünket valaha megbontom.
Azzal csak leszúrja a kardot bőröve mellé, szeme lángja kilobban, orcája mozgalma nyugalomba simul.
- Végeztünk hát, császár követei, - mondja egykedvűen - tisztelem uratokat, nektek meg minden jót!
Lovát itt kanyarodásra ösztökélte s búcsúzásul ostora nyelével süvegéhez bökött.
A bizánciak egyre csak nyújtogatták előre-fel karjaikat s morogták hozzá:
- Isten véletek!
Harsonáik meg mértékre szedett lélegzettel tárogattak hosszan, ércesen, amint az Úr kísérete a mosolyogva bólintó Bilda után Attila nyomába fordult. Az egytestvér két hun Úr mögött nagy köldökű pajzsával dárdásan a két szolga-király: titokőrző Valamir, gótok fejedelme, jótanácsú Ardarikh, gepida király, görögből vedlett szálas Onegesius, hun hadak hatalmas szavú főkapitánya, főtitkos Orestes, Szkotta, Berikh meg Iszla, testőrzők feje, Edekón, a négy jövevénnyel s mind az urak.
Bizánci csak nézte, nézte a méltósággal ellötyögő sok úri hátat, a paripák váltakozva ingó tomporát, legyezve lengő kontyos farkakat, hanthasító patákat, de az Úr lovas-népének félkarikája zúgva, kiáltozva, kardot emelve, dárdát ütögetve szakadt derékon kétfelé s tágult oldalt innen is, onnan is, fallá, szekér-utat nyitva kegyes uraiknak.
Szétszóródik aztán a köz-lovas is s heje-huja, kiáltozás, öröm zajlik, mozog széjjel a nyüzsgő réten a nagy áldomás elé készülőn.
Amott hirtelen füst csavarog neki a földről, lángot is vet hamar, csörgős bottal döfölik a földet a karikában körötte táncoló hosszú ruhások, hegyes süvegűek. Attila arra tart, átszöktek a tűzön, utána a többi mind. Távolabb új láng fakad s nyaldosva táncolja körül embernyi üst fekete oldalát. Jobbról idébb újra más vöröslik neki egyszerre óriás nyársán kalimpálva forgó ökör alatt. Balra amott terebélyes fa árnyán meztelen kard csillog, fehér ló topog négy-öt hosszú köntösű között, arra üget most Attila s mind az urak.
Euphratas most Valentinusra tekintett, Valentinus visszapislantott s egyben hátraszólt egy aranyhasú vitéznek. Az fordult, rúgtatott, egyet kiáltott s megrendült rá zörögve a csillogó lovasok négyes érc-fala. A locsogó városi nép megindult szépen, mint a nyáj, lassan csörögtek nyomukban a vitézek nagy, tagos paripáikon, susogva zizzent, zizegett az úri rend selyme aztán s Euphratas így szólította meg Valentinust:
- Nem lenne kedved gyalog tenni meg az utat? Kis séta az egész a falig!
- Örömmel vagyok szolgálatodra, Euphratas - s a magaméra is!
Leszálltak, de sziszegve s meg kellett állniuk egy percre.
Tíz-húsz lovas mögéjük került a két vezeték paripával illő távolba.
Valentinus nézte őket, bólogatott, baljával hátrafelé evezve integetett.
Aztán megindult a két öreg a puha gyepen s messze mögöttük illemtudóan ődöngött a kis lovas csapat.
- Idétlen egy szokás ez, Valentinus, bizonyára fel is vérezte a vastag-húsom!
- A vesém sokáig fog sajogni erre a sajátságos békekötésre emlékezőn.
- Az állam tiszteletre méltó ügyeinek terhe ez, Valentinus, mert bármiként is mérlegeljem a helyzetet, konzulviselt férfiak mégsem alázkodhatnak meg gyalog-állapotra minden jött-ment barbár lovas előtt.
- Ha méltóságom engedte volna, szívből nevettem volna a turkok nekinyargalási mutatványán.
- Valóban, Valentinus!
- Mit fog szólni a császár?
- Miután kellően ecseteltem előtte a tárgyalás hosszan húzódó nehéz vitáit, a turkok alázatos könyörgését és egyben ravasz cselfogásaikat, be fogja látni, hiszen olyan mélyreható elméjű, hogy a békekötésben nem a feltételek súlyos vagy kevésbé súlyos volta a fő, hanem inkább az, hogy egyáltalában megköttetett, Valentinus!
- Kétségtelenül, Euphratas!
- Ó, mint fogja szórakoztatni a császárt az Isten kardjának bohócelőadásba illő otromba története. Bérelt legények voltak, hátul rejtőzködtek, kissé belemerültek a vízbe, előkerítették a jóeleve magukkal hozott ócska szerszámot, tülköltek, ordítottak és megvolt a barbár csoda! A ravaszsághoz még ész is kell, Valentinus!
- Csakugyan, Euphratas! - nevetett Valentinus s ősz bajszát bökögette ujja bögyével.
- Új fejedelmek, gondolták, nem tudjuk, elénk robognak és mi rögtön hanyatt ijedünk! De hogy Roász meghalt, mégis különös és jó újság. A császár öröme nagy lesz.
- De, ha sejtelmem nem csalékony, ez a Bdelász...
- Inkább Blidász...
- Hát igen, ez a Blédász és Attélász...
- Attélász mosdatlan szájú, erőszakos és durva, igazi faragatlan turk. Egy köz-turk, akit egyszer goromba kedvében arcul vágott nevetséges ostorával, pár jó font arany, egy tőr ha összefogna szorgos utánjárásunk következtében, akkor, Valentinus, e zömök sárga majomra is ráborul a kerek turk sírhalmon csakhamar.
- Én mégis tartok tőle, nem mintha félelemből, hanem csak úgy, mint tart az ember attól, aminek eljövetelét előre látja, hogy Attélász nagyobb események oka, első indítója lesz csakhamar, Euphratas!
- Ó, Valentinus, tisztes öreg barátom, bölcs társam a követségben, a minap a császárvároson kívül csöndes álló vizet figyeltem gondosan semmittevésből. Tükre néha békésen csillogott, néha fodros habok táncoltak rajta, majd goromba szél magasabbra paskolta vizének felszínét, az eső is megeredt egykor s apró, szennyes, pöfeteg buborékok vetődtek fel rajta hol itt, hol ott. Egy pillanatig éltek s némelyik még szivárványosakat is csillant, de csakhamar szétpattant egyik a másik után, mind, mind. Látod, Valentinus, ez álló víz a népek tengere s a szétpattanó szennyes buborékok a pöfeteg turk fejedelmek.