Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 19. szám · / · Ambrus Zoltán: Háborús jegyzetek
Hajdan, ide s tova már három hónapja is lehet, ez történt:
A Bécs mellett lévő Baden egyik legdrágább vendéglőjébe előkelő ismeretlen tér be, megebédel, kenyeret rendel s mikor ezt anélkül hozzák el neki, hogy a kenyérjegyét kérnék, a vendéglőst hívatja. "Tud arról - kérdi - hogy itt olyan vendég is kap kenyeret, aki nem ad érte kenyérjegyet?" A nehéz felfogású vendéglős azt feleli: "Hogyne! Ilyen csekélység miatt nem molesztálom a vendégeimet." Ekkor az előkelő idegen, aki előbb hátradőlve ült, előre hajlik, felsőtestét kiegyenesíti, olyan mozdulatot tesz a karjával, mint Nestroy darabjában az álruhás József császár, amikor büntet vagy jutalmaz és miután így felmagasodott a félelmetességbe, azt dörgi: "Akkor nekem molesztálnom kell önt, még pedig ötszáz korona pénzbírsággal, én ugyanis Alsó-Ausztria helytartója vagyok". A vendéglős, bár kissé savanyú arcot vált, tisztelettel teli mozdulattal és szó nélkül nyugszik bele sorsába, aztán abban keres vigasztalódást, hogy vendéglőjének a fölötte magas úr látogatása, ha hasznot és szerencsét nem is, de annál nagyobb megtisztelést jelentett.
Mi történt utóbb? Erről már nem szól a bécsi krónikaíró, aki ezt a régi esetet annak idején mindenek okulása végett följegyezte, de ki lehet találni. A badeni Harun al Rasid este máshová megy vacsorázni. Még le sem ült s már előtte a fiú, aki kenyérjegyet követel tőle. A nagyúr elégedetten mosolyog s azt gondolja: "Ahá! Intézkedésemnek már van foganatja!" Az igazak jó étvágyával eszik, örömmel gondolván rá, hogy az utókor, ha igazságos lesz, őt is úgy fogja magasztalni, mint Batockit, a berlini élelmiszer-diktátort, aztán hazamegy és nemsokára már mélyen alszik, mint azok, akik nagy munkát végeztek.
Pedig meglehet - gondolhattuk akkor, amikor ezt a tanulságos esetet emlékezetünkbe elraktároztuk, a megszívlelésreméltó vegyesek közé - meglehet, hogy az a vendéglős, akinél a badeni Harun al Rasid vacsorázott, nagy lisztkészletet rejtett el s csak azért követelte meg olyan erélyesen a kenyérjegyet, hogy a rejtett lisztkészletét szaporíthassa, amíg az a másik vendéglős, akit megbüntetett, talán így mentegetőzhetett volna:
- Eleinte a kenyérjegyért én is molesztáltam a vendégeimet. Ekkor azt a vendéget, aki már felhasználta vagy otthon felejtette a kenyérjegyét, vagy pedig ehhez bármi okból nem juthatott hozzá, mindig kisegítették más vendégek, ismeretlenek is szívesen segítettek egymáson, ellenben rám egyik is, másik is megharagudott. Aztán észrevettem, mennyire szükségtelen és céltalan, hogy a kenyérjegy nélkül érkező vendéget molesztáljam. Mert ezek kevesen voltak s helyettük nálam hagyták a lejáró kenyérjegyszelvényeiket olyan vendégek, akik sokat esznek, minden jót, de - talán éppen ezért - kevesebb kenyeret fogyasztanak, mint amennyi a szelvényeikért jár nekik. Mi a kenyérjegy-intézkedés célja? - kérdeztem magamtól. - A lisztpazarlás megakadályozása, ugye? De nem az, hogy az egyik, aki szereti a kenyeret és főképpen kenyérrel szokott jóllakni, ne lakhasson jól, a másik pedig, aki jóllakott egyébbel vagy kevés kenyeret szokott fogyasztani, kénytelen legyen megenni a neki utalt adagot. Az emberek étvágya és kenyérigénye nem egyforma s erre az intézkedésre nem azért volt szükség, hogy a kenyérben való részesedés dekára egyforma legyen, hanem azért, hogy a kevesebből lehetőleg mindenkinek jusson, akinek kell. Az, akinek a kiutaltnál kevesebb kenyér kell, a fölöslegével mért ne segíthetne a másikon, akinek több kenyér kell, mert ha nem lakhat jól hallal és vaddal, hát legalább kenyérrel szeretne jóllakni?! És ez történik automatice, amikor a kevés kenyér fogyasztója fölösleges szelvényeit a vendéglős rendelkezésére bocsátja, amivel lehetővé válik, hogy a vendéglős olyanoknak is adhasson kenyeret, akiknek már nincsen szelvényük vagy akik véletlenül otthon felejtették a kenyérjegyüket. Aztán mit vétettem én? Pazaroltam a lisztet? Hiszen nincs is módomban pazarolni, mert a péktől csak annyi kenyeret kapok, amennyi szelvényt adok érte!
Ezzel mentegetőzhetett volna a megbüntetett vendéglős - gondoltuk akkor - de hiába mentegetőzött volna, mert a törvények ellenőrzőinek már ősidők óta kedvesebb szokott lenni a törvény betűje a törvény szelleménél. A fő a forma, a szabály. Hogyan is mondta a Moličre halhatatlan orvosa? "Jobb meghalni a szabályok szerint, mint meggyógyulni a szabályok ellenére."
Így gondolkoztunk régen, egy negyedévvel ezelőtt.
Csakhogy azóta már más időket élünk. Hol van a múlt, mikor azon tanakodtunk, hogyan lehetne kimódolni, hogy mindenkinek egyformán juthasson mindenből, ami van?! Hol a tavalyi hó?! Most már arról van szó, mit lehetne még kitalálni annak kimódolása végett, hogy mindenkinek egyformán ne jusson mindenből, ami van, de fogy.
Bécsben most már a vendéglőben meg a kávéházban senki sem kaphat kenyeret. A vendéglőben való étkezéshez meg a kávéházi tejeskávéhoz mindenki vigyen magával kenyeret hazulról vagy a péktől. Mi következik ebből? Az, hogy a pék boltja előtt, különösen kora reggel, hosszú libasorban, hosszú ideig várakoznak az emberek, hogy kenyeret vásárolhassanak. Miért ez a penitencia? Miért kényszerítenek félórákig vagy talán órákig tartó ácsorgásra olyan sok, nagy munkaerőt képviselő, százezer vagy több százezer embert? A "l'art pour l'art" módjára azt lehetne mondani, hogy ennek a nehézségnek a célja, csak maga a nehézség. Ha mindenki félórákat vagy órákat kénytelen veszíteni, amíg kenyeret szerezhet, megszámlálhatatlanul sokan lesznek, akik inkább kenyér nélkül isszák meg a tejeskávéjukat, mint hogy ilyen hosszú ideig ácsorogjanak, lesznek, akik beérik a száraz kenyérrel és még ezzel is takarékoskodnak, lesznek, akik inkább egészen lemondanak a kenyérről, mint hogy naponta háromszor vagy négyszer kezdjék elölről a kenyérlesést. És minél több az ilyen lemondó, aki másra akarja fordítani az idejét, annál több marad meg a készletből.
- Hja - mondják - azt, hogy mindenki a lehetőségig takarékoskodjék, egy kis douce violence-szal könnyebben lehet elérni, mint még olyan sok prédikációval! A nélkülözésre rá kell kényszeríteni az embereket, mert a nélkülözést senki sem vállalja szívesen. Pedig ebből is olyan sokat elbír az ember, hogy szinte öröm nézni!
Nemsokára már ott fogunk tartani, hogy a legszörnyűbb árdrágítást is áldásosnak ítéljük. Mert minél kevesebb ember győzi pénzzel, annál kisebb a fogyasztás, annál tovább tart a készlet.
Régente, néhány hónappal ezelőtt, még nem tudtuk ezt a leckét olyan jól, mint most. De azóta nagyon megokosodtunk. És milyen bölcsek leszünk majd, mire kitavaszodik!