Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 18. szám · / · Cholnoky László: Bertalan éjszakája

Cholnoky László: Bertalan éjszakája
3. Caracalla császár bíborpalástja

Bertalan mindjárt ébredése után úgy határozott, hogy legjobb lesz, ha még a délelőtt folyamán felmegy Hoffmannhoz és illően, baráti hangon kimenti magát. Esetleg, ha simán megy minden, holnap majd el is intézi a dolgát - barátságból. Csak barátságból, aminek a diszkrét hangoztatása éppen alkalmas is lesz arra, hogy a titkári állását felmondja. Nem kívánja többé. Visszaemlékeztetné a régi, mocsaras vidékre.

-

Ugyebár, a tegnapi öltözködés alkalmával Bertalan határozott szigorral kezelte a ruhadarabjait? Már minden egyes mozdulata velük szemben olyan volt, hogy ellentmondásról szó sem lehetett, a ruhadarabok szolgai engedelmességgel simultak a testéhez.

Hát ma éppen ellenkezőleg, enyhe, tréfás hangon beszélt velük, bár nem mulasztotta el félreérthetetlenül tudtukra adni, hogy ma találkoznak utoljára. De ezt is tréfás, engesztelékeny hangon tette és bár semmi különös oka sem volt rá, a szókat hangosan is kimondta, mintha valódi párbeszédet folytatna.

- Engem húzzanak fel, ha nem most húzlak fel utoljára téged! - mondta a nadrágjának. Több ilyen boldog zagyvaságot is mondott, amíg észre nem vette, hogy gyerekes, buta kis tréfákat mondogat. De csak mosolygott ismét és bizalmaskodva ütögette a tárcáját. És hirtelen érteni kezdte a valaha úgy szeretett, de utóbb annál jobban utált Dömölki Lukácsot, a hirtelen meggazdagodott régi cimborát, aki addig, amíg szegény volt, elmés legény volt, de ahogy a pénze nőtt, a butasága azon mód nőtt vele.

Ekkor az ablaka alatt a folyosón ronda alak ment el, akinek láttára Bertalan hirtelen zsebredugta Jakabot és a húsz koronást.

A remegőszájú lépett be hozzá. Részeg volt, gyűrött, fakó arca beszennyezte a szoba kedves, verőfényes hangulatát.

Túlzott, részeg hódolattal kezdett nyafogni:

- Már kialudva, szépen, tisztán! Becsületemre... amikor olyan rengeteg pénz! Szavamra, mindig mondtam... de te nem hiszel nekem? Ez fáj, becsületemre, az éjjel is mindig mondtam, hogy ti nem ismeritek Bertalant, csak én! Ne legyek boldog! És édes jó barátom, ugye adsz nekem, csak úgy kölcsönbe persze, két forintot? Igaz, te, a Dobner is akart jönni, de én elzavartam... hát... becsületemre!

- Itt a két forint! - mondta Bertalan utálattal. - Felesleges, hogy tovább hazudozzál! Mi van Kohaninszkyval?

Elszorult a szíve, amíg a válaszra várt, de a remegőszájú csak bámult rá hülyén és boldogan dugdosta a két forintot.

- Nem érted: mi lett Kohaninszkyval?

- Óh, óh, - ujjongott végül a részeg - hát persze, te nem tudhatod, hiszen elmentél! Hát képzeld, visszasompolygott hozzánk a kávéházba, megivott egy pohár pezsgőt, aztán sírt, sírt a vén szamár! Képzeld! És így búcsúzott, isten veletek! Isten veletek! És elment! Azt is mondta, hogy az az ügyvéd pénze volt. Hát persze, hogy az volt, tudtam én azt már délután, de nem akartam szólni, nehogy te esetleg, amilyen nemes lelkű vagy... he! ... no, mit szólsz hozzá?

A remegőszájú a cinkostárs bizalmaskodásával lökte oldalba Bertalant, elismerést várva.

Bertalan torkát az utálat és riadalom szorongatta piszkos, viaszsárga, sovány ujjaival, önkénytelenül hátralépett és bizonytalanul kérdezte:

- Hát aztán?

- Hát aztán... hát aztán? Mit tudom én? Elment, azóta sem láttuk. Vén marha, minek kártyázik, ha nincsen pénze? De bezzeg, ha nyert volna! Mi? No, de isten veled, sietnem kell a hivatalba, tudod, a principálisom!

- Ej, ne hazudozzál itt, menj a fenébe! - mondta Bertalan és becsapta mögötte az ajtót. Érezte, hogy a szépségeknek vége, hogy a gyilkos méreg odacseppent éppen a szívére. És eszébe kellett jutnia, hogy tavaly télen, a legnagyobb bajok közepette, amikor neki lakása sem volt, Kohaninszky éjszaka az ablakon át dugott ki neki lopva egy forintot, amíg a felesége aludt.

*

Ahogy Bertalan kilépett a hűvös kapualjból, ott kint verőfényes napsütés játszott az utca kövén, a Bakács-téri templomban akkor harangozták a delet. Mindez szokatlan volt előtte, ilyenkor még rendesen aludt.

Fáradt volt és szomorú.

Eltökélte, hogy elmegy Kohaninszkyhoz és valami elfogadható ürügy alatt visszaadja a pénzét.

Reggelizni ment, de ez a kis passziója sem sikerült. Vasárnap volt, az asztalokat merev, biztos mozdulatúnak látszani vágyó, mindenkinek terhére levő boltoslegénykék ülték körül.

Csak éppen rágyújtott és ment az azálea-kérdést elintézni. Ez sikerült. Kedves dolog volt felírnia Karolin nevét és címét. Emlékezetébe visszaidéződtek a kedves elgondolandók.

Kohaninszky kint lakott a liget környékén, Bertalan nagy elhatározással indult meg abban az irányban. Menetközben még egyszer összegezte a pénzét és elhatározta, hogy huszonöt forintot megtart magának, a többit visszaadja.

A hatodik kerület egyik kis külső utcájában járt, amikor szemébe tűnt egy régi, jól ismert cégfelírás. Piros alapon fehér betűk adták tudtul a tömörebb italok barátainak, hogy ott a konyak, likőr, rum és ecetszesz egyik gyári raktára található. A verőfényes napon kellemetlenül idegenszerű volt a hely Bertalan előtt, akár a festettarcú lány, akit a gázláng fényénél csókoltál és akit aztán a verőfényen látsz viszont. Mikor még ezen a vidéken lakott, leginkább koromsötét téli hajnalokon találkozott itt össze az éjszaka embereivel, akikkel sok kedves dolgot élt át. Nem állhatta meg, hogy emlékeinek sivár temetőjét meg ne nézze, egy pohárka konyak mellett.

A piszkos kirakatüvegen keresztül kedvetlenül hullt be a napsugár és amíg Bertalan lassan-búsan iszogatott, körülmelengette a fejét és gondolatokat érlelt meg benne a melegével. Ezek a gondolatok az ugrándozó gondolatok osztályához tartoztak, illegtek-billegtek és hanyag gondtalanságukban kifolyt belőlük a tiszta színigazság, hogy tudniillik az aqua lustralis kútfejének paradicsomi őre kétségtelenül rosszallásának és a sikert illető aggályainak adna kifejezést, ha őt itt látná. Minthogy azonban az aqua lustralist mindennemű aqua-testvéreivel együtt körülbelül úgyis elvitte az ördög... vagyis... sőt, illetőleg éppen hogy nem vitte el, mert először is és legfőképpen Caracalla császár... de ezt egyelőre hagyjuk, ezt az aktát Bertalan egy nyugalmasabb percében még okvetlenül kiemeli majd megint emlékezetének irattárából és érdemleges betekintés után behatóbban is foglalkozik majd vele... hanem hát már csak azért sem, mert végre is minden jóravaló eszű ember tudja, hogy a jó, a kellemes dolgok sem folynak le soha úgy, amint őket az ember előre elgondolja, valami jelentéktelennek látszó apróság, teszem azt, valaki így kezdi a dolgot: éppen, de éppen most ment el, nem látta? Ejnye, ejnye, pedig mindez ideig várt magára! - igen, hát ilyen apróság tönkreteszi és egészen más mederbe tereli a dolgok folyását, - hát szintúgy viszont a bajok is túlnyomó részben csak a színpadon következnek be olyan előre kicirkalmazott úton közeledvén, mint - vegyük csak fel példának - ennél a Kohaninszky-esetnél is. A Kohaninszky azt mondta, isten veletek! Hát jó! Hát ezt mondta. Hát ő, Bertalan nem mondta még soha a remegőszájúnak: a fene enne meg, és - fájdalom - a fene még csak meg sem kóstolta a remegőszájút. És Kohaninszky sírt! Érdekes! Be volt rúgva, ennyi az egész! Csak józanul, a túlzó fantázia kiküszöbölésével kell gondolkozni és az ember azonnal tudja, szinte maga előtt látja, - így van, ez a helyes kifejezés, maga előtt látja a dolgok alakulásának mikéntjét. Ez pedig jelenleg a következő: butafejű Kohaninszky - miután bújában még a nálamaradt pénzt is elitta - holtrészegen ment haza. Otthon, gyámoltalan kegyelem-rebegései közepette kétségtelenül az ő nevét is megemlítette szörnyű neje előtt, aki azóta szakadatlanul tombol dühében e szent vasárnapon. Már most, ugyebár, ha ő most beállít oda, mint valami nagyszívű középkori lovag és a pénzt egy pompás mozdulattal leteszi az asszony elé a piszkos konyhakredencre, - mert be úgy sem vezetik ilyen körülmények között, az világos, - az egész jelenet az undokságok gyűlöletes halmaza lesz, elmarad a hála, elmaradnak a szép lelki-jelenetek, amelyekre pedig ő, Bertalan, úgy, de úgy vágyott mindenkor, tanúja rá az öreg liliom-szabó, - mondani is fölösleges, hogy kiről van szó, mert mindenki tudja, hogy ki ruházza a mezők liliomait, hiszen nem is a liliom itt a fontos, nem is az öreg szabómester, ugyebár, hanem jelenleg az a megdönthetetlen tény, hogy Bertalannak máris kezd visszatérni a régi jókedve, csodás humora, vagyis azon igazság igazolódik, hogy az aqua lustralis forrásvidékéhez vidám kedéllyel kell közeledni, - de hogy a megkezdett mondat befejeződjék, tehát igen, esetleg még lehordják, sőt megvan a valószínűsége annak is, hogy a felbőszült hitves kitaszítja. No igen, igen, nem nevetség ez! És ő egyszer csak odakint álljon az utcán buta pofával, kidobva, pénz nélkül és hallgassa, amint az aqua lustralis gyönyörű, égszínkék folyama elhömpölyög mellette és gúnyos nótákat dudorász a fülébe!? Szó sincs róla! Járt ő már így! ...járt ...járt!

Bertalan csak a negyedik pohárka után jött rá, hogy áldatlan dolog már önmagában véve az is, hogy egyáltalán álldogál és sütteti a fejét az izzó nappal.

Bement a belső, hűvös szobába, leült és maga elé állította az ötödik konyakot. Mivel azonban a Kohaninszky-ügyet mégsem látta precízen elintézettnek, elhatározta, hogy levelet ír neki és abban feltárja őszintén a helyzetet, egyszersmind a maga lelkét is. Ismerjék és tudják meg végül, hogy véletlenül közéjük zuhant meteorral van dolguk, amihez legtanácsosabb volna közel sem menni, mert esetleg megégetik magukat.

Papírt, ceruzát kért és írni kezdett.

- Kedves öreg barátom, orrvakaró Kohaninszky!

Te most bizonyára bús vagy, de majd mindjárt jókedvű leszel. Én most itt egyedül, elhagyatva ülök, egy kissé be vagyok rúgva és ilyenkor nem szeretek önmagammal beszélgetni, vagyis nem szeretek nagyon okos emberrel beszélni, mert alulmaradok. Ezért most veled beszélek, aki buta vagy, de jó vagy és tavaly télen kidugtál nekem egy forintot az ablakon. Ezért most visszaküldöm a pénzedet, örülj és ha eddig is aggódtál, kínlódtál, ne engem okolj, hanem ezt a ronda Jakabot. És ne hálálkodj, az ronda dolog, de meg nem is való ilyesmivel közeledni hozzám, akinek rendkívüli lényéből önként következik az ilyen rendkívüli nagyságú dolog, mert valóban az ez, amit most teszek, mert nem az, hogy a pénzedet visszaadom, mert egyen meg téged a fene a pénzeddel együtt, hanem az, hogy miattad, az irányodban való szeretetem miatt eltűröm, elszenvedem, hogy az aqua lustralis aranytiszta folyama, amit egész életemben kerestem, elzúgjon itt mellettem és már közelítenem sem legyen szabad hozzá, mert most már nem megtisztítana az, amint álmodtam, hanem mivel most már miattad, az irányodban való szeretetem miatt megint rámkulcsolódik sovány karjával a mocskos szegénység és így emiatt nem mozdíthatom a karomat, tehetetlenül belefulladnék. Bár tudom, hogy minden szavamért kár, mert ti a buta eszetekkel közel sem járhattok hozzám, mert neked az az egész, hogy hogyan tehetnéd lóvá a ronda feleségedet meg az, hogy trara, a posta jő... és több ilyen hiábavalóság, - mégis ideje, hogy egy pillanatra kinyissam birkaszemed előtt ezt a szikrázó lelket, csak meg ne vakulj tőle, hát légy óvatos, mintha a napba néznél. Előbb azonban okvetlenül meg kell mondanom, hogy a ménkű vágna bele ebbe a förtelmes remegőszájúba, amiért betolakodott hozzám. Mert tulajdonképpen miatta van az, hogy most megint be vagyok rúgva és hogy most megint kezdhetem a visszacsinálást. Amint hogy az én eddigi életem szakadatlan rekonstrukció volt mindeddig, ha leittam magamat, ha valami bolondot mondtam vagy tettem, pedig mindezt igen gyakran megtettem, mindig rekonstruálnom kellett magamat, mialatt az okosak mentek a céljuk felé és nem maradt időm elültetni azokat a nagyszerű magvakat, amelyeket az öreg liliom-szabó csempészett bele a lelkembe a megszületésemkor. Most is rekonstruálódom, mindig és mindig, közben a szép, fényes fekete hajam kihullik, ami megmarad, megőszül, az emberek elhagynak és én szép lassan bele rekonstruálom magamat a sírba és ott azután megszűnik ez a tudományom, ha a sírbolti férgek már lerágták rólam ezt a kevés húst is. És egyébként is minden tudományom fogy, kopik most is, lám, már nem tudtam magamban összegezni a volt és még rám váró szépségeket, amelyek ebben a két napban felém integettek. Fogyatékosság ez, az bizonyos, de bár ezt a fogyatékosságot át tudnám csempészni magammal a halottak közé. Ott csodás változás történnék vele, mert hibából nagyszerű erénnyé tökéletesednék. Mert majd ott lent, ahol a koporsókészítők munkájának ellenőrzésén kívül nem lesz más teendőm, mint visszagondolni az életemre, bizony sok bánatos, helyesebben megbánó fogszívásra ingerlő, kellemetlen kis piszokkal kellene bajlódnom. Bár most eszembe jut, hogy ezt a kérdést én már végképpen tisztáztam, piszokról szó sincs többé. Caracalla császár leszállt a trónjáról, a palástja bíbor, mindent betakar vele, mindent, nem látszik más, csak a bíbor, meg a császár acélkemény arca, de te ehhez, kedves Kohaninszky, trara a posta jő, marha vagy, egyáltalán untig elég, ha legalább azt megérted, hogy mindig a legnagyobbat, a legpompásabbat akartam és ha azt el nem érhettem, rezignáltam és így, ezen az úton talán te is meg tudod érteni a kis piszkokhoz való barátságomat. És azt, hogy a legnagyobbat el nem érhetem, nem az erők hiánya okozta, hanem a szenyespofájú szegénység. Ó, te vizesszemű, öreg postatiszt, salabakter Kohaninszky, ha te tudnád, hogy lilaszínű nyári hajnalokon, amelyeknek éjszakáján dúsgazdaggá tettem magamat bizonyos csíramentes folyadékok segítségével és jártam a magányos utcákon, milyen könnyen születtek, milyen buján termettek elém a ragyogó ötletek, mindegyik egy-egy pompás színes, illatos virág! De amikor el akartam ültetni őket, hogy nőjenek, pompázzanak... akkor elémállt a rongyos, büdöstetű koldus, a szegénység és pimasz mosollyal gonosz kérdéseket suttogott a fülembe, kérem, mi lesz holnap? Ide vagy oda akar menni? Nem lehet, jó uram, mert a cipője rongyos!

És ilyenkor leszaggattam a pompás virágokat, összetéptem és beletapostam őket a csatakba. Igen, sok különös, rejtélyes jövőjű csodanövény szökkent csírába a lelkemben, amelyeket talán mennyei parancs tiltott el a megnövekedéstől, mint a babiloni tornyot. De most már kiálthatod diadalmasan, te vén postakocsis, Kohaninszky, trara, a posta jő, trara a túlvilági posta jő és fontos titkok kulcsát hozza el neked! Itt küldöm ugyan vissza a pénzedet, de ne örülj neki, egyáltalán ne örülj kérlek, ne örülj még, mert a boldog ember buta ember, a szomorú ember pedig mindent megért és én azt szeretném, ha megértenéd a misztériumot! - Figyelj! - Sokszor, amikor holtrészegen fetrengtem, egészen tisztán és biztosan láttam a saját lelkemet hófehéren ott bolyongani a legmagasabb tűzfal ormán, amint a napfény felé kapkodott és ilyenkor keserűen sírtam, mert vissza kellett hívnom, a ragyogó, pompás lelket vissza kellett parancsolnom a sárban fetrengő, pálinkaszagú, mocskos burkolatába, a testembe! Pedig milyen közel járt már a fényesség birodalmához és őhozzá, a különös öreghez! De őróla most nem beszélek, nem, mert sárga sivárság önti el a lelkemet, mint a Szahara homokja és mert sírnom kell, most is sírok, Kohaninszky, most is, mert ilyenkor feltámad előttem szegény, kedves, meghalt öcsém arca. Nem vagyok még részeg, kedves Kohaninszky, nem nagyon és hát azért vedd komolyan te is, amit most hallasz, akármilyen furcsának találod is és sírj te is! Mert az én öcsém szép, kékszemű fiú volt, de a szeméből szívbaj, szörnyű szívbaj kandikált elő az óriási pupillákon keresztül! A beteg gyermek okos, vén, ő is az volt. Jó, kedves, dacos és kegyetlen. Furcsa csoport ez, de így volt. Sokáig, hosszan hallgatott gyakran. Egyszer, ilyen hosszú hallgatás után azt mondta, most kigondoltam valamit, most istenesdit fogok játszani. És hát fogta a macskakölyköket, nyakig bele mártotta őket a vízbe. Amelyik hallgatott és megadón nézett rá, mintha mondaná, ó uram, te tudod, mit cselekszel! - azt kihúzta a vízből, szárazra törölte ismét és félelmetes komolysággal mondta, ezt megjutalmaztam! - Amelyik pedig nyivákolt, azt belefojtotta a vízbe. - Zúgolódott! - mondta. - Ez a sorsa! De nem, de hiába minden, mert ő, a szabómesterek doyenje, akiről így kertelve beszélek, ő nem felel, övé a gyönyörű boldogság, amiről mi csak álmodunk, vagy amit kezdetleges módon hamisítunk a magunk számára, övé az, hogy mosolyogva hallgathatja a bántó szókat, hogy gyönyör és szánalom nélkül való közönnyel szemlélheti, amint a süket csendesség, ami válasz gyanánt a sikoltozásunkra felel, mint forralja sűrűvé, feketévé, kozmássá a szívünk vérét a pokolbeli tűzön! Rettenetes ez! Tudom én, sok vitám volt már vele, sokszor maradtam győztes, rettenetes ez, és ő napokig ott engedte égni lelkemben a tudatot, győztem, győztem, és - nem tiltakozott! És ilyenkor délutánonként, amikor felébredtem, bámulva láttam, hogy ilyen óriási, ilyen rettenetes diadalaim után is csak olyan hülye, nyefegő hangon enyelegtem a zsírospofájú henteslánnyal, mint azelőtt. Hej, Kohaninszky, hej, ha tudták volna, ki beszél velük! És ha az utcán találkoztam okosarcú emberekkel, eltűnődtem, vajon ők is folytatnak-e ilyen rettenetes lelki munkát? De jobban szerettem tudomásul venni azt, hogy nem folytatnak, mert így vetélytársak nélkül maradtam és csodálkozva kérdezhettem, miért nem borulnak le előttem? - és belemerülhettem a fel-nem-ismertségnek illatos, langymeleg tavacskájába, amelyet, ha talán részed lesz benne, meg ne bolygass, öreg Kohaninszky, amelyet vizsgálódva fel ne kavarj ősi kampósbotoddal, mert hátha az illata hirtelen elszáll, mert hátha kihűl és te dideregni fogsz benne! Kedves öreg barátom, úgy ivás közben te is gyakran megsétáltattad a lelkedet a babiloni vizek mentén, hidd el nekem, hogy gyakran, amikor a szörnyű elhagyottság körülcsapdos fekete szárnyával, lezárom a szememet, megszédülök, tiszta, édes kertszagot érzek, friss levegő verdesi lágyan az arcomat és odaröppenek a tiszta, gyönyörűen tiszta, szép élet közepébe! Elmúlt szerelmek illatát is érzem, de a szerelem az örökszépnek virága csupán, lehullik, rút lesz és halotti szagot áraszt! De én a virágnak a gyökerét, az örökszépet magát, a gyökerét akarom, feltépem a földet! De mindhiába. Csak a magam sírgödrét vájom ki. Vágyódom is már beléfeküdni, akkor a lelkem szabad lesz, nem kell többé visszakényszerítenem pálinkaszagú burkolatába, szabad lesz és felszállhat a mennyei lakomához!

- Gyere ide Kohaninszky, gyere és vezess el! Gyámoltalan vagyok, piszkos részeg vagyok megint, jöjj, kedves öreg barátom! Megint körülvesz a piszok, vezess el innét, keressük meg együtt az aqua lustralist! Vezess el, nem bír a lábam! Tulajdonképpen nincs is lábam, mert nem ember vagyok, hanem uborka, amelyet ő, ő egyszer mulatságból, ahogy a falusi gyerkőcök csinálják, még apró korában beleszorított valami ócska palackba. Aztán az uborka nőtt, már nagyobb lenne, mint a háza, de annál inkább rabbá lesz! Pedig csak az üveg, a nyomorúság hitvány csehüvegje állja az utamat, amit egyetlen ökölcsapással szét lehetne zúzni! Kohaninszky! Ha magad nem jöhetsz, küldj valami erős embert, aki lezúzza rólam ezt az átkozott burkolatot, amelyen keresztül láthatom a valóságos életet, de ami elállja az utamat! Jöjj, kedves Kohaninszky, itt küldöm a pénzedet!

*

Bertalan a Városliget egyik padján tért magához, teljesen képtelen volt visszaemlékezni arra az időre, amelyik a pálinkamérésből való eljövetelétől fogva eltelt. Azt sem tudta, hogyan jutott ki onnét. A szíve betegen hánykolódott, rettenetes szomorúság tépte a szívét. A nap felhők mögé siklott, a hűvösebb levegő gyámolítgatni kezdte. Szeme előtt délibábszerű képek táncoltak.

Sokáig ült ott még vergődő lélekkel és amikor végre felkelt, halálos fáradtságot érzett.

Arra sem tudott visszaemlékezni, hogy mi történt a pénzével. Közönyösen, unottan keresgélt a zsebében, az sem okozott volna már neki meglepetést, ha egyetlen krajcárt sem talál.

De a pénz összegyűrve, hanyagul összezsúfolva, megvolt hiánytalanul. A gyűrött bankók közt szennyes papírlapot talált, amelyre ceruzával mindössze ennyi volt írva:

- Kedves öreg barátom...

Ez volt a Kohaninszkyhoz írt levél.

Csüggedést, utálatot érzett. A papírlapot elhajította és megindult Kohaninszky lakása felé. Útközben rendezgetni kezdte a pénzt, fásultan, mintha tavalyi újságpapírral bíbelődnék.

A forró idő akkor hirtelen lehűlt. Besötétedett. Hatalmas villámlás száguldott keresztül a fekete mennybolton és megeredt a zápor. Mindez néhány perc alatt történt.

Bertalan futni kezdett és beugrott az első kapu alá. Cigarettára gyújtott és unalmában az utcai menekülőket nézegette. Egyszer a túlsó gyalogjárón kedves kis öregasszonyt pillantott meg. Az esernyő miatt nem látszott az arca, csak a hófehér haja. És a hófehér haj, az öregasszony minden mozdulata olyan volt, mint Bertalan régen meghalt édesanyjáé. Az első pillanatban utána akart sietni, de a lelkére sötét, ólomsúlyú sejtelmek nehezedtek, nem mozdulhatott.

- Miért jött utánam az édesanyám? - tűnődött szomorúan. - Mit keres a kedves gyengeség a hatalmas erősségek között? A császár még nem hagyott el végleg, palástjának bíbora még itt lobog a szemem előtt és a mérhetetlen távolból még hallom az isteni források zúgását! Miért jött el most? Végem van, érzem. A lábam remeg, a nedves kő hívogat, hogy roskadjak le rá.

A szeme könnyes lett, lehunyta és befedte kezével. Violaszínű, tüzes karikák táncoltak előtte, mögöttük, a barna messzeségben hatalmas szikla állt, amelyből Caracalla császár, mint egykor Mózes, vizet fakasztott jogarával. A szikláról kristálytiszta habok zuhogtak alá és összefolytak egy reszketeg, sírdogáló kis öregasszony szeméből ömlő könnypatakocskával. És ott, ahol a kettő összecsapott, ott látta fuldokolni önmagát, hallotta a maga sikoltozását.

Hirtelen felnyitotta a szemét, a keze nedves volt a könnyektől. Kereste a fehérhajú kis öregasszonyt, de az már beleveszett a tolakodó emberáradatba.

Az eső még szakadt, de Bertalan sietve megindult.

Csurom víz volt, amikor kiért a ligetbe és befordult a házba, amelyikben Kohaninszky lakott. Benyitott a házmesterhez és idegesen kérdezte:

- Itt lakik Kohaninszky Frigyes nyugalmazott számtanácsos?

- Igen... - mondta az vontatottan és vizsgálódva nézte Bertalant.

- Mit bámul? - kérdezte az mérgesen. - Itthon szokott lenni ilyenkor?

- Szokott, szokott, de ma nincs és talán már nem is lesz... olyan furcsa dolgok történnek a lakásban... voltak is itt... de különben én nem tudok semmit, amint hogy nem is mondtam semmit - tette hozzá piszkos óvatossággal.

Bertalan kitámolygott, a kapu alatt elővette a tükrét és belenézett. Rút, öreg, feldúlt arc nézett vissza rá.

- Gazember! - mondta meggyőződéssel.

*

Éjfél után egy óra volt, amikor Bertalan hazaért. A szobája ajtaján, a résbe csúsztatva, levelet talált. Már a címzésen megismerte Karolin írását. Tudja isten, hogyan került oda a levél olyan rövid idő alatt. A leány ezt írta hegyes, pedáns, vénlányos betűkkel:

- A virág visszahozta a régi, kedves időket!...

Pár pillanatra Bertalant is rózsák vették körül, némelyiknek a tövise meg is sebezte a szívét, de az sem úgy sajgott már, mint azelőtt.

Szomorúan tette le a levelet, már nem érdekelte és érezte, nem is óhajtja, hogy érdekelje valami.

- Gyalázat, ami ma velem történik! Ez a nyomorult élet orgiát akar rendezni felettem!

Felkelt és a nyitott ablakhoz lépett, amelyen pazarul hullt be a holdfény, pompás ezüstbodrokat verve és lágyan simogatta Bertalan izzó arcát, közben egyre fogyva, enyészve, amíg nem maradt belőle egyéb, csak egy fényes foltocska, amely ott reszketett az asztal kopott terítőjének arabeszkjei között.

- Elment, elhagyott ez is. Teljesen egyedül vagyok!... Csak jönne valaki, akárki!...

A gyertya vérvörös lánggal lobogott az asztalon, végét járta az is.

Ekkor a melléklépcsőn, amelyet csak egy fal választott el Bertalan szobájától, nehézkes, csoszogó lépések hangzottak.

Bertalan feszülten figyelt, nem hallotta, hogy bárki is csengetett volna.

A lépések egyre közeledtek, néha megszűntek. A közeledő megpihent és hosszút, mélyet sóhajtott.

Bertalan arcát hideg verejték lepte el, az ajtóhoz akart rohanni, hogy bezárja, de nem bírt megmozdulni. - Sikoltozni kezdett:

- Anyám, kedves jó anyám, jöjj vissza, jöjj el értem, vidd el magaddal a szívemet, az tiszta, az a tied! Siess! Kohaninszky jön értem!

Már ekkor nyikorogva, lassan benyílt félig az ajtaja és a félhomályban duzzadt, vörösarcú ember nézett be. Fején nem volt kalap, gyér, szürke hajáról vízcseppek estek a küszöbre. A látogató nem szólt, nehezen, hörögve lélegzett és hívólag intett Bertalannak.

- Kérlek, kedves jó Kohaninszky, - rebegte Bertalan, - itt van a pénzed! És neked adom ezt is... ez volt az oka!

Remegve nyújtotta a tükröt Kohaninszky felé. Az elvette, forgatta duzzadt, nedves kezében, majd mosolyogva eltette. Hörögve sóhajtott, majd átölelte nedves karjával Bertalant és húzta magával lefelé a sötét lépcsőn. Bertalan remegve követte, nem mert az arcába nézni. Lementek, keresztül a sötét udvaron. A kapu tárva-nyitva állt. Az utcán egyetlen lélek sem járt. Mentek szótlanul, be a Ferencváros ősi házai közé. Már ott volt ismét a bőrgyár, betört ablakaiból most a fekete csendesség bámult a hajnali vándorok után.

Bertalan ekkor észrevette, hogy Kohaninszky léptei nyomán vízfoltok támadnak. És látta, hogy a házak mögül előcsillan a Duna halványszürke tükre.

Szörnyű riadalom kapta meg Bertalan szívét, le akart borulni Kohaninszky előtt, de ez nem engedte el. Már a város utolsó házai is elmaradoztak, közvetlenül előttük folyt halk sziszegéssel a Duna. Ott jártak a fövenyes parton, Bertalan térdig süppedt az iszapba. Vergődni, rimánkodni kezdett.

- Ne vigy magaddal Kohaninszky!... Tele van a szívem szeretettel... ne vigy magaddal, ne fojts meg!... Engedd, hogy a szívemben égő tűztől pusztuljak el! Ne fojts meg!...

Kohaninszky nem felelt, elővette Miroár Jakabot és messzire behajította a Dunába.

Derékig gázoltak már a jéghideg vízben, amikor Kohaninszky megállt és remegő, duzzadt kezével felmutatott az égre. - A hajnal színei akkor ömlöttek szét, a keleti égbolt mintha bíborpalásttal lett volna befedve.

- Ismered?

- Caracalla császár bíborpalástja! - ujjongott Bertalan. - Engedj, Kohaninszky! Szabad vagyok! Az imperátor eljött értem!

De Kohaninszky nem engedte. Hideg, nedves karját még szorosabbra fűzte Bertalan köré.

- Várj!

Akkor Caracalla császár köntöse egy ponton fekete-bíborrá tüzesedett, mintha égő fáklyát szúrtak volna belé. Gomolygó, mérges, fekete füst ülte meg a keleti égboltot és mire az eloszlott, a császár palástjának csak kormos, hitvány foszlányai úsztak a derült égen. És a bíborpalást helyén két utolsó, ibolyakék csillag tündökölt.

Bertalan lelkét isteni nyugalom szállta meg, nem remegett többé. Felmutatott az égre.

- Nézd, mintha az anyám ibolyakék szemeit látnám! Talán azok égették át a császár bíborpalástját!

- Valóban az anyád szemei azok! - suttogta Kohaninszky. - Eljött a keresztelődre... A víz most éppen a szívedig ér, ez az aqua lustralis, most van a te keresztelőd!... Vagytok néhányan, akik a halálra születtetek!... Ne félj!

Kohaninszky hirtelen elengedte Bertalant és lebukott a víz alá.

A nedves iszap kicsúszott Bertalan lába alól és ő már szállt is fel az ibolyakék csillagpár felé.