Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 17. szám · / · Disputa
1916. aug. 8.
Molnár Jenő és Bíró Lajos válasza a Nyugat július 16. és augusztus 1-i számában meggyőzött róla, mennyire itt van az ideje, hogy felhívjuk a figyelmet bizonyos nyelvi hibákra, amelyek napról-napra mélyebb gyökeret vernek és egyre szélesebb területekre harapóznak el. Ami eleinte csak a felszínen mutatkozott, foltokként - mint az aranka a lucernásban - idestova a nyelv talajába veszi bele magát. Maholnap már irtóekével sem lesz lehetséges kiirtani.
Az, hogy elvétve még jeles íróink is rajtakaphatók apró tévedéseken a nyelvhasználat dolgában, magában véve nem aggasztana. Homérosszal is megesett, hogy el-elszundított egy pillanatra. De ha olyan kitűnő írók, mint Molnár Jenő és Bíró Lajos, egyenesen védelmükbe veszik ezeket a nyelvhibákat s amire semmi szükségük, vállalják őket, ez már olyan jelenség, hogy nem mehetünk el mellette közömbösen.
Molnár Jenő "egészséges alföldi nyelvérzéke" nemcsak nem tiltakozik ellene, hogy a lámpa fölgyújtásáról írjon, hanem egyenesen "úgy diktálja", hogy ez a helyes kifejezés. Valami sürgetést, nógatást érez ebben a föl szócskában. Én nem érzem ezt az "árnyalati különbséget". Helyesebben, én nem árnyalati különbséget érzek a földgyújtás és a meggyújtás között, hanem sokkal többet.
Amit fölgyújtunk, azt pusztulásra szánjuk. Fölgyújtjuk a hidat magunk mögött, ha kerget az ellenség (velünk megesett ez olykor, legutóbb júliusban), a kozák meggyújtja a petróleumos csóvát vagy a fáklyát, hogy fölgyújtsa vele a várost. Igaz, hogy a csóva is elég, nemcsak a város ég le, de azért a csóvát mégis csak meggyújtja (és nem fölgyújtja), mert itt a csóva elpusztítása teljesen mellékes a városé mellett.
A villám fölgyújtja a fát, amelyikbe belecsap. De már ha olyasvalamibe csap bele, ami haszontalan, amiért nem kár, például valami száraz gazcsomóba, akkor így mondjuk: a villám a gazcsomót meggyújtotta, vagy a gazcsomó meggyuladt. Ez a meg elárulja mindjárt, hogy nem kár a gazért, nem pusztult vele érték. A gazcsomó elég, a város leég.
Egyébként, ha türelmetlen vagyok a sötétség miatt és rászólok a takarékos öreg boltosra, sem azt nem mondom neki, gyújtsd föl a lámpát, sem azt, hogy gyújtsd meg, hanem csak ennyit, Ábris, gyújts már lámpát. Ez már árnyalati különbség. Finomabb különbség a másiknál, de éppen ezért árnyalati.
*
Bíró Lajos utólag emlékezik rá, hogy a Ditlinde hercegnő esetében egy másodpercre megállt és elgondolkozott rajta, mit írjon, volnát-e vagy lennét. Ha ezt tette, akkor már egyet ért velem, hogy különbség van a két szó értelme között. És ez a fontos. Tehát nem tetszés szerint keverem őket bele a szövegbe (harminc rész volnát, hetven rész lennét), hanem aszerint, hogy a mondat értelme melyiket kívánja. Erősen hiszem, hogy Bíró Lajos, ha jobban megfontolja, nem a lenne mellett dönt. Éppen azért, mert Ditlinde a jövőre gondol. "A gazdagság jóleső gondolatát nem utasítja el. A jövőre való utalással elfogadja. Jókedvűen melengeti." - Bíró Lajos ezzel a magyarázattal nagyon megkönnyíti nekem a bizonyítást. Ditlinde ezek után nem mondhatja, hogy: "Óh, szó sincs róla, hogy lennénk gazdagok." Csakis ezt: "Hogy' volnánk gazdagok..."
Aki a regényt olvasta, tudja, hogy Heinrich herceg nem azért szégyenkezik, mert a nővére majd valamikor gazdag lesz, hanem, mert máris az. Nővére csak tapintatosságból mondja, hogy nem gazdagok (mert a volnánk azt jelenti), Bíró Lajos magyarázatából tudjuk, titokban arra gondol Ditlinde, hogy hiszen ez még nem is gazdagság, mi majd csak leszünk gazdagok.
Amikor leírtam, nem is tudtam, mennyire jól választottam meg példámat, hogy mikor nem szabad semmiféleképpen sem lennét írni. (Vannak ugyanis esetek, amikor mindkettő helyénvaló.) A Petőfiből választott idézetek több okból nem győzhetnek meg. Először is, Petőfi jól használja a lennét mind a három esetben.
S hogyha tőle száz mérföldre lennék,
Száz mérföldre is hozzája mennék.
Ez tökéletes. Petőfi tudja, mit akar. Most itt vagyok nálad, az élet ide-oda sodor, de ha mégoly messze sodor is, ha száz mérföldre szakít is el tőled, visszatérek hozzád.
A lennék-ben benne van a jövőidejűség.
Leszek - lennék, vagyok - volnék.
Volnék-kal is van értelme a versnek: Most itt vagyok. De ha nem itt volnék, hanem száz mérföldre volnék (most), visszatérnék hozzád (most). - Amaz költőibb s azonkívül a rím is úgy kívánta.
A másik két példában is Petőfinek van igaza. De nem Bíró Lajosnak.
A lennétek és a lennének ezekben a versekben egy most kezdődő helyzetre vonatkozik. Utalás a jövőre.
Mi vagyunk a vendégek itt
És nem ti lennétek?
Bevallom, nem emlékszem a költeményre, de ha jól értettem, ilyesfélét jelenthet ez a két sor: Tán bizony belátnátok, hogy mi itthon vagyunk itt, jó lesz tehát, ha magatokat ezentúl itt csak vendégeknek fogjátok érezni. (Ha félreérteném a verset, bocsássatok meg nekem, nincs kezemügyében Petőfi).
Ugyanígy:
Kutyabajuk... vígan miért ne lennének.
Ez a víganlét tartós állapot, vagy hangulat, vagy minek nevezzem. Nem egy szempillantásnyi időről van szó. Mintegy ilyenformát jelent, miért ne töltenék vígan a napot? A lennének jelentése kihat a jövőre.
Volná-val sem lenne értelmetlen a vers, de értelme más lenne. A volna itt úgy aránylik a lenné-hez, mint a pillanatfelvétel a mozgóképhez, vagy a keresztmetszet magához a testhez.
Hogy "az élőnyelvben az a különbség a volna és a lenne között ... nincs meg" - mint Bíró Lajos állítja - ez sajnos, egy kicsit igaz. Hiszen éppen ezt panaszolja az "Olvasás közben". De ez nem ok arra, hogy az írók elöl járjanak a pongyolaságban. És amikor ily módon egy-egy nyelvi finomságnak, szónak, kifejezésnek az értelme a köztudatban szerencsésen elferdült, jelentése elhomályosodott, feledésbe merült, avagy - ami még megbocsáthatatlanabb - egyenesen visszájára fordult (mint a létére példája mutatja), hogy akkor egyszerűen félreálljunk és azt mondjuk, ez a hiba "a nyelvben már annyira meggyökeresedett, hogy az ellene való küzdelem teljesen meddő".
A szavak, kifejezések értékének lassú eltolódása olyan mondhatni természeti jelenség, amellyel csakugyan nem szállhatunk szembe. Szélmalomharcba nem is bocsátkoznám.
Nem halottaiból akarok én föltámasztani elporladt szókincseket. De tiltakozom ellene, hogy nyelvi szépségeket és finomságokat, amelyek egészségesen élhetnének tovább, máról-holnapra akárki ártatlanul halálra ítélhessen. Az ilyen mondvacsinált ítélet végrehajtását nem szabad megengednünk.
Bíró Lajos különben téved, ha azt hiszi, hogy "a létére szónak valódi... értelmét már nem is lehet többé felszínre hozni a nyelv geológiai életének mélységeiből". Ha én ehhez hasonlót mondtam, hogy tudniillik "idestova geológiai feladat lesz felszínre hozni..." - ez természetesen panaszos túlzás, mert hiszen a szó ma is él, értelme világos és megdönthetetlen. Nincs itt szó "nyelvtörténeti" értelemről s nem kell ásatásokat folytatni, hogy megállapítsuk, mit jelent például ez a mondat:
"Katonáink magyar létükre megfutottak."
A létére egyáltalán nem kétértelmű. Aki azt hiszi, egyet jelent a lévén-nel, annak már meghamisították a nyelvérzékét. De ezt még megértem. Azt azonban, hogy miképpen adhat egy- és ugyanazon író ugyanegy írásában kétféle értelmet a szónak, föl nem foghatom.
Vannak - elismerem - szavak, amelyeknek ősi jelentése körülbelül csakugyan elveszettnek tekinthető. Hogy hol van az a határ, amelyen túl ebbe bele kell nyugodnunk, a vélemények eltérők lehetnek. Aki az irombát otrombának érzi, annak hiába beszélek iromba színekről. Attól is függ tehát, hogy kinek ír az ember. Hogy a völgy uralja-e a hegyet (én még így tudom), vagy a hegy a völgyet, azon fordul meg, minek nevezi valaki azt, amikor a völgy fölött magasra kimeredő uralkodó hegycsúcs tornyosul. Amíg egy-egy szó végleg meghal, vagy átalakul, örökös bizonytalanságban van az ember. Neki talán megvan a határozott véleménye, hogy ez a szó ezt vagy azt jelenti, de soh'se tudhatja, az olvasó mire magyarázza. Az íróknak ellenállóbbaknak kell lenniük a hétköznapi nyelv és a helytelen nyelvszokások terrorizmusával szemben. Ha igazukat érzik, nem szabad meghajolniuk. Ha az irodalom következetes, a magasabbrendű nemesebb és tisztább nyelvhasználat, végre is felülkerekedik. Az irodalmi nyelv kell, hogy fölemelje a tömegek nyelvét és nem fordítva, hogy leszálljon emehhez és végül is a legköznapibb fecsegés színvonalára süllyedjen alá.
A szappanfogyasztás mellett az általánosan használt nyelv fejlettsége és a tiszta, hibátlan nyelvhasználat jellemzi talán legjobban a kultúra emberét és a művelődésben előrehaladottabb nemzeteket.
*
De maradjunk a példáknál.
"Véletlenül egyedül jött be az üres terembe" - írja Bíró Lajos Heinrich hercegről és igen szellemesen rám olvassa, hogy képzeletben nekem is benn kellett lennem a teremben és hogy a jött szó ezért helyénvaló itt.
Rendben van. Ha én benn vagyok a teremben és valaki oda belép, akkor én azt mondom erről, hogy ez a valaki bejött. A szó jelentésében tehát egyetértünk. Én is ezt bizonyítom az "Olvasás közben" példáival. De azért, sőt éppen ezért, a példát mégis jól választottam.
Tegyük fel, hogy a regényíró, amikor leírja a termet, csakugyan benn van a teremben. És hogy én, az olvasó, szintén benn vagyok, mert érdeklődöm a terem iránt. Szóval, a regényíró ott van mindig a helyszínén és én, az olvasó, hűségesen követem mindenhova. Elfogadom. De akkor legyünk következetesek. Az író karon fogja Heinrich herceget és bevezeti a terembe. Velük tartok én, a nyájas olvasó. Bemegyünk. Heinrich herceg is bemegy, az író is bemegy és én is bemegyek. Egyikünk se jön.
"Az ön keze még egyszer olyan széles, mint az enyém..." Ez a még egyszer idegenszerű, logikátlan, szükségtelen és zavaró. Az idézett mondatot igenis másképp írnám. A leány nem úgy értette, hogy matematikai pontossággal éppen kétszerte nagyobb a férfi keze az övénél - hiszen ez valószínűtlen - hanem hogy jóval nagyobb, erőteljesebb. De ha mindenáron ezt akarja mondani, ezt is lehet:
- Az én kezem nincsen felényi se, mint az öné.
- Az ön keze kétakkora, mint az enyém.
- Az ön keze kétszerte szélesebb, mint az enyém.
(Nem valami magasztos társalgás, de hát a még egyszer olyan széles se éppen fölemelő.)
Én azonban nem mondatnám egyiket se, hanem választanék a következők közül:
- Milyen hatalmas, erős a keze, és milyen pici, törékeny az enyém...
- Nézze, Heinrich, hogy eltörpül az én kezem az öné mellett...
- ...hogy elvész az én szegény kicsi kezem az önében...
A szőke és a fekete analógiáját nem fogadhatom el, még tekintélyi alapon sem. A szőke az nem egyszerűen színféleség, hanem bizonyos fajtájú hajszínt és az ilyen hajszínű embert vagy asszonyt jelenti. Szőke kutya nincs. Az élettelen tárgyak még kevésbé lehetnek szőkék. Szőke arc, szőke nyak, szőke kéz sincsen.
Ez lehet az oka, hogy a szőke nem kívánja meg a közelebbi meghatározást, míg a fekete igen. Mint ahogy a pej pejlovat jelent és pej ember nincsen. (Erzsébet királynénkról jegyezték fel magyarul tanulása idejéből, hogy ezt találta mondani: pej ember.)
Megvan ellenben a párhuzam a fehér és a fekete között.
A fekete négert jelent. A fehér európait. Ha fehér embert vagy fehér asszonyt mondok, nem gondolok olyan emberre vagy asszonyra, akinek különösképpen az arca fehér, hanem aki általában fehér, vagyis európai fajtájú. Ha azt akarom kiemelni, hogy sápadt, vértelen, akkor meg kell mondanom, fehér volt az arca (mint a fal, vagy mint a hó), elfehéredett, stb.
Viszont igaz, hogy "a nyelv néha fütyül a logikára". A mondás legalább, "Vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó" - erre vall. Mert íme a vörös ember nem jelent rézbőrűt, (erre megvan a külön szavunk), ellenben a sárga ember sárgafajbelit jelent és nem olyat, akinek véletlenül sárgasága van, vagy akinek egy kicsit sárgás az arca. (Az ilyenről megint külön meg kell mondani, hogy sárga az arca.)
Tanulság, hogy a nyelv fütyül ugyan a logikára - olykor - de az embernek tudnia kell, mely esetekben fütyül és melyekben nem.
Az elvörösödés nem egyszerű fokozása az elpirulásnak, hanem más valami. Orvosokra bízom a különbség magyarázatát. Én csak érzem, hogy így van. Van a pirulásra és válfajaira elég kifejezés: Elpirul, belepirul, irul-pirul, elpirosodik, kipirosodik, kitüzesedik, lángba borul, még a füle hegye is belepirul, piros lett az arca, lángol az arca, pir önti el az arcát, fülig pirul. Csak nem elvörösödik.
Elvörösödik, akit komolyan megszégyenítő eseten kapnak rajta, vagy akit méltatlanul erős sérelem ér. Vagy, akit hirtelen elfut a harag. Az elvörösödés tehát valami kellemetlen dolog. Az elpirulás rokonszenves.
*
Még sok más mondanivalóm is lenne erről a tárgyról. De már is túlságosan igénybe vettem e rövidebb válaszokra szánt rovatot. Mentségemül szolgáljon, hogy itt a harctéren nem volt időm röviden írnom.
Köszönettel tartozom Molnár Jenőnek és Bíró Lajosnak, hogy érdekes hozzászólásaikkal alkalmat adtak ezekre az újabb észrevételekre.
[+]
Szerk.