Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 17. szám · / · Figyelő
Ez a kis tanulmány alighanem a legértékesebb irodalmi terméke az idei Shakespeare-ünnepeknek, amely különben nem a legszerencsésebben mutatta meg Shakespeare-kultuszunk tartalmas és őszinte voltát. Röviden, részletezés nélkül, a főpontokra összefoglalva megméri határait és mélységét annak a hatásnak, melyet Shakespeare irodalmunkra tett. Érdekesen foglalja össze Shakespeare magyar történetét, először csak említik, éppen hogy tudomást vesznek róla, aztán a színpadra kerül és eldönti a magyar dráma sorsát, amelynek megindulásakor választania kellett közte és a francia klasszikus dráma között s végül benyomul a nemzet irodalmi tudatába, mint műveltségünk egyik fontos eleme. Finom megfigyelés, hogy nálunk nem az elmélet hódította meg Shakespearet, mint a németeknél, hanem a színészet s ezt a hódítást megkönnyebbítette az is, hogy nálunk nem voltak, mint a franciáknál olyan irodalmi hagyományok, melyek elterjedését gátolták volna. Azt hiszem, ebben sok része volt annak is, hogy nálunk a színház és vele a dráma felvirágzása a nagy európai romantikus áramlat megindulásával esik össze, amely jórészt Shakespeare-re támaszkodott a dráma megújításában még a franciáknál is. Az a rész, amelyben Shakespeare-nek a Bánk bánra, Vörösmartyra, Petőfire, Aranyra és Széchenyire való hatását körvonalazza, inkább jelző és rekapituláló, mint részletesen fejtegető módja mellett is egész sereg finom és becses megjegyzést közöl, a tanulmány másik feléből pedig egyszerre elénk tűnnek Shakespeare és a magyar irodalom jellemének fővonásai. Amit Shakespeare alkotásainak organikus voltáról, egy szervesen kapcsolt világba való tartozásáról mond, ahogy arra figyelmeztet, hogy a XVIII. századdal szemben, amely csak észbeli és erkölcsi oldaláról festette az embert, Shakespeare az indulatra, a szenvedélyre és a temperamentumra veti a hangsúlyt, - hogy miképpen s mennyiben tanulták költőink Shakespearetől a jellemzés művészetét, hogy az ő hatása alatt a magyar költők, különösen Arany, erkölcsi okokra szeretik visszavezetni az őrültséget, hogy dramaturgiai elméletünk is legfőképpen Shakespeare-en alapszik (itt hiányát érezzük ama hatás feltüntetésének, melyet Shakespeare Gyulai Pálra s az irodalomról való egész felfogására tett) - mindez részint tartalmánál, részint beállítása módjánál fogva egészen új világításokat vet a magyar irodalom gyökeres jelenségeire. Teljesen igazat adunk neki abban is, hogy a keresztény és az antik szellem után Shakespeare tette a legnagyobb hatást irodalmunkra. Hozzátehetjük: a magyar embernek az irodalomról való gondolkodására is. Kétségtelenül a legmélyebb és leggyökeresebb alakító erők egyike a magyar szellem fejlődésében, hatása nélkül irodalmunk és irodalmi műveltségünk igen lényeges pontokon más volna, mint amilyen.
Riedl a tudós apparátusával dolgozik, de az író módján, az író megértésével és fogékonyságával érzi át az irodalmat. Ez biztosít neki kivételes helyet irodalom-tudósaink között, nem különben előkelő, művészi előadóképessége. Stílusának korábbi nyugtalansága s a kihegyezett elmés mondások iránti hajlama ma már lehiggadt, csaknem tökéletes egyszerűséggel, világossággal fejezi ki mondanivalóit s hangjának közvetlensége épp annyira meggyőző erejű, mint megfigyelő érzékének finom érzékenysége.