Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 17. szám
Schöpflin Aladárnak
A nemzedékek is szervezkednek, egymás mögött... és egymás ellen... fálánksz fálánksz után! "Hol vannak a húszévesek?" - kérdeztük meg nemrég, eltűnődve, és aggodalmasan nézegettünk vissza, nem jön mögöttünk senki, akinek hátraadhatnánk a fáklyát, mint Athénban a piraeusi fáklyaversenyeken. Mi futunk előre, a jövőbe, a halálba, feledségbe, de a fáklya maradjon, fusson vissza, az ifjúság kezébe, kézből kézbe, mindig új életbe, mindig az ifjú életben maradjon! "Hol vannak a húszévesek?" - kérdeztük kislelkűen - "avagy ők nem törődnek már a mi fáklyánkkal, melyért mi annyit vívtunk, és vívunk még egyre?"
A húszévesek pedig ott mentek az ablak alatt, összeszorított foggal, és benéztek. "Ezek már akadémikusok" - gondolták magukban - "már megcsontosodtak, ellenségei az Újnak, ezek ellen már küzdenünk kell:" Tudom, hogy így beszéltek - sohasem volt még ilyen űr a nemzedékek között. Ma, mikor negyven éves, komoly tanulmányokon edzett, minden nemes tradíciókat őszintén tisztelő, s befejezett technikájú írókat éretlen forradalmárokként kezel a hivatalos kritika, ugyanakkor az első, a legfrissebb ifjúság - mely Petőfi korában maga volt az irodalom, az irodalmi közvélemény - mint mereven elzárkózó, megcsontosodott arrivékre tekint harmincéves bátyjaira. Néha eljöttek hozzánk, olykor mint ifjúsági egyletek, mint próbálkozó ifjú lapok küldötte, olykor hoztak egy-egy verset is, novellát.
- Tehetséges íróra vall - mondtuk mi ilyenkor - de még nem elég fejlett... az ízlése... a technikája... titánkodó és naiv, az életet nem ismerheti még, minden során kirí a fiatalság... érni, ülepedni kell...
- Igen - felelték docilis arccal, de nem minden mellékgondolatok nélkül, és többet aztán nem is láttuk őket. Összeszorított foggal jártak az utcán és benéztek az ablakon.
Nehéz manapság érvényesülni a fiatal írónak. Ma úgyis az öregeké a világ - ahogy negyvennyolcban az ifjaké volt - minden téren. A fiatalok katonának valók, szolgálni valók, bele sem szólhatnak a világ dolgaiba. Talán azért is nem tud kijutni az emberiség régi, ostoba babonáinak rettenetes, gyilkos kátyúiból, mert a fiatal, friss, merész hangokat nem engedik szóhoz jutni. A köztudat azt tartja, hogy az öregek az észemberek, akik mindent az ész szerint cselekszenek; ez pedig nem úgy van: az öregeknek már nagyon is volt idejük beletörődni abba, hogy a világon úgy sem történik semmi az ész szerint. Mit gondolhatnak a fiatalok akik friss, még meg nem vesztegetett ésszel cseppentek ebbe az esztelen világba, hol már tudatosan, programszerűen intéznek mindent az ész ellen, véresen, ostobán, azzal az egyszerű mentegetőzéssel, hogy ez úgyis "mindig így volt és így is lesz"? Hol e cinikus rezignáció sovány ürügyével viszik őket is ölni, halni, minden piszokba, rettenetességbe, s rabolják el fiatal életüket a munkától, a tanulástól, a kultúrától, miket pedig örök frázisokban dicsérnek fülükbe? Csoda-e ha az ilyen világban nevelkedett ifjúság szellemi elitje eleve gyűlöl minden tradíciót, és megismerni sem kívánja azokat?
Az egész világ egy iszonyú szervezet, minden ifjúságot megőrlő, minden szabadságot kizáró, és napról-napra jobban szervezett az irodalom is, munkák és érdekek, keresletek és kínálatok szervezete, ahova éppolyan lépcsők és összeköttetések vezetnek, mint minden más társadalmi szervezet belsejébe. A fiatal írónak, még ha szabadon írhatna is, nehezen nyílna tér tehetségeinek kifejtésére, hiszen e tér meghódításához ma első sorban idő kell, lassú, csiszolódó, alkalmazkodó törtetés, idő, rendes, mesterségszerű tanulmányra és gyakorlásra. Sehol sem fontosabb a hosszas és fáradságos, mesterségszerű gyakorlás, mint olyan művészetben, amely a kereslet és kínálat szerint igazodik. Mert ha a mélyebb tanulmányt nyíltan megvetik is íróink és kritikusaink, annál nélkülözhetetlenebbnek becsülik a technikai beavatottságot eláruló külsőbb könnyűségeket, s ha minden mélyebben és valóban új hangtól borzadnak is, annál jobban megkívánják a már újnak bélyegzett, új hangokként fémjelzett modorosságokat. Az irodalom mellékességeinek fejlődöttsége úgyis nagy ballaszttal terheli már a kezdő írókat, a tónus egyenletessége, a dialógusok és meseszövés valószínűsége a mai komplikált társadalom és a szerfelett differenciált irodalmi zsargonok korában, a naturalizmus által belénknevelt igények mellett olyan tapasztalást és gyakorlottságot tesznek szükségessé, melyekről régibb írók nem is álmodhattak: s ezen külsőségek láthatóbbak lévén az imponderabiliáknál, melyek a költészet mélyebb lényegét alkotják, éppen azon kritikusok által, kik ilyen imponderabiliák iránt kevesebb érzékkel bírnak s a régibb nagy költőket kevéssé tanulmányozták, a költői kiválóság egyetlen ismertető jelének tartatnak. Mindezen körülmények a költő elkészülését lassúbbá és nehezebbé teszik ma mint régebben. Hol csak a lángész a fontos, teremhetnek az ifjú Shelleyk, Keatsek, Petőfik, de hol gyakorlás és alkalmazkodás a döntő faktorok, ott minden szó az idősebbeké. Így költészetben is mint politikában öregek korát éljük. Idő kell elsősorban - és hol ma az ifjúság ideje?
De másfelől meg: nincs termékenyebb és öntudatosabb korszaka az írói léleknek, mint a huszadik és harmincadik életév között. Nincs extenzívebb és explozívabb. Kiválóbb ifjú lelkek csak ma is teremnek, mint minden korban, és hogy tűrnék azok a kényszer-hallgatást? Egyszer csak megszólalnak. És milyen lesz a hangjuk, ha egyszer megszólalnak?
A Nyugat önnön hagyományai ellen vétene, ha meg nem hallaná a szavukat. Irodalmunknak úgyis régóta sínylett nyavalyája a generációk merev elzárkózása, mely a valódi irodalmi életet éppúgy lehetetlenné teszi, mint a természetes nedváramlás hiánya a testi organizmusok életét. S ha ezt mindig éppen a Nyugat érezte legjobban, panaszolta leghangosabban, mi joga volna most ez értetlen és önmagát mindig megbosszuló elbánást az utánakövetkező nemzedékkel szemben ismételni? Nem látszik talán még érettnek az új nemzedék komoly kritikára. De a komoly kritika, az érdeklődés melege maga érlel - és dicsérni bűn talán, de megérteni kötelesség. Túlzott megbecsülés-e a gazos ágyásnak a kertész gyomláló munkája? A kritika gyomlálókés - de a hallgatás fagy. Mi pedig... mi is szóltunk egyszer... némák hallgattak és süketek bíráltak... mi nem maradhatunk némák, sem süketek.
Milyen hát az Ifjaknak szava?
Tettnek szeretnék néhányan nevezni ezt a szót. A Tett különben egy nagyigényű fiatal folyóirat címe, mely (minden hitünk szerint) az ifjúság őszinte lelkesedésével, talán anyagi áldozatokkal, háborúban, drágaságban, úgy látszik, számról-számra, immár a tizenhatodik számig verekedte magát. Kijelentjük mindjárt, hogy nem e folyóirattal kívánunk éppen foglalkozni, s távol vagyunk attól az illúziótól, hogy egy folyóirat betűrácsain keresztül magát az ifjúságot, a jövőt véljük megpillantani. A Tett lehet egy Herkules bölcsője, de lehet csak néhány kérész tócsaágya is. Alig ismerem embereit. Tudom, vannak közöttük tehetségesek, vannak már, de vannak még sokatígérő fiatalok is, vannak elhelyezkedni nem tudó idősebbek, negélyzett álfiatalok. De - ismételjük - nem a folyóirat maga, nem a benne megjelent nevek vagy dolgozatok érdekelnek minket, az egésznek iránya és szelleme inkább, az sem mint éppen a Tett iránya és szelleme, hanem mint morzsája és monasa mindazon velleitásoknak, melyek a legeslegújabb irodalmi forradalmakból kiütköznek. Ezért lesz szó a Tettről és mégsem a Tettről. Nekünk úgy tetszik, hogy a "tett" szó sem épp csak egy folyóirat címe, bizonyos hogy program van ebben az épp forradalmár írók által már azelőtt sablonossá emlegetett szóban, program mely messzebbre nyúl gyökereivel. Cím és program ha mást nem, vágyakat árulnak el, ideálokat - és megtudjuk e címből, hogy az ifjak első sorban cselekedni óhajtanának - szegény mai ifjak, akiket az egész mostani élet iszonyú önkénye megadó passzivitásra ítélt. A - rab - ifjak ma is a szabadságra vágynak, cselekedni annyi, mint változtatni - szabadon! A szabadságot nem lehet eloltani soha; és ez a mai ifjúság: makacsul bizsergő parázs a rettenetes nagy hamu alatt.
Cselekedni annyi mint változtatni, nem törődni törvénnyel, hagyománnyal, s céloztunk már rá, mennyire nem sok oka lehet tisztelni törvényt, hagyományt e mai ifjúságnak, mely a legtiszteltebb törvényeket s hagyományokat mint a legesztelenebb vadságok cégéreit tanulta megismerni. Nem alkotni tovább a meglevő formák szerint, nem is új formákat teremteni, hanem törni a régieket, lerázni és megtagadni mindent ami törvény és forma, ennyit jelent a Tett propagandája, valóságos irodalmi anarchia az, s - ne áltassuk magunkat! - anarchia a mai ifjúságnak csakis rokonszenves lehet.
E program - a hagyományok elvetésének e programja - egészében hasonlít a futuristák programjához, de majdnem ellentétes lelkiállapotból ered, és ez nagyon fontos hangulati különbséget hoz létre a kettő között. A futurizmus a háború előtti blazírt és neuraszténiásan kalandvágyó hangulat szüleménye, mindig óhajtotta a háborút, mint egy nagyszerű kalandot s hozsannával fogadta mikor kitört. Fázott az öregkortól és hosszú élettől, glorifikálta az erőt és kíméletlenséget, mindenféle "szent" önzéseket, szinte kéjelgett a gyilkosságokban, a szenvedés hisztérikus érdeklődést keltett benne, nem részvétet. A mi új nemzedékünk azonban, mely életének legfogékonyabb idejéből két esztendőt töltött a rettenetes háború légkörében, valósággal undorodik attól, tudni sem akar róla. Programjuk nemes megvetéssel ítéli el a "hiú primadonnákat, akik a háború apothezisát éneklik", csak úgy mint a tétlen művészkedőket: a Tett az ő szájukban nem háborús tettet jelent. Új irodalmuk a "szabaduló akarat kapunyitója" kíván lenni, de a szabadságot nem egyes egyéniségek féktelen önzésének értelmezik, mely a milliók rabságával megfér. Ellenkezőleg, ha valamit, azt tanulták a háborúból, e világot átölelő jajból, a rettenetes tömegek együttmozgásából, együttszenvedéséből, a seregben élésből, és az emberi hatalomnak messze seregekre sújtani képes modern technikájából, hogy ne az egyén lelkében, hanem valahogy e nagy szenvedő Egész lelkében keressék a világ legmélyét, ne egyes jelenségekben, hanem a jelenségeknek a tudomány által megsejtett nagy összehatásában a világ külsejét. Még lírájukat is ki szeretnék röpíteni az egyén hangulatainak és képeinek szűk korlátaiból, szívük be akarja érezni az egész Emberiség szívének érzéseit, szemük áttekinteni egy villanattal az egész Kozmoszon. Kozmikus lírát akarnak (mint ők kifejezik), minden elhatárolódás nélkül valót, s folyóiratuk első számában programszerűen közlik Guillaume Apollinairenek egy versét, hol a balladás történet fordulópontján a költő, egy pillanatra, célzásokban és futó sorokban fölvillantatja, mi minden történik ugyanebben a pillanatban, mindenfelé, az egész világon:
S ő csak ment közönyösen játékos dallal
csak ment borzalmasan.
Aztán később
mikor ment Párizs felé vonat
E percben
szemeteltek el szerecsendiót Molukka galambjai
Ugyanekkor
római katolikus misszió mit tettél a szobrásszal
Máshol
ő átmegy a Bonn és Beuil közötti hídon s Pützchen felé tűnik el
E pillanatban
a polgármesterék szerelmes leánya
Egy más negyedben
versenyezz hát költő az illatszerész kirakatával
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
És mialatt a világ élt és változott
az asszonyok menete hosszan mint egy kenyértelen nap
követte a boldog legényt a Rue de la Verrerien...
A lírának e szimultanizmusa, amely a szimultán színek és események egyszerre-látásán sarkallik, ki óhajt terjeszkedni az egész emberiség szimultán érzéseinek egyszerre-érzéseire is, s szemet-szívet egyaránt a végtelenbe akar dagasztani, - ahogy maguk az ifjak, fiatalosan bombasztikus nyelvükön, kifejezik: "Az új költészet glorifikált ideálja a végtelenbe derülő ember!"
Senkisem mondhatja, hogy ez a program így előadva és megértve (ők egy kissé nagyhangúbban és kevésbé átértetten adják elő) nem szép és nagyszerű. Azonban közelebbről megnézve mégis sok meggondolni valót találunk benne.
Az első meggondolni való az, hogy ez a program - program. Bármennyire szabadságot hirdet is egy program, a művészetben, mihelyt a szabadságból programot csinálunk, az már nem szabadság többé, hanem megkötöttség és kényszerzubbony. Fiatal tehetségeknél természetes az újra és nagyra való törekvés, fiataloknál, akik (hiszen előbb beszéltünk erről) sokkal inkább észemberek még mint öregek, az elméletcsinálás is természetes, de minél valódibb tehetségek, annál inkább természetes az is, hogy mihamarabb nyűgnek fogják érezni az elméletet. S az Újat és Nagyot, ha valóban nagy tehetségek, meg fogják valósítani úgyis, recept szerint sohasem valósítható az meg. A recept, mint minden külső irányozás csak ártó hatással lehet. S a Tett költői közül azokon kiknek verseit korábbról ismertem, valóban érzem is ezt az ártást: mind kényteti magát, mind pózokba illeg, mind kevésbé szabad, kevésbé önmaga, kevésbé spontán mint annakelőtte. Sokszor pózoló s nagy komolysággal komédiázó gyermekekre emlékeztetnek.
Kétszeresen így van a dolog mikor a program a hagyományok és formák tökéletes elvetését teszi kötelességgé. Szépen hangzik, de nagy kérdés hogy egyáltalán lehetséges-e, s ha igen, művészi lesz-e az eredmény? Művészetben aligha nélkülözhetők a hagyományok, hiszen a művészet lényege maga hagyományszerű momentumokon alapul. A művészet bizonyos értelemben kifejezés, és olyan módon hat, mintahogy a nyelv. A nyelv pedig régi konvenciók, azaz öröklött hagyománykincs segélyével érheti csak el célját. A művészet hatása, mint a nyelvé, asszociációkon sarkallik, s az asszociáció már mindig ősi, hagyományszerű beidegzettségeket feltételez. S ez nemcsak a megértésre, nemcsak a művek értelmi oldalára vonatkozik, hanem éppenolyan mértékben arra, aminek e megértés mindig csak eszköze, a megérzésre, a legsúlytalanabb hangulati elemekre. Az érzelem, a hangulat is asszociatív valami, a hatásoknak emlékekbe kell kapcsolódni, hogy egyáltalán valami érzelmet fölkölthessenek, meg kell rezzenteni valami régit a lélekben. Az olyan író, aki teljesen elvetné a hagyományokat, fegyvereit vetné el. Szerencsére ez úgyis lehetetlen.
Azonkívül: az irodalom, mint emberi jelenség, élő szervezet, s folyton újul ugyan, mint élő szervezet, de újulása szükségképpen folytonos mint az emberi testé, sohasem ugorhat ki egyszerre önmagából! Az, hogy az irodalmat egészében, lényegileg, meg lehessen újítani, mindig a kevésbé tájékozott fiatalság illúziója volt. Az irodalomtörténeti olvasó könyvben megtalálja a fonalat, amely a mi ifjaink forradalmár költészetét a százados irodalmi múlttal, lassú, észrevétlen fejlődési fokozatokon keresztül összeköti. Semmi sem új a nap alatt, vagy inkább, minden csak egy kicsit új. A Tett munkatársainak egyike maga említette egyszer Vajda Péter nevét, akinek ritmusos prózája nem mindig ellentétes a mi ifjaink prózaversével, s világot betekintő kozmikussága valóban szembeötlő. Vajda Péternek az ifjú Jókai, Petőfi (ki Apostolát, Őrültjét és a Felhőket szintén szabad versekben írta), és főleg Vajda János egyenes tanítványainak tekinthetők, s Vajda Jánostól Adyn keresztül ismét egyenes vonal vezet a mai ifjúságig. Vajda Péternek viszont elődjéül tekinthető nálunk Bessenyei, későbbi műveivel, természetrajongó költői prózájával, mely ismét rousseau-i hatásra megy vissza. Külföldi támasztéka pedig a Vajda Péter-féle kozmikus iránynak a schellingi természetfilozófiában és a német romanticizmusban keresendő, mely nagyobb kiadásban némileg hasonló mozgalom volt a mi ifjaink mai mozgalmához, s szintén egy nagy világháború hatása alatt fejlődött. Semmiből semmi sem lesz, minden szoros evolúció törvényei szerint megy végbe, mely átöröklött irányok és kívülről kapott motívumok által határozható meg, s nincs író aki más íróknak örököse és folytatója ne volna, bár gőgös fiatalok gyakran esnek abba az illúzióba, hogy semmiből teremtenek vagy egyenesen az életből merítenek.
És szavainkat legjobban bizonyítja az a körülmény, hogy a legforradalmibb irodalom is érzi, maga is, hogy ősökre, rokonokra van szüksége, s keres is ilyeneket. A Tett is keres, s átallván a magyar irodalomban körülnézni (mert a hazafias és nemzeti "kritika", hosszú és makacs harcaival, elérte legalább azt a végtelenül gyászos eredményt, hogy elvette kedvüket a magyar ifjaknak a nemzeti irodalomtól, minden magyarságot lelkükben a korlátolt maradisággal asszociálván, úgyhogy a ferde preceptorbölcsességgel nevelt magyar ifjak már-már szinte restellik hazájuk klasszikusait ismerni) - tehát külföldi rokonságot keresnek. Óhajtják ezzel egyszersmind demonstrálni érzéseiknek és akarataiknak az egész emberiséget átható kozmikus szélességét, óhajtanak tüntetni, nemes tüntetéssel, a háború ellen is, internacionális számot adva folyóiratukból a világháború közepén, ahol német, angol, francia, olasz, orosz művészet együtt hallatja rokonhangjait, sőt a néger. A kultúr testvériség e demonstrálása sohasem lehetett rokonszenvesebb mint éppen ma, de ifjaink valóban nem igen tudják rokonaikat sem kiválasztani, sem megérteni. Hogy is lenne idejük s tanulmányuk, áttekintésre, mely az irányok és jelszavak útvesztőiben eligazodni tudjon?
Az igazi rokonuk Walt Whitman, látásban és érzésben valóban kozmikus és szimultánista, (bár kozmosza voltaképp bevallottan csak Amerika), témában azonkívül éppolyan szabad, sőt szabad szájú, külső s belső formákban éppolyan törvénytelen, mint ők akarnak lenni: Walt Whitman, szintén egy nagy háború költője, szintén minden emberivel együttérző, előítéletet, hagyományt szuverén megvető, forradalmár, - a maga idejében, - de vajon ha pontosan tudnák, hogy 1819-ben született, hogy klasszikusa immár egy irodalomnak, hogy modora immár sablon és hagyomány, hogyan illesztenék össze hagyomány- és régiséggyűlölő programjukban a régi nagy költő tiszteletét? Walt Whitman érzése és gondolatvilága egyáltalán nem modern, a múlt század negyvenes éveinek demokratikus világnézetét tükrözi az, irodalmunkban voltaképpen a Petőfi stádiumát, akivel Imre Sándor egy régi tanulmányban össze is hasonlította. Minden valószínűség mellett szól, hogy a Tett írói pusztán egész külsőségek miatt találták Walt Whitmanban rokonukat, aminthogy erős hajlamuk van mindenkiben rokont sejteni, aki valaha verses forma nélkül írt verseket, legyen az Paul Fort, francia történeti balladák szerzője különben, a leghagyományosabb stílben, s majdnem rendes, rímes népdalritmusban is olykor, csak nem írva versként külön a sorokat - vagy legyen Verhaeren, arrivé belga költő, vagy Libero Altomare, névtelen és értéktelen futurista... akihez éppen véletlen hozzá jutnak.
Pedig a "szabad vers" nem lehet egy költői iskolának ismertető jele, sőt egyáltalán nem tekinthető valami új és forradalomszerű jelenségnek az irodalomban. Szabad vers mindig volt, és mindig csak egy versforma volt a sok közül, egyike a legrégibb versformáknak. Mikor a bibliában nem pusztán a gondolatritmus értelmi igényei szerint szakadnak meg olykor a versek, hanem az értelem, valóban a vers kedvéért, átszakad olykor a következő versbe, ez már "szabad vers", egészen a mai értelemben. Szent Ferenc Cantico del Sole-je mindenképpen szabad vers (és mellesleg mondva, olyan kozmikus, hogy le lehetne nyomtatni egy szimultanista folyóiratban, ha érzelmi mélysége és spontánsága ki nem ütköztetné onnan). A prózavers mint modern műfaj is régi és bevett forma már mindkét elv szerint, a hangzás verse, sorokba tördelve, mint Walt Whitmannál, vagy a gondolat verse, mondatonként elválva, mint Turgenyevnél. Nálunk az előbbi formát Petőfi, az utóbbit Jókai már a negyvenes években klasszikussá tették. Technikájában e versformáknak futuristák és szimultánisták aligha tudnak már lényegileg újat teremteni, annál kevésbé, mert nincs versforma mely gördülési lehetőségeiben egyhangúbb volna, technikájában kevesebb lényegi változatosságot engedne meg, mint a korlátlanságot törvénybe iktató prózavers. (Hisz változatosság nem a formák és korlátok változatossága-e, s hogy lehetne változatos az edénytelen folyadék alakja?)
Valóban a hagyományok és formák teljes elvetéséről szóló programpont ürességét és realitástalanságát semmi sem mutatja láthatóbban, mint a legkülsőbb formák, a versformák ügye. Művész sohasem vethet el minden formákat úgy, hogy magával az elvetés tényével ismét forma ne támadjon, mely mint éppen a prózavers esetében, nem is lesz mindig új forma. De mindenesetre csak egy forma lesz a sokhoz - s a legelfolyóbb, legkevésbé kemény, s éppen ezért a legkevésbé gazdag és változatos forma. Prózaversek nagyobb tömegben való olvasása rendesen az egyhangú himbálás kissé émelygő unalmát idézi fel, s ugyancsak nagy költői egyéniség, hatalmas súlyú mondanivaló legyen, mely e formának huzamosabban erőt s gazdagabb modulációkat tud kölcsönözni. Lehetnek egyéniségek akiknek természetes kifejezési formájuk a szabad vers, éppúgy mint vannak akiké a szonett.
Nuns fret not at their convent's narrow room:
and hermits are contented with their cells;
de a szabad versre korlátozni magunkat, nagyobb formai önmegtagadást jelent, mint a szonettre korlátozni, hisz a szonett, éppen gazdag s szigorú formájának a gondolat ritmusával való ezerféle korrespondeálása folytán ezer olyan változatot hozhat létre, amelyről az egyelvű prózaversnél szó sem lehet. Ha azonban ez a korlátozás még csak nem is önkorlátozás, ha a prózaverset külső divatok, vagy ami művésznél majdnem egyre megy, észbeli meggondolások erőltették reánk, ez éppen olyan ferde kényszert jelentene, mintha valaki divat vagy jelszavak hatása alatt azt venné a fejébe, hogy semmi más formában nem szabad vagy nem modern verset írni mint pl. szonettben - akár van éppen a szonetthez kedve, akár megfelel az egyéniségének, akár nem. Nem formai felszabadulás volna ez, hanem a legnevetségesebb formai rabság. És minden jel arra vall, hogy a Tett írói valóban ebben a formai rabságban szenvednek. Úgy látszik, olyan presztízse van előttük, vagy szerkesztőjük előtt a szabad versnek, mely egészen leigázza őket, gyakran érezhető hogy mondanivalójuk vagy lelkük zenéje egészen más formába kívánkozik, és félszegen, elnyomorodva illeg a rákényszerített idegen öltönyben. Bizonyos, hogy vannak dolgok amiket legjobban a szabad versben lehet elmondani (ilyen volt pl. a Whitman mondanivalója a demokráciáról), de vannak amelyek e formában komikusak és lehetetlenek. Akár lemondani az ilyen mondhatókról, akár rájuk erőltetni a nem neki való formát, érzékenyen sérti a művész szabadságát. S valóban a Tett költői közül egyedül Kassák egyéniségét látom a szabad vers formáiba erőltetés nélkül beilleszkedőnek - ő már érettebb és fejlettebb költő, egy hosszabb fejlődésen át érlelte meg a formát, s nem mindjárt, elvszerűen választotta, mondanivalója egy erős demokratizmus és indusztrializmus hangulatában sokszor a Walt Whitmanéhoz rokon, nem ellenkezik e forma lényegével - s mikor pl. egyik legsikerültebb versét ilyenféle hangokkal fejezi be, mintha csak az amerikai költő hangját hallanánk:
- örüljenek az új költők, akik az idők új arcát énekelik előttünk:
Rómában, Párizsban, Moszkvában, Berlinben, Londonban és Budapesten.
A nagy Testvériség és Szabadság érzése, mely e sorokban szólal, igazán rokonszenves - rokonszenves és önbizalom is, amellyel költőink elénk lépnek, kézfogva távol társaikkal, az "idők új arcát énekelni". De haj, különös arc az idők új arca, változó és komplikált vonásokkal, s énekelni azt éppoly kevéssé elég a lelkesülés, mint megfesteni egy ilyen arcot a festőnek. Vajon, hogy tudna egy arc valóságához férkőzni a festő, ki a rendelkezésére álló eszközöket, s mesterségének százados technikáját elvszerűleg még csak megismerni sem akarná? Nem veszélyes-e ifjaknak ilyen elveket egymásba szuggerálni? Hajlandók ők úgyis megvetni a technikát, melynek mind nehezebben elsajátítható tanulmányszerűsége olyan soká elzárja őket a Tökéletes Alkotástól. S ha láthatóan nehezükre esik is lemondani a külső formák érzéki kellemességeiről, annál könnyebben mondanak le a belső formáról a komponálásnak mindig heroikus erőművéről. S nem is a magasabb Egységesítés művészetét értem ezúttal, nem is az eszmék, jelenetek és történetek komponálását. Ez úgy sem szokott az ifjúság adománya lenni. S a Tett írói ösztönszerűleg kerülik is az olyan műfajokat, amelyekben erre volna szükség. Líra - és pedig komponálatlan, egy végbe nyúló líra a műfajuk - nyúló és tagolatlan mint maga a Szabad Vers, holott vezető irodalmunk, kétségkívül az új közönség igényeinek nyomása alatt, mindjobban kezd a lírától a regény felé hajlani. A Tett novellája is, természetesen, csak álcázott líra, s mikor ismét komponálásról szóltam, nem egyebet értettem, mint a gondolatoknak és képeknek azt a - gyakran csak mondatról mondatra való komponálását, mely a prózában körülbelül azt a szerepet tölti be, mint versben a versforma - belső forma mégis, különböző minden verstől, a szabad verstől is, mert semmi köze nyelvhez és hangzáshoz, belső összeilleszkedés, fejlődés és lendület. S e belső forma már annyira hozzátartozik a művészet legbensőbb lényegéhez, hogy beszélni sem lehet itt már a formák elvetéséről, csak sikerült vagy nem sikerült komponálásról lehet beszélni. A legforradalmibb futuristák is - álmodhattak ugyan elvetéséről a grammatikának, a mondatnak is, gondolataink minden gondolatszerűségének elvetéséről, meg is valósíthatták ezt talán egy-két oldalon át, de amennyiben egyáltalán alkottak, ők is komponáltak, jól vagy rosszul. Művészi alkotás valóban egyértelmű a komponálással (az angol composition). A komponálás mélyen a tartalomban gyökerezik, s a stílusig nyújtja ki összefogó, markoló kacsait. A stílus sok máson kívül a kompozíció látható és testhez álló öltönye is, nem mint nyelv és hangzás, hanem mint tempó, tagolás és építés. A stílus ilyen értelemben lerázhatatlan s futuristák talán új tempót, új építésmódokat hozhattak a stílusba (mint a kitűnő Aldo Palazzeschi a regénystílusba, vagy mint nálunk talán most Hungaricus), de magát a stílust, mint az építés elvét, mint belső formát, nem nélkülözhették.
Ha e szempontból nézzük a legifjabb Magyarország irodalmát, valóban szomorú eredményre kell jutnunk. A Tett íróinál még kísérlete sincs a komponálás valamely új módjának, a stíl valamely új tempójának, egy-egy bizarr ötlet, a futuristák legüresebb külsőségeinek esetlen utánzása, a grammatikának és értelmességnek némi, nagyon is erőltetett és kevésbé következetes fumigálása, a mondanivaló szándékos és oktalan komplikálása (naiv fiatal íróknál gyakori szenvelgés), ennyi az egész stílújítás. A próza sokkal rosszabb a Tettben, mint a vers. Nemhogy új verve nincs benne, de gyakran egyáltalán nincs verve, vagy ha van, töredékes csak és akadozó. E fiatal írók közül, az érettebb Kassákon kívül senki sincs, aki csak egy egészen rövid prózai műnek teljesen külsőleg, formai, szinte csak stílusbeli megkomponálásáig is tudna emelkedni.
A komponálásról előbb beszéltünk, mint a közönségesen úgynevezett stílusról, a nyelvezetről, mert a kompozíció még a formák közé tartozik, míg a nyelv, mint szín- és képszövet, már tartalom, már képzet- és fantáziatartalom az író lelkéből. S bár itt már kissé nagyobb gazdagságot találunk, mint a formákban (ifjú írók képzelete ritkán egészen szegény) mégsem hallgathatjuk el többféle kedvetlenségeinket.
A Tett stílusát főleg két dolog jellemzi, a mesterkélt bizarrságban nyilvánvaló ízléshiány, és a képek túlzott komplikáltsága, amely néha készakart érthetetlenségig emelkedik.
Mind a kettő majdnem elvszerű. Ifjú írók az ízlés megvetésével is szabadságukat akarják érvényesíteni s a szabadságnak a tabu képzetek és képzet-összeköttetések felé való kiterjesztése nem is helyteleníthető elv. Az ízlés tulajdonképpen konvenció, gyakran elég oktalan konvenció, s mint minden konvenció változhat, sőt, művészetben, kell is hogy változzék. Az ízlés bizonyos értelemben csak illedelmi korlátozás, s az ízléstelenség gyakran nem egyéb, mint új területek felszabadítása a fantázia és költészet számára. A francia irodalom klasszikus korában ízléstelenség lett volna az, amit Hugo Victor később stílussá emelt. Nagyon meg kell gondolni, mielőtt ízlési momentumokat esztétikai érvekül alkalmazunk. Nem joggal vádolták-e ízléstelenséggel egy időben Shakespearet, Petőfit és sok mást, akik éppen ez ízléstelenségük révén nem kevésbé nagy költők maradtak? Azonban van valami, amit sohasem lehet elfeledni, az író minden ízléstelenségéből, akarva, nem akarva, ismét egy új stílus, egy új összhatás, jó vagy rossz, harmonikus vagy harmoniátlan, kellemes vagy kellemetlen. Mondhatja ugyan a forradalmár: "Hisz én éppen ez ellen lázadok, e harmónia, ez ellen a kellemesség ellen!" De nem a harmóniátlanságot kifogásoljuk, nem a kellemetlenséget. Az akaratlan harmóniátlanság ellen szólunk, a céllal ellenkező kellemetlenség ellen, mikor az író minden ízlésbeli szabadsága láthatólag csak azért nem olvad eggyé egy új ízléssé, mert az író nem képes eggyéolvasztani.
A legnagyobb rokonszenvvel vagyunk a Tett költői iránt, mikor (ebben is Walt Whitman példáját követve) a modern élet számos oly jelenségét igyekeznek a költészet körébe vonni, melyek eddig eminensen prózaiaknak tetszettek, s a versben ízléstelennek hatottak. Különösen, a szimultánista programnak megfelelően, a társadalmi tömegélet és a modern technika nagy társadalomátalakító tényezőinek a magas érzelmi világ számára való meghódításáról van szó. Fenséges tennivalók várnak e téren a modern költőre, de ha valahol, úgy itt igaz az, hogy a fenségest csak egy lépés választja el a nevetségestől. Minden merészebb eltérés az ízléstől könnyen nevetségessé válik, ha új ízléssé össze nem simul, s valóban senkinek sincs annyira szüksége az ízlés magasabb művészetére, mint a konvenciós ízléstől magát felszabadítani kívánó írónak. E magasabb ízlésművészet fiatalnak ritkán adatott meg, és milyen gyakran tesznek egészen kiváló költők ifjúkori, merész művei eleinte komikus hatást! Kiváltképpen a mindennapi és prózában nagyon is megszokott dolgok lesznek könnyen nevetségessé a versben. A nevetségességgel pedig vigyázni kell, mert sohasem használ, és nagyban öl.
A konvenciós ízléstől való eltérésnek másik iránya, amely felé ifjú írók rendesen hajlamosak, az erotikus irány. S itt is bizonyos fokig engedményekre vagyunk hajlandók. Bár meggyőződésünk, hogy értelmileg minden igazán lényeges dolgot ki lehet fejezni anélkül, hogy ebben a tekintetben a közízlést megsértenék, mégsem fogjuk tagadni még az erősebb erotikumnak olykori szükségét és jogosultságát sem, mint színfoltnak, mint eszköznek, hangulatnak. És kétségkívül inkább azt tartanók hibának, ha az ifjú költő nem fejezné ki mindazt őszintén, ami benne él, ezt is amilyen erővel és erős színekben, természetesen, benne él. De mindenesetre nagy hibának tartjuk, ha az ifjú költő hangulattalanul és temperamentumának vagy fantáziájának kényszerítő lendülete nélkül is, akár elvből, akár a közönség képzelt - még semmi esetre sem ismert - ízlése kedvéért, akár hogy szenvedélyesebb temperamentummal szenvelegjen, erőltetetten és kelletlenül hoz be egy át nem élt s csak irodalmilag elképzelt erotikát.
Mindezekbe belejátszik a "pour épater les bourgeois" fiatal íróknál természetesen motívuma is, de vajon, ha e fiatal írók valóban jóhiszeműek, szabad-e e gyerekes motívumból feláldozniuk a művészet nagy érdekeit? Itt tapintunk rá arra a pontra, amely úgy a művészi, mint minden hitvallásnak vitális helye: az őszinteségre és jóhiszeműségre.
S még érzékenyebben rátapinthatunk e pontra a Tett stílusának másik feltűnő sajátságáról, a komplikáltságról szólva. Szomorúan látható, hogy íróink itt mennyire, túl az egyszerű affektáláson, a rosszhiszeműség lejtőjén és határán vannak. Egészen gyermekes módon restellik valamely gondolatukat egyszerűen elmondani, mintha félnének, hogy ezáltal gondolatuk naivságát meztelenül fognák elárulni. Itt is áll a törvény, hogy mindig a legnaivabb kerüli legkétségbeesettebben a naivság látszatát. Kifejezéseiket addig komplikálják, amíg a legőszintébb mondásaik is bombasztoknak hangzanak, s mikor ezt maguk is észreveszik, a bombaszt elől az érthetetlenségbe menekülnek. Naiv gyermekarcukat felismerhetetlenné kormozzák, mint a gyermekek, hogy a koromréteg alatt felnőtteknek képzelhessék őket. De mint a gyermek, csak egymás fantáziáját csaphatják be, kívül mindenki látja, hogy a korom csak korom - s a gyermek arca is szebb lenne és kifejezőbb tisztára mosva. Így legfeljebb egy-egy értelmes szem villan ki itt-ott a korom közül, de többnyire bizony csak mosolyt kelt a bekormozott álca, bizony nevetségesek ezek az izzadságosan érthetetlenné költött nagymondások!
De mindeddig csak külsőségekről beszéltünk, formákról, stílusról - mondaná valaki - s a Tett szimultánista programjának van egészen tartalmi oldala is, melyet már dolgozatunk elején rokonszenvesnek, sőt nagyszerűnek jeleztünk. Vajon bármennyi ügyetlenség és gyermekesség a formában megronthatja-e a tartalom, a mondanivaló e kiválóságát és korszerű fontosságát?
Azt kell felelnünk erre, hogy, igen! Mert először is, a szimultánista program nagyszerű ugyan, de éppenséggel nem olyan új, mint látszik s bizonyos oldalról tekintve nem is jelent mást, mint egyszerűen annyit, hogy az ifjak nagy költők szeretnének lenni. Tulajdonképpen minden nagy költő szimultánista volt, mert nem éppen az a nagy költő - legalább, ha a fantázia nézőpontjából vizsgáljuk - aki egy villanatban tud átlátni egymástól távol eső dolgokat, s úgyszólván mindent a kozmoszból, ami céljának és hangulatának irányába esik, önkéntelenül kiragadni és egységesíteni? Nem fejezte-e ki ezt már Shakespeare is:
Szent őrületben a költő szeme
földből az égbe, égből földre villan,
s nem követte-e, bár minden program nélkül, a legnagyobb költők gyakorlata? Nem kozmikus-e Dante, Goethe, Aischylos? Ilyen programot újként és forradalomként valóban csak olyan iskola fedezhet fel, s köthet össze a régi nagy költők elvszerű megvetésével, mely e régi nagy költők megismerésétől a priori elzárkózik. Kozmikusnak lenni valóban nem egyéb mint nagy költőnek lenni - s ezt nem lehet program szerint.
De tegyük fel, hogy igazán van - amint láttuk, hogy igazán van is - valami új és korszerűen szükséges a szimultánisták mondanivalójának élében legalább és hangsúlyában. Akkor sem a mondanivalón, mint célon fordul meg semmi, hanem a művészi élezésen és hangsúlyozáson. A cél maga igen egyszerű, néhány prózai mondatban tudtul adható, aminthogy a program többszörösen tudtul is adja, s mi is megpróbáltuk ismét tudtul adni. Még azt is könnyű kritikai feladat jelezni, minő irányban volna korszerű és szükséges a szimultánista mondanivaló hangsúlyozása és élezése, de e hangsúlyozás és élezés szuggesztív keresztülvitele: ez a művészet! Eszméket kimondani, hangulatokat jelenteni nem nehéz, de átplántálni, szuggerálni őket, ez a nagy dolog s ez már csak a művészet formai eszközeivel lehetséges. Megértetni, elhitetni lehet valamit művészet nélkül is, de ez még távol sem az a szuggesztív hatás, amire a költő törekszik. Ezért van az, hogy a költőnek nem kell új eszme, hogy új hatást hozzon létre, s ezért, hogy a művészetben lényeggé éppen a szuggesztív hatás eszköze, a forma válik.
Ezért egy új irodalmi iskola kritikája első sorban formai eszközeinek kritikája.
Túl szigorúak voltunk? Inkább az ellenkezőt hisszük. Készakarva nem említettünk neveket és egyes dolgozatokat. Azok a Tett írói közül, akik tehetségesebbek, maguktól meg fogják találni útjukat, és helyesebb utakat. Adja Isten, hogy programjuk legszebb pontjait a lehető legfényesebben megvalósíthassák! Mi a programot, s annak mint programnak eddigi eredményeit néztük, s igyekeztünk jövő veszélyeire hasonló programoknak figyelmeztetni. Nem az egyes írók, nem is a jelen írói csoport volt tanulmányunk tárgya, amely lehet jelentéktelen, mint jelenség, sőt mint szimptóma is. Mi magát az ifjú irodalom elvét óhajtottuk bíráló szemekkel vizsgálni úgy, amint az e szomorú huszadik században kialakulni látszik.