Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 17. szám · / · Ambrus Zoltán: Háborús jegyzetek
- Nagyapó, meséljen még egyet! - rimánkodik szépen a legkisebbik unoka.
- A hosszú háborúról meséljen, dédapó! - szól egy még kisebb fiú.
- Azt mesélje el, dédapó, - szólal meg a Benjamin, - hogyan volt az, mikor Raymond mesterrel mérkőzött!
A pátriárka elmosolyodik, megsimogatja fehér, térdig érő szakállát és így felel:
- Jól van, ezt még elmesélem. Mert ez rövid mese, olyan rövid, mint az, amelyik Kolombus tojásáról szól, a legrövidebb mese a világon. De aztán szépen lefekszetek. Megígéritek?
- Mindent. Csak még ezt az egyet mondja el nagyapó!
- Hát gyerekek, régen, nagyon régen... ha jól emlékszem, 1916-ot írtunk akkor... élt Franciaországban egy nagyon ravasz fickó, úgy hívták, hogy Raymond Poincaré. Ez a fiskális, mert az volt, addig ügyeskedett, míg megválasztották köztársasági elnöknek, és ekkor a fejébe vette, hogy Raymond császár lesz belőle. De ahhoz, hogy a fiskálisságból császárrá nőhessük ki magunkat, nemcsak ügyesség kell, hanem győzelmes háború is. Győzelmes háború pedig nincsen sok hősi halál nélkül, Raymond tehát igen buzgólkodott, hogy gyűjtse a hősi halált... Nem mesélem tovább, nagyon álmos vagyok!
- Nagyapó, csak ezt az egyet mondja végig!
- Jaj, de rosszak vagytok! Van szívetek hozzá, hogy ennyit rágjátok a vajszívű Öregapó fülét?! No de Isten neki! Ezt az egyet még végigmondom... Hát mikor ez a Raymond a legjobban gyűjtött, egyszer csak emberére akadt Vincent Antoineban, mert ez még nála is ravaszabb fickó volt és tudni se akart semmiféle hősi halálról. Ez a Vincent Antoine így okoskodott: "Majd bolond leszek, hősi halált halni, csak azért, hogy Raymond császár lehessen! Hogy is ne! És ha ennek meg is van a hatalma hozzá, hogy az embereket rákényszeríthesse a hősi halálra, az én eszemen nem fog ki! Tudom én, mi kell ahhoz, hogy valakit ne lehessen a csatába küldeni!... ehhez csak gazembernek kell lenni. Azt, aki nem gazember, nem védelmezi semmi... a becsület, ez olyan valami, ami csak követel... de a gazembert védelmezi a törvény. Az erkölcs, az igazságérzet, mit tudom én mi, mindez tehetetlen... nem tudja meggátolni, hogy a derék emberek milliói le ne öldössék egymást, de a törvény emberszerető és hatalmas, a törvény érzelmes és nem viselheti el azt a gondolatot, hogy amikor milliók hullanak el a legszentebb dolgokért, csak egy is elpusztulhasson, aki ő ellene vétett, és így az ő hatalmába került. Elvégzem, hogy gazember leszek, a gaztettem után a törvény azonnal rám fogja tenni a kezét s ettől fogva nem lehet bántódásom, a törvény meg fogja védelmezni az életemet." Így gondolkozott a furfangos Vicent Antoine és így cselekedett. Megfojtotta azt a jó asszonyt, akivel együtt élt, csak azért, hogy bíró kezére kerüljön és mert az igazságszolgáltatásra épített, hát nem csalatkozott. A gyilkosságért nyolc esztendei várfogságra ítélték, de az élete ezzel be volt biztosítva. És amíg odakinn az emberek vértengerbe fojtogatták egymást, Vincent Antoine nyugodtan nézte börtöne ablakából a világok csatáját. Látta, hogy odakinn minden élet kérészélet és tudta, hogy ő olyan sokáig fog élni, mint a holló. Nem kellett semmitől tartania, a törvénynek még arra is gondja volt, hogy átköltöztesse a rabokat, mikor a gránátok már közeledni kezdtek a börtönhöz. Vincent Antoine tehát csak evett-ivott s pocakot eresztett, amikor pedig kiszabadult a börtönből, megházasodott, gyermekekkel, unokákkal és dédunokákkal népesítette be Franciaországot, még most is él, ha meg nem halt. No, de ez régen volt, talán nem is igaz! Menjünk aludni.
- Olyan szép ez a mese, mintha nem is volna igaz - mondja a legkisebb unoka.