Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 17. szám · / · Tersánszky Józsi Jenő: Viszontlátásra drága...
"Maradj nyugton, számíthatsz szavaimra s tégy úgy, ahogy mondtam. Viszontlátásra drága."
"Legjobb, ha elrejtőzöl addig, amíg utánad jövök, vagy érted küldök valakit. Ebben a pillanatban igazán nevetséges volna tervekbe bocsátkozni a jövőre. Minden az esélyektől függ. Mindenesetre megbízhatsz bennem. Minden csak rajtad áll, hogy nem változol meg irántam."
"Mi lesz velem?"
"Hagyj el!... Semmi sem lehet többé... itt a vége." Igen, édesem csak ezzel felelt bensőm jól érzett, halálos bizonyossággal.
Nagyapust kellett hallgatnom, mint vette számba utolsó darabig, amit ő itthagyott, mint valamit zsákmányt.
Valóban látnom kellett a csomagokról, üvegekről, dobozokról, hogy gondoskodni akart rólunk.
"Hálás akar lenni csókjaimért. Istenem hová jutottam!"
*
Éjjel dühösen verték ajtónkat.
Sötétben reszkedtem az ablaknál, ágyamból kikelve. A falon fényvonal bolygott ide-oda, mintha rémületemnek volna jelképe. "Lámpással vannak." Rettentő, durva hangok az utcáról.
- No csak neki. Vesd neki magad! Adsza csak a baltát ide.
- Hopp! Várj csak. Engedj. Tábla van.
A fényvonal eltűnt a falról s fehér hálókabátomon jelent meg, a függöny hasadéka mellett.
- Tiszt. Ma-la-gin-Ni-kola...
- Paff! Gyerünk, kotródjunk.
Nagyapus jött be.
*
"Legjobb, ha elrejtőzöl" - hisz megmondta.
Nos drágám, valóban eszembe juthattak a bűneikért elítéltek a hideg, dohos pincében, földre készített vackomon, gyertyavilágnál.
A vakolat egyre hullott, amint az utcán csörömpölve, dübörögve vonultak végig szekerek, ágyúk, lovasok. De időnként szünet állt be s ez talán terhesebb volt, mint a zajongás.
Nagyapus minden öt percben jött.
- Nela alszol? Már világos van.
- Két ház kigyulladt a városban.
- Milyen jó, hogy ott van tábla ajtónkon. Már vagy háromszor álltak meg előtte, de továbbmentek.
- Korbáccsal verik az elmaradókat.
- Hallottad a lövést? Egy foglyot lőtt agyon egy tiszt az utcán. De nem halt meg. Most tették fel egy szekérre. Bizonyára el akart szökni.
- Jöjj fel, itt van Maklakov.
*
Mindössze egy negyedórát időzött. Aggódott sorsunkon s ugyanazon tanácsokat adta, melyeket Nikolaj.
- Valóban szükséges, hogy nagyobb biztonságba helyezze önöket.
Milyen jól olvastam arcán, mikor pillanatokig tűnődés vonult át rajta, hogy talán mérlegeli magában Nikolaj ígéreteit s szívesebben szólna így: - Ne bizakodjék túlságosan, én jobban ismerem őt, kivált ami a nőket illeti. S szemeiben gyáva vággyal mérsékeli alakomat.
Végül csakugyan elmondta élcét, a távolléte miatt történt bajokról, felajánlotta, ha valamiben segítségünkre lehet s biztosított, hogy minden jóra fordul.
Nagyapuson észre lehetett venni, hogy csalódott a látogatáson, mely semmi zsákmányt nem hozott.
*
Ez kora reggel történt kedvesem.
Délfelé egy könyvet kerestem szobánkban, hogy rejtekembe vigyem, hiszen valamivel el kellett foglalnom magam nyomorú tépelődéseimtől.
Az ablak előtt egyszerre Rosodenkó alakját láttam, amint nyergéből leugorva egy szöghöz köti habtól gőzölgő lovát.
Halkan felsikoltottam rémületemben.
Nagyapus kint volt s már hallottam lépteiket s beszédjüket az udvaron. A pincébe futni már nem volt időm s a szoba ajtaja is úgy maradt nyitva. E mögé húzódtam.
Annyi szerencsém mégis volt, hogy Nagyapus a másik szobába vezette őt.
Rettentő gyanú marcangolt. "Talán Nagyapus? Megölöm őt s magam is," - remegte bensőm feleletül.
Beszélgetésük alig tudtam kivenni az ajtón keresztül. Bárhogyan feszítettem meg minden idegemet. De megmozdulni nem mertem... Hallgattam!
- Elment. Isten a tanum!
"Ah! nem árult el."
Rosodenkó hibásan, oroszosan alig törte szavainkat.
- Nem tudom, hát miért tagadnám el tőled? ... hallottam újra Nagyapust.
- Malagin, - Malagin, - Malagin, - ütötte meg egyre füleimet Nikolaj neve.
"Nagyapus őt használja fel, hogy magával szöktetett, vagy menedékről gondoskodott számomra. Hiszen hallhatta, hogy gondoskodni fog rólunk."
Most kinyílt az ajtó s Rosodenkó kilépett rajta előszobánkba. Szívem megbénult s lábaim erőtlen remegtek. Halálsápadtan és kinyílott ajkakkal támaszkodtam meg a falban.
- Minek hazudsz? Itt van valahol elrejtőzve. Mondd meg hol van? Talán tőlem félted?
- Nahát ne hidd. Megölhetsz miatta. Én nem tudom hol van.
- De itt van a házban? Nos, erre felelj!
- Nem tudom, isten úgysegéljen!
- Hátha megtalálom? Mit tegyek akkor veled? Kutassak?
A szoba küszöbéig jött. Majd be a szoba közepéig s figyelmesen körülnézett.
- Hát persze, valahol egyebütt van. Fönn a padláson, vagy a pincében. Nos, most már azért is utána nézek s akkor vigyázz... Hátha azért jöttem, hogy itt akarok lakni nálatok?...
Egy kis csönd lett s Rosodenkó korbácsával verdeste csizmaszárát.
Elviselhetetlen volt... Egy pillanatig őrült szándékom támadt. Előlépek s szidalmakkal borítom el hitvány, aljas erőszakáért. Körmeimmel s fogaimmal védem magam utolsó erőmig.
- Egyébként megmondhatom neked tökkelütött marha vagy. Nekem teszel úgy, mintha nem tudnád, hogy őt Malagin búbolgatta. Saját szájából hallottam, berúgva, nincs három napja. Nos, akkor talán nem mindegy neked... Biztosítlak, jobban jártál volna velem. Én most is gondoskodnék rólatok. Malaginról mindenki tudja, hogy a legnagyobb csirkefogó. Én ne láttam volna, hogy magával vitte őt? Hiszen mi sem lett volna könnyebb, ha akarta volna. Van is eszébe! Fülemmel hallottam amint röhögve mondta, hogy sajnálja a kicsikét, de mit kezdjen vele? Ha ő valamennyivel a paphoz szaladt volna, akit... Nos, gyerünk csak. S jaj neked ha hazugságon kaplak mondhatom... Hol a pince?
- Nincs ott, hiába keresed, higgyél nekem, - hebegte Nagyapus.
Hallottam a pinceajtó felcsapódását s ugyanakkor újabb rémület szállt meg. Kázmérka járt ki s be az ajtón, szobánkból, előszobánkba. "Ah! Árulómmá lehet ha megszólít."
- Na ugye? rájöttem. Ide rejtőzött. Most már megmondd, hogy hol van, mert másként beszélek rögtön! - hallottam Rosodenkót.
- Itt volt, hiszen mondtam, de elment. Ha megölsz is, nekem már mindegy. Öreg vagyok s elég volt, amilyen időket kellett megérnem, inkább...
- Pűh! ne lamentálj nekem potyába!... Arra felelj, miért ég lenn a gyertya, ha egyszer őrnagyságát elszöktették? - No rendben van, gyerünk csak a padlásra.
Iszonyúan káromkodva jött le.
- Ne tréfálj velem, mert menten lelőlek itt mint egy kutyát. Add elő azt a szajhát, nekem ne haragíts tovább. Ha Malaginnak kiárultad a bőrét, hozd ide nekem is. Pénzt akarsz talán érte? Itt van, nesze, mennyi kell? Most már nem tágítok az istenednek se! Nekem intett az ablakból. Érted? Nos, velem nem lehet komázni. Hívd ide őt, hadd beszéljek vele. Vagy mondd meg, hol van? Neked semmi közöd a többihez. Nyugodt lehetsz, nem mászok rá előtted. Van valami italod? Khm. Krrhmm! Nesze, nem kell ingyen. Semmid sincs? Adj hát egy pohár vizet.
Újra bementek a szobába.
Hallanom kellett, hogy az átkozott, Kázmérkát is előveszi, hogy kivegye belőle hollétem.
Szegény kis öcsikém, milyen korán érte beteges lelkét az élet rettentő szennye!
Hiába. Semmit sem ért el. Attól tartottam feldühödött ordításaira, hogy tettlegességig megy Nagyapussal. S hússzor is néztem farkasszemet a gondolattal, hogy elébe lépek, történjék bármi...
"Ah! Nikolaj, most kell téged megismernem!"
Újra kinyílt az ajtó.
Rosodenkó sokáig állt az előszoba ajtajában, szótlan, tétovázva. Végül rávágott korbácsával Nagyapusra. S behallottam, amint bőszülten fenyegeti meg az udvaron.
- Várj vén polyák kutya, ezért még meglakolsz. Ellehetsz rá készülve, hogy még találkozunk!
*
A pince ajtajára egy forgáccsal telt kádat tettünk. A tolakodók minduntalan verték ajtónkat s tele voltam félelemmel a közeledő éjszakától.
Délután folyton erősödő ágyúdörgésektől visszhangzott az égalj s feledett borzalmak újultak fel szívemben. Börtönömből is ki lehetett vennem ellenségeink lövegeinek éles durranását s túlról a mieinkéi fojtott dörejét.
Ah! Édesem, csupán sötét, nyugtalan gondok nehezedtek szívemre, hogy itt lehetnek újra. "Árulóként bánhatnak veled."
*
Este betörtek házunkba.
Négyen vagy öten voltak. Hallgatnom kellett mint verik zongorámat s járnak, kelnek, tanácskoznak s röhögnek. Végül távoztak.
Odakinn csaknem szakadatlan tartott a vonulók zaja s ha órákra szünetelt, ilyenkor várhattuk a fosztogatók látogatásait.
Távoztukkor Nagyapus esetről-esetre beszámolt magaviseletükről.
- Csak körülnéztek s elmentek. Egyikük rumot kért.
- Kihányták ruháidat s követelőztek.
- Részegek voltak. Betörték zongorádat.
Késő éjjel egész áradat tódult be házunkba. Parancsszavakat hallottam s úgy tetszett szobáink minden csöpp helye zsúfolva velük. A kádban levő forgács folyvást zörgött s egyenletes dobbanások érték a pince ajtaját. Kitaláltam fegyvereiket rakják oda s közvetlen fölöttem hallottam, amint szalmát hintenek s aludni helyezkednek.
Még sötétben szedelőzködtek össze nagy zsivajgással s tovamentek.
Hajnalban már közvetlen a város alatt kezdtek durrogni az ágyúk. A föld remegett s a vakolat darabokban hullott le a pince falairól. Forrón imádkoztam és sírtam. A kimerültség elaltatott.
Rémületes ropogás riasztott fel. Csaknem ugyanakkor iszonyatos süvöltések állították el szívverésem, miket harsogó zuhanás követett nyomon. S közben meg-megújuló kísérteties kattogás, mely valahonnan felülről hangzott.
Pillanatról-pillanatra vártam a halált.
A lépcsőn Nagyapus jelent meg Kázmérkával s éppúgy szorongtunk együtt fakóan reszketve, mint első ízben.
*
Akkor már órák óta csaknem teljesen csönd volt s folyvást elviselhetetlenebb a bizonytalanság.
Nagyapus fölment a lépcsőn s én utána Kázmérkával.
Egyideig tanácstalan álltunk az előszobában. Szobáink leírhatatlan állapotban voltak. Ki-ki néztünk az udvarra s a gyér golyósüvítés, elnyújtva síró füttyök, vagy koppanások neszét figyeltük. Távol, a halmok irányában elmosódó ágyúzás hallatszott.
Nagyapus az utcaajtó felé ment s ugyanakkor én hátra, az udvar belsejébe a fal mögé, majd körültekintve, a fészerbe húzódtam, a martalócok távoztára várva.
Különös, bizonytalan visszfény terjengett a tárgyakon a sárgán lángoló égről, éles fény vonallal jelölve a deszkák hasadékait s én már dideregni kezdtem a hidegtől.
"Ah! csak nem ide tart! Hová menekülök?"
A következő percben vöröses arc meredt rám az ajtónyílásból.
Sikoly tört elő ajkaim közül.
- Egy asszony, - meresztette rám szemét s azzal betolva az ajtót felém közeledett.
El tudod-e olvasni édesem?
- Hát te ide bújtál, - nyújtotta ki felém karjait.
Iszonyattal hátráltam előle, de mihamar körülfogott.
- Mit akarsz velem az isten szerelmére?
- No csak ne csinálj komédiát.
Derekam megropogott szorítása alatt s torkomon fulladt a sikoltás, amint letepert.
- Kiálts csak, akkor ide jön a másik kettő. No engedd, akkor nem hívom elő őket...
E pillanatban újabb hangok verték fel ájult, homályosuló értelmem. Társa után jött a másik kettő s ránk akadtak. Irtózatos, görcsös éberséggel kellett hallanom, mint világosítja fel őket s inti türelemre s azok hangosan alkudnak s röhögnek.
Ah! Mi fogalom éri föl e percek kárhozatát?
- No kelj hát fel. Nem halsz bele, ne félj, - húzott kezemnél... - No isten áldjon, azok már elmentek... Nesze neked adom ezt a konzervát. No itt hagyom a fákon...
*
Nem édesem, nem jelenik meg hívásunkra a halál amiért elnyúlva, karunkon nyugszik arcunk s önkívületünk túlozva nyöszörgünk. Minden csöpp vérünk émelyítő moslékként keringhet... kiálthatjuk, vagy várhatjuk. Ő vállat von s így szól, mi dolgom veled. Neked kell jönnöd értem. Hiszen olyan könnyen rám találsz. Vagy nem tudod-e vajon, hogy egy fegyvert feledtek ott megtöltve a fosztogatók? Vagy csupán ámító vagy, mint a koldus, aki hamis rongyokkal álcázza tagjait, hogy könyörületre indítson.
*
- Jöjj Nela, már elmentek. Nézd ezt, mit hagytak lábamon. Ó istenem, nem is hiszem, hogy fönn vagy az égben! Lehúzták lábamról a csizmát. Az egyik nekem tartotta a szuronyt s a vörös megütött.
Mutogatta lábait, melyeken sáros, szakadt holmik éktelenkedtek. Csizmák, száraik levágva s elöl behasítva s madzaggal összekötve.
Mindezt merően, aprólékosan figyeltem, felnyitott szemmel hallgatva szavait. "Ő nem akarja tudni mi történt velem. Azért beszél s sopánkodik folyton s fürkész közben s nekem ez közönyös."
Arcomon tüzes kéreg égett, mint valami lárva. Szomjat éreztem s hideg borzongást.
Golyók sípoltak néha a homályosuló levegőben, tyiúú, tyiúú! S távol sűrű pattogás újult ki a szél irányában s fojtottan halló, mély robbanások.
- Gyerünk be innen, hiszen hideg van, megfázol. Semmire sem akadtak rá a pincében. Nem vagy éhes?
- Hallgasd Nela, ezek nem oroszok, - súgta Nagyapus a fölöttünk járók hangjaira. - Ezek a mieink. Itt vannak már. Ez biztos, hallgasd csak... Felmegyek, meg kell tudnom ezt...
Nos itt voltak újra a mieink s mi egyetlen szavukat sem értettük. Nagyapus hadart nekik s ők viszont, értelmetlen s mutogatnunk kellett egymásnak, mint a némáknak.
Engem mohón s kíváncsian bámultak s bizalmaskodásaikra sem kellett soká várnom. Utálattal utasítottam vissza arcátlan enyelgésük.
Nagyapus megmutatta mint húzták le lábairól a csizmát s túlzottan mesélte mit műveltek.
Ők viszont megértették velünk, hogy többé nincs mit félnünk.
*
Előbb rendbe kellett hoznunk szobánkat, hogy valahol meghúzódhassunk.
Szemeim égtek az álmatlanságtól s idegeim lázasak a kimerültségtől.
Gondolatok nélkül hevertem ágyamon s fásultság fullasztott mint valami fertő. De szunnyadásom homályában rémek bujkáltak. "Nikolaj. Ah! Soha vissza ne térjen emlékembe képed!"
Fejem alatt forró lett a vánkos; a hűs felére fordítottam s hánykódtam. Olykor meg-megrángott testem lábamtól keblemig s fülemben ijesztőeket csendült.
Félálomra hunyt pilláim mögül, zuhanás rettegése vert föl, hogy a halál leselkedik álmomra, hogy martalékul ejtsen s úgy ocsúdtam fel éber rémületre, mint a buborék karikázik fel a víz fojtogató mélyéből. S a téboly réme meresztette szemét vergődő öntudatomra.
Nagyapus mondotta reggel, hogy ágyam előtt négyen aludtak a földön katonáink közül s én távoztukkor sem ébredtem fel.
*
Nos drágám attól fogva épp annyi zaklatásnak voltunk kitéve a mieinktől... El kellett őket fogadnunk s nekem folyvást tűrnöm kellett arcátlanságaikat. Szobáink, padlásunk tömve voltak velük olykor.
Éjjel álmunkból zavartak föl.
Egy őrmester lépett be s alig tudtam valamit magamra kapni.
Alig vetve ügyet ránk, épp hogy jóestét mondott, tüstént rendezkedni kezdett s körültekintgetések után szobánkban látta jónak legmagasabb szállását. Aztán pökhendi vigyorgással engem választott ki leereszkedő figyelme.
Felháborított viselkedése.
- Itt nincs hely senkinek. Lehetne annyi belátással, - mondtam ingerülten. - Elvégre a türelemnek is van határa.
- Oh éntőlem egész nyugodtan alhat nagyság. Én családos ember vagyok. Ich will mich nur aus ruhn, - tagolta rosszul a szavakat.
Szemtelen szavai határtalan haraggal töltöttek meg, de türtőztetni akartam magam.
- Szégyen, gyalázat így viselkedni védtelen nőkkel szemben. Ön katonának tartja magát?
- Talán az oroszok udvariasabban viselkedtek? Nemde? Hhhh! Szégyen gyalázat. Szégyen ám, de maguknak kedves asszonyom, hogy így fogadják a katonákat, akiknek magukért folyik a vérük. Ez a szégyen... Különben sajnálom, nekem parancsom van ebben az utcában bárhová elhelyezni embereimet és nincs itt időm veszekedni.
- Hát Ön meg fogja látni, hogy itt senkinek nincs helye. Az emberekről itt nincs szó, azok nem tolakodnak be az ember egyetlen szobájába, hanem Önről. És én meg fogom látni, kényszeríthet-e engem az Ön parancsnoka, hogy Ön itt aludjék.
Nagyapus is hangosan hadart s én sebtiben öltözködni kezdtem, felindulástól remegve, bár kissé bizonytalan, kihez fordulok panaszommal s valójában meg is merem-e tenni?
Ő azonban várt kissé, azután más ábrázatot öltött s így szólt:
- Ne ne fáradjon kisasszony, nem leszek terhére. Nem mintha megijednék, hanem csupán hogy megmutassam...
Ismét a katonák vérét emlegette s végül kiparancsolva maga előtt három vagy négy emberét, ocsmány szidalmak közt becsapta ajtónkat.
*
Hajnalban már újabb vendéget kaptunk.
Ez azonban merő ellentéte volt az előzőnek. Arca valóságos ijedtséget mutatott, midőn ránknyitott s velem találta magát szemközt, aki ruhástól dőltem le nyugalomra.
- Bocsánat, igazán... s így tovább... De szolgája már lecsapta a fal mellé csomagjait s izzadtságát törölgetve fürkészően s otthonosan jártatta körül szemeit.
Bocsánat, ő a világért sem akar alkalmatlanságot, de valóban képtelen tovább menni a fáradtságtól s ha volna valami más helyünk, bármilyen, ő hálával lenne... Valószínűleg pár napot kell lennie itt. A folyó hídjánál lesz elfoglalva s mihelyt kipiheni magát, más lakás után néz stb.
- Oh kitűnő lesz, köszönöm, kérem... lelkendezett másik szobánk láttára.
Képtelen erőszakokat követett el a német szavakon, mikkel magát megértette. De bizonyos, hogy nagy szolgálatot tett nekünk aztán. Nem is annyira ő, mint szolgája. Éppúgy mint Fetyka, ő is nyugalmunk őrizője lett a tolakodóktól.
Élénk, ügyes legény volt s bár egyetlen kukkot sem tudott beszélni velünk, megkedveltette magát mindnyájunkkal. Még én sem tudtam megharagudni rá, mikor másnap, vagy később egyízben derekamra tette karját s szemembe mosolyogva, talán azt mondta nyelvén, hogy csinos vagyok s tetszem neki.
Mihamarabb rendet teremtett feldúlt szobánkban. Még ablakokat is kerített valahonnan a betörtek helyébe s egy óra múlva már aludtak gadájával együtt.
*
Talán csodálnod kell, hogy effélékre is kitérek, mindazok után amik értek.
Valóban kedvesem csak a kiállott borzalmak s szenvedések képesek megmagyarázni előttem, hogy valami (szót se tudok rá) léhaság, vagy elközönyösödés volt azokban a napokban időleges állapota kedélyemnek. Alig tépelődtem napi elfoglaltság közben. Felhoztam ruháimat s más holmijaim a pincéből s ahogy bírtam rendbe hoztam őket s a közelgő gondok felől tanakodtam józanon Nagyapussal. Csupán néha lepett meg kába aggodalom, mint mikor az alul levő iszap szennyezi be a víz színét.
"Mi történt velem?" "Mi lesz velem?"
*
Mihez sem tudom hasonlítani neked édes azt az érzést, mely elfogott egy délelőtt, mikor a menetelő katonáink szakadatlan sorait bámultam.
Igen, hiszen valami ujjongást is, de szánalmat és kimondhatatlan bánatot sírt fel lelkem mélye láttukon. "Ah! Éppúgy jöttök elém, sáros, tépett, halálos nyomorotok hurcolva, mint csüggedésem s szenvedéseim vonulnak át sötéten, veszendő életemen... Lehet-e így is tovább élni?... Jöhet-e még valami?... Ah! Benneteket is így hajt lelketlen a végzet."
*
Lakónk rettenetes figura volt... Fogfájás gyötörte s füleiből vattacsomók csüngtek. Talán ezért meresztett akkora szemet, mikor a mosdóvízről tettem említést, még akkor, míg szobánkban ült.
Ha dolga nem volt, egyre írta a leveleket haza, feleségének s négy gyermekének, kiknek megmutatta nekünk fényképeit. S minden keserűséggel beszélt a háborúról.
Nagyapus, mi sem természetesebb, hogy alig várta az alkalmat, miképp előadja neki lehúzott csizmái történetét s az oroszok egyéb gazságait. Nekem kellett lefordítanom, hiszen Nagyapus egy szót sem tud másként, mint lengyelül.
- És Ön is itt volt azalatt? - bámult rám jóságos részvéttel az idegen.
Kitől nem várhattam-e kérdést édesem?
És kell-e magyaráznom, mi kúszott szívem köré s mi kínokkal révedtek rá az idegenre szemeim, mikor bólintanom kellett Nagyapus élénk hadarására, amint a pincére mutogatott. Hiszen ő is megértette miről van szó.
- Ja, so-o-o!
Ezt csak értenie kellett, ha kissé zavartan is az idegennek.
Odalenn tehát... Ah! Bizonyára hónapokon át... Vagy talán fel kellett volna világosítanom? Nikolajról, sőt szerelmünkről...
"Maradj nyugton. Számíthatsz szavaimra. Viszontlátásra drága"...
Hiszed-e, hogy fel tudtam kacagni ezen, vendégünk távoztával, a tükör előtt?
*
Hárman jöttek be délután. Én nyitottam ki az előszobába, mikor a legénnyel patvarkodtak.
Láttomra nyomban alábbszálltak hangjukkal.
- Ah! Gnedige Frau, er versteht uns nicht. Wir möchtn uns nur ein wenig waschn und rasiern, und Tee kochn. Wolln Sie so gut sein... Wir gehn gleich weita...
Pár óra múlva várják a parancsot s mivel már ide küldik nekik úgy intézték a ház előtt, engedjem meg, hogy itt várhassák meg.
Németek voltak, két idősebb s egy fiatalabb. Kimerülten, sárosan néztek ki az úttól.
Sötét lett, mire magukat, kinn az előszobában rendbe hozták s asztalunk köré ültek. A változás, kivált a legfiatalabbnál valóban meglepő volt, az úttól megviselt, köpönyegbe burkolt alakhoz képest.
Kedves gyerekarc kísérte szemmel titkon mozdulataimat, mert különben a legfélénkebb tartózkodással volt irányomban. Olyan rokonszenvesek voltak csaknem lányos vonásai, mosolygó vagy bámuló kék szemei, puha, sötétszőke haja s keskeny kezei.
Egyiküknek sem lehettem tisztában rangjával, de szembetűnő volt, hogy a két idősebb igyekszik kiszolgálni őt.
Nemsokára a legélénkebb társalgás fejlődött ki közöttünk. Nagyapus, bárha egy szavát sem értették, kifogyhatatlan volt élményeinek elmesélésében s túlkiabált engem mutogatásával.
Sejtheted, hogy nem feledte el csizmái esetét. Sőt be is hozni a martalócok által helyettük hagyott rémségeket.
Nyugodtan figyeltek ránk, alig néhány kérdést téve s ezúttal már én adtam elő, mint börtönöztem be magam a pince mélyén. Mert ha nem is kérdeztek, olvashattam-e ki szemeikből egyebet: - és te is itt voltál ezalatt? És ez kínosabb volt az idősebbek tekintetében, akik előtt kevésbé lehetett volna hazudnom, mint a fiúéban, kiéből csupán az ámulatot s felháborodást láttam.
- Nos, - így szólt, - ezután már nyugodtan lehetnek önök, hogy ez meg nem ismétlődik. Ahová mi jövünk onnan pusztulnia kell ennek a gyalázatos hordának. Épp így volt minálunk is Kelet-Poroszországban. Még rémségesebb dolgokat is hallottam már ezeknek a vadállatoknak garázdálkodásairól. S én akkor a francia határon voltam, ő velük. Rég dolgozunk mi már öreg Hans mi? De akkor nekem is nagy lelkierőmbe került, hogy türtőztessem magam s teljesítsem kötelességeimet. Anyám és húgaim alig pár kilométerre laktak onnan, ameddig az oroszok jöttek s én egy hónapig egy sort sem kaptam tőlük.
A két idősebb hadseregükről beszélt s úgy emlegették a császárt, mint valami kebelbarátjukat. - A császár most ennyi s ennyi cigarettát ad nekünk naponta a magáéból. - De' Keisá nhat uns das g'sagt... s így tovább.
Egyikük sértően s kicsinylőleg nyilatkozott a mi katonáinkról. "Mindenütt a német vérnek kell folynia, hogy vissza kergessék az ellenséget." A másik helyeslően rázta fejét. A fiú azonban védelmébe vette a mieinket. Ez vitákra s taktikai fejtegetésekre adott okot s a fiú a magyar honvédek egy támadását említette fel Warschau környékén, hogy vajon különbül csinálják-e az övéik?
Nagyapusnak rettenetes dicséreteit kellett tolmácsolnom közben a lengyelekről, Jakobról s a legionisták halált nem ismerő bátorságáról.
Ez aztán a bátorságról hívott ki vitatkozást.
- Hiszen gyáva ember mindenütt akad... Közöttünk nem talán? Emlékezzetek csak Leitnerre.
Mindnyájan kacagtak erre a névre. S a fiú elmesélt egy esetet részletesen a tűzben, amelyet még a két idősebb sem ismert. De különösen nekem mesélte.
- Leitner mindig sírt nekünk. Őneki hagyjanak békét, küldjék oda azt, aki háborút akart, neki családja van s így tovább. Már rákapott mindenki s ugrattuk. De ő nem is restellte, hogy gyáva. Megjegyzem azt nem lehet mondani azért, hogy valahonnan elillant volna, vagy mit tudom én, ott volt azért minden tűzben, csak sírt folyton. Én mondtam sokszor, téged egyszer agyon fognak lőni. - Nem bánja ő, - azt mondja, - inkább lőjék agyon, ő megmondja Hindenburgnak is, hogy borzasztó így pusztítani az embereket. S így tovább. - Hát egyszer, ezt tudják maguk is, mikor ott voltunk annál a folyónál. Nos ő akkor az én kezem alatt volt. Virradatkor, attól a rettenetes meneteléstől elfáradva elkezdődött a támadás. Ott kaptuk azt az irtózatos tüzet a rossz felfejlődés miatt. Gépfegyver, schrapnell, gránát, gyalogsági tűz, csupa robbanó golyók. Hogy fájt a fülünk amint a bokrokon pattogtak. Most se restellem elmondani, hogy úgy feküdtünk bele hosszába a barázdába, nem így keresztbe a vonalára, az ellenség felé. Nos jó sokáig ott maradtunk az árokban. A schrapnell egy arasznyira süvített el a fejünk felett és gránátok jönnek, borzasztó sok sebesült, halott. Az orosz tüzérség valószínűleg be volt lőve a folyón túlról arra a bokros árokra. És alattunk folyt a víz, minden összeázott a zsebemben. Nos úgy délután felé kissé alábbhagytak az oroszok, a tüzérség. Csak gépfegyver, meg gyalogsági harc, az is szűnőfélben. - Ja, most már emlékszem. Egy különítmény voltunk, megtudtam azután, talán egy hadosztály s üldöztük az oroszokat mint előcsapat s utolértük őket s éppen miránk került a sor a hadosztályból, hogy a támadást csináljuk. Én akkor itt először voltam tűzben. Persze. (Megnézte jegyzőkönyvében a keltet.) Elég az hozzá, kissé szűnik a tűz s egyszer csak parancs jön, a jobbszárny előbbre s van e összeköttetés a másik századdal? Nos, erre nem tudtuk jól, hogy mi nekünk is kell szaladnunk? Jobbszárny vagyunk-e mi vagy sem? Hát persze, senki sem kockáztatja szükségtelen az életét. De aztán rögtön jött a másik parancs, ez már helyesebb volt, hogy a III., IV. abteilung előre a malomig. Ez mi voltunk. Nosza! Ott volt egy malom s két boglya. Úgy emlékszem, mint futottam el köztük. Akkoriban minden butaságot beszéltek, hogy így kell futni, meg amúgy csavarosan ide-oda, hogy ne vehessenek célba. Fut ott mindenki ahogy tud, mint a bolond. Nos nincs igazam? De hogy folytassam, mire a másik parancs jött, már tőlünk jobbra ki is ugrottak, többen-többen s erre mi is gyerünk. Megint irtózatos ropogás, a sebesültek ott jajgattak, nem volt hova elrejtőzniük. Ott esett el szegény Illnitzky is. Képzelhetik, mintha ezen az asztalon szaladnánk, olyan sík földön. Elég az hozzá, újra levágódtunk hasra. Az oroszoktól már nem lehettünk messzebb 300-400 lépés legfeljebb. Jól láttuk fedezékeiket a falu előtt. Legtöbben közülünk azonnal kezdték magukat beásni, vagy legalább egy kis takarást hányni a fejük elé. Jó puha föld volt, egy krumpli vetés. Én lehúztam a fejem, egészen bele az orommal, még csiklandozta is az arcom a fű s előttem tudom egy tövises növény volt s féltettem tőle a szemeimet. Végre nagy kínosan lecsatoltam hátamról zsákomat s fejem elé tettem, mert a golyók közvetlen ott pattogtak orrom előtt, vagy szisz-szisz... Azt mondják, nem jól lőnek. Hagyjuk csak... Node várjunk. Leitner épp mellettem feküdt három-négy lépésre, kissé hátrább. Látom, hogy dühösen hányja maga elé a földet. Nekem nem volt ásóm, kezemben szaladtam vele s a nagy zene-bonában ott maradt az árokban. Már mi is tüzelni kezdtünk. Rászólok Leitnerre, mondom: - Leitner, hát lőjön is egyet-kettőt, ne csak ásson. Nos hallgassanak ide. Az én Leitnerem lehúzza erre fejét a kihányt föld mögé és a feje fölött összeteszi a két tenyerét, mint egy kakastaréjt és azt kiáltja: - Ó hogy az isten büntesse meg az olyan embert is, mint maga, aki még most is erre vigyáz. - Becsületemre ezt mondta! Képzelhetik, hogy őt még arra figyelmezteti valaki a harcban, hogy lőjön, mikor ilyen nagy kínban van.
Az idősebbek rettentően hahotáztak.
- Nos és aztán mi lett? - érdeklődtem én, mire folytatta.
- Nos aztán mégis volt annyi becsület benne, hogy mikor már eléggé kiásta magának, áthajította nekem is az ásót. Jól emlékszem, mikor már én is jókora gödröt ástam. Már csurgott rólam a víz. Képzelhetik, fekve, a hasam alól kikaparni, mert ha csak egy kissé felemelkedtem, már ott fütyölt egy golyó. Vagy tán csak úgy hiszi ezt akkor az ember. Elég az hozzá, annyira kiástam, hogy belebújhattam egészen, kivéve a lábaimat. A derekam egészen belegebedt a keserves hasalásba és hát megfordultam s úgy pihentem ki magam benne hanyatt, háttal az ellenségnek s rágyújtottam egy cigarettára... Akkor este volt aztán később a roham... Csendben előre kellett másznunk. Rosenbach főhadnagy egészen hozzám csúszott s azt mondta, adjam tovább, hogy csak akkor ugorjunk ki, mikor a másik század, de aztán egyszerre. Lehet már, hogy alig vannak a fedezékben, hiszen alig lőnek. Akkor hallottam először hurrát a harctéren. Neki rohantunk, én megbotlottam s elestem. De mire addig jutottunk, már a másik századból terelték össze az oroszokat a fedezékek mögött. Elibénk épp egy mocsár féle jutott. Még jó, hogy neki nem szaladtam... Hogy örültek ezek a zsiványok, hogy elfogtuk őket. Megöleltek s kezünket szorongatták, dobre, dobre, dobre... bratyi, vagy mit hadráltak. S érdekes volt, még nevettünk is. Valami szamár újoncok, egy néhánynak, akiket a malomban találtak elbújva a pincében, összekötötték a kezeiket, úgy hozták oda a főhadnagy elé. Hát mikor az elsőnek kikötötték, első dolga volt, hogy kezét nyújtotta a főhadnagynak. Már egész sötét volt. A szanitécek kezdték összehurcolni a halottakat... Aztán esni kezdett a hó... Hej! Hej!
*
Órák teltek. A parancs késett indulásukra s én már fohászkodtam magamban édesem, hogy minél tovább várasson magára.
Szinte anyás rokonszenvet s vonzalmakat éreztem már e fiú iránt... Ez nem volt kiábrándulva az életből s nem rendkívüli elme. Véleményei mindenkié voltak s kedvessége tudatlan, vagy éppen butácska keresettsége. S milyen jól éreztem tartózkodása mögött félénken rejtegetett érzelmeit...
Ej! Hadd szépítsem magam édesem.
Valami különös játékba kezdtek. Gyufaszálakat raktak széttördesve maguk elé az asztalra s nagy nevetés közt seperték be egymás elől a filléreket.
Teájukat én készítettem s feledten, élvezettel szürcsöltem közöttük csészémből. Majd megkínáltuk őket likőrrel is, amit Nikolaj hagyott.
Már közel járt éjfélhez s észrevehető fáradtságot mutatott mindenikünk. A két idősebb tartózkodás nélkül ásítozott s zúgolódtak, hogy éjjelüket is elrontják s végül álmatlan kell neki vágniuk az útnak.
Mi Nagyapussal ajánlatot tettünk, hogy fekhelyet készítünk nekik szobánkban. Egyiküknek itt a dívány s én odabenn is lefekhetek Nagyapusékkal a fülkében.
Nem sok kellett, hogy engedjenek figyelmünknek, de semmi ágyneműt nem akartak elfogadni. A fal mellé terítették köpönyegüket a földre s fejük aljául hátizsákjukat helyezték rá s ketten le is dőltek mihama, a két idősebb.
A fiúnak nem volt olyan sürgős. Lapokat akart írni s beszélgettünk. S miután Nagyapus is magunkra hagyott, egyre meghittebbé lett társalgásunk.
Nos, miért ne vallotta volna be, hogy a lapok szülein kívül, bizonyos Helénnek szólnak. S másoknak, akik egyre bosszantják őt, hogy mikor láthatják már otthon. Helén? Bizony csinos lány. Ó semmi komolyabb nincs közöttük, csupán afféle bizalmas ismeretség. Aber! Egyáltalán nincsenek szándékai. És aligha fog valaha megnősülni.
Közvetlen fölé hajolva, kebleim vállát érték, mikor Helénkéje lapjait s fényképeit mutatta meg nekem. Csaknem heves kísértést éreztem kezembe fogni fejét s ajkára tapasztanom ajkaimat. A tea s likőr forróvá tették arcom s kezeimet.
Biztató s kacér pillantásokat vetettem szemeibe s szavaim mindent elárulhattak. De úgy tett, mintha nem értené s továbbra is mosolyogva beszélt... Milyen zavarba jött, mikor közöltem vele, hogy nem vagyok asszony s Kázmérka öcsém... Félénk bókokat mondott szépségemre, hogy jóvátegye ügyetlenségét s megígérte, hogy írni fog s én viszont.
- Most megígéri s épp úgy fogja aztán elfelejteni. Én már most tudom, hogy soha többé nem fogok magának eszébe jutni! - suttogtam szemforgatva s aztán egy egész regényt hevenyésztem össze, mint csalódtam korábbi szerelmemben... Merőben költöttek voltak alakja, helyei, de édesem, milyen keserű valóság ezúttal meséjében.
- Én mindenemet feláldoztam érte, esztelen. De ő megcsalt s kijátszott. Azóta megtanultam ismerni, mennyire lehet bíznom férfiak ígéreteiben.
Nos a fiú őszinte felháborodással felelt, élveteg, epedő pillantásaimra s komolyan igyekezett vigasztalni.
Végül nekem kellett figyelmeztetnem őt, hogy ki kell pihennie magát. Hisz társai már horkolnak Nagyapussal együtt s mi egyedül vagyunk az egész házban.
Mit nem ígért tekintetem e szavaknál? S még hozzá is dőltem, édesem.
Ó, ő nem álmos s nem fáradt egy csöppet sem, de inkább attól fél, hogy engem tart fönn nyugalmamtól, - felelte, kissé félre nézve.
Ágyamból hoztam párnát feje alá s mikor megigazítottam, megsimogattam homlokát.
Kezem után nyúlt s megcsókolta.
Ah! Mint álltam ott, nehezülő pillákkal s vérem forró zuhatagként ömlött érzékeimre. De ő zavartan, mosolyogva tartotta kezemet s egyre gyöngülni éreztem fogását.
- Jó éjt.
- Jó éjt.
*
A lámpát ágyam mellé tettem egy székre s karjára ruhákat, hogy kímélettel legyek Nagyapus álma iránt.
Cipőim húztam le csupán, hosszan tűnődve közben s cigarettázva hevertem, Kázmérka rövid fekhelyén, papucsokba húzott lábaim magasan egymásra rakva az ágy fáján.
"Nem kellek neki. Vagy olyan együgyű volna."
Ezt mérlegelte szemérmetlen, lehunyt pillákkal párnámra hajtott fejem.
"Eh! mit akarsz? tudom, ilyenné lettem".
Valómat emésztő élvsóvárságon alig hatottak át vádak, vagy kudarcom gúnyos keserve.
"Ah! Ah! Mivel hívjam őt?"
Az elhajított égő cigarettavég kigurult a függöny alatt a szoba sötétjébe, ahonnan egyre hallottam forgolódása neszét.
Kezem a likőrös pohár után nyúlt s új cigarettáért az aranyozott dobozba, melyet Nikolaj ajándékozott.
*
"Ah! kimegy..."
Néhány pillanatig az ágy szélébe markolt kezekkel ültem, fejem félrehajtva... Nesztelen felemelkedtem.
Reszkető gyönyöröktől izzó menedékképp vett körül az előszoba hűvös sötétje.
- Ön az? - hökkent meg észrevettemre.
- Igen. Itt hagytam a könyvem.
- Még olvasni fog? - remegett fojtottan hangja.
- Nem tudok elaludni, ha nem olvasok.
Olyan közel álltunk, sötétben, hogy hozzásimuló kebleim érezték megmozduló karja reszketését, amint valamit suttogott: meg akar csókolni.
- Ah! nem szabad, - lihegtem, egész testemmel mellére dűlve.
Karjai erővel tartották, míg enyéimen volt ajka s én erőtlen gyönyörrel tűrtem.
De ő azon küszködött, hogy valamit mondjon s szinte megrettent, hogy az izgalom elveszi szavát.
- Kár... az fáj... ni fog nekem, hogy itt... kell hagynom... Meglás...sa... én ... írni fogok...
Fejem lankadtan hajolt vállára... S ő tovább beszélt, egyre nyugodtabban.
Álltunk.
- Ne menjünk be egyszerre, - súgta végül elővigyázatosan. - Meglátják magát és én nem akarom. Nemde? Miért tudnák meg? Én megyek előbb, jó lesz? De még egyszer megcsók...
Ah!...karján áthajló derékkal hanyatlottam hátra... De ő újra mondókáját kezdte.
- Kár, az fájni fog nekem, hogy itt kell hagynom, - biztosított róla, ezúttal már kevésbé akadozva.
Én levettem karom nyakáról s aláhajtott fejjel bámultam oldalra... Álltunk. Ah! Ez az érzés!
- Nos? Én menjek előbb, jó lesz? - érdeklődött.
Nyugtalanította, hogy soká tartóztatott kinn a hűvösben s megfázhatom. De még egyszer meg akart csókolni, ezúttal utoljára.
- Miért? - röppent ki ajkaim közül. Mire ő kissé zavartan hallgatott. De rájött, ki tudja azt, hogy találkozunk-e még?
Nos, hiszen e nélkül is tiltakozás nélkül engedtem volna át ajkamat. Csupán már nem ért remegve csókja s én bontakoztam ki karjaiból.
*
Ezt hívják annak édesem, mikor az omladékokból is omolhat még fölénk.
"Nos? Talán mégis el tudsz aludni majd, olvasás nélkül".
Milyen jól látom, amint ágyamon ülve újra tükrömért nyúlok s miközben szemeim egymásba sötétlenek, hirtelen őrült kacagás ingere kínoz.
Már a lámpába fújtam volna, mikor megzörgették az ablakot a paranccsal... Akkor láttam, hogy kinn már virradni kezd.
Ő fogta meg kezem utolsónak.
- Fáj nekem, hogy itt kell hagynom... s megnyugtatott, hogy írni fog.
De én egyik idősebb társa ravasz oldalpillantásait figyeltem eközben...
- Elmentek? - fogadott szobánkba visszatértemkor hálóöltözékben Nagyapus, az álmot dörzsölve szemeiből. S miközben körülnézett utánuk, egyszerre két csizmán akadt meg szeme, melyek a szögletbe voltak állítva a fal mellé.
- Mit akarsz tenni velük? - kiáltottam rá. - Csak nem fogod megtartani?
- No az igaz, hogy ilyen bolondság is csak tőled sülhet ki. Ne fussak utánuk neked az utcán, így ahogy vagyok? Már az igaz!
Természetesen... Inkább mindjárt leült egy székre, hogy felpróbálja a csizmákat.
- Na süssék meg! Kicsinyek nekem, - lökte le kezéből savanyú arccal.
Valóban, nem lehetett türtőztetnem magam, hogy e képet szemlélve, keserűségemen át, egyszerre utálatos nevetés ne törjön elő ajkaim közül.
Különben megtudtam még azt is, hogy Nikolaj orosz pénzei közül is sikerült beváltania Nagyapusnak néhányat a fiúnál.
*
- A kisasszonynak szerencséje volt azzal a tiszttel. Igazán, nem gondolná az ember, hogy az oroszok közt olyan finom ember létezzék. Énvelem is mindig tréfálkozott, hogy viseli magát a káplárom... Azért az a másik, a fiatal sem nézett ki rossz embernek. Be sokszor kérdezte tőlem a kisasszonyt. Hiszen mondtam is én a kisasszonynak. Nagyon szerette volna, ha valahol összejöhettek volna. Mindig itt járt az utcában, még este is láttam az ablak alatt, mikor a kisasszony zongorázott. Csinos ember volt, meg kell hagyni. Olyan szép kis szőke bajusza. Még csinosabb, mint a kisasszonyéké...
Ezt kellett hallgatnom folyvást utálatos szomszédnőnktől. S édesem, milyen társaságban.
Új lakónk, egy trénőrmester ült asztalunknál s teáztunk. És mosolyogni tudtam édesem, míg olykor gyomrom émelyedett az undortól. És újra el kellett mondanom a pincét, Nagyapus színpadias előadása után, elrablott csizmáiról. Sőt mindezen nevetni is képes voltam, a trén hahotáival tartva, aki akadozva, tótosan, beszélte nyelvünket.
Mint féltem ez undorító asszonytól, akinek szavai mint a tű a sebhez, értek emlékeimhez s tűrtem el nyájas arccal, hogy vállamra tegye piszkos kezeit s fülembe súgja, észrevettem-e, mennyire hasonlít vendégünk Rosodenkóra? S ezt úgy, hogy vendégünk is hallja, körmei tisztogatása közben, puha, ápolt, gyűrűs kezein.
Ha láttál valaha egy ostoba, lélektelen, szép arcot, ez az volt. Borbélyok címtábláin vannak ilyenek ábrázolva. Nagy, kék szemmel, piros ajkakkal s simára kent hajfürtökkel.
Csomagszám tartott illatszereket, ajkait csücsörgetve beszélt s irtózattal emlegette a bogarakat, hogy magára szedhet belőlük s ah! meghalna, mintsem egyhez hozzáérne. Még vedd ehhez önhittségét, amint kalandjait beszélte a nők körében, akiket megháborított...
Nos és tudod azt drágám, hogy soha Nikolaj előtt, akit minden szenvedéllyel szerettem, nem vetkőztem ki annyira minden szemérmemből, mint e fajankó előtt.
Pedig akkor még talán lett volna más választásom. De nem volt erőm immár máshoz, mint feledni a nyomorult valót és kínzó önvádakat, mámorban, vagy élvek gyalázatában.
Vagy el lehet-e felednem, mint fuldokoltam s nyöszörögtem karjai között s marták össze fogaim fehér nyakát... Nikolaj érzelmekre fakasztotta bensőm, de sokszor volt gyönge s unott. Ennek éppúgy nem volt fogékonysága semmi iránt, ami önhittsége, érdekei s a mindennap körén kívül esett mint lovának, de tele volt erővel.
Mikről kell hallanod édesem! S ezt egy lány vallja neked, aki asszony vagy.
Teám köhögni késztetett sokszor, oly erős volt s alig vettem el ajkamtól, már nyúltam újra a csészéért.
Már nem volt újság Nagyapus előtt sem, ha arra ébredt hajnalban, hogy vetkőzök ágyam előtt a másik szobából jövet. Legföljebb úgy tett, mintha aludnék. Ám civakodásaink leplezetlen mocska, mik nap-nap mellett előfordultak köztünk, valóban visszaadhatatlanok előtted. S milyen durva megaláztatásokból vehettem ki részem lakónktól.
Ébredések tépdeső kínjai tanúskodhatnának mind e lealjasodásról, édesem.
És mégis lehettek közben napok, vagy órák, amikor csillapultan, vagy léha daccal néztem szemközt tükrömmel: "így is lehet élni".
Valóban, olykor kissé ámítóknak tűnnek nekem e sorok, fellengő önvádjaikkal. Talán ilyen túlzottan nem is érezte lelkem gyalázata súlyát. Miért is találtam meg leveled?
Vagy nem jöttek álmok, mikben tivornyák hősnőjeként tetszelegtem? "Nos, hajlamaim vannak erre, - vetettem föl daccal, - hiszen mindig lázadó voltam a tisztesség börtöne ellen".
Ah, bocsáss meg édesem!
*
Kedves Nela Nagysám!
Amint láthatja, betartom szavamat s hogy eddig is nem írtam, annak csak az volt az oka, hogy mindeddig nem tudtam volna írni szabatos címet. Most már véglegesen itt vagyok a tűzvonalban századomnál. Igazán nincs rossz dolog itt, ahhoz képest, amilyen helyeken már voltam, csak nagyon unalmas. Jól kiépített állásaink vannak, egy valóságos kis szobám s alig van néha egy kis ágyútűz. (De ezt azonnal kikopogom.)
Persze, ha az Önöknél töltött kedves estére gondolok, akkor néha nagyon fáj nekem, hogy olyan kevés időt tölthettem Önnek társaságában...
Én igen sokszor gondolok Önre. De vajon Önnek eszébe jutok-e?
Ezt a fényképet egy barátom csinálta a tréntől. Igen rosszul, sikerült, dehát itt nincs miben válogatni.
Attól félek, Ön nem is fog válaszolni levelemre. S ez igazán, nagyon fájna.
E hónap végén meglehet, hogy valami küldetésbe fogok menni újra s akkor, ha csak lehet, úgy intézem, hogy visszajövet felkeresem Önöket. De ez még sajnos, nem biztos.
Az öreg Hans és Fric szintén itt vannak és üdvözletüket küldik.
Kérem adja át őszinte üdvözletemet kedves Papájának s Önnek sok-sok üdvözletem és cs...
Heinrichétől.
Ön a levelét leragaszthatja. Az igen fájni fog nekem, ha nem fog válaszolni.
*
Milyen izgalomba tudott ejteni e levél s milyen képtelen ábrándokba... Bár átfutása után egy kis kiábrándultság félét éreztem.
Keblembe rejtettem s tízszer elővettem végigolvasni újra. Minden világításban megszemléltem hosszan a fényképet, melynek kissé valóban komikus volt tartása.
"Milyen későn jött az igazi szerelem", - akarták kifejezni tükröm előtt mozdulataim s érzelmes szemforgatásom s csókjaim, miközben ajkaimhoz szorítottam a képet. S felvettem a földről a levél ollóval levágott szeletjét, hogy egy darabkáját se veszítsem el.
"Semmit sem közlök a trénnel! Tiszta, édes titkomnak kell maradnia!"
Nos drágám, még öt perc se tellett bele, midőn szobánkba jött s magunk voltunk, hogy kezében voltak a trénnek az édes sorok. S én magamban csak azt mérlegeltem, vajon mennyire érzik ki belőlük a fiú szerelme s nincs-e áruló vonatkozás arra, hogy én akaszkodtam rá?
- Ez egy német diák, aki bolondulásig van belém szegény, - kacagtam. - Még a nyáron ismerkedtünk meg a fürdőben, mielőtt még el nem veszítgettük vagyonunkat. Nem tudtam lerázni őt magamról. Képzeld, házassági ajánlatokat tett nekem. Sétálunk a fasorban s egyszer csak... Hahaha! Olyan mulya volt szegény... Különben egész kedves fiú s igen jó családból való. A húgait is ismertem... Most a háború elejétől a tűzvonalban van... Van vagy húsz levelem tőle. Még persze odakaptam s én már rég elfeledtem az egészet, vele együtt szegénnyel. És most mikor ide jöttek, képzeld, egyszercsak megint betoppan. Hogy honnan tudta meg, hogy itt talál? És most megint azt írja, hisz látod, hogy megint lesz szerencsém... Hahaha!
Kissé meghökkentem: "hiszen eljöhet s találkozhatnak a trénnel s akkor kiderülhet."
Barátomra azonban közönyösen hatott az egész. Elolvasta s szó nélkül letette a levelet az asztalra, a fénykép mellé.
Majd kisvártatva ő is egy hasonló kalanddal szolgált viszont. Egy bárónővel, akinek ép eszét elszedték férfias kellemei.
Amint magamban újra elővettem a levelet, már nem hajoltam le ollóval levágott szeletkéjéért, mely kiesett a borítékból a földre.
*
Nos, Heinrichem második ígéretét is beváltotta.
Akkor éppen változások történtek otthonunkban. A trénnek ki kellett költöznie szobánkból egy tüzér miatt s ez nem járt minden hercehurca nélkül.
De gyakori látogatásai nem szűntek meg, sőt talán illik bevallanom, hogy szükségleteinket azután is javarészben tőle szereztük. Bizony, így volt édesem, eltekintve attól, hogy olykor pénzért sem juthattunk volna valamihez.
Aznap épp bizalmasan magunk voltunk szobánkban, mikor a fiú ránk nyitott. Ám találhatott volna bizalmasabban is, minthogy véletlen az asztalnál ülünk s a tüzér kellemetlenkedéseit tárgyaljuk.
- Heinrich! - ugrottam föl meglepetten.
A trén láttára Heinrichem szemei a legnagyobb zavarral révedtek egyikünkről a másikra. Majd úgy ült le egy székre, mintha minden pillanatban a jelre várna, hogy versenyfutásba kezdjen.
Nekem éppolyan kínos volt ez. Egyedül a trén méregette őt bámész egykedvűséggel.
Ő azonnal megy tovább... nem alkalmatlankodik... Társai várják... Legfeljebb egy félórát, - emelkedett fel székén percről-percre, egy óra múltán is.
Valóban, nevetséges alak ült előttem, akinek röstellni tudtam félszegségét, elhanyagolt ruháit, vértelen, szeplős arcát s barnult kezeit, - egy ilyen ostoba mint a trén férfias, gondozott, nyugodt jelenlétében. És nyugtalan fürkésztem a trén arcán, nincs-e gúny azon, hol jutottam ilyen ismeretséghez?
- Hahaha! - kacagtam fel kínosan mindkettőjük távoztával.
"Ez is azért jött, megbánva ostobaságát, hogy még ostobábbul viselkedjék".
*
Rövid leszek már édesem... Hisz újat úgysem mondhatok már, azonkívül, hogy még mindig lehetett mélye számomra a fertőnek.
Kezdetben alig érintkeztünk új lakónkkal... Ám a többit már nem is kell talán elbeszélnem... Egy este ott ül asztalunknál s én mosolyogva tolom eléje a teáscsészét... Nagyapus előadja csizmái történetét, majd én a pincét és felváltva, vagy egyszerre az oroszok egyéb csínyeit... Vendégünk feketén izzó, ideges s kissé kancsal szemei érzékien fürkészik cvikkerje mögül idomaim, világos pongyolám alatt. S én nem fösvénykedem kacérságommal és nem szabadkozom a csészéktől.
Hogy aznap történik, vagy néhánnyal utóbb, valóban mellékes, amint kereng velem az ismerős szoba, hová magával von...
Ez átkozott szatír volt, talán maga az ördög... s az élvek förtelme, mikről e szoba vallhatna, túlozzák gyönge képzeleted, aki asszony vagy, édesem.
Nos, mi következhetett még? Talán ismered a chansonnettet a lóheréről.
...Egy jó barátja volt neki
S egy harmadiknak szeretője...
És hogy le tudott sújtani és hogy fel tudott háborítani egy véletlen hallott párbeszéd, nem sokkal azelőtt, hogy leveledre találtam a régi posta törmelékei közt.
Szomszédnőnk így szólt.
- Most épp üres szobájuk. Azelőtt is egy tiszt lakott benne.
- És csinos legalább? - faggatta őt a tiszti szolga.
- Majd meglássa. Egy szép, barna úri kisasszony.
- És biztos?
- Egészen nyugodt lehet.
- A gazdám nem sajnálja a pénzt, csak az a fő, hogy neki ne kelljen sokat okoskodni vele.
- Ezt akkor inkább ajánlom, mint amazt, mert a zsidó nagyon félti a tisztektől és piszkos a szoba is.
*
Végét kell szakítanom e soroknak.
ha még tovább is folytatnám, már csak vallomásaim múlhatnák fölül a való szennyét, melyet tiszta lelkedhez engednék férkőzni.
Mert hiszen meg kellett még roskadnom olyan bűnhődés gyötrelme alatt is, hogy az évek nyomora se maradjon többé menedékül számomra.
Valóban mire vártam eddig? Midőn rég bizonyossággá vált, hogy fel kell keresnem őt, akinek előttem nem félelmes többé arca. De mire vártam eddig? Hogy rettegtem tőle, mint az elítélt hóhérjától, ahelyett hogy enyhületet vártam volna, mint a szenvedők orvosuktól.
Én nem félek, hogy ő számon kéri tőlünk, bűneinken való önvádakat, vagy végzetünk gonoszságán való átkokat. Ő, aki a közönyt sem ismeri őrültek s nyomorultak álmai, vagy gazok meséi iránt, semhogy bírájává lenne mocskos létüknek.
*
Ám ne hidd édesem, hogy egy csöpp keserűséget viszek magammal az életből. Értelme sem volna, s úgy érzem, nincs többé közöm még ahhoz se, aki e pillanatban enyhülten tekint rám tükrömből. Hiszen olyan mindenek fölé emelő, hogy elvethetem magamtól azt, ami csak gyötrelmemre van... Ha valami, egyedül szereteted fáj, hogy el kell vesztenem.
De kezembe akarom venni még egyszer leveled, melyet e szörnyű hónapok után juttatott hozzám a végzet, talán sírhatok sorain újra, hiszen egyetlen, utolsó gyönyörűségem...
*
Nelinszky Nela
úrhölgynek.
Édes, aranyos Nelám!
Igazán semmi sem lephetett volna meg jobban szerencsétlenségeteknél. Rajmund mindent elmesélt mikor hazaérkeztünk, amit csak kollegáitól megtudott. És itt mindenki tudja és beszéli, hogy szegény, megboldogult apuskád jelleméhez egyetlen rossz szó se férhet. Legfeljebb az, hogy inkább rólatok gondoskodott volna még becsülete árán is, mint hitelezőiről. Ő most már nyugszik, és tudod, hogy nincs, aki jobban veled érezné fájdalmadat, mint én, meg Rajmundom.
Istenem, ennek a borzasztó háborúnak még csak előszele is mennyi könnyet, mennyi szenvedést hozott és pusztulást. Hát még most mi van! S még mi következhet?
Nem lelkecském, te nem maradhatsz ott, abban a csúnya, sáros fészekben. Vissza kell jönnöd közénk minden áron. Le kell egy kissé győznöd büszkeséged, ezt Rajmund is mondja és ha már Neked én nem vagyok elég jó testvérkéd, hogy hozzánk jöjj (nem mindig testvéreknek gondoltak?) hát arról biztos lehetsz, hogy Rajmund is, meg én is rajta leszünk, hogy öcsikédnek, sőt még ha akarod Neked is, valami könnyű fajta alkalmazást szerezzünk. Ezt csak Te bízd ránk. Hogyha ezt egészen idegenekkel megtesszük, akkor képzeld el azt a szaladgálást Pontiustól Pilátusig, amit mi véghez viszünk, az én aranyos, okos, bájos Nelám érdekében.
Szinte röstellem bevallani, hogy nekünk még hasznunk van ebből a háborúból. Nem elég hogy Rajmund csámpás untauglich, még ezenfelül szállítunk a hadseregnek s ez háromszoros forgalmat hoz a vállalatnak. Ez az utálatos civil, még minap azt merte mondani, hogy a háborúban eddig még a szállítók jobb szolgálatot tettek nálunk a hazának a hadvezéreknél.
Egy pillanatot se merj késlekedni. Fogj tollat és írj, mikorra várjunk benneteket. Alig várom, hogy elmeséljem neked miket láttunk s milyen rémes kalandjaink voltak hazajövet. (Nos és tudod még...)
Rajmund úgy meghízott, hogy az a fehér mellény, amelyiket hímeztem és mindig panaszkodott, hogy lötyög, most azt mondja, majd megfojtja. Félek, kiábrándulok belőle olyan pocakja lett.
De beszéljünk komolyan Nelám. Te búcsúzál tőlem, büszkeségből, mi másból? Értem én ezt igen jól, hiszen mindig ilyen voltál. De rossz lennél édesem, ha el tudnád hinni, hogy testvérkéd megváltozhat irányodban, akármi érjen. Te nem tehetsz arról, hogy a sors mostohán bánt veled s nincs okod másokkal törődnöd, mert eszedbe kellett volna jutni, hogy van valakid, aki nem önzésből szeret téged.
Csomagolj gyorsan szívecském s jöjj azonnal. Már vége a papírnak...
Ölel, csókol, szeretve vár
Vigád.
Vége.
*