Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 16. szám
Már jóval a háború előtt, de ennek folyamán is egyre gyakrabban tűnt fel egyes közéleti enunciációkban, cikkekben és könyvekben, díszbeszédekben és költeményekben egy kifejezés, mely, bár rendesen inkább mellékes sallangként, homályos jelszóként, semmint világosan körvonalazott, lényeges tartalmi elemként szerepelt mindezekben az elmeszüleményekben, mégis gyakoriságánál és éppen homályosságánál fogva megkapta a figyelmesebb elmét. A turanizmus ez a kifejezés, ez a jelszó, melyet főleg azért nem neveztek rögtön fogalomnak, mert éppen az, ami a fogalmat azzá teszi, ami, a világos körülhatároltság, nem mondható el róla. Lefátyolozott, sőt álarcos szó-kalandorként bujkált a turanizmus a magyar szellemi élet szóáradatában s épp ezért eleve ellenszenvet ébresztett azokban, akik a nyíltságot és világosságot szeretik. Sok vizet persze nem zavart mindaddig, míg egy világtörténelmi esemény elő nem hívta az autszájderség kuckójából s a politikai érdeklődés fénykörébe nem vonta. Ez a világtörténelmi esemény a magyar és bolgár katonák találkozása volt Brza-Palánkánál, a negotini Dunaszakaszon, a múlt év végén, s azóta a turanizmus a világpolitikai siker mézesheteit éli.
E nagy siker dacára az olvasó méltán kérdezheti, hogy mi is tulajdonképpen ez a turanizmus, mert bizony ez a sok szereplés ellenére is az egész fogalom igen homályos maradt s nem idézett elő szélesebb hullámverést a köztudatban. Ami különben természetszerűleg folyik a turanizmus mivoltából, lévén ez tudományos tannak egészen felhőszerűen homályos, társadalmi ideálnak pedig széllel bélelt léggömb, vagy talán inkább mérges gázokkal telített bűzbomba. Ha kissé alaposabban szemügyre vesszük ezt a legújabb közéleti jelszót s nézzük, hogy mi is ez a sokat emlegetett Turán, rájövünk arra, hogy hívei nagyobbára egy óriási faji közösséget értenek alatta, mely magában foglalja a magyar, a bolgár, a török, a finn, aztán végig Ázsián a tatár, vogul, osztják, zürjén, turkomán, cseremisz, tunguz népeket s végül legkeletibb sarjként a japánt. Dévénytől Tokióig terjed a turáni népek lánca, melynek három legfontosabb szeme, a magyar, a bolgár és a török egyszersmind a Hamburg-Bagdadi hatalmi láncolatnak is szemei. Mint látható, igen tekintélyes területekre, az emberiség igen nagy részére tart igényt a turániság. Világpolitikai méretekkel, világpolitikai számokkal dolgozik ez a mozgalom, érthető tehát, hogy egyes hevülő kedélyek lelkesednek érte. Nálunk Magyarországon pedig azért is vannak sikerei, mivel e nagy, de nem éppen előkelő népcsaládban mi magyarok egyszerre mint legkultiváltabb vezérnép tűnhettünk fel s Budapest egyszerre holmi turáni Párizs képében ragyoghatott fel azok szemében, akik a turáni népek egyesülésének apostolaivá csaptak fel. S ilyenek sokan voltak és vannak. Központja a magyar turanizmusnak egy Turáni Társaság nevezetű egyesület volt, mely természettudósokat és nyelvészeket küldözgetett ki ázsiai kutatások céljából s ezzel bizonyára értékes munkát is végzett. Voltak és vannak azonban turáni szellemű lapok és egyesületek, amelyek már társadalmi agitációval is foglalkoznak, s ezzel aztán igen káros munkát végeznek. A magyar nemzet sorsának irányítójaként, a magyarság igazi eszményeinek felgyújtójaként, a magyar társadalmi problémák megoldójaként lép fel ezekben a turanizmus. Ezért aztán meg is érdemli és érdemes is, hogy ne csak felszínes jellemzést adjunk róla, hanem belepillantsunk az egész mozgalomnak a veséjébe.
Bár álomnak se túlságosan szép egy olyan faji rokonság, amely minket oly jeles népeken kívül mint a finn vagy a bolgár, olyan részben kultúrailag, részben antropológiailag igen vegyes társasághoz köt, amilyen a votják, a turkomán, a zürjén, a csuvas és japán, valóság az, hogy még ez a faji közösség s a belőle levezethető rokonság is teljesen álom, minden tudományos alap nélküli s külföldön már rég lomtárba helyezett elmélet. Mind e népeknek, melyek a legkülönbözőbb testi jelleggel, műveltségi fokkal és vallással bírnak, csupán egy közös tulajdonságuk van, az, hogy ragadozó nyelven beszélnek, azaz a különböző fogalmi viszonylatokat a tőszóhoz ragasztott különböző szótagokkal fejezik ki. Ennek a sajátságnak köszönhető, hogy a magyar ajkakon ilyen dallamos szavak csendülnek fel, a legeslegmegengedhetetlenebbeknek. S bár az ilyesmi inkább arra volna alkalmas, hogy az embereket szétszalajtsa, a turanisták még szorosabb kapcsolatot akarnak teremteni e népek között, amelyeknek tulajdonképpen csak ez a nyelvi sajátsága közös. Igaz, hogy Turán hívei szerint vannak más kapcsolatok is, szerintük minden turáni nép egy ősi turáni népcsoportnak a leszármazottja s vérében hordozza egy ősi kultúrának örökségét, mely ezt a népcsoportot egykor a turáni az iráni fennsíktól északra az Aral tó tájékán hallatlan virágzásra emelte. A szegény, minden kultúrától ment északi turáni népek, a votják és a zürjén, a csuvas és a cseremisz, ezek szerint egy egykori ragyogó kulturájú nép lehanyatlott, elernyedett kései ivadékai, a magyar pedig, amely nagy kínnal igyekszik holmi fehér, árja és szemita kultúrához méltónak mutatkozni, egy tudattalan renegát, aki dicsőbb múltra tekinthet vissza, mint a most neki kultúrát szállító germánok vagy latinok. De megváltja a turáni önérzet a magyarságot elhagyatott, testvértelen európai pozíciójától is, melyben eddig árván gunnyasztott s megadja neki a felemelő tudatot, hogy egy előkelő, bár kissé lecsúszott népcsoport legkiválóbb tagja!
Ismétlem, mindez, kivéve a nyelvi rokonságot, mely egyáltalában nem jelent faji rokonságot, tiszta álomkép. Germanusz Gyula, a Keleti Akadémia tudós tanára, egy igen tartalmas tanulmányban kimutatta a turanizmus teljes tudományos ürességét, bebizonyította, hogy amennyiben megvolt, a történelem folyamán nem volt más, mint egy negatív fogalom, azaz bizonyos nem-árja, vagy nem-iráni népeknek összefoglaló elnevezése. De ha mindenáron valami közös vonást akarunk a turáni név alatt szereplő s egykor szerepelt népekben felfedezni, az legfeljebb a kulturátlanság, a velük érintkező népekhez viszonyult alacsonyrendűség volt. Valami olyasmi lehetett az indiai árják és az irániak szemében a turáni, mint a görögökében a: barbar. Nem faji különbség, hanem művelődési rangdifferencia kifejezője. Nagyon kevés pozitívumot lehet a turániságról megállapítani, ez a kevés is dicstelen.
Én különben mindezek dacára nem tartom kizártnak, hogy bizonyos, a turanisták által a turáni szó gyűjtő fogalma alá foglalt népek közt fel lehet fedezni hol valami néprajzi, hol valami művészettörténeti vagy kultúr-történelmi rokonságot. Végre is az emberiség különböző népei olyan végtelen sok változatú összevissza keveredéseken mentek át, azonos klimatikus vagy gazdasági viszonyoknak akárcsak múló hatása, esetleg igen különböző fajiságú népek életéből is kiválthatja ugyanazokat a tüneteket, lehetséges tehát, hogy az állítólagos turáni népek se alkotnak egy fajilag és kultúrailag olyan tökéletesen különböző képtársaságot, amilyennek pedig őket a turanizmus dacára a mai tudomány vallja. S épp ezért azt egész ártatlan jelenségnek tartom, hogy a faji színezetű ábrándozásokra hajló költők, művészek, az ilyen ábrándokat valósággá kutatni vágyó tudósok, alkotnak egy turanista szektát, mely a maga kisded játékait költeményekben és értekezésekben szabadjára ereszti. A költőnek joga van onnan meríteni az ihletet, ahonnan kedve tartja, a tudósnak joga van vizsgálódásának fényszóróját oda fordítani, ahova neki tetszik. Legfeljebb csodálkozhat az ember azon, hogy a költő, akiről azt tennénk fel, hogy ösztönszerűleg a szép és magasrendű felé vonzódik, olyan nagy örömét találja a mongolszerű votjákok vagy csuvasok barbár életének felmagasztalásában. A csodálkozás azonban nem akar kritika lenni...
Veszedelmessé válik azonban a turanizmus, mikor politikai s szociális doktrínává fajul. Az, hogy a világháborúban megszületett magyar-bolgár-török barátságnak valami magasabb megszenteltséget igyekeztek adni e népek közös turáni eredetének hangoztatásával, hagyján, bár én azt szeretném, hogy a bolgárokhoz megbízhatóbb érdek-kötelékek fűzzenek, mint a közös fajiság kapcsa, lévén a bolgárok turánisága nagyon kétes s legfeljebb 50 százaléknyi. S az se nagyon illik bele a nagy turáni lelkesedésbe, hogy a legnagyobb állítólagos turáni nép, a japán, ádáz ellenségünk s csak úgy ontja a muníciót, ágyút és tüzértiszteket az orosz hadsereg számára. De addig, amíg a turániság összekötő jelszó, még megjárja. Vészessé válik azonban, ha az elválasztás és kiközösítés elméletévé fajul.
Hisz már világpolitikai vonatkozásában is aggályos. Sokan a turanizmusban egy Oroszország felbontására hivatott és erre alkalmas mozgalmat látnak. Olvastam azt a kívánságot is: Oroszországgal addig nem szabad békét kötni, amíg a Szibériában lakó turáni népeknek vissza nem szereztük a szabadságukat. Nos, én mindig azt tartottam ugyan, hogy ellenkezőleg, békében és háborúban arra kellene törekednünk, hogy az orosz energiákat Ázsia felé kényszerítsük s így az orosz birodalmat Európa megfojtójából Ázsia gyarmatosítójává szelídítsük, de jó egy szabadságkövetelés, még ha nem is túlságosan aktuális s nem is ígérkezik valami termékenynek, mindig rokonszenves, nem mondom tehát, hogy például a tunguzok felszabadítása nem szép cél. Sokkal reálisabb emberek azonban sokkal reálisabb célzatú faji politika eszközévé emelik azonban a turanizmust - s ezt már nem lehet ilyen kedélyesen felfogni. Hegedűs Lóránt könyvében, melyet a magyarság háború utáni sorsáról, harcáról írt, inkább csak úgy mellékesen odavetve, mindenesetre tétele vészes horderejét eléggé meg nem fontolónak látszóan azt mondja:
"És erre tanított meg bennünket a világháború sivítása, miért? - mert megmutatta, hogy hazugság az, mintha a magyarság problémája meg lenne oldva s biztonságban érezhetné magát. A mi problémánk ma is ugyanaz, mint tízszer száz év előtt volt, az északi és déli szlávok egyesülése közé bevett ék vagyunk, mi vagyunk a kapocs, mely a német kultúrában szervezett keretet Turánnal összeköti magyaron, bolgáron, törökön át."
Itt aztán világosan megnyilatkozik a turanizmus viszály-szülő jellege. Belekapcsolva abba a szerencsétlen és gyűlöletes elméletbe, mely a magyarságot az északi és déli szlávokat elválasztó ekként fogja fel, valóságos világpolitikai zsandár-tanná torzul a turanizmus. Hogyan, hát valóban a magyarságnak az volna a feladata, hogy a monarchia lengyeleit, ruténjeit, csehmorváit és tótjait egyrészt s horvátjait, szerbjeit, szlovénjeit másrészt elválassza egymástól? Sajátságos rendőr-feladat ez, mely igazán nem tenné rokonszenvessé a magyarságot. S ha előbb a világháborúra való tekintettel a magyar-bolgár-török fegyverbarátságot tartóssá forrasztó tényezőül elismertem a turániságot, nem adva fel persze azt a reményt, hogy e valóban becses barátság más érdekközösségekre is fog támaszkodni, most viszont megint éppen a háborúra való tekintettel kell különösen vészesnek neveznem a magyarság problémájának ilyen szlávellenes beállítását! Ki hiszi, hogy abban a több millió szláv katonában, akik most a monarchia zászlói alatt küzdenek, kellemes vagy pláne lelkesítő érzelmeket ébreszthet az esetleges értesülés egy ilyen politikai elméletről, mely magyar bajtársaikat s az egész magyarságot az ő kettéválasztásukra hivatott történelmi tényezőnek tünteti fel? Azt hiszem, Hegedűs Lóránt, a szlávellenesség elméletének legújabb feleregetője nem gondolja ezt! De én nem is hiszem, hogy ő meggondolta volna ennek a káros tannak egész horderejét, mikor a turanizmussal egybekapcsolva leírta. Nem, csupán maga a turanizmus tetszhetett meg nagyon neki s az a szép összhang, mellyel a régi ékelmélet az új turáni blokk elméletével összecsendül. Ami érthető is, mert hiszen mindkettő a fajok harcának gyűlöletes akkordjaiból van összekovácsolva.
Hallunk azonban ennél még sokkal ellenszenvesebb megnyilatkozásokat is. Végre is ez csak egy író, talán nem is egészen megfontolt elmélete, jelentkezett azonban már a turanizmus mint kifejezetten faji harcot jelentő program is. Egyik északkeleti vármegyénkben, melyhez úgylátszik nem jutott elég közel a tavalyi orosz invázió, ami, mint az egész világháború, többek közt a faji és nemzeti gyűlölködés terméke is volt, Turáni Kör alakult, mely már nem külpolitikai ragasztóul, akarja a turanizmust alkalmazni, hanem inkább bomlasztószerül a belső társadalmi életben. A "magyar erényeket", a "magyar nemzeti eszmét", a "faji ideává duzzadt turáni eszmével" együtt akarja ez a kör istápolni s csak természetes, hogy a küzdelmet "mindenféle belső nemzetellenes áramlattal" szemben se akarja elhanyagolni. A turanizmus legbelsőbb lényege itt végre napfényre derült. Mert ki ne ismerné meg "a magyar erényekről" s a "faji ideává duzzadt turanizmusról való" proklamációban annak a haladásellenes, igen gyakran klerikális, rendesen fajmagyar, de minden körülmények közt antiszemita szellemnek a termékét, mely a földalatti, reakciós Magyarország szellemi pincelyukaiból terjeng? Ez az, ha vannak is a turanizumusnak számos hívői s jóhiszemű külpolitikai értékesítői, legöntudatosabb hívei mégis főleg ama reakciós szellemek köréből kerülnek ki, akik elégedetlenek az új Magyarország szociális és szellemi fejlődésével. Ugyanazok az egyének és csoportok, melyek húzódoznak a nyugattól, a mindenféle haladástól, az igazi demokráciától, a szabad és felvilágosodott kultúrától, mámorosodtak meg a turanizmustól s váltak ennek a tannak a terjesztőivé.
Minden tan, mely az embereket faji szempontból egymástól elkülöníteni igyekszik, mely nem az egyéni értéket nézi, hanem a faji hovatartozást, tulajdonképpen erkölcstelen és káros, ha azonban olyan nagy különbségeket jelentő ún. fajtákról van szó, amilyen a fehér, a sárga vagy a fekete fajta, akkor lehet még egy mérsékelt faji szolidaritást kívánó programnak jogosultsága, bevinni azonban a faji gondolkodást a fehér fajta egyes nemzetei közé, "faji ideává duzzasztani a nemzeti eszmét", ez olyan túlzás, amiből csak kár származhatik. S itt válik a turanizmus törekvése szinte tragikomikussá. Mert ismétlem, abban van némi ráció, ha II. Vilmos az összes sárga fajtákkal szemben összetartásra inti az összes fehér fajtákat, mint ezt "Völker Europa's wahrt eure heiligsten Güter" felírású allegorikus festményével állítólag tenni akarta, az se nevezhető még túlzott protectionizmusnak, ha az Unio vagy Ausztrália fehér lakossága megnehezíti a sárga faj beözönlését amerikai vagy ausztráliai területre, ezekben az esetekben mindig a fehér fajta védekezik egy joggal vagy jog nélkül, de tagadhatatlanul alsóbbrendűnek vélt egész más fajtával szemben. A magyar turanisták azonban, akik ha mint turanisták nem is, de mint magyarok végre is a fehér fajtához tartoznak, egyszerre el akarnak zárkózni a szlávokkal, a germánokkal s a szemitákkal szemben s lelkesen rohannak a tunguzok és japánok karjai közé. Meglehet, sőt valószínű, hogy a honfoglaló magyarok egy része legalább mongolszerű lényekből állt, hisz tudjuk egykori krónikákból, hogy nem csak "huj-huj" kiáltásukkal, de ijesztő rútságukkal is rémületbe ejtették ellenségeiket, hisz a szintén híres rútságú hunok s a kutyafejű tatárok, mint ezt a turanisták büszkén vallják, rokonaik voltak. Ezer év alatt azonban a magyarokból az éghajlat, a táplálkozás, a vérkeveredés, a művelődés európai formájú, fehér embereket csinált s ha az antropológiai mérések esetleg igazolják is tatár vagy mongol származásukat, ma már úgy testileg, mint szellemileg a fehér fajhoz tartoznak. Ennek az egész örvendetes fejlődésnek lecáfolását s visszakívánkozását azokba a dicstelen kezdetekbe, ahonnan kifejlődtünk, jelenti a faji öntudatra törő turániság. Valóban groteszk törekvés egy fehérnek számítható fajtától, hogy részben sárga, mongolszerű állítólagos rokonaihoz közeledjék s azoktól a ma hozzá hasonlóbb népektől, melyektől kultúráját is nyerte, eltávolodjék! A faji ösztönnek oly dőre megnyilatkozása ez, melyre aligha lehet még egy példát találni a történelemben.
Mi azonban ennek az oka? Ha megfigyeljük a kérdést, akkor több okra lelünk, melyek közül egyesek ártatlanok, mások ellenben nagyon is vészesek. Egy sajátos kollektív érzelgősség nyilatkozik meg abban a gyakran hangoztatott panaszban, hogy egyedülálló, elszigetelt nép vagyunk, az idegen fajták, a németek és szlávok tengerében. Ez a szentimentalizmus volt épp azért főleg az, ami reávetette magát a turáni gondolatra, erre a történelmi múlt süllyesztőjéből hirtelen hatalmas, előkelő rokonságot elővarázsoló felfedezésre. Mint a szegény árva a gazdag amerikai nagybácsiról szóló hírnek, úgy örültek búsmagyarjaink a turáni legendának. Hogy ez az amerikai nagybátya - már amennyiben egyáltalában nagybácsi - szegény proletár, lecsúszott koldus - ez e romantikusokat nem zavarta. Nekik kellett a nagy, hatalmas rokonság, kellettek a turáni szó nyomán támadó képzetek ősi kultúráról, száz és száz milliónyi néptömegekről, földrésznyi nagyságú területekről. Ehhez járult az az összes nemzetekben, főleg a kicsikben és műveltségileg hátramaradottakban élő előkelősködési hajlam, mely, akár csak a hétszilvafás uraskodó nemest meg a predikátumos kishivatalnokot állítólagos nagy őseinek folytonos emlegetőivé, a népeket is holmi dicső előidők és fényes származás bolondjává teszi. Bármilyen homályos a magyarság származása a tudomány előtt, a legenda s a nemzeti önérzet őseinkké tette a hunokat, az "isten ostorának" népét, amely rokonságnak kétes előkelőségét különben mi se bizonyítja jobban, mint hogy az angolok a németeket a hun névvel szidalmazzák s dicső szövetségeseink megbotránkozva hárítják el ezt az elnevezést. Most aztán jött a turanizmus, mely egy hatalmas ősi kultúra örököseivé is nevezett ki. E turanisták szerint a magyar nemesebb, mert régibb kultúrájú nép, mint az összes egyéb nagy nemzetek, egy igazi arisztokrata a parvenu európai népek közt. Hogy ne tetszenék ez a naiv fellengős lelkeknek s az előkelő származás feudális babonájától megszállott lelkeknek!
Legfontosabb és legnagyobb hajtóerejű szülő oka a turanizmusnak egy széles körökben élő ellenszenv a nyugati kultúrával, annak szellemével, összes intézményeivel szemben. Kupa vezér szelleme, módosult formákban, ma is él a magyarságban, a nyugati civilizáció ma is gyűlöletes még sok magyar lélek előtt. Turanizmus már most csoportosulási jelszó az ellen a nagyobbára árja jellegű, náluk pedig nagyrészt szemiták által terjesztett és képviselt kultúra ellen. Gyönyörűen egyesül tehát benne az ősi nyugatellenesség, a szintén régi húzódozás a műveltségtől, a szlávok fitymálása s az újabb keletű, de igen erős antiszemitizmus is. A magyar lelket megrontó eme mérgekből van tehát összekotyvasztva ez a bódító ital. Mindaz, ami egy kulturálódni, haladni, felvilágosodni nem akaró vadmagyar léleknek kedves - szerencsére az ilyenek kisebbségben vannak - az együtt van a turanizmusban.
Mint ideológiai konstrukció persze nem eredeti. A pangermanizmus, panszlavizmus mintájára s az árja-szemita ellentét mintájára készült. Különösen az nagy előnye a turanizmusnak, hogy egyszerre fordul a germánok, szlávok és zsidók ellen. Egy ehhez hasonló sokoldalúság miatt volt a német s a Lueger-korabeli osztrák árja-mozgalom különösen Bécsben kedvelt: az árjaság jelszavával ütni lehetett ugyanis a zsidókat és magyarokat egyaránt, sőt mivel ezeknek a bécsi árjáknak a szemében zsidó és magyar egy, tehát kettőt lehetett vele ütni a zsidón.
Azt hiszem, ezek a részletek eléggé igazolják azt a nézetemet, hogy a turanizmus egyáltalában nem méltó arra az irányító szerepre, melyet hívei neki a magyar köztudatban biztosítani szeretnének. S azt is hiszem, hogy az egésznek már az az alapjellege, hogy tulajdonképpen fajelméleti jelleggel bír, elegendő ahhoz, hogy elforduljon tőle minden igazi kultúrember. Ismétlem, bár még azt sem tartom legmagasabb szempontból nézve célszerűnek és igazságosnak, hogy fehér emberek elválasztó, sőt lefokozódó tulajdonságnak tekintsék más emberek sárga vagy fekete jellegét, mégis tagadhatatlan, hogy ebben az álláspontban, ha nem válik brutális politikai igazságtalanságok forrásává, hanem mint az északamerikai fehérek s feketék esetében, csak társadalmi elkülönülést idéz elő, van sok elfogadható. A dőreség és gonoszság vegyüléke azonban egy olyan tan, amely egy teljesen légből kapott faji közösség nevében s az előbb jelzett annyira-amennyire elfogadható faji együttérzések összezavarásával, egy fehér kultúrfajt egyszerre el akar távolítani a hozzá mindenben sokkal inkább hasonló európai népektől s valami gyakorlatilag úgyis alig megvalósítható testvériesülésre akar hangolni obscurus szibériai népfoszlányokkal s az éppen most teljes gőzzel ellenünk dolgozó japánsággal. Mert egyet ne feledjünk, a bolgárral s a törökkel való barátkozást a turáni eszme diadalaként nem lehet felfogni ugyanakkor, mikor a legnagyobb turáni nép, a japán ugyancsak ellenünk van. De persze a jelszó legtöbb alkalmazója nem gondol ilyen csekélységekre. Mégha tudományosan megalapozott s valóban logikusan érvényesített eszme is volna a turanizmus, akkor is káros volna, mert nem az egész emberiség egyesítését, hanem egyes népek elkülönülését tűzte ki céljául, de mivel se egyik, se másik, hanem egyszerűen csak egy zavaros, csonkán alkalmazott, legtöbb esetben tisztán csak jelszóul használt kultúraellenes társadalmi bomlasztó-szer, tehát hatványra emelt károssággal bír. Ma talán sokaknak nem tűnik fel ilyen veszélyesnek. Végre is minden szellemi vényzetet lehet lekicsinyelni, bár a szabolcsi eset bizonyítja, mi fejlődhet ki az ilyen szellemi mozgalomból. S magam is azt tartom, hogy sok olyan író és politikus, aki használta a turáni kifejezést, azt tisztán, mint a magyarnál nagyobb távlatokat nyitó fogalmat röppentette fel s nem gondolt a benne rejlő ártalmakra s főleg nem értett egyet a belőle levonható konzekvenciákkal. Nos, a turáni szónak ilyen használata, valóban nem ártalmas. Magában az irányzatban és mozgalomban azonban megvan a hajlam, hogy a faji visszavonást belevigye a magyar korszellembe, a fajmagyarság fogalma körül burjánzó mérges hajlamokat még dúsabb tenyészetűvé tegye. S ez már nem ártatlan dolog, sőt egy olyan különböző nemzetiségekből összealakuló államban s egy ilyen fajilag még most is folyton alakuló, új elemeket felvevő nemzet körében, mint a magyar, nagy mértékben káros.
A magyarság problémája, melyet a turanisták bizonyos turáninak nevezett népek szolidaritása útján akarnak megoldani, ilyen faji alapon legfeljebb elmérgesíthető, de meg nem oldható. Nekünk nem az a feladatunk, hogy ék legyünk északi és déli szláv népek közt, akiknek egy része méghozzá honfitársunk, hanem hogy minden néppel s elsősorban éppen ezekkel a hozzánk sok tekintetben oly közel álló szláv népekkel is békés kulturális együttmunkálkodást fejtsünk ki. A divide et impera, népek egymás ellen való kijátszása lehet a metternichi osztrák hagyomány, lehet általában minden rendőrszellemű feudális uralom alapelve, de az összes emberek egymásrautaltságának felismerésére jutott elmék ezt az elvet visszautasítják. De nem csak szlávság repesztő ék nem akarunk lenni, de jövő századokbeli esetleges mongol, részben turáni népek nagy európai inváziójának tudattalan kvártélycsinálói se. Márpedig ha olyan nagyon élesztgetjük a turáni öntudatot, akkor ilyesmit csinálunk. Mert amilyen felhőszerű és regényes ez a turáni fogalom, beléje kerülhet még a kínai is - sokan máris turániaknak számítják a kínaiakat - s akkor aztán igen a turániság nevében rohanhatnak Kína ferdeszemű milliói a nyomorult európai árjákra és szemitákra. A magyar probléma, mint minden nép problémája ez: miképpen lehet minél több jólétet, műveltséget és szabadságot teremteni, miként lehet a civilizációnak egyre magasabb és magasabb színvonalára emelni az embereket? Mindenféle faji elzárkózás csak hátráltatja ennek a problémának a megoldását, az olyan torz gondolatból kiinduló, mint amilyen a turanizmus, pedig egyenesen kultúra-ellenes.