Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 16. szám · / · Kabos Ede: A zöld szem
Decemberben sebesülten hoztak haza Szerbiából. Február elején mehettem ki először a kórházból.
Egy este betértem valami körúti vendéglőbe s az első ismerős, akit megláttam, Walter Dénes volt. Különben se nagyon válogathattam az asztalokban, aztán a kórházban kinőtt szakállam dacára Walter is megismert, hát melléje telepedtem. A háború, vagy micsoda, őt sokkal jobban megviselte, mint engem. Szőrös, sápadt arcából olyan félelmetesen villogtak ki lázas szemei, mint egy robogó autó lámpái az éjszakából. Ültében is meglátszott rajta, hogy görbe vállai egészen meggörnyedtek.
De a hang, az még megpróbálkozott a régi csúfondárossággal.
- Vitéz úr, a szerbek több kárt tettek magában, mint az asszonyok. De sebaj. Ezt a nyomorúságot könnyebben ki lehet heverni.
Valami különös fáradtság mégis zavarta csúfolódását. A mondat közepén a csúfondáros hang már megtörött s a végén valami furcsa, fuldokló hörgésbe fúltak a szavak. Mintha valaki temetési kántus melódiájára egy gúnydal szövegét énekelné: siralmas volt a csúfolódása.
Nem várta be, hogy kérdezősködjem, maga kezdte magyarázni:
- Egy kissé hitvány bőrben vagyok, amióta detektív-mesterségre adtam a fejemet. A nagykárolyi sintér azt mondta a fiának, mikor hurokjából a harmadik kutya is kiszabadult: "nem való neked, fiam, ezs a síp mestersig". Úgy látszik, nekem sincs tehetségem a detektív-mesterséghez.
- Hát mióta lett maga detektív?
Görcsösen nevetett.
- Harmadik Walterné múltját kell kikutatnom. Végre is, illik tudnom, voltak csodák a világon, ha én nem is hittem bennük. Ha harmadik Waltertné csakugyan tisztességes asszony volt s csakugyan azért ölte meg magát, mert szeretett engem s nem akartam neki elhinni, akkor megérdemli tőlem, hogy lelkemben rehabilitáljam s emlékét az én szívem mocsarából tisztázva emeljem ki. Egy csomó ember a históriában, akinek emlékére száz tudós szappanos veti magát, hogy tisztára mossa, nem éri meg úgy a fáradtságot, mint harmadik Walterné, aki semmiesetre sem volt közönséges asszony, ha nem is tudom neki elhinni, hogy engem csakugyan szeretett.
- És maga most kutatja a múltját?
- Az egész életét kutatom. Lányságát s a mi házaséletünk történetét. Maga persze azt gondolja, hogy akkor kellett volna érdeklődnöm, mikor el akartam venni. Bolondság. Én sohasem képzelődtem a házasságban s ha a lány szép volt - pedig harmadik Walterné még az én feleségeim gyűjteményében is gyöngy volt - akkor én bizony nem kerestem az erkölcsi bizonyítványát. Minek? Egy-két esztendő után úgyis megszöktették az én feleségeimet. De képzelje, annyit máris kiderítettem, hogy harmadik Walterné a főpolgármester urat, mikor a nyakát meg akarta csókolni, úgy ütötte pofon, hogy őméltósága lezuhant a földre, mint a zsák. Az akkori szobalányom most esküdött meg rá, mikor harmadik Walterné már régen a föld alatt van s megesküdött akkor is, mikor ötszáz koronát ígértem neki, ha megesküszik, hogy hamisan esküdött. Úgy kell lenni, hogy a főpolgármester úr csakugyan súlyosan megpofoztatott. Némi nyomokra bukkantam már abban az irányban is, hogy Erich von Trenk tenorista úr ismételten tett kísérleteket ismerkedés céljából s harmadik Walterné azt üzente egy alkalommal az énekes pávának, hogy szívesen meghallgatja, ha belépti díjat fizethet, de külön előadásokra nem reflektál. Ezt az udvari opera páholynyitó asszonyától tudom - kétszáz koronáért. De hát sok páholynyitó asszony van a világon s amiről az egyik nem tud, más kilencvenkilenc jobban tudhat. A bizonyosság még messze van s én máris nagyon fáradt vagyok.
Elvégezte a vacsoráját és cigarettára gyújtott.
- Keserves mesterség ez a detektíveskedés. De nem hagyok fel vele. S ha, amit még mindig nem hiszek, kiderülne a hihetetlen és harmadik Walternét én kergettem volna a halálba, akkor... nohát akkor gazember vagyok.
Lehajtotta fejét és lopva figyelte arcomat. Megtettem neki azt a szívességet, hogy nem zavartam kémkedésében. Egyszerre megkapta a kezemet és halkan, mániákusan szólt:
- Meri-e becsületszavára mondani, hogy sose volt a szeretője harmadik Walternénak?
- Maga megőrült.
- Becsületszavára... becsületszavára mondja, hörögte durván és nem engedte el a kezemet.
Erőszakkal téptem ki kezemet a kemény fogásból és fölkeltem, hogy távozom. Mint egy megvert kutya, meghunyászkodva gubbasztott Walter Dénes. Holtsápadt arcából most alázatosan, esdekelve néztek ki a szemei. Néma imádkozás volt az, nem is nézés. Már nem tudtam rá haragudni.
Lehajoltam hozzá. Az alélt ember tikkadtságával itta csöppenkint hangomat.
- Becsületszavamra mondom, hogy sohasem találkoztam az ön nejével, csak az ön jelenlétében. Soha sem beszéltem vele, csak az ön jelenlétében. Soha egy sor írását nem láttam, nem olvastam. Soha egy üzenetét, közvetve sem, kaptam. Soha egy tekintete titkosan hozzám nem szólt. Meg van elégedve, Walter úr?
Mielőtt elkaphattam volna, megcsókolta a kezemet. Szemében valami ijesztő lobogás játszott...