Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 16. szám · / · Kabos Ede: A zöld szem
Aztán évekig nem találkoztam vele. Tavaly, a mozgósítás első napjaiban, Szegedre utaztam az ezredemhez. A vonat zsúfolva volt katonákkal s nekem, aki a peronon voltam kénytelen állni, az egész háborús levegőből az csapott leginkább a lelkembe, hogy milyen szerelmesek az asszonyok. Nők, akik elkísérték a férjeiket, olyan szemekkel tapadtak hozzájuk, mintha ezen az utolsó úton még egyszer átélveznék az ezer éjszakák minden gyönyörét és a szemükkel innák teli magukat az éhség, az egyedülvalóság, a félözvegység tikkasztó éjszakáira. Ezen az utolsó úton mind szerelmes volt az urába. S csodálatosképpen a férfiak sokkal hidegebbek maradtak, szinte unottan fogadták az asszonyaik gyöngédségét. A bizonytalanság, az egykedvűségbe takart félelem s a háború láza kimosott szívükből minden szerelmes vágyakozást s az asszonyi gyöngédségtől olyanformán riadtak meg, mint a haldokló az utolsó kenettől. A zavaros férfiszemek, szinte azt rikoltották, hát már annyira vagyok, hogy ennyi gyöngédséggel kell tőlem búcsúzni? A megátalkodott agglegény gőgjével néztem végig a nagy komédián. Azt gondoltam magamban: "És ha meghalok - hát ugyan kinek halok meg?"
Valaki a vállamra tette a kezét. Hátranéztem. Alig ismertem rá Walter Dénesre.
- Hadnagy úr, bókolt az egyenruhámnak, ne röstelljen szóba állni egy közönséges hadseregszállítóval, aki nem megy ugyan a harctérre, mint maga, de azért esetleg hamarabb harap a fűbe, mint maga.
Nevetett.
- Higgye el, hogy az én foglalkozásom talán veszedelmesebb, mint a katonáé. Mit kockáztat a katona? Legrosszabb esetben a féllábát, a fél karját vagy az életét. Nekem a becsületem is minden pillanatban kockán forog s nem is csak tőlem függ, hogy elveszítsem. Sok száz alkalmazottal kell dolgoznom s csak egynek jusson eszébe valami komiszság, vagy akár csak túlbuzgóság, nekem harangoztak. De mit ijesztem én magát az én veszedelmeimmel? Persze nem házasodott meg, azóta sem?
- Hála az égnek, sohasem jutott eszembe.
- Nagyon helyes. Magának nem való a házasság.
- És ön?
- Köszönöm kérdését, e pillanatban özvegy vagyok.
Nem mertem kérdezősködni s ő valósággal leolvashatta arcomról az elhallgatott kérdéseket, mert cinikusan mosolygott. Aztán egyszerre szinte duhajkodva mesélt:
- Maga most arra kíváncsi, hogy az utolsó Walterné, aki e néven harmadik uralkodó hercegnője volt szívemnek, megszökött-e csakugyan a tenoristával? Az eset egészen különös. Harmadik Walterné nem volt sablonos asszony, kidobta a tenoristát, kidobott később egy amerikai milliomost is, a végén pedig meglepő módon szökött meg tőlem. Öngyilkossá lett. Olyan alaposan öngyilkos lett, akár egy rajtakapott sikkasztó. És sohasem fogja nekem elhinni, hogy miért lett öngyilkos. Azt írta utolsó levelében, hogy nem bírja el tovább az én féltékenységemet. Jól jegyezze meg magának: az én féltékenységemet. Akkoriban egész komolyan kellett magamtól megkérdezni, hogy féltékeny vagyok? Vett ön rajtam valamit észre, ami féltékenység is lehet? De harmadik Walterné azt írta, hogy féltékeny vagyok s neki az én lehetetlen féltékenységem miatt kell meghalnia. Ennek most már hat esztendeje s az ember nyilván a legkönnyebben megzavarható állat, mert azóta sem mertem újra megházasodni. Pedig én azt hittem, hogy úgy körülbelül minden két esztendőben mindig házasodni fogok egyszer.
A vonaton tűrhetetlen kezdett lenni a tolongás. Walter Dénesnek el kellett hallgatnia. Az áradat egy emberpárt sodort közénk, egy szerelmes szemű asszonykát, aki kétségbeesetten kapaszkodott egy tartalékos tiszt karjába. Mikor nagy sokára megint egymás mellé kerültünk, Walter Dénes azt mondta:
- Három napig sírni fog, három hétig habozni s azután körülnéz a világban, hogy mit csinál a többi asszony. Engem egy homályos sejtelem kínoz, Thury uram. A háborúban a katonák több dekorációt kapnak, mint amennyi őfelségétől a királytól telik. Van egy dekoráció, sokkal régibb, mint a Szent István-rend s azt az asszonyok osztogatják.
Az étkező kocsiban próbáltunk helyet kapni. Szerencsésen elcsíptünk egy liliputi asztalt az egyik ablaknál. Walter Dénes sört rendelt és vajat.
- Nem megy ki a fejemből, hogy harmadik Walterné féltékenynek tartott. Igaz, mindig azt akarta velem elhitetni, hogy szeret. Egyszer azt mondta, hogy az asszonyok a könyv elejét és végét nézik s a férfiak során is az elsőt és az utolsót, a legszebbet és a legcsúnyábbat. Ezeket érdemes szeretni, a többi közönséges és unalmas. Nevettem ezeken az ismert asszonyi fogásokon s ha arról beszélt, hogy szeret, bizony megesett, hogy azt kérdeztem tőle, kivel akar megcsalni az édes vallomás mögött? Nem hittem neki, de hát én eleven asszonynak még sohasem hittem. Miért hittem volna éppen neki? De hogy féltékeny volnék? Egész életemben rettegtem attól a gondolattól, hogy besoroznak a zöld szem regimentjébe.
Egy pohár sört hajtott fel.
- Féltékenynek talál engem Thury úr?
Előbb valami goromba válasz motoszkált a fejemben. De valahogy megszántam.
- Régebben azt hittem, hogy tűrhetetlenül cinikus és ki kellene verni minden valamire való társaságból, de egyszer megdöbbentett egy pillanatra s most már nem tudom bizonyosan, ruha-e a maga cinizmusa, vagy test. Vannak pillanatok, mikor azt hiszem, hogy maga csörgősapkát nyom a féltékenysége fejébe s titokban többet szenved, mintha tombolni engedné a féltékenységét.
Hangosan felnevetett.
- Érdekes. Harmadik Walterné is ezt mondta, csak valamivel drasztikusabban. Verj meg, ha kételkedsz bennem s aztán csókold le testemről a vért, ezt mondta. És én azt feleltem neki: "te kis perverz macska, milyen szépen rájössz magadtól is, amit a szerelem beteg ínyencei verejtékesen találtak ki!" S olyankor harmadik Walterné arcul csapott. De én nem vagyok féltékeny, röhögök a zöld szem nyavalyásain.
Kinézett az ablakon s néhány pillanatra elhallgatott. Megtörölte a homlokát.
- Harmadik Walterné jobban tette volna, ha megszökik azzal a páva-tenoristával. A föld alá bújni... Utálatos dolog így évekig vitatkozni egy halottal. Akármit mondok neki, csak egy válasza van: "hát cáfold meg, hogy a föld alá mentem!" Ha azt mondom, hogy unatkoztál vagy megcsalt a tenoristád, vagy egyszerűen meg akartál bosszantani, azért lőtted magad agyon, hallgat. Ha szemébe vágom, hogy hazudik, a másik két feleségem legalább őszinte volt, őszintén undorodott tőlem s kegyetlenség, ha utolsó levelében is azt akarta velem elhitetni, hogy szeretett, mégis szeretett, csak engem szeretett, hallgat. És hallgatása azt mondja: "a föld alá bújtam, nekem már mindegy, mit hiszel, mit nem?" Utálatos dolog egy holt asszonnyal évekig elvitatkozni.
Nem tudom, mi vitt rá, hogy megkérdezzem:
- Miért nem nősül meg újra?
Zavarodottan nézett rám.
- Én nem akarok elválni harmadik Walternétől. Ha megszökött volna, kinevetném és szebb asszonyt keresnék. De ez meghalt. Megölte magát. Miért nősülnék meg újra? Hátha...
Valami halk, szemérmes, gyáva dadogásba ment át.
- Hátha... szeretett...
Aztán hirtelen körülnézett az étkező-kocsiban és gúnyosan figyelte a bevonuló tisztekhez simuló szerelmes asszonyokat. Gúnyos tekintete olyan volt, mintha biztatni akarná az asszonyokat és tapsolna nekik, hogy nagyon jó, csak komédiázzanak tovább, a buta férfiak beugranak s három nap múlva sóhajokat küldenek haza, ahol az asszony már nyitogatni kezdi a szemeit, friss férfiakat kutatva. Szinte fölfrissült a szerelmes asszonyok játékán s már fölényesen szólt:
- Mit gondol, mi lesz itt a háború után? Ha például ez a háború egy évig eltart s százezren jönnek vissza nyomorékan, másik százezer vagy még több ott is marad? Olvastam egy poéta fantáziáját. Niobék országának látta a világot, száz és százezer asszonnyal, aki mellől hirtelenül nyilazták le a férjeket, a gyermekeket s ott állnak kiszáradt szemekkel, némán, megkövesedve. Milyen megható fantázia! Száz és százezer Niobe... könnyeik már nincsenek... lábaik előtt az elesett férj, az elpusztult gyermekek. Az örök tragédia, mely a mitológiából átnyúlik a mába, a holnapba. Csak hinni lehetne benne! S csak ne jutnának az embernek eszébe azok a tragikomikus fényképek az éhes macskákról, melyek ezreivel keringték körül a nyomorúságos vendéglőt, mikor az angolok ostromolták Gallipolit s a lakóházakban nem volt ember, nem volt ennivaló! Melyik az igazi jóslat? A Niobe-csoportozatok százezrei vagy a megmaradt kevés vendéglő köré sereglő macskák? Sírni fognak-e az asszonyok vagy a megmaradt férfiak körül fognak settenkedni éhesen? Egy nagy szoborkiállítás lesz a világ, vagy egy végtelen utca, melyet éhes asszonyok szemei fognak végesvégig koldulni, rabolni, harapni? Szomorú világ lesz, vagy túlságosan hajcihős? Ha szép ember volnék s a háborúból megmaradnék: félnék az asszonyoktól. De én hála istennek az egyszeri szegény ember örömét kiáltom: "száz pengőért nem adom, hogy egy pengőm sincsen". De jó, hogy én vagyok a legcsúnyább ember.
Ivott és cigarettázott.
- És harmadik Walterné éjszakánként kikel sírjából s azt akarja velem elhitetni, hogy szeretett. Azt hiszem, ha most feltámadna és élne, igazán féltékeny volnék rá.
A szeme szögletében megint megláttam azt a nyugtalan, ideges lobogást. Szégyellte magát, vagy harmadik Walterné állhatatossága kezdte megzavarni nyugalmát, flegmáját és elméjét, nem tudtam. Walter Dénes még egyszer cinikus próbált lenni.
- Attól tartok, Thury uram, hogy megkaptam magától a betegséget s már nekem is zöld szemem van.
Nem szóltam rá semmit. Szegeden kiszálltam. Walter Dénes tovább utazott...