Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 16. szám · / · Kabos Ede: A zöld szem
Tíz esztendővel ezelőtt nyáron, egy tiroli fürdőhelyen, ismerkedtem meg vele s az első perctől fogva ösztönszerűen húzódoztam tőle. Kétségtelenül, már akkor is igen ellenszenves férfiú volt, hórihorgas, vékony, félvállú, foghíjas és lehetetlenül szőrös ábrázatú. Magunk között az "eltévedt majom"-nak hívtuk. Kellemetlen külsejét valami kellemesebb viselkedés se enyhítette. Cinikus, gúnyolódó, kotnyeles és füstszagú volt. És félelmesen elmés. Mégsem kerülhette el senki a fürdőhelyen, mert kitűnő ajánlólevéllel járt, - csodaszép felesége volt.
Eleinte nevettünk rajta. Az asszony szemmelláthatóan megcsalta s mi körülbelül személyes elégtételnek éreztük, hogy Walter Dénesnek igazság szerint a legnagyobb hőségben is cilinderben illenék járnia. Akkora szarvak egy közönséges Girardi-kalap alatt nem rejthetők el. S ha már a természet nem akadályozhatja meg, hogy akármilyen gazdag majom magához láncolhassa a világ legszebb asszonyát, nagyon hitvány hatalom volna, ha legalább megtorlásról nem tudna gondoskodni. A természet bizonyára elintézte Walter Dénessel a maga kis konfliktusát a lovagiasság szabályai szerint és mi fiatalok illő kárörvendezéssel nevettünk az eltévedt majmon. De csak későbben utáltuk meg szívünk szerint. Egy porosz miniszter lakott velünk a hotelben, aki már az első héten sok hajlandóságot mutatott, hogy légy legyen, ha olyan szép aranypók hálójába kerülhet, mint Walterné. Ezt mi láttuk és rendben találtuk. De egy augusztusi estén rájöttünk, hogy Walter Dénes is látja s ő is rendben találja. Együtt ültünk a hotel előtt, a teraszon, s az üvegablakokon keresztül akaratlanul is meg kellett figyelnünk azt a természeti tüneményt, hogy olykor a légy veti magát vakmerően a pókra. A miniszter úr őexcellenciája úgy csókolta a néptelen lépcsőházban Walternét, mintha a vérét akarná kiszívni. Az első pillanatban egy kicsit megborzadtunk. Nyugtalanul néztünk Walter Dénesre, aki velünk együtt kénytelen tanúja volt a jelenetnek. A nyári tragédiák felhőinek árnyéka suhant el fölöttünk. De Walter Dénes nem jött ki a flegmájából, mosolyogva szívta tovább a cigarettáját s mintha a hotel valamelyik csinosabb szobalányáról volna szó, aki valamivel korábban kezd legyeskedni a főpincérrel, cinikusan jegyezte meg:
- Egészségére fogom kívánni a kegyelmes úrnak.
Azt hiszem, meg is tette. A következő napokon nevetve, jókedvűen sétálgattak együtt. Akkor utáltuk meg szívünk szerint. S ha asztalunkhoz próbált közeledni, föltétlenül sétára indultunk a hegyek közé. Nem akartunk vele érintkezni. Végre is, egy nevetséges, felszarvazott férjjel még lehet érintkezni (mert kivel érintkezzék az ember, ha ezekkel szemben kényeskedik?), de Walter Dénessel, aki hivalkodik a szarvaival, nem ül az ember egy asztalhoz, ha elkerülheti. Walter Dénes észrevette, hogy kerüljük, de ezen is cinikusan tette túl magát. S egyszer, mikor nem menekülhettünk, mégis csak közénk furakodott.
Még ő terelte a beszélgetést egyenesen a legforróbb témára.
- Nagyon alsórendű gondolkodásra vall, ha férfiak a férjeket patikamérlegre teszik és gyöngymértékkel méricskélik. Minden férfiban ott bujkál a jövendő férj, mint minden leányban a jövendő anyós. És aki az anyósokat gúnyolja, gondoljon az édes anyjára, a feleségére, a leányára, akik szintén anyósai valakinek, vagy azok lesznek valamikor. Milyen jogon törnek pálcát az egyik férj fölött, ha alázatosan tudnak hajbókolni a másiknak? Az is csak férj. A különbség csak annyi, hogy az egyikről már kisült, hogy nevetséges, a másikról még nem.
Láthatta rajtunk, hogy milyen kevéssé akarunk vele vitába keveredni. Cigarettára gyújtott s ravaszul hunyorgott.
- Én megtehetném, hogy lefőzöm magukat. Megsúgnám például, hogy a feleségem nem feleségem s nagyszerű fizetést kap, hogy megfogjon nekem bizonyos urakat, akikre ilyen magamforma bankárnak és vállalkozónak szüksége van. S akkor én nevetnék, aki a jobbik üzletet csinálom.
A társaságból valaki fel akart háborodni.
- S ilyen nőt mer a társaságba vezetni?
- Nyugodjék meg a tisztelt társaság, nevetett Walter Dénes. Csak példaként emlegettem ezt az eshetőséget. De nem így áll a dolog. A feleségem egész komolyan a feleségem. Ha tetszik, megmutatom a házasságlevelünket is. Csak azt akartam megmutatni, hogy a kinevetett ember bizonyos esetekben otthon a markába is röhöghet s a társaság, mely olyan borzalmasan okos és szigorú, esetleg nagyon ostoba és nevetséges társaság.
Már valamennyien kényelmetlenül feszengtünk. Walter Dénes közelebb húzta a székét és más hangon kezdett beszélni.
- Önök azt hiszik, hogy a feleségem megcsal. Én nem esküszöm az ellenkezőre s ha önök még szigorúbbak s azt hiszik, hogy én tudok az ő csalásáról és behunyom a félszememet, hát egész őszintén megvallom, hogy akkor se szándékozom megverekedni fiatal barátaimmal. Az én világomban mások a paragrafusok s hitelem nem függ attól, hogy a feleségem tisztességes-e, vagy nem. Egyébként pedig nekem egészen mindegy, hogy az urak kinevetnek, vagy megvetnek. Aranyországban, ahol én lakom - egyelőre még csak szerényen, a külvárosban - a halál a fontos és nem a halálnem. Ha majd búcsúzniuk kell az ifjúságtól és vérük, mely most habzik és virágzik, meghígul egy kis kényszerű filozófiától, inkább meg fognak engem érteni. De engedjenek meg nekem, a józan üzletembernek, néhány józan és egyszerű kérdést. Hajlandók nekem felelni?
Valaki talán morgott a társaságban és Walter, ha akarta, úgyis érthette, hogy számíthat feleletre.
- Tehát, első kérdésem. Mit gondolnak az urak, ha az a gyönyörű teremtés, aki most az én feleségem, a miniszter úr őexcellenciájának volna a felesége és egyszerre udvarolnánk neki (rám mutatott) Thury Gergely úr és én, egy Adonis és egy faun, - vajon sok kilátásom volna nekem a sikerre?
Valaki mosolygott. Walter úr ezt is feleletnek vette és nyugodtan folytatta:
- Kérem, én nem vagyok ibolya és nem szerénykedem. Ha őexcellenciája olyan szegény volna, mint amilyen Krőzus és ha akkor indítanánk rohamot, Thury úr és én, nem mondanék le minden reményről. Az én aranyaim is tudnak úgy csábítani, mint Thury úr szemei. De vegyük az esetet egyszerűen és ridegen. Az asszony egy dúsgazdag ember felesége. Szép szemek megszédíthetik, mert a kegyelmes úr nem túlságosan szép, ellenben az én aranyaim hatástalanok, mert a kegyelmes úr aranyai többen vannak. Az én esélyeim tehát egyenlők a semmivel. Ezt, ugye, megengedik uraim? Most menjünk tovább, második kérdés. Az én asszonyom nem egy dúsgazdag kegyelmes úr felesége, hanem egy szegény, de szép ördögé. Még azt a föltevést se zárom ki, hogy az asszony igazán szereti az ő szegény ördög urát. Az ostrom azért nincs kizárva, mert a paradicsomi kígyó valószínűleg mese, de a változatosság szomjúsága is elég jó kígyónak, ez a szomjúság el tud incselkedni minden asszonnyal s a szép ördögnél vannak szebb ördögök, sőt annál a szép ördögnél, aki már megvan, minden ördög szebb, aki még nincs meg. Tehát az én asszonyomat, aki egy szép és szegény ördög felesége volna, kísérteni kezdené a változatosság szomjúsága, meg az arany, meg az éjszaka, meg a levegő, meg a divat, meg az a millió és millió járványos betegség, amin az asszonyi hűségnek át kell esnie. A sok kísértő között, igaz, megjelenhetnék én is aranyparipámon. De gazdag ember sok van s a sok között akadna esetleg egy-kettő, aki szebb, kedvesebb és kellemesebb, mint én. Az én aranyaim nemcsak szebb szemekkel, hanem számosabb aranyakkal volnának kénytelenek megbirkózni. Hát vajon jobbak volnának az esélyeim, ha az a szép teremtés nem egy excellenciás Krőzusnak, hanem egy szegény ördögnek volna a felesége? Engedjék meg, hogy leolvassam arcukról a választ. Nekem akkor is felkopnék az állam. Nekem az ezeregyedik éjszaka se hozná meg azt a gyönyörű prédát. Én minden körülmények között kivert kutya maradnék.
Új cigarettára gyújtott és folytatta:
- Nekem a szép asszonyhoz nincs más utam, mint az anyakönyvvezető hivatalán keresztül. Hogy akkor se köthetem le magamnak bizonyossággal? Azt hiszem, igazuk van. Ilyen szép asszony - de nem merném az ellenkezőt állítani a kevésbé szép asszonyokról sem - sohasem maradhat kizárólagos tulajdon. Férjek ezt nem hajlandók elhinni, de a férfiak tudják. Ha pedig mindenképpen osztozni kell az asszonyon, mi jobb? Ha átengedem bárki másnak feleségül és így föltétlenül kinn maradok az osztozkodásból? Akár gazdag, akár szegény ördög felesége lesz, ezer esztendőben se kerül egyszer énrám a sor. Hozzá juthat, akinek szebb a szeme, több az aranya, nagyobb a szerencséje, csak én nem jutok hozzá sehogysem. Hát akkor, vajon drágán fizettem meg a boldog osztozkodáshoz való jussomat, ha mindjárt én veszem feleségül, ami ránézve az egyetlen mód, hogy én is karjaimba zárhassam?
Hallgattunk. Walter Dénes gúnyolódva filozofált tovább.
- Ha nem én jöttem volna ide feleségesen, hanem a miniszter úr őexcellenciája, a szép asszonyon valószínűleg akkor is osztoznának többen vagy kevesebben, de valamennyien alázatosan szorongatnák az excellenciás szarvas első lábait, holott egyébként titokban őt is kinevetnék. Én azonban egyszerűen nem is számítanék, se önöknél, se a kegyelmes úrnál, legkevésbé a szép asszonynál. Most pedig itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok. S ha akarom, kinevetem a maguk fiatalságát és szépségét, mert a kegyelmes úr öreg, gerendából van és mégis legyűrte magukat. Ha meg akarom, kinevetem a kegyelmes urat is, mert lopva fölszedett morzsákkal kell beérnie, ahol én kényelmesen lakmározom. S én törődjem az önök kényeskedésével?
Fölkelt az asztaltól s felesége elé sietett, aki sugárzó szépségben, mosolyogva és boldogan jött le az emeletről és szerelmes alázattal nyújtotta ajkát csókra az eltévedt majomnak. Belekarolt az asszonyba és indulóban gúnyosan köszöntött felénk:
- Isten önökkel, ifjú barátaim.
Akkor utáltuk csak igazán meg Walter Dénest...