Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 15. szám · / · Disputa
Halász Gyula kitűnő cikke a Nyugat legutóbbi számában nagyon érdekes és nagyon tanulságos volt, az én számomra annál érdekesebb, mert Halász Gyula elrettentő példáinak egy része Thomas Mann Királyi fenség című regényének magyar fordításából való. Ez a fordítás az én munkám. A belőle való példákra (és egy-két más példára) szeretnék, kegyes engedelmével, néhány megjegyzést tenni. - Halász Gyula tehát, mindenekelőtt, megrója a kecses Ditlinde hercegnőt, mert, az én fordításomban, fivéréhez így szól: "Oh szó sincs róla, hogy lennénk gazdagok..."
Én általában nem dolgozom valami nagy gonddal, de arra véletlenül emlékeztem, hogy amikor a német szövegnek ehhez a mondatához jutottam volt, akkor egy másodpercre megálltam és elgondolkodtam rajta, mit mondjon itt Ditlinde hercegnő. Most, a Halász Gyula cikkének az elolvasása után, felütöttem a könyvet és megkerestem ezt a részt.
"...akkor sem kell szégyenkeznem, (mondja Klaus Heinrich herceg) ha gazdag rokonaimhoz jövök látogatóba.
Ditlinde nevetett.
- Gazdag rokonok, mondta. - Soká lesz az még!
Leültek a teázó asztalhoz. A hercegnén meglátszott, hogy jól esik erről a dologról beszélnie.
- Gazdag rokonok! - ismételte. - Óh szó sincs róla, hogyan lennénk gazdagok..."
Most eszembe jutott, miért akadtam meg ennél a passzusnál. Ditlinde itt - tovább - a jövőről beszél, arról, hogy férje munkájának a gyümölcseit csak az utódok élvezik majd, egyszóval, a gazdagság jóleső gondolatát nem utasítja el. A jövőre való utalással elfogadja. Jókedvűen melengeti. Az az érzésem volt annak idején, (anélkül, hogy így meghánytam-vetettem volna a dolgot), hogy a volnánk itt lehetetlen. És ha már benne vagyok a dologban, meg kell mondanom azt is, hogy az élő nyelvben az a különbség a volna és a lenne között, amelyet Halász Gyula megállapít, véleményem szerint nincs meg. A volna helyén nem állhat mindig lenne és a lenne helyére bizonyos esetekben igazán lehetetlen volnát tenni, de a határok máskor elmosódnak, a lenne eredeti értelmét maradéktalanul néha már csak pótlásokkal lehet kifejezni, és viszont a volna helyére sokszor nyugodtan beül a lenne. Néhány példa erre az utóbbira a sebtében átlapozott Petőfiből:
S hogyha tőle száz mérföldre lennék
Száz mérföldről is hozzája mennék.
(Jöjj tavasz.)
Mi vagyunk a vendégek itt,
És mi ti lennétek?
(Bánk bán.)
Kutya bajuk... vígan mért ne lennének.
(Lenkei százada.)
Több példa talán felesleges. Áttérhetek Halász Gyula második számú (nekem szóló) megrovására.
A regényíró leír egy termet és elbeszéli, hogy a herceg egyszer bevetődött oda gyermekkorában. "Véletlenül egyedül jött be az üres terembe..."
Ha egyedül ment be, akkor az elbeszélő nyilván nem volt benn a teremben - ami mindenképpen valószínű - nem mondhatja tehát, hogy a herceg jött.
Ami mindenképpen valószínű? Én mondok Halász Gyulának valamit: nem csupán az elbeszélő volt benn a teremben. Az olvasó is. Halász Gyula is, aki feltételezem, érdeklődve várta, mi történik majd a kis Klaus Henrichhel a hideg pompájú ezüst teremben. Kell ezt magyarázni?
"Az ön keze még egyszer olyan széles, mint az enyém..." Halász Gyula a még egyszert kifogásolja, és, ha jól értem, azt állítja, hogy a még egyszert csak az ismétlés értelmében, az időre és a cselekvésre való vonatkozásban lehet használni. Sajnálom, hogy ebben sem lehetek vele egy véleményen. A még egyszert a fent írott értelemben a népnyelv is, az irodalmi nyelv is használja (minek sorolnék fel példákat), és én nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy a fent írott mondatot hogyan írná át helyesen Halász Gyula. Remélem, nem így: az ön keze kétszer olyan széles. És remélem, nem így: az ön keze dupla olyan széles. De ha se így, se úgy, hát nagyon kíváncsi vagyok rá, hogyan. (De pontosan ezt a gondolatot kell kifejezni.)
"Szép fekete asszony", - Halász Gyula ezt is elszörnyedve kifogásolja és mindjárt a csokoládébarna gyerekek jutnak eszébe. Én nem tudom, írtam-e le ezt valaha (ez, gondolom, már nem a Királyi fenség fordításából való), de véletlenül éppen most akadtam rá egy olyan írónál, akit a magyar nyelv minden dolgában nyugodtan el lehet tekintélynek fogadni, a nagyszerű Kaffka Margitnál. És meg vagyok róla győződve, hogy a szép fekete asszony olvastára a legkevesebb embernek jelennek meg szörnyű vízióképpen a Halász Gyula csokoládébarna gyerekei. Szép szőke asszony - szép fekete asszony. És ha az analógia nem volna meg, akkor se lehetne a dolgon segíteni. A nyelv néha fütyül a logikára, és ha valaki szép nigger asszonyokról akar beszélni, akkor bizony úgy jöhet, hogy meg kell magyaráznia, hogy nem egyszerűen fekete asszonyokról beszél hanem - feketékről.
Arra sem emlékszem, hogy egy fiatal lány elvörösödéséről beszéltem volna. De nem volnék hajlandó erről a szóról sem lemondani a szemérmes és egyszerű pirulás javára. Igazán csak haragjában vörösödik el az ember? A lányka, akire Halász Gyula hivatkozik, sem nem haragszik, sem nem szemérmeteskedik, - és bizonyos vagyok benne, mégis elvörösödhet.
Tartok tőle végül, hogy a bebizonyosodott a nyelvben már annyira meggyökeresedett, hogy az ellene való küzdelem teljesen meddő, és azt hiszem, hogy a létére szónak valódi (talán nem is valódi, hanem, mondjuk, nyelvtörténeti) értelmét már nem is lehet többé felszínre hozni a nyelv geológiai életének mélységeiből. Ha az iromba szót, amelyet még Arany János félreérthetetlenül abban az értelemben használt, amely értelemben Hevesen a tarka macskát iromba macskának hívják, ha ezt az iromba szót ma már szinte valamennyi írónk az otromba szinonimájaként használja, és ha a magyar nyelv legkülönb művészei iromba vörös vitorláról beszélnek (ami voltaképpen azt a fekete trikolort jelenti, amellyel egy újságíró-kollégánk halhatatlanná tette magát), akkor nyilvánvaló, hogy a szavak értékének változása ellen való küzdelem teljesen meddő. Eredményt ígér a nyelvszegényesítés ellen való küzdelem, és bár az én számomra a Halász Gyula cikke mindenféleképpen nagyon érdekes és nagyon tanulságos volt (forró kívánságom, bár akadna minden könyvemnek egy-egy olyan gondosan olvasó szigorú kritikusa, mint amilyen kritikusa ő nyilván volt egy szerény fordításomnak), az Olvasás közben című cikk legnagyobb érdemének azt a haragos és szép tiltakozást tartom, amellyel írója azok ellen fordul, akik a magyar nyelv gazdag lombú fájának koronáját ok nélkül és oktalanul meg akarják csonkítani.
Tisztelettel szerkesztő úr
híve
Bíró Lajos