Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 15. szám · / · Szabó Dezső: Tanárok
Végre vonaton vannak, a pesti gyorson, mely kergető lázzal fúródik be az éjszakába. Az ablaknál ülnek, egymással szemben, Reiter tanár úr elszunnyadt.
Mazokay tanár úr nem alhatik. Valami különös érzékenységgel egybetestesedik az egész vonattal. Ő az egész rohanó fekete gép, az ő fájdalmát zakatolja az ki a fekete mezőkre, ő rohan elmúlt napjai elé. Mert a tüzes pernyék és jelzőlámpák őrült vágtatásában előkereng múlt élete, szemének minden rányílása az emberre, minden megszenvedett napja, valahogy beletömörítve ebbe az egyetlen utolsó nagy fájdalomba. Lassanként csodás egységbe olvadt az egész világ, a lefedett szenvedés végtelen, sötét kuszáltsága s az egész komor víziónak ez a rohanó vonat volt a kilüktető szíve.
Az egész úton nagyon szórakozott volt. Reiter tanár úrnak ötször-hatszor fel kellett ráznia társa figyelmét egy-egy vitához. - Mi lett veled kolléga, hogy úgy összementél, mint a tót orgona! Meg nem foghatom, hogy mi bajod van, hogy nekem sem mondod el.
- Vénülök, Ferenc, nagyon öreg vagyok.
Az első élénkebb perce a tengeren volt, azon az éjen, melyen Fiuméből Velencébe mentek. A tenger jó, mint minden, ami végtelen s a Mazokay tanár úr szomorú, tépett filozopter lelkét dagadt vitorlává fújta. Majdnem az egész éjszakát átbeszélgették. Mazokay tanár úr lelkéből a régi bőséggel ömlöttek elő a bölcs jóság szentenciái s a szép citátumok:
- Látod Ferenc, milyen jó itt a tengeren. Mert a tenger egybefoglal, összesít, mint az erdő, a nagy város, a nagy síkság, a gótikus templom, a katolicizmus és a szocializmus. Ugye észrevetted, hogy ha a fogad fáj, mennyire külön testté sajog a testedben, külön élet az életedben. Ilyen külön egésszé fájt foga az életnek az ember. A tenger hűvös umslag s egy percre elcsitítja ezt a fájdalmat. Ez, látod, az egész esztétika és morál titka, mert a kettő egy. Tudod, hogy a kókler Nietzsche volt a leggondolatnélkülibb svindler, akit valaha a természet nagy költőbe bújtatott. Milyen más a Kant óriási, masszív architektúrája az ő egymás nyakába gyötrött torz kínai pagodái mellett. Egy gazdag vad-erdő húsba bújt ötlet-ember. Az ötlet öli meg a mai irodalmat és művészetet, meg a politikát is, melyek nagy ötletemberek csepűrágásai.
- Hát ez hallatlan! Hát nem emlékszel, kolléga, hogy a likerén milyen dühbe hoztál, mert ódát zengtél Nietzschéről, a gyalázatos überkóklerről? - méltatlankodott Reiter tanár úr!
- Ferenc barátom, minden igazság csak az ellenkező igazságával igaz s mindkét igazság olyan arányban igaz és erős, amennyiben kizárják egymást. Akkor a te egyféle igazságod ellen védtem Nietzsche szépségeinek az igazságát.
Reggel a szállodában alig pihentek valamit és egy különös titkos sietséggel kezdték futni Velence szépségeit. Két felszabadult vakációs diák mohó vidámsága fiatalodott rájuk.
Mikor délutáni uzsonnáról jöttek propellerrel a Gran Canalén, a velük szembe jövő propelleren egy fiatal pár ült. Ők szemben ültek a párnak, azok féloldalt, úgy, hogy nem láthatták őket. Mazokay tanár úrnak egész lelke mélyére gyömöszölt fájdalma felrángott az arcára, feléjük nyújtotta jobb karját s tagolatlan hangok jöttek ki belőle. Ilonka volt férjével.
Reiter tanár úr barátjára nézett s az ő becsületes szűzi tanár lelke, mely száraz volt és edzett minden érzelmi bacillus ellen, mint egy füstölt oldalas, ebben a pillanatban megértette, hogy mi történik régóta ebben a szegény embergombolyagban. Elképedt, megdöbbent hallgatott.
A délutánjuk el volt rontva. Szótlanul ténferegtek, nemlátó nézéssel. Reiter tanár úr néha beszélni próbálkozott, de a vánszorgó szavak fennakadtak fogai sövényén.
Mikor este a szobájukba mentek, Mazokay tanár úr a puskázáson kapott diák félő szemérmességével szepegett barátja felé: - Ugye, Ferenc, vén szamár vagyok? Most már te is beláthatod.
És akkor a Reiter tanár úr hosszú, sovány, száraz végtelenségéből szomorúan, szelíden ez a mondat jött ki: - Mindnyájan emberek vagyunk. - És ebben a milliárdszor elmondott mondatban feljött a Reiter tanár úr szépsége. Mert mindnyájunknak megvan a maga egyetlen nagy szépsége, mely életünk értelme és ha ez sohasem jöhet ki arcunkra, meddőn lehulló gyümölcsök vagyunk. Reiter tanár úr élete megteljesedett e mondatban.
Leültek a nyitott ablakhoz és Reiter tanár úr tovább folytatta: - Látod, én is voltam egyszer szerelmes. Az ötödikbe jártam, éppen a Parajnézist tanultuk, meg verset is írtam. - És elbeszélte "szerelme" történetét.
Hosszan mesélte. Naiv, történet nélküli sablonos diákszerelem volt, mely a szeretett lány tudta nélkül játszódott le. De amint mesélte, gyermek napjaik feléjük csattogtak. A nyitott ablakon keresztül beujjongott az esti Velence, a nyüzsgő kanálisról, a terekről, Velence egész roppant koporsójából szétömlő mámorral szállt fel a fiatalság diadala. Lenn a szállóban egy valcerre táncoltak, egy sablonos, szentimentális, őrülten forgó valcerre. És bennük feljöttek a benyelt szépségek örömei s meggazdagodott érzékeik egybe kacagtak az izzó életnek. És minden: emberek, hangok, paloták, múlt s az ő belső fátumuk belekeringett ennek a valcernek a forgásába, Mazokay tanár úr felugrott, átnyalábolta Reiter tanár urat és az Úr születésének 1912. évében július 3-án este 11 óra 27 perckor a naprendszer két legkomolyabb vén filozoptere egy valcerbe torzított őrült kalamajkát járt a tenger arája keblén. Mikor, lélegzetfogytán, visszaszédültek székeikbe, Reiter tanár úrból, a líra örök tagadásából, a két kötet Pirchala legmerevebb oszlopából, az országos tanáregyesület választmányi tagjából, mint a szellentyűn kitört fütty, szökött fel a líra:
- Milyen szép a világ, Pista! - Igen, igen, így mondta: Pista, és nem kolléga. És ezen a nagy egybe gabalyodott világon, a fáradt Isten szilaj hallucinációjában, soha még melegebb emberi csoda nem történt.
Mazokay tanár úr elámulva elérzékenyülve, élete gyökeréig vigasztalva a meleg szótól, a meleg szóban feléje hajló vigasztaló embertől, boldogságtól dadogva kérdezte:
- Nem vetted észre, Feri, hogy ezek a velencei taliánok milyen alveoláris s-et mondanak az - i előtt?