Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 15. szám · / · Szabó Dezső: Tanárok
Ma csak tíz órakor jönnek iskolába a fiúk, a katolikus tanulók gyónnak s a többinek addig szünete van.
Nyolc óra van s a tanári szobában még csak Mazokay tanár úr dolgozik. Egy rettentő halom dolgozat, édes huncut girbe-görbék vannak előtte s ő javítgat. Néha leveszi pápaszemét, megtörli, nem mintha homályos volna, hanem hogy egy-két mondatban kiszakadjon a felgyűlt bosszúság: - A fene egye meg a kölykét!... Ezt bizonyisten megbuktatom... Homorum, homorum! Megpukkad az ember!
Közben, közben leteszi a tollat s lelkének valami titkos szorongására figyel. A nyitott ablakon át hatalmas lehelet fürdeti a szobát s a megtorlott élet tajtékosan habzik ki az akácfákból az ablak előtt. A szemei ilyenkor úgy néznek, mintha magas csúcsról messzi pontra bámulnának. Széles, öreg sóhajtások hullnak le róla, mint túlérett fügék egy furcsa öreg fügefáról.
A szoba a tanári szoba. A tanári szoba, mint az örökkévalóság formája. Nem vettétek észre, hogy hivatal, vasúti állomás, iskola, mennyire az örökkévalóság formái? Egyén és különbség a perc betegsége, norma és sablon az örökkévalóság. A falakon a valaha volt és levő közoktatásügyi miniszterek képe, bő hellyel a valaha leendők részére. A dívány öreg ócska dívány és nem tud visszaemlékezni a színére. A karjai szelíd tanár-fejektől zsírosak (hogyan telt ennyi zsír szegény tanárokból!) és szelíd tanárok idomait őrzi örökbe. Felette a Honfoglalás, az a bizonyos egyetlen Honfoglalás. A polcokon a lexikon, a régi és az új, az új itt is rosszabb, mint a régi, a Műveltség Könyvtára, a Magyar Nemzet története, a tíz, az öt és a két kötetes, a Nagy képes világtörténet, helységnévtár, tiszti névtár, a Sachs-Villate, Kelemen, a kisebbik és a nagyobbik, Ballagi s a Nyelvtörténeti szótár. És komor vászonpalástban a két kötet Pirchala. A két kötet Pirchala, melyben meg van írva, hogy a tanárnak mit kell tennie, mire köteles, mire kényszeríthetik, mire kényszeredik, mit muszáj, mit kell adnia, mit nem vehet, miről kell lemondania, mikor nem illeti munkadíj és mikor kell ingyen dolgoznia, mikor kell hallgatnia s mikor nem szabad beszélnie, mikben kell mozgolódnia, mikben kell megmerevednie, a tanári kötelességek, tartozások, muszájok, tanácsolhatóságok, okosabb lesz így - ez etc. összessége.
A szegletben van a mosdó, a víz-tartály, az örök szappan s egy törülköző, melyen ezer tenyér és nem kevesebb cipő nyoma látszik. Az ajtó mellett egy bús klájderstokk s a szoba közepén a végtelen zöld asztal, körül székekkel. Minden székkel szemben egy fiók van az asztalban, melyek zárából egy-egy kis kulcs feje kukucskál ki. Minden tanárnak van egy ilyen fiókja, benne rettentő titkok és a fátum. Az óra zord, sötét, keskeny ebédlőóra, olyan forma, mint a Reiter tanár úr és majdnem olyan szigorú.
Az ajtó mind sűrűbben nyílik meg s a klájderstokk benépesül két-három s több éves kalapokkal. Negyedtízkor már mind a tizenhat tanár a teremben van. Mindenki elfoglalja a maga helyét, gépiesen, mintegy aludva a maga külön életálmát, mint ahogy a már lehunyt szemű tyúkok elhelyezkednek az ülőkén. A pedellus néha bejön s a semmittevés valamelyik formája után kémlelő körülnézéssel távozik.
Fitóty tanár úr a díványra ül s fél fekvő helyzettel foglalja el a fél díványt. Mikor leül, szól, most hatezredikszer: - Gyújtsunk rá egy stinkátorra! - És rágyújt egy krajcáros büdös cigarettára egy kénköves még büdösebb gyufával. A jó anyagi viszonyban levő embernél ez a cigaretta és gyufa nem gazdasági kényszer, lelki szükség. Ez a cigaretta, ez a gyufa, a melléről hiányzó inggomb, a csokorba kötött piszkos, pettyes nyakkendő, az örök kájzer húsz évi kosztjának megsokasodott emlékével, az örök pepita nadrág, mit egy pár helyen átlyukasztott a rajta felejtett cigaretta, a lyukas talpú félcipő s a harisnya, mely csak azért volt valaha fehér, hogy most a komorság minden árnyalatát viselhesse és a kopott cilinder, amit az egyik ablak sarkába dobott, mindez puha fészek, melyben megpihen az ő nagy-gyermek lelke. Így jár ő mindig húsz év óta, télen nyáron téli kabát nélkül és ezt úgy nevezi, hogy cinizmus. Ez a grimasz, amivel gyógyíthatatlanul jó, tiszta-gyermek lelke visszafiguráz az életnek, mely megtépdeste, össze-vissza karmolta, csúfolta, csalta. Ezekhez a külsőségekhez még vagy húsz állandóan megismétlődő szörnyű cinikus mondást csinált. Szentimentális, lányos, jóságos életét ezekbe a mondásokba bújtatja el, minthogy a sündisznó hasa lágy húsát eldugja kopott tövisei mögé. Az ötvenéves agglegény széles, szemlélődő jósága mindennek és mindenkinek megbocsát s talán csak arra tud egy kicsit haragudni, aki kétségbe vonja a cinizmusát.
Korduba tanár úr és Marusák tanár úr egymás mellett ülnek és tovább gyűlölik egymást. Korduba tanár úr harminchét-harmincnyolc éves ember, teljesen, fényesen kopasz s felgyűlt epéje sötét sárgán verődik ki arcára. Korduba tanár úr valaha, ezelőtt tizenhat évvel, a modern filológia szeminárium ifjúsági elnöke volt a pesti egyetemen s ez a valaha megmászott Davalaghiri keserűvé rontotta az egész életét. El kellett kerülnie Pestről, ambíciója gazdag prérijéről és azóta a tudatlan vidéken senki sem szagolja ki belőle a hajdani szemináriumi elnököt. Eltemetettnek, meg nem értettnek, detronizáltnak érzi magát s gyűlöl mindenkit, a gyermeket, mert sikerül gyermeknek lennie, a fiatalt, mert fiatal, a szépet, mert szép, mindent, ami az erő, egészség és siker valamilyen formája. De legjobban gyűlöli Marusák tanár urat, akinek a német nyelvtanát kell tanítania s aki kiütötte őt a tandíjkezelőségből, mely némelyik évben még százhúsz korona mellékest is hoz. Minden szava, minden gondolata egy harapásra fent agyar, mely a Marusák tanár úr boldog húsa felé kapkod. Tíz év óta belevetette magát az Ember tragédiájába s arról gyárt értekezéseket éhes ambíciója egész dühével, minden elképzelhető címen: Madách Évája és a világirodalom többi Évája, Öngyilkos akar-e lenni igazán Ádám? Miért írta Goethe a Faustot, Madách az Ember tragédiáját és nem megfordítva?, A nő Madáchnál etc., etc., etc. És mindenhol alkalmat ragad, hogy "felületes német nyelvtan íróinkon" üssön egyet. Most, mint általában, ha látják, az Egyetemes Filológiai Közlönyt lapozza és közben csípős megjegyzéseket tesz.
Marusák tanár úr a győztes hideg, megvető defenzíváját merevíti a Korduba tanár úr halhatatlan offenzívája ellen. Marusák tanár úr a szükséges ember, ő az, aki hézagot tölt, sok hézagot, minden hézagot. Egy társadalmi trikó, mellyel minden társas életi meztelenséget testhezállón lehet felruházni. Ír iskolai nyelvtanokat, tandíjkezelő, a játékdélutánok vezetője, önképzőköri elnök, a kaszinó könyvtárosa, a nőegylet pénztárosa, az "Édes Gergely" helybeli irodalmi kör titkára, tiszteletbeli tűzoltó alparancsnok, írásszakértő, a színügyi bizottság tagja, az egyik helyi lap szerkesztője, a helybeli kormánypárt jegyzője, az állatvédő egyesület ellenőre, ad magánórákat, tart kosztosokat, a felesége intim körökben házasságot közvetít, a leánya zongorát tanít, a fia az ő osztályába jár, ott első tanuló s az első díjakat nyeri. Marusák tanár úr segít az igazgatónak írásbeli teendőiben, ő kíséri ki évenként a főigazgatót a vonathoz, ő mond tósztot az érettségi biztosra. Tanítványait két csoportra osztja: olyanokra, akik büntetésből kapálnak a kertjében és olyanokra, akik jutalomból kapálnak a kertjében. Olyan Marusák tanár úr, mint a Bismarck-szigetek bálványistene, minden pórusán egy kéz nyúl ki, hogy életet tépjen az életből s annyira s olyan tömegesen tolong élni, hogy nem ér rá élni. Most, mint az iskolában mindig, sokoldalú levelezését intézi.
Az egyik nyitott ablaknál, lehetőleg behúzódva egy szegletbe, a legrozogább széken ül Sámuelisz, aki már nem is tanár úr, csak tanárka, helyettes tanár. Kezében az örök Kant s kis egérszürke fejét, rövidlátó okos szemeit odanyomja a nagy bölcs könyvhöz s igyekszik úgy hallgatni, hogy mindenki tisztán hallja, hogy ő hallgat. Kant az ő menedéke, mint Fitóty tanár úrnak a cinizmus, Korduba tanár úrnak az Ember tragédiája. Ha nem reggelizik, Kantot olvassa, ha nem vacsorázik, Kantot olvassa, ha nem talpaltathatja meg a cipőjét, Kantot olvassa, ha kis szűz testébe távoli vágyak bégetnek bele, Kantot olvassa. Ezért Kant sohasem szakad ki a kezéből s hosszú sétáin könyvnélkül szavalja maga elé. Ő a helyettes tanár, az emberi nyomorúság legtömörebb strófája, az idealizmus-Csimborásszo, az igény molekula. Ő az örökös Ézsau, akinek nem szőrös a keze, aki még tál lencsét sem kap, de aki mindig éhesen és fáradtan tér haza.
Henc tanár úr a következő világtörténelmi leckéjét tanulja s közben könnyeket ejt az emberiség sorsán. Henc tanár úr agglegénysége minden megspórolt szerelmét az általános ideáknak ajánlotta fel s csak a tapintható embereket gyűlöli. Valóságos szellemi török s az "eszme", a "szabadság", a "jog", a "haladás" s más hasonló ritka materiájú hurik állandó csodás nagy kéjben dörzsölődnek a lelkéhez. Mert Henc tanár úrnak van lelke, sőt túltengően van, mint a töltött libában a meghízott máj. A tegnap a kályha mögé hívta a Sámueliszt, az egyetlent, aki előtt meg meri nyitni lelke háremét és mondta: - Tudja, édes kolléga, hogy három éjjel nem aludtam? - A kis tanárka szemei megtágulva kérdik: - Miért? - Sírtam örömömben, hogy Portugáliában is győzedelmeskedett a szabadság eszméje.
Harói tanár úr levelet ír egy jótállójának, hogy még csak most egyetlenegyszer írja alá a váltóját. Rövid idő alatt nagy összeget vár s első dolga lesz kötezettségének eleget tenni. Közben hatalmas szép homlokán nehéz cseppekben verődik ki a gond. Valaha pénzes gyerek volt, egy kicsit költő, egy kicsit Don Juan és férfitársaságok öröme. Most hánykódik adósságai közt, mint a hulla a habok között. S néha felfázik tudatába, hogy talán hulla is már.
Ott ül még Winkler tanár úr, a pedagógus, aki tangépezetét a "Mintában" kapta s az első osztályosokat is "ön, fiacskám"-nak tiszteli, ami harsogó örömet okoz és aki így mondja, a reáliskolán tanítok, a Koronán étkezem, csak azért, mert egykori Mentora hasonló szelídségekkel pofozgatta a magyar nyelvet. Az öreg Molnár tanár úr, aki ezt az egész nagy életrapszódiát egy mondatba egyszerűsítette, mint az öreg Szent János: - Csak tisztesség, fiaim, csak tisztesség. - Braun tanár úr, aki politikus s a kormányjelöltek kortese, Fischer tanár úr, a mamák reménye, eladó lányok hajnalcsillaga és Bara tanár úr, akinek vadászsága, halászsága, madarászsága, kertészsége az a sok dada, amik közt tanárságának kis gyermeke elvesz. És a hosszú asztal fején komoran, hosszan, sötéten ül Reiter tanár úr, mintha egy Szaharába döfött óriási fekete lénia volna, mutató egy örök napórán és sötét árnyéka mutatná a mulandó dolgok örök ismétlődését.
Fitóty tanár úr kicinikuskodik a Pesti Hírlapja mögül: - Olvasták az urak, hogy a miniszter drágasági pótlékot ígért? Nekem mindegy, én nem fogok több stinkátort szívni. A családosok pedig szaporítási átalányt fognak kapni.
Korduba tanár úrból kifortyan az epe: - Igaz, ez már tűrhetetlen, tegnap megint soronkívüli előléptetés volt a hivatalos lapban. A Szabót tették be a nyolcba, pedig még hetvenen voltak előtte. S mi volt az érdeme, talán hogy egy nyomorult nyelvtant írt?
- Némelyeknek a más boldogulása az ember tragédiája, - döf vissza Marusák tanár úr.
- Mindig lesz igazságtalanság, amíg nem a jog eszméje lesz a szociális élet belső struktúrája, - rezgi Henc tanár úr.
Harói tanár úr: - Én hat évig voltam helyettes tanár s most már kilenc éve vagyok a kilencben s mégis főbeminősítik az embert, ha adósságot csinál.
Fischer tanár úr: - Az embernek egy éjjeli zenét két hétig kell megkoplalnia.
Molnár tanár úr: - Minek a zúgolódás? Ez így van. A pénz nem boldogít. Csak a tisztesség és jó lelkiismeret. Csak tisztesség.
És így tovább, mindenki belecsattogtatja a maga kis életgépét a közös vitába, mintha megannyi felhúzott óra vegyítené egybe a maga kis tik-takját. És mindenki drukkolva várja, hogy fog viszonylani mondása Reiter tanár úrnak utoljára lecsapó véleményéhez. Mert Reiter tanár úr véleménye dárdáját mindig a vita legvégén szúrja ki s ez a döntés. A Pirchala és a Pallas Lexikon után ő a legnagyobb tekintély a tanári szobában. Mazokay tanár úr hallgat, mint rendesen. Ma különben is valahogy nagyon a torkára gyűlt a tavasz. Fáj a szoba, a falak, a hivatal-szagú bútorok, s e papírmasé emberek felrázkódó szokott mondásai. Nagy horizontra volna szüksége s valami zengő, fiatalon telt hang csordul a lelke mélyére. Haragszik magára újból felbuzgó lírájáért és mosolyog is rajta s hogy ne kelljen önmagát sajnálnia, elkezdi sajnálni kollegáit, az élet szegény robot bábuit. S mintha ki akarná segíteni őket a mindennapi kátyúból: - Milyen szép tavaszi nap van ma!
Tíz órát csengetnek. A fiúk nagy barna táblákban - mint titkos erőktől remegő tavaszi földtáblák - valami csodálatos, szent megtermékenyítésre várnak.