Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 14. szám · / · Ziprisz Aladár: Tört szavak
S mit akkor, mikor a kétségbeesés már nem lázongó, fejetlen és falatverdeső, de a végzetesség, a sorsszerűség halálos jegyét hordja magán. Amikor minden szó, minden mozdulat és minden út a félbemaradás, a félreállás, az elmúlni kényszer lélegzetelállító csodáiról beszél. Amikor érezzük, hogy a százfelé lejtő, ezer értelmű, másnak csinált, el nem ért, mert el nem érhető valóságból csupán egy keskeny magányos ösvény vezet ki és a megoldás valahol ott kezdődik, ahol megbékülünk az elmúlással és féltő gonddal és becéző szeretettel egyengetjük útját.
Mint leszűrődött bölcsesség, helyéből ki nem emelhető tömb, úgy áll ez a lélek medrében.
Ilyenkor nyugodt, megbékélt öntudat fontolja, méri, mérlegeli a módokat és körülményeket és dolgoz ki aprólékosan mindent, s a megkínzott, kifáradt értelem a csüggedt, inaereszkedő, szép gesztust realitásokba vetíti és helyezi át. Az elmenés gondolatához szerez útipodgyászt és mint egy kedves fölényes úr előre tudja az irányt és állomásokat. Beleéli magát az önkiselejtezés mechanizmusába és percig sem vétvén szem elől a kifelé nyíló ajtót, ideig-óráig legalább így szerez magának maradhatási lehetőséget.
Engem nem egy perc szorosan a meredek szélére visz, hol egy mozdulat, egy lehelet a semmi. És tudom, hogy ez törvény, kikerülhetetlen és betelni fog rajtam és csak szegényes kitérőket enged számomra főbb pontjaiban kiszabott utam. Vas marokkal nyúl belém és szorítja a szívem, melynek meg van számlálva verése. Hogy agyam a csonkig égő gyertya fényében nemsokára utolsót lobban. Hogy fonnyadt, erőtlen izmaimban fáradt, rövidívelésű mozdulatok kiszikkadó forrása buggyan. Szememben bágyadt, kialvó tüzek és mint mély sebből szivárgó vér ömlik számból a beszéd egy lankadt és erőtlen hulláma.
És mindez semmiféle mentő, elhárító akarást nem ver fel bennem és nem sietteti az elmaradhatatlant.
És aztán egyszerre megváltozik minden, szinte máról holnapra, különös ok és cél nélkül, mintegy önmagáért valóan, mert nem sajog bele, nem részegül meg tőle elmerülni kész magam, nem ujjong és nem terjed ki a végtelenbe, nem hisz mindent valónak és elérhetőnek, de minden nemes magabízás számot vet a múlttal, annak szétszórt és letört mivoltával s ahogy jövőbe néző íveket épít, - alattuk fáradtan és bénán ül egy a múltba néző szomorú ember, kiben önmagamra ismerek.