Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 14. szám · / · Ziprisz Aladár: Tört szavak
Hogy mindig érzem a magam korlátait. Van perc, mely medremet kétségbeejtően szűkre szabja. A dolgok megnőnek, a határtalanba vész el élük, míg magam zsugorodom, törpébb leszek. Mintha láp volnék, melyben nehéz lábbal jár a valóság. Ami eredmény volt és táplált, amit kihoztam, mint mély kincset magamból, eloszlik, széthull és szétfolyik.
A föld és a mindenségben ezalatt a megpattanásig lüktet az élet, a tárgyak felpuffadnak egy rejtélyes véráradásban, az emberek fölényes, mítoszi lényekké válnak. És én rettegve gondolok arra, hogy egy szeszélyes vérhullám és belőlem minden élet és jogom reá átfolyik a világba, amely ősjogon kéri számon tőlem a maga bizományba adott erőit.
Miért? Miért élem át ezt a vonaltalanságot és széthullást minden tényemben?! A szervezetemben őstörvény ül széket és írja tételeit életem célszerűtlenségeiben. Rettentő árnyak esnek reám, kiszállva első szók, álmok és vágyak ködéből - és mint hiénák, holtak vérén híznak és nőnek emberfelettien nagyra. Mély kriptákban alszanak az első képek, az első felfedett báj, az első vonagló száj, mely - nem volt csak foglalatja a beszédnek.
Amit teszek, mondok és elhagyok, törvény, mely a halántékomban lüktet, az agyamat hasítja és pókhálóként tépi idegeimet ketté. Zárt, és sehol át nem tört vasgyűrűk lánca az életem, nincs rés, nincs kiút, nincs ablak. Itt csak sötétség van, szakadék és vak utcák. És cél nincs és vég nincs és rend, mely az űrt maga alá igázná és külön körökbe szedné széjjel.
Bennem elemeire hullt szét az élet. A szorgalmas kötélgyártó értelem ezerszeresen köti bár a részeket össze, erőtlen szándékú köteleit szétbogozza és átvágja a meghasonlás.