Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 14. szám · / · Nagy Zoltán: A NEVETŐ EMBER LEGENDÁJA

Nagy Zoltán: A NEVETŐ EMBER LEGENDÁJA
X.

Mikor feleszmélt ájulásából, cellájában a fekvőhelyén találta magát, ahová a fráterek vitték. Körülötte ijedt, siránkozó arccal állottak a barátok, egészen megtöltve a kis kamarát, egy részük kiszorult a szobából, az ajtó szűk nyílásába préselődtek, másoknak már csak a folyosón jutott hely és az ajtóban állók vállain át néztek rémülten befelé.

A prior úr felült fekvőhelyén. Az arca halálsápadt volt, amilyennek még sohasem látták. Az agg Dávid fráter, aki szagos vizekkel szorgoskodott körülötte, lehajolt hozzá és halkan kérdezte:

- Fáj valami tagod, atyámfia?

A prior úr szomorúan nézett rá. A barátok lélegzetüket is visszafojtva nézték. Aztán megszólalt a nagy csendben:

- Hagyján a test, Dávid, hacsak megmenthetjük a lelket!

Mély csend lett megint.

Idő múltán a prior úr ismét felvetette a szemét és végignézett a szorongó barátok sötét tömegén.

- Ferenc és Bódog, - szólalt meg - fogjatok ásót és fejszét és menjetek ki a kapu előtti kereszthez. Ezt a keresztet ássátok ki és törjétek össze. Hordjátok el a törmeléket és a földet egyengessétek el utána, hogy nyoma se maradjon.

A kettő tétován nézett a többiekre, hogy mitévők legyenek. Nyilván nincs magánál a prior úr, hogy ilyet parancsol.

Ambrus észrevette a habozást.

- Tegyétek, amit mondtam. Parancsolom nektek a szent engedelmesség erejével! Eszemnél vagyok és tudom mit beszélek. Aki azt a keresztet tette, nem lehetett istenes ember és tiszta keresztény. Valami hibának kell lennie benne, mert az ördög hatalmát ismertem meg ma rajta. Úgy bánjatok el vele!

A fráterek összecsapták a kezüket és ijedt sugdolózásba kezdtek. Ferenc és Bódog pedig sötét arccal mentek, hogy tegyék, amit nékik parancsoltak. Kisvártatva hallották is már a cella síri csendjében, amint az ásó a kőben megpendült. Aztán tompa fejszecsapások hallatszottak, utána zuhanás.

Ekkor felállott a prior úr.

- Atyámfiai, - mondta - gonosz varázsló jár a városunkban, mint éhes oroszlán a gödölyék között. Iszonyú gonosz varázslatokat, boszorkányságokat és rontásokat művelt eddig is.

Azzal elbeszélte, amit a kocsmárostól hallott és azt is, amit vele tett a boszorkány-mester. A fráterek elszörnyülködve hallgatták, aztán egyik is, másik is jelentette, hogy ő is tud új gonoszságot, amit a város más-más lakóival tett ugyanaz a Nevető Ember. Istentelenebbnél istentelenebb dolgok kerültek elő, a barátok kezüket tördelték, mellüket verték és sűrű jajgatással fohászkodtak oltalomért a szentekhez.

Végül a prior intett, hogy csend legyen.

- Atyámfiai - mondta - megismeritek mindezekből, hogy ördögi varázslatokat űz ama boszorkánymester?

Nagy zajjal felzúgtak erre a fráterek:

- Megismerjük! - Jól mondod! - Nyilván az ördög van vele!

- Ím hát, mitévők legyünk akkor evvel?

Erre megint csend lett. A fráterek egymás közt tanakodtak. Aztán előállott János fráter és mondta:

- Az ilyenek felett a kánoni jog szerint széket kell ülni. Meg kell vizsgálni káptalanban az esetet és a Szentlélek majd megadja a mi elménknek a tanácsot.

Ebben megegyeztek. Dávid fráter azt kívánta, hogy a templomban legyen a káptalan, részint, mert ott elveszti az ördög a hatalmát, részint pedig azért is, mert a templomban könnyebben megnyilatkozik a Szentlélek. Boldizsár fráter úgy gondolta, hogy a város népét is hívják össze harangszóval, egyrészt tanúságtétel okából, másrészt, hogy nyilván tudja mindenki a boszorkánymester büntetését.

A prior úr megparancsolta, hogy így legyen.

Meghúzták a templom harangját. Az emberek kitódultak az utcára a szokatlan harangszóra. Egyesek azt kiáltották, hogy tűz van, mások úgy tudták, hogy ellenség közeledik a város felé. De csakhamar híre ment, hogy egy boszorkánymester felett fog széket ülni a szerzeteskáptalan, arra hívják a népet.

Kisvártatva kezdtek is vonulni az emberek a templomtér felé. Haragos nézésű férfiak jöttek és kisírt szemű asszonyok. A termetes kovácsmester sötét arccal fogta fiatal feleségének egy karját a csuklójánál és húzta erővel maga után. Az asszony másik kezével eltakarta az arcát és sírva ellenkezett. A másik utcán az öreg kádár lökdöste maga előtt a leányát. Egy vén asszony két siheder fiú-unokáját húzta maga után sűrű szidalmak között. A harang egyre szólott. Az emberek nem néztek egymásra, szótlanul mentek be a templom hűvös, sötét hajójába.

A barátok ott ültek már félkörben faragott székeiken az oltár előtti elrekesztett helyükön és csendesen imádkoztak.

Utolsónak a bíró jött meg, olyan színnel, mintha a sírból kelt volna fel. Alig lehetett ráismerni. Az emberek félve engedtek utat neki. Nem nézett se jobbra, se balra. Leült hátul egy padba és összekuporodott.

Mikor már lehetősen voltak a népek, a prior úr odaszólt Ferenc deáknak:

- Menj fiam, és hívd ide ama varázslót, aki miatt itt egybegyűltünk. Csak azt kérdezd, hogy merre látták a Nevető Embert. Mi pedig, atyámfiai, imádkozzunk addig is, hogy a Szentlélek adjon nekünk tanácsot mi nagy bajunkban!

Ferenc deák engedelmesen kiment a sekrestye ajtaján a kisutcába. De az utcában megállott. Nem tudta, hogy merre keresse azt az embert. Aztán meg félt is vele találkozni a ma hallott sok csudadolga után. Hátha disznóvá változtatja egyszeriben? Eszébe jutottak egynémely bűnei is, melyeket még meg nem gyónt és keserű megbánással látta, hogy nem érzi elég tisztának és erősnek a lelkét, hogy az ördöggel nyugton szembenézhessen. Megfogadta magában erős fogadással a Szűz Máriának, akit különösképpen tisztelt, hogy erősen megbánt bűneit abbahagyja és mindenben Isten törvénye szerint fog élni ezentúl. Halkan fohászkodott, hogy csak most segítse meg! Töprengve nézett végig a keskeny utcán. Egy csomó gyerek ugrált, visongott a napsütötte porban, fiúk lányok vegyesen. Mindenféle szedett-vedett rongyok lógtak rajtuk, mégis inkább meztelenek voltak. Négyen vagy öten lihegve szaladtak éppen arrafelé és hangosan kiabáltak:

- Ott szalad! Ott szalad!

Aztán hirtelen a templom kőkerítésének a tövébe kuporodtak és sebesen beszélve feszegettek egy repedést. Valami gyíkot kerestek, mely oda menekült előlük. Másik három ott állott az öreg tölgyfa körül és sikoltozva hívta a többit:

- Ide gyertek! Cincér! Cincér!

Páran meg (ezek voltak a legkisebbek) messzebb a kőfal keskeny árnyékába húzódtak az erős napsütés elől. Egyikük két kezén tótágast állott a fal tövében, hátra görbített lábaival a falat érintve. A többi, ujját az orrába dugva, komolyan nézte.

Ferenc ismerte már őket. A zsidó Manassé gyermekei voltak valamennyien. Eszébe jutott, hogy egyiket elküldhetné a Nevető Ember után. De attól tartott, hogy nem fogják tudni elmondani az üzenetet. Ekkor észrevette a kis púpos Manassét is, aki az utca sarkán ólálkodott. Magához intette és megparancsolta neki, hogy keresse meg a Nevető Embert és hagyja meg neki a prior úr nevében, hogy azonnal jöjjön a templomba, a felette való ítéletnek hallgatására.

A kis zsidó alázatosan fogadta, hogy úgy lesz. Ferenc pedig megkönnyebbülve leült a küszöbre, hogy a Nevető Ember érkezését várja. Elkezdte az Üdvözlégy Máriát mondani és elhatározta, hogy nem hagyja abba, míg amaz ember meg nem érkezik.

Manassé elindult, hogy tegye, amit parancsoltak neki. A Nevető Embert nem nehéz megtalálni, gondolta magában, ott lesz valahol a kocsma környékén. De mégis nagyon szerette volna, ha másnak adták volna ezt a nehéz dolgot. Hogy fogja megszólítani a lovagot? Mert nagyon előkelő embernek látszik! Hogy fogja elmondani neki az üzenetet? Próbálta magában a mondókáját, de sehogyan sem ment. Gondolatokba merülve bandukolt, mikor egyszerre rákiáltott valaki:

- Ne lógasd úgy a fejed, zsidó, rálépsz a szakálladra!

Ijedten állott meg. A Nevető Ember kiáltott így rá. A kocsmáros kertjének a végénél állott az akácok árnyékában. A lova a sövényhez volt kötve, annak a nyergével babrált.

- Legalább te mondd, hogy Isten áldjon, Manassé. Nekem már nem húzod többet, megyek egy faluval odább.

Manassénak eszébe jutott az üzenet.

- Nem szabad elmenni! - mondta gyorsan a lovagnak.

Az csodálkozva nézett rá.

- Nem szabad elmenni? Ki mondja azt?

- A pap mondja.

- Miféle pap?

- A püspök. Azt üzeni, hogy eredj a templomba.

- A templomba menjek? Minek?

- El akar ítélni.

Megelégedetten pislogott Manassé. Mégis elmondta az üzenetet!

A lovag közelebb jött hozzá.

- Mit beszélsz itt össze-vissza? Nincs semmi értelme az egésznek.

- Így mondta! - bizonykodott Manassé.

- Ki mondta így?

A kisebbik pap, akit érted küldtek.

- Hát miért nem jött ő maga?

- Nem tudom. Azt mondta, hogy én jöjjek, ő majd megvár a templomnál.

A lovag elnevette magát.

- Mi a csuda ütött hozzájuk ma? Ezek itt mind félnek tőlem, mintha én volnék az Unikornis! A kocsmáros is a szolgálóval üzenget csak hozzám, pénzt se akar, csak menjek minél előbb Isten hírével! Most meg a barát nem mer idejönni! Mit gondolsz, Manassé, odamenjek?

- Menj oda, Uram. Még azt gondolnák, ha nem mennél, hogy nem mondtam el az üzenetet, ahogy parancsolták.

A lovag vállat vont.

- Hát gyerünk! Hadd lássák, hogy ügyes ember vagy te, Manassé!

Megindultak egymás mellett. A lovag bosszúsan dörmögött magában:

- Mi bajuk van velem? Mit félnek tőlem? - Aztán odafordult Manasséhoz. - Te nem félsz tőlem Manassé?

Manassé kicsit pislogott előbb, aztán lassan mondta:

- Én mindenkitől félek, Uram!

- De én tőlem nem félsz-e jobban, mint mástól?

- Nem, Uram. Mástól még jobban félek.

- Aztán miért félsz éntőlem kevésbé?

- Mert jó embernek látszol.

- Jó embernek? Miből gondolod?

- Mert szomorú ember vagy. A szomorú ember jó ember, a vidám ember rossz ember.

A lovag elnevette magát.

- Ezt egyszerűen eldöntötted, barátom. Aztán honnan veszed, hogy én szomorú ember vagyok? Hát nem mulattam az éjszaka? Nem kacagtam eleget ezeken a szakállas gyerekeken meg a játékaikon?

Manassé komolyan bólogatta a fejét.

- Az mindegy - mondta kisvártatva - azért te mégis szomorú ember vagy. Én azt jobban értem. Öreg ember vagyok én már, Uram, sokat láttam.

A lovag megállott kissé és figyelmesen nézte oldalról Manassét. Aztán megint megindult.

Kis idő múlva újra megszólalt:

- Mondjad, Manassé, gondolkoztál te már azon, hogy miért élsz?

Manassé hallgatott, mintha nem értené a kérdést. Aztán bizonytalanul felelte:

- Nem tudom, Uram! Mikor gondolkozni kezdtem, akkor már éltem.

- Mégis, nem gondoltál arra, hogy mit kellene neked tenni, hogy jól menjen a sorod? Mit akarsz általában a világon?

Manassé megint hosszút hallgatott. Aztán mégis felelt neki:

- Én nem akarok semmit, Uram! Hogy mit kellene csinálni? Ha éhes vagyok, eszem. Ha álmos vagyok, alszom. Az Isten gyermekeket adott, azokat felnevelem. Csináltam magamnak kunyhót, hogy legyen hol aludni. Aztán hegedülök, hogy legyen mit enni. Ennyi az egész.

A templom elé értek. A lovag komoly arccal nézte Manassét. Aztán félhangosan, inkább csak magának, mondta:

- Így élsz hát te, Manassé ben Jehuda! Mint a bodza az árok partján, mint a csalán a fal tövében, mint az Isten bogara a porban, ahova tették! És az Isten gyermekeket adott neked! Hogy mindig legyen új bogár a porban, új csalán a fal tövében, új bodza az árok partján!

Nagyot sóhajtott. Aztán bal kezével levette a tollas fövegét, jobb kezét a szívére tette és mélyen meghajlott Manassé előtt.

- Isten veled, Manassé! Béke veled, ahogy ti szoktátok mondani. Kérlek, tarts meg jó emlékezetben.

Manassé zavartan pislogott. A lovag megfordult és a templom küszöbére lépett. Manassé elgondolkozva indult útjára és valamin rosszallólag csóválta a fejét.

Bent a templom sötétjében ezalatt szótlanul ültek az emberek. Csak a barátok felől hallatszott a mormoló imádság halk döngése.

Egyszerre megjelent a tárt szárnyas ajtó világosságában a Nevető Ember. Zavaros zúgás támadt, mindenki felállt. Az pedig erős kopogással ment végig a két padsor között egészen a korlátig, mely a barátok helyét elrekesztette. Ott megállt. Nem vetett magára keresztet és nem hajtott térdet az oltár felé. Az emberek előre tódultak.

A Nevető Ember kíváncsian nézett körül. Figyelmesen nézte a templom oszlopait, az oltárok képeit, aztán egy futó pillantással végigsiklott a tekintete a köréje sereglett sötét arcokon. Erre kissé megrándult a szája és a barátok felé fordult.

A prior úr felkelt és szólni kezdett:

- A Magasságos és aki a Magasságosnál feljebb való, adjon minékünk irgalmat és kegyelmet, hogy az Ő dicsőségére és a Szentlélek akarata szerint helyesen végezzük el a mi mai dolgunkat! Ismeretlen ember, a szerzetes-káptalan széket ül most feletted. Vádoltatol, hogy az ördöggel szövetkezve istentelen varázslatokat, boszorkányságokat, bűbájosságokat és mindenféle gonosz és istentelen rontásokat cselekszel. Szólj azért magad mellett, ha tudsz!

A lovag csodálkozva hallgatta ezt, aztán halkan felnevetett.

A bíró felpattant erre a nevetésre a helyéről és szétlökdösve az embereket, előresietett.

- Ne engedjétek szóhoz jutni! - kiáltotta rekedten. - A szavában van a rontás és a varázslat! Az ördög szava az!

Nagy zúgás támadt utána a nép között és összébb szorult a kör a lovag körül. A barátok közt zavar támadt.

János fráter előre jött a korláthoz.

- Hagyjátok szólni! - mondta. - Törvény, hogy a legbűnösebb is szólhat maga mellett!

- Ne engedjétek szólni, ha mondom! - ordította magánkívül a bíró. - Ez nem bűnös! Ez nem ember! Ez egy veszett kutya, akit agyon kell verni!

A tömeg még hangosabban zúgni kezdett: "Igaza van! Úgy van!" - hallatszott. Hátulról valaki ezt kiáltotta: "Üssétek!" Öklök emelkedtek a levegőbe és a hátul lévők tolták előre az elöl lévőket.

A lovag megfordult és szánakozó mosolygással nézett végig a körülötte szoruló ember-gyűrűn. Csupa vad, haragos arc, sötét szem nézett rá mindenfelől. Némelyek a fogukat vicsorgatták dühükben és öklüket rázták feléje. A zúgás egyre erősödött, zavaros kiáltások hallatszottak. És egyszerre élesen belesüvített a zajba a lovag gúnyos nevetése.

- Bölcs és igaz bírók... - szólalt meg csúfondárosan. Tovább nem mondhatta. A bíró üvöltve esett a torkának és fojtogatni kezdte. Valaki hátulról ököllel fejbevágta. Egyszerre az egész tömeg ordító, kavargó gombolyaggá vált, vad szitok, hörgés vegyült a rémült kiáltozásba. Leestek a földre, jajgatás, tompa ütések hallatszottak, az asszonyok sikoltozása hasogatta a levegőt és megtelt az egész templom a kétségbeesett düh, a halálos rémület, a vad rombolás és gyilkolás ordító, jajgató, sikoltozó, fel-felhördülő rettenetes zenéjével, hogy az oszlopok és falak inogni látszottak, és Ambrusnak úgy tetszett, hogy a borzasztó hangzavar egyre emelkedő árja már a templom tetejét emelgeti, mert nem fér meg a boltozat lezárt ürességében.

A barátok füleiket befogva, rémülten menekültek a sekrestyén át a klastrom dobogó kőtermeibe. Reszketve estek térdre valamennyien és hangosan imádkozni kezdtek.

Kint elült a zaj. Futó emberek dobogását, távolodó kiáltásokat hallottak. Aztán csend lett. Egy sem mert mozdulni közülük sokáig.

Végre Dávid megemberelte magát és kiment. Jó időbe telt, míg visszajött. Az arca halotthalvány volt és minden tagja reszketett. A barátok köréje tódultak. Alig tudott beszélni:

- Ott fekszik az oltár előtt! Csupa vér körülötte a padló! Agyonverték! Már halott!

- Jézus irgalmazz!