Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 14. szám · / · Nagy Zoltán: A NEVETŐ EMBER LEGENDÁJA
Így ült egy darabig gondolatokba mélyedve a prior úr.
Egyszerre köszöntés riasztotta fel:
- Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!
Az öregebbik kocsmáros állt előtte levett süveggel. Bosszúsan fordult el a fráter és halkan dörmögte:
- Mindörökké ámen!
Az öreg csak állt tovább és a süvegét forgatta a kezében.
- Szent atyám, ne terheltessél meghallgatni eme pár szómat. Mert ugyan kinek jelentsem másnak ama csodálatos dolgokat, melyek az éjjel a városban estek?
Kelletlenül fordult feléje a prior.
- No, mi az?
- Baj van a városban, szent atyám!
- Az istenteleneké a baj, az istenfélőké a mennyei üdvösség! Mi új jutalmát leltétek gonoszságotoknak?
- Egy lovag szállt hozzám tegnap. Eleinte semmi különöset nem láttunk rajta, sokkal szelídebb és szomorúbb volt, mint az ilyen fegyveres vendégek szoktak lenni. Csakhogy ez nem lovag, hanem varázsló!
- Honnan veszed ezt?
- Varázslatokat tett a városban, szent atyám, de ezt csak az éjjel tudtuk meg. Manassé azt mondja, hogy ő ismeri, már látta ott, ahonnan idejött. Azt is mondta, hogy legalább ötszáz éves és hogy az ő istentelen titkos könyveikben meg is van írva. Nevető varázsló ez, szent atyám, nincs azelőtt semmi szent, amit ki ne nevetne.
- Istentelenek szokása a nevetés. Ebben csak gonoszság van, de ez még nem varázslat.
- Csakhogy ennek a nevetése nem olyan, mint a többi emberé. Mert más az enyhe mosolygás, mellyel egymást szerető emberek szoktak örülni egymásnak és az Isten mindenféle ajándékainak és amilyet láthattunk mi a mi városunkban eleget, Istennek adassék érte hála és dicsőség. Olyan az az embernek, mint az aszott fűnek a harmat. De megint más a csúfolódó nevetés, amivel ellenségek gyilkolják egymást. Az ilyen senyveszt, mint a kígyómarás, nyoma marad a megmart szíven hosszú ideig. Ennek az embernek a nevetése meg áspis-kígyó a kígyók között. Sohasem hallottam én még olyat életemben, pedig nem vagyok mai gyermek, szent atyám, kenyeremnek javát immár megettem, ha meg nem érdemeltem is. A zsidók könyvében megvan írva róla, hogy a nevetésének ördögi hatalma van, mert amit kinevet, olyanná válik minden ember szemének, mint amilyennek az ő istenverte szeme látja. Ha kineveti az orrod, hogy uborka, azon minutumban uborkává változik.
- A zsidók csácsogása mind hazugság!
- De ennek a varázslatát magam is láttam, szent atyám! Nálam is kinevette a két asszonyt, a fiatalt meg az öreget, aztán magyarázta egy fuvarosnak, hogy mindegy az, öreg asszony vagy fiatal, mert az egyik csak azt mutatja, hogy milyen volt vagy milyen lesz a másik. Nevetett a fiatalon, hogy azt mondja, ő már látja, hogy a bőre ráncos, arca mint a vackor, maga egésze mint a piszkafa, csakhogy nem egyenes, hanem görbe. Az öreget meg kinevette, hogy csak a szemünk csal vele, mert az is csak az, aki volt. Erre aztán a fiatal asszony megöregedett a szemünk láttára, az öregasszony meg visszafiatalodott vagy negyven esztendővel. Oszt máma a fiatal, aki most öreg, ott kucorog a küszöbön és almát hámoz, az öreg meg, aki most fiatal, a legényekkel dévajkodik. Úgy hogy most már nem is tudom, melyik az öreg, melyik a fiatal.
- Megint lerészegedtél gaz mesterséged szerint, vén bűnös! Rég beszélik már rólad, hogy összetéveszted az öreget a fiatallal!
- De nemcsak engem rontott meg, szent atyám, hanem okos embereket is. A bíró úrnak a szavát vette a gonosz varázslatával, csak ül most a sötét szobában a ládán, valami írással verekszik, mint a háborodott, oszt nem is hederít az emberre, ha szól hozzá. A kalmár meg világgá ment a nevetésétől, a harmadik határban találták már ma hajnalban idevaló fuvarosok. Valami fúrért kerget, azután kérdezősködött, de be sem várta a feleletet és szaladt tovább. A süvegjét elvesztette, a köntöse rongyos, olyan mint az ágrólszakadt.
A prior úr keményen összeráncolta a homlokát, hogy a két szemöldöke összeért. Kisvártatva halkan kérdezte:
- Hát a kalmár leánya?
- A kiserdőben találtak rá ma reggel. Ájultan feküdt a páfrányok között a mohán.
A prior arca egészen sápadt lett. Rekedten szólalt meg:
- Akkor a bíró fia sem lehetett messze attól a helytől!
- Nem is, csak a felette lévő faágon. Arra akasztotta fel magát a boldogtalan! Az én házamban rontotta meg ezeket a gonosz varázsló szemeim láttára! Ma reggel meg nevetve járta végig a várost, jajgatás kelt mindenütt a nevetése nyomában. Példás életű házastársak megutálták egymást, régi jó barátok összeverekedtek. Azért gondoltam, megjelentem a pásztornak, hogy farkas jár a nyáj között.
A prior úr mélyen elgondolkodott. Azután megint kérdezte:
- Mi lett a kalmár leányával?
- Szent Klára rendjének jámbor leányai találtak rá az erdőben, elvitték a klastromba.
Mélyen felsóhajtott a fráter:
- Akkor hát jó helyen van!
Kis idő múltán tovább kérdezte a kocsmárost:
- Beszélj még, amit tudsz a lovag cselekedeteiről. Mert ebből még nem tudom, hogy isteni csuda látogatta-e meg a várost a bűnösök méltó büntetésére, vagy csakugyan az ördög varázslója garázdálkodik, mint a farkas a nyájban. Beszélj!
De a kocsmáros nem szólt. Mereven nézett a nagyutca lejtős vége felé, azután sebesen mondta:
- Ahun jön! Épp erre tart! Én nem várom meg, szent atyám! Minden jó lélek dicséri az Urat!
Keresztet vetett magára és sietve elment a másik utcába.
A prior úr elgondolkodva ült még egy darabig. Azután letérdelt a feszület tövében a kőre és imádkozni kezdett.
Kisvártatva csúfondáros hang szólalt meg a feje felett, kizavarván az imádság áhítatából.
- Di-csér-tes-sék - kezdte a vásári koldusok éneklő hangján, aztán nevetve tette hozzá: - a szép asszony tetőtől-talpig! Mondd rá, hogy ámen, szent atyám! Mit álmodtál az éjjel?
A fráter dühösen pattant fel. A Nevető Ember állott előtte, szétterpesztett lábbal, hátratett kezekkel, félrecsapott kucsmában és csúfolódóan nevetett rá. A prior úr elveresedett, mint a pulyka. Rettentő haraggal ráordított:
- Istentelen, semmirekellő, lator!
- Ne haragudj, páter, attól kihull a hajad. Úgyis azt mondja az ének: "Igen kevés hajok az apát uraknak".
- Pokolra való pribék! Hogy mersz zavarni az Úr Jézus imádásában?
- Eh, - legyintett nevetve amaz - gyere inkább a kocsmába. Mit imádsz azon a zsidón?
A prior úr felhördült erre a blaszfémiára. Nekiesett a lovag torkának, de az rettentő erővel ragadta meg a két csuklóját és lefogta a kezét.
- No no, mi lelt? Hát nem zsidó? A József ács fia! Nézd, nézd, veres a szakálla, hernyós sapka van a homloka körül. Talán azt nézted töviskoszorúnak? Haha! Egy kis keszeg zsidó, akit kiszegeztek, mint a denevért a szemöldökfára, hogy szerencsét hozzon! Talán a szent inkvizíció járt erre mostanában? Haha! De hisz' ez a kis zsidó muzsikus, akit az éjszaka láttam a kocsmában! A púpos Manassé! No zsidó, most hegedüld el a nótámat, száz aranyat kapsz!
A barát megbabonázva hallgatta. Arca hamuszínű volt, meredt szemekkel nézett a keresztre. A füle erősen zúgott, a szeme előtt elhomályosult a világ. Mintha tejszínű ködön keresztül látott volna mindent, a levegőben sűrűn tekergődző fekete kígyók és havazó tűzgolyók sokaságán át. Úgy tetszett neki, hogy a kifeszített test mozog, vonaglik a kereszten, a lábak meg-megrándultak, a töviskoszorú sapka prémjévé változott, a kőszínű arc szeplős, sárga színű lett, a szemek ijedten pislogtak és a kőből való könnyek és vércseppek elkezdtek végiggördülni ezen az arcon, zeg-zugos útban egyre bővebben peregtek és belefolytak a hosszú, vörös, gubancos szakállába, melyet féloldalra fújt a szél. Csakugyan a kis vörös Manassé volt kifeszítve az Üdvözítő helyén!
A prior úr a fejéhez kapott és egész hosszában végigvágódott a földön.
Úgy találták meg a fráterek eszméletlenül.