Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 14. szám · / · Nagy Zoltán: A NEVETŐ EMBER LEGENDÁJA
Ambrus fráter ezen az estén a rendesnél korábban tért meg cellájába. Szokatlan fáradtság lepte meg s a lelke is megnehezedett oktalan szomorúságban. Elhatározta, hogy ledől ugyan kissé fekvőhelyén gyarló testének rövid pihenésül, de nem fog aludni, hanem istenes dolgokról fog elmélkedni, ha attól oszlanék a köd, mely szívét megülte.
Mária Mennybemenetelének napja volt. János fráter igen szép legendákat olvasott az atyafiaknak aznap a Boldogságos Szűz halhatatlan dicsőségéről, mellyel a Josaphát völgyéből, a csuda-módon a világ négy sarkáról egybegyűlt apostolok közül, minden szenteknek, mártíroknak, doktoroknak, hitvallóknak és szüzeknek kíséretében, angyaloknak édességes énekére az ő szerelmes Fia mellé a mennybe ragadtatott. Azután a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére szerzett igen szép énekeket énekelték a fráterek egész napon, és hallgatta azt a prior úr is nagy gyönyörűséggel, az édes Jézus Krisztusnak miatta, akinek mindenek felett igen kedves az ő szülőanyjának dicsérete. Most is elhatározta Ambrus, hogy a mai ünnep tiszteletére a Szent Szűz életéről és érdemeiről fog elmélkedni lelkének épülésére. De elméje nehezen indult az eléje szabott úton, zsibbadtan meg-megállott az elmélkedésben. A Szent Szűz képét látta csak tisztán maga előtt és gondolatban akaratlanul egyre énekelte: "Angyaloknak nagyságos asszonya..." Aztán észrevétlen meglepte a szender és mély álomba merült.
Álmában ott ült szokott helyén, a klastrom kapuja melletti kövön és nézte a kőfeszületet, melyet ő tétetett egy vándor kőfaragó baráttal. De most a kőfeszület mellett még két kereszt állott jobbról és balról a két latorral, amint azt egy golgotai képen látta. A bal lator elfordította fejét az üdvözítőtől és a kalmár kapuját nézte. Ezen a kapun pedig nagy hirtelenséggel aranyos tollú rucák szaladtak ki igen szépen énekelve, arany tollaikon gyémántok ragyogtak reszkető, nedves csillogással. A gyémántos rucák után pedig kiszaladt a kalmár Katarina és hessegette őket befelé. De azok egyenesen a prior úr felé szaladtak, aztán eltűntek. Katarina pedig megállt a prior úr előtt. Egyenesen, nagy barna szemeit kereken rányitva, nyájas mosolygással állott ott, nem úgy mint máskor, lehajtott fejjel, lesütött szemmel. És csendes örvendező hangon mondta a prior úrnak:
- Jó napot kívánok kegyelmednek, Ambrus! - (Nem mondta, hogy szent atyám, mint máskor.)
A prior úr is felállott vele szembe és nyájas mosolygással mondta neki:
- Én is jónapot kívánok neked, Katarina.
Aztán nézte gyönyörűséggel a leányzót, mosolygó arcát, telt vállait, gömbölyű fehér karjait. Ékes uszályos skarlát-ruha volt rajta, mellén szélesen kihajtva, mint a szemérmetlen udvari dámáké, úgy hogy mélyen kivágott pruszlikja felett meztelenül büszkélkedtek a keblei. Nézte, hogy szinte a szeme is fájt belé.
És akkor megszólalt ismét a leányzó, édességes mosolygással megvillogtatva fogai fehérét:
- Tetszem neked, Ambrus?
- Hogyne tetszenél, fehértollú galambom! Avagy van-é hozzád fogható e föld kerekségén? A te két melled olyatén, mint a liliomok közt játszadozó két kecskegödölyék, kik játszadoznak a liliomok között, míglen a napnak fényes árnyéka elmúlik! Ezek az illatozó narancs-almák és szépszínű naspolyák! Ezek az Engadin szőllőinek két szép gerezdi, kit plántálának a gyönyörűséges viridáriom-kertbe! Miképp a táj és a vörös rózsa! Ó rózsálló szép orcád, ó szűzlő szép szemed, alkalmas, gyönyörűséges, szerelmes ajkaid, ó egész rózsai tested! A pillantásod, mint a tavaszi napsütés és a mosolygásod melegít, mint a déli verőfény! Ki nem mondható és el nem beszélhető, amit érzek én láttodra, mondhatatlan édességnek megvélhetetlen édessége!
A könny kijött a szeméből, míg ezeket mondta. A leányzó csak mosolygott.
- Táncoljál énvélem, Ambrus!
Hegedűszó hangzott fel, de olyan gyönyörűséges, amilyet Ambrus még sohasem hallott. Vidám virágéneket játszott, melyet hallott néha a klastrombeli cselédektől, szigorú tilalom ellenére. Összefogóztak és szemeikkel egymásba mélyedve, lassú táncba kezdtek a nóta hangjaira. Szédülés fogta el, forróság öntötte el az egész testét. És egyszerre csak látta, hogy egy roppant magas szikla tetején táncolnak, ahol épp annyi hely volt csak, hogy a lábuk elfért. Ha egy kissé nagyobbat lépnek, lezuhannak a tátongó mélységbe. Halálos rémület fogta el, kiáltani akart, de nem tudott. És a táncot nem tudta abbahagyni. Csak táncoltak tovább a szikla szélén. A muzsika egyre édesebben szólott és Katarina egyre vakítóbban mosolygott.
- Édes-é ez a zene galambom? Nem fáj-é a szíved tőle? - súgta feléje. - Tudod-e, ki muzsikál minekünk, Ambrus?
Nem tudott szó jönni az ajkára. A hegedű a háta mögött szólott, meg akart fordulni, hogy megnézze, de nem tudott. Katarina esengve kérte:
- Ne nézd! Ne nézd!
De ő tovább erőlködött. Azután egy végső erőfeszítéssel megfordult.
A kőfeszület volt ott a mélység szélén és az Üdvözítő hegedült a kereszten a két lator között.
Hirtelen óriási mennydörgés és villámlás támadt, mintha a világ vége jött volna el, süvítő szélroham csapott le rájuk és forogva zuhant le a mélység sötétségébe a három kereszt és Katarina és utánuk ő maga is.
Nagyot kiáltva ébredt fel. A teste facsaró egy víz volt a verejtéktől és a rémület még egyre ott ült a mellén, mint a lidérc. Lassan kezdett csak ocsúdni kábultságából és sokára csillapodott meg szívének zakatoló kalapálása. Végre eszébe vette a körülötte levő dolgokat és látta, hogy elaludt és megismerte, hogy az ördög mutatta neki eme rettenetes bűnös álmot. Mert hogy elaludt a szent elmélkedés helyett. Nagy bánat, szomorúság és kétségbeesés fogta el, felöltötte ciliciomát és egész hosszában arcra borulván a falon lévő feszület előtt a kőpadlón, nagy könnyhullatással és zokogással esdekelt kegyelemért a Legkegyelmesebbhez.
Kora hajnalban pedig kiment a klastrom előtti kereszthez és térdre hullván, ájtatos szívvel ölelte magához a kereszt lábának hideg kövét és buzgón imádkozott.
Azután leült a kőre és nézett a semmibe.