Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 14. szám · / · Nagy Zoltán: A NEVETŐ EMBER LEGENDÁJA
Mikor bementek a kocsma sötét ivójába, hangos volt már a világ odabent. Manassé egy zsámolyon ült a sarokban és buzgón hegedült. Az egyik fuvaros a fiatalabb kocsmárosnéval táncolt a szoba közepén, szemével majd felfalva a derék fehércselédet. A másik fuvaros, boros üveggel a kezében, csak úgy magában ugrált körülöttük, mint a szöcske, erősen kurjongatva jókedvében. A gyerekek is előjöttek a kuckóból és összefogózva kerengtek-forogtak, majmolván a nagyobbak táncát. A bíró úr meg a kalmár kedvtelve nézték a mulatozókat, az öregebbik kocsmáros ott ült már velük az asztalnál és nagyokat csattintva a tenyerébe, biztatta a fiatalokat. Öreganyám Öreganyja is ébren volt székében a tűz előtt és buzgón hámozta az almákat. A tehén néha belebőgött a muzsikába (rá is szólt az egyik fuvaros: "Ne kurjongass, nem neked húzzák!"), a csirkék ide-oda futkostak a szobában, meg-megrebbenve a táncolók dobogásától. A nyitott tűzhelyen hatalmasan lobogott a tűz, a füstje be-becsapott néha a szoba forró, fülledt, párás levegőjébe.
A bíró fia kézen fogta Kalmár Katarinát és beállt a táncolók közé, mintha világéletében ezt tanulta volna Pádovában. Egyik kézen tartották egymást, a szemük is összefogódzott nagy erősen és kedvvel topogtak a nóta hangjaira. A három öreg fontoskodva nézte őket, valamelyik csettintett is hozzá a nyelvével. Az öregebbik kocsmáros a kalmár karjára tette a kezét és szemével hunyorítva mondta:
- Aztán tölgyfa szívéből legyen az ágy, Kalmár uram!
- Majd megszerkesztjük - felett helyette a bíró. - Isten éltesse őket!
Koccintottak Kimondhatatlan jó érzés töltötte el valamennyiüket. Egészség, vidámság, megelégedettség versenyt ragyogott arcukon a tűz fel-felvilágló fényével. Kicsattanó kacagáson, koccanó poharak csengésén, tűznek pattogásán, lábak dobogásán, kurjongatáson át frissen csobogott a vidám beszélgetés, mint a patak vize a rét bokrai, füvei és virágai között, az egész felett pedig, mint szivárványos szárnyú könnyen lebbenő-surranó szitakötő, ott táncolt a hegedű tiszta éneke.
Mind melegebb lett a sötétlő ivóban, melyen nyugtalanul villámlott át a fel-fellobbanó tűz elfutó fénye. Belülről meg már a bor hevítette őket és a mértéktelenség ördögével (mert nem jár az ördög egyedül), ott volt már a fecsegés, a káromkodás, a tisztátalan testi kívánalmak vigyorgó sok ördöge és még sok más társuk is ezeken kívül. Már egyszerre beszéltek, alig hallgatva meg egymást. A bíró úr a füstpénzről írt pergament olvasta és magyarázta a száját tátó kocsmárosnak. A kalmár kitöltötte az aranyait maga elé az asztalra és kiabálva turkált bennük, magyarázva a mai jó vásárt, amit a fúrérral csinált. A táncolók dobogtak, kurjongattak, a gyermekek visongtak, a púpos kis zsidó erősen nyekergette a hegedűjét.
A bíró révedező szeme egyszerre ijedten állt meg. A hosszú asztal végén új vendég ült, senki se tudta, hogy került oda. Két könyökével az asztalra támaszkodott és egykedvű, szomorú arccal nézte a mulatozókat. Őszes nyírt szakálla, szürkéllő bajuszának fogyó félholdja nemesen hajlott orra alatt idegennek mutatták ezen a vidéken. Manassé hegedűjének torkán akadt a szava, mikor hirtelen rápillantott. Ez volt ama különös lovag, akit ma az árokból látott. De aztán húzta tovább a maga biztos zugában.
Az egyik fuvaros abbahagyta a magányos táncot és leült a lovag mellé. Beszédbe elegyedtek, paroláztak. A fuvaros töltött neki is egy üres pohárba és az üveggel koccintott vele. Egyre élénkebben beszélgettek, nevetve ütögették egymás vállát, térdét. A fuvaros a fiatalabb kocsmárosné felé kacsintott, aki elandalodva dőlt tánc közben a társa vállára és könyökével oldalba taszította a lovagot. Az valamit válaszolt és Öreganyám Öreganyjára mutatott. Erre mindketten nagy hahotában törtek ki. A fuvaros a térdeit csapkodta, aztán az asztalra dőlt a könyökével. Zömök vállait erősen rázta a nevetés.
A bíró meglökte a könyökével a kocsmárost.
- Ahun a! - mondta.
A kocsmáros odanézett.
- Valami vándor zsoldos-kapitány lesz.
- Mondom, hogy valami készül Oláhország fele.
A kalmár szeme is otthagyta az aranyait.
- Jó pedig azt tudni, hogy mi lesz! - mondta. - Az ilyen sokat beszélhetne!
A bíró úr kezébe vette a poharát és az idegen felé köszöntött vele.
- Isten éltesse! - tette hozzá hangosan, hogy meghallja a tivornya lármáján keresztül.
Az csodálkozva nézett rá, azután intett a fejével, hogy jól van és megint a fuvaros felé fordult.
A bírót sértette egy kicsit ez a rövid elintézés. Különben sem volt kedve abbahagyni a dolgot. Nagy újságot hallhat az ember az ilyentől.
- Jöhet kegyelmed közelebb is, ha akar - kiáltotta oda a lovagnak.
Az megint nézett rá és visszakiáltott:
- Jobb ülni, mint menni.
A bíró megütközve hallgatta az idegen mély zengésű hangját. Olyan volt az, mint a hangos hegyi visszhang.
- Emberséges ember nem sajnálja a beszédet, ha emberséggel szólnak hozzá!
- A beszéd csak szófia - legyintett a kezével amaz.
- Már akárki ija-fia: a beszéd az beszéd! Aztán nem szeretem, ha nagyon kurta! Mert tudja meg kegyelmed, én vagyok e nemes város főbírója és kapitánya és Őfelségétől, kegyelmes Urunktól és Királyunktól tisztemhez kötött hatalmamnál fogva módomban van megszólaltatni kegyelmedet másképp is, míg a város területén találom!
A végén már erősen kiabálva mondta ezt.
Az idegen lassan felállt. Kissé elmosolyodott és odament az asztalhoz. A fuvaros visszament a táncolók közé.
- Felelek én mindenkinek, aki kérdez, - szólt a lovag, mikor az asztalhoz ért - csak meg ne bánja! Mert sokszor nevetés a kérdés és jaj a felelet.
Furcsán kacagott hozzá. Azzal kivette a bíró kezéből a pergament.
- Mit olvas itt kegyelmed? Á kérelem kegyelmes Urunkhoz és Királyunkhoz a füstpénz eltörlése iránt! Hogy a szamár ne egye meg a bogáncsot, hanem dögöljön meg éhen! Haha! Derék, derék! Ez a kegyelmed munkája, mi?
Csúfondárosan nevetett hozzá. És minél tovább olvasta, annál jobban nevetett.
- Mit nevet kegyelmed? - kérdezte sértődötten a bíró.
- Haha! Hogyne nevetnék! Tréfás ember lehet kegyelmed, íródeák uram! Hogy is tudta így összeszedni? "Szent Basilius mondja: gazok latrok az adószedők, ellopják a felét..." Haha!
- Az nem igaz! - kiabált vörösen a bíró. - Azt nem Basilius mondja, azt én mondom! Basilius mást mond az írásban!
- Így áll itt, ha mondom! Nézze meg!
A bíró kitépte a lovag kezéből az írást. A keze reszketett, csakugyan úgy volt! Ördöngösen össze voltak cserélve a mondások mindenütt! A szavak a szeme láttára kimozdultak a helyükből, csúsztak, másztak, kergetőztek, meg-megugrottak mint a szöcskék, hemzsegtek mint egy csomó féreg. Komoly szavak otthagyták jól megválasztott helyüket és befurakodtak más komoly szavak közé, hogy csupa nevetség lett belőle. A bíró nem hitt a szemének, egyre dörzsölte, hátha eltűnik a rontás. Befogta a füleit, hogy ne hallja a muzsikát és a dobogó dorbézolók kurjantásait, hátha így jobban értené. De csak azt nyerte vele, hogy a sorok még sebesebben kezdtek el mozogni. Most már alig tudott egy szót is elolvasni. A lovag egyre nevetett és a bíróra mutogatva, veregette a kalmár vállát.
A kalmárt is elfogta egyszerre a nevetés. Hadonászva kiabált:
- Mondtam, ugye! Megmondtam! A szó csak szó! Így is mondjuk, úgy is mondjuk! Az írás csak macskakarmolás! Nem ér semmit az egész! Hanem az arany, az arany! Ugye, lovag uram? Ide nézzen!
Belemarkolt az aranyaiba és egyenként csepegtette őket a markából vissza, mint a gyermekek a homokot.
A lovag újra elkezdett nevetni.
- Csak vigyázzon velük, nagy jó uram, - hallotta a kalmár a nagy lármán át. - Mert az arany olyan, mint az asszony, sok köztük a hamis. Aztán nehéz őket megismerni egymástól!
- Ez igaz valamennyi! Én értek hozzá! Szól ez mind szépen, mint a harang! Ide hallgasson kegyelmed!
A lovag csak nevetett.
- No, no! - mondta.
A kalmár felvett egy aranyat és ledobta az asztalra. Tompa fahangot adott. Ijedten kapta fel, hogy még egyszer ledobja. Talán a nagy zaj miatt nem hallotta a csengést?
- Csend legyen! - szólt hátra a mulatókhoz, de azok rá se hederítettek.
Újra ledobta az aranyat az asztalra, de most már egyáltalában nem szólt. Mintha pehely-dunnára dobta volna. Reszkető kézzel kezdte hajigálni őket, a lovag nevetve segített neki, de nem volt abban egy sem, amelyik pengett volna.
- Haha! Mondtam, hogy hamisak!
- Nem igaz! - ordított a kalmár. - Itt van rajta kegyelmes királyunk képe!
- Haha! Látta már kend a királyt? Én láttam. Ez az ő képe volna? Haha! De megváltozott szegény! Aztán mi van a fején? Haha!
A kalmár irtózva nézte az aranyat, melyet a lovag a kezében tartott. A király képe szemmel láthatólag elváltozott rajta, a szakálla egyre nőtt, fején a kerek korona kicsúcsosodott, mind hosszabbra nyúlt, míg hegyes bolondsüveg nem lett belőle. A füle vele együtt nőtt meg valóságos szamárfüllé. Hiába dörzsölte a szemeit, már csörgő is volt a végén. A kalmárnak zúgni kezdett a füle, csak a lovag gúnyos nevetését hallotta.
Egyszerre csend lett a szobában. A zene elhallgatott, a mulatók fáradtan leültek.
A kalmár hirtelen felugrott.
- A gazember! - üvöltött magánkívül. - Meg kell fogni! Zsivány! Utána! Fogjátok meg!
Belemarkolt az aranyaiba és ordítva futott ki a szobából. Az elejtett aranyak kigurultak utána az ajtón.
A bíró fölriadt kábultságából a nagy kiabálásra.
- Igaza van! - ordította. - Üssétek! Zsiványok, latrok, ellopják a felét. Mit ugráltok? Megbolondultak a szavak! Üssétek! Mentek vissza a helyetekre, disznók!
Öklével verte a pergament:
- Vissza, ha mondom! Segítsetek! Fogjátok meg! Ott szaladnak!
Kiszaladt a szobából, ide-oda ugrálva, mint aki egy szétszaladt csürhét kerget.
A lovag alig tudott magához térni a kacagástól.
A bíró fia félálomban nézte ezt a komédiát. Az egyik fuvaros ott hortyogott mellette a földön. A másik fuvarost és a fiatalabb kocsmárosnét már nem látta sehol. Fel akart kelni a padról melyen ült, de nem tudott. A bor ördöge a padlóhoz szegezte lábait és a mellére nehezedett mint a lidérc. Nézte mereven a nevető lovagot és iszonyú erőlködéssel gondolkozni próbált, hogy hol látta már ezt az embert. Mert azt biztosan tudta, hogy látta már egyszer valahol. De mikor már majdnem eszébe jutott, hogy szinte kimondta, akkor hirtelen kisiklott az emlékezete és egész más dologra szökött át. Mintha a pádovai könyvtárban ülne egy krónika előtt és azt olvasná. Igen, így volt egyszer. És akkor arra próbált visszaemlékezni, hogy mi volt a krónikában. De mikor már majdnem ráemlékezett, megint visszaugrott az elméje a nevető emberre. Így játszott egy darabig zsibbadt lelkével a két látomás. De lassanként közeledni kezdtek egymáshoz, a nevető ember is ott volt a könyvtárban és vele együtt nézte a krónikát. Aztán egyszerre csak a krónikára került a nevető lovag és hátát az iniciálé nagy I betűjének vetve vigyorgott rá. Hirtelen tisztán látta az egészet és visszaemlékezett mindenre. Csakugyan a krónika első lapjára volt festve a lovag képe. A krónikában pedig a Nevető Ember legendája volt megírva. Egy előkelő lovag eladta a lelkét az ördögnek. Azt kötvén ki árul, hogy egész életén át mindig nevethessen és ne ismerje a meghatottságot és a sírást. Az ördög megadta ezt neki és olyan gonosz hatalmat adott a nevetésének, hogy minden dolog, amin nevetett, valóban olyanná változott, amilyennek kinevette. Minden eszébe jutott most tisztán. Kábultsága tűnni kezdett. Felállott, rámutatott a lovagra és révedezve szólalt meg, mintha olvasna:
- Incipit...
Az észrevette és gúnyos nevetéssel ment feléje.
- Á, servus humillimus, Domine, üdvözlöm a tudós magisztert! Talán emlékszik még rá, hogy hol találkoztunk?
- A krónikában... - dadogta az ifjú homlokát simítva a kezével.
- Ugyan, ugyan, miféle krónikában? Nehéz volt ez a bor, ugye, Doctor uram? Hát nem emlékszik már az asoloi udvarra?
- Az asoloi udvar... - mondta lassan. Szédülés környékezte.
- Úgy, úgy! A szép ciprusi királynénál!
Az ifjú melle nehezen zihált.
- Cornaro Catarina... - sóhajtotta és megjelent előtte az ifjú királyné deli alakja, napsugaras szemével ránevetett és ajakáig emelte remekmívű halvány kezét, aztán elsietett egy őszülő lovag karján. Valóban, a nevető lovag vezette el...
- Hát kezd már rá emlékezni, tudós Magister? Bizony Cornaro Catarina! Hogy is lehetne elfelejteni? Ha királyné nem volna rangja szerint, akkor is királyné volna szépsége után! Az a hajlós liliomszáltermet! Azok az őzike-lábak! Azok a barna mély szemek! És a tánca mint a lepkéé! Emlékszik a táncára, Magister? Miért szaladt úgy el búcsú nélkül, illedelem ellenére? A szép királyné kereste másnap, tűvé tettük kegyelmedért az egész környéket. Egész nap kedvetlen volt, hogy nem találtuk. Fáklyás szolgák keresték még éjszaka is, sürgős üzenettel. "Nagyon jeles ifjú volt, - mondta - szeretném látni, szeretném hallgatni a mondásait. Itt tartanám udvari könyvtárosomnak." De nem találtuk sehol. Hogy tudott úgy eltűnni?
A bíró fia lerogyott a padra. Karjába temette az arcát és erősen zokogni kezdett. A lovag nevetve sugdosott a fülébe:
- Emlékszik a mondására? Mikor kézcsókra nyújtotta a kezét! "Vegyétek és egyétek, ez az én testem." Az ő teste! Haha, tréfás dolog ez, ugye, tudós uram? Az udvari termek helyett ez a düledező viskó! A könyvtár helyett a kocsma! És Cornaro Catarina helyett ez a Kalmár Katarina!
Az ifjú felriadt.
- Katarina... mondta révedezve és a leányzó felé fordult, aki mozdulatlan ült a padon.
A lovag nevetve mutatott rá:
- Szép, mi? Egy kicsit vastag, de nem baj! Csak legalább fából ne volna! Haha! Egy fabábú kezét fogja kegyelmed olyan szerelmesen? Vagy talán élt is valaha? Ó új Pygmalion, kinek karjában szoborrá változik az élő!
Az ifjú iszonyodva hallgatta, azután rémülten rázta meg a Katarina karját. Csakugyan fából volt! Egy fabábú feküdt mellette a padon, amilyet a városok árulnak a gyermekeknek. A szeme mereven nézett egy helyre, az arcára rikító piros foltok voltak festve. Mindkét kezével megragadta, magához húzta, az ölébe vette és úgy sikoltozta: Katarina! Katarina! De a fabábu nem mozdult. Őrjöngve kapta fel és nevét üvöltve rohant ki vele a házból.
A lovag az ajtóból még sokáig kacagott utána. Aztán visszament az ivóba és rászólt a bóbiskoló Manasséra:
- No zsidó, most én mulatok! Húzd rá a boszorkányok táncát.
Mély meghajlással kézen fogta Öreganyám Öreganyját, magasra emelt kézzel a szoba közepére vezette, mint az udvari bálokon szokták és előkelő tartással táncolni kezdett vele.
Manassé engedelmesen húzta.
A magára hagyott tűz megroskadt a tűzhelyen, már több volt a füstje mint a lángja. Szél támadt odakint, a füst becsapott a szobába és egészen megtöltötte annak fülledt levegőjét. Erősen csípte a Manassé szemét, de azért húzta tovább és nézte a füstön át a táncolókat. Azok kopogósba kezdtek, fordultak, perdültek, nagy bakugrásokat tettek. A vén boszorkány szoknyáját felfogva ugrált, bokázott a piszkafa-lábain, a lovag magához ölelte meg eleresztette, kurjantott, rikoltott egyet-egyet, a két keze közé fogta, úgy bólogatta jobbra-balra a fejét, aztán nagyot szökkenve csattintott az ujjaival és lehajolva a földet verte a tenyerével, ahogy a vidám mulatozók szokták.
Manassé még sose látott ilyen víg táncot.