Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 14. szám · / · Nagy Zoltán: A NEVETŐ EMBER LEGENDÁJA
Mikor már kifogyott a lélegzetből nagy futásában, megállott Manassé ben Jehuda és körülnézett. A város végén volt már, az út hirtelen kanyarodásától nem is látszottak már a házak. Kövér legelők terültek el két felől és mélységes béke és tücsökhangos csend feküdt a mezőkön. Elhatározta, hogy pihen egyet a nagy ijedtségre. Búvóhely után nézett tehát és jobb híján az útszéli mély árkot választotta, melyet teljesen befedett a benne buján tenyésző bürök, bodza és mindenféle giz-gaz. Óvatosan, a csalánt gondosan kerülve, levonult az árok mélyére és kényelmesen elhelyezkedett egy kövön. A bürök és a bodza újból összecsapódott utána. Letette a hegedűjét maga mellé a földre és a csuhája rongyos végével letörölte homlokának izzadtságát. Azután letette a kucsmáját is (kis kerek föveg maradt még azért a fején, hogy hajadonfővel ne legyen) és nagyokat lélegzett a sokféle illatból, a fű, a bodza, a bürök és százféle giz-gaz csodálatos szagából, melyeket mesterkézzel kevert angyali tömjénné egy leheletnyi szellő. Előtte vastag bürökszárak emelkedtek ki a földből, feje fölé tartván ernyős virágaiknak a bodza fehérével és a nap aranyával kevert sokaságát, mint a hímes szép baldachint a püspök úr feje fölé gyenge ifjak tartják a szent processión. Feljebb, az árok lejtős oldalán, haragosvörösen virított a pulykaorr hosszúfürtös virága, és végig az árok mélyén a csalán, a bojtorján, a szarkaláb és ezer más társa nyújtotta a nap felé apró sokszínű virágát, mint szentek nyújtják szíveiket az Úr felé a templomi képen és nem kisebb áhítattal. Szőröstestű nagy vadméhek dongtak körülöttük narancssárga és fekete csíkos casulákban, sárga cingulumaik fel-felragyogtak, mikor egy tenyérnyi napfolton lebbentek keresztül. Néha felkapaszkodtak egy-egy csalánvirágra, olyankor elhallgatott a döngés és felzengett helyette a százféle tücsök-cirpelés, mint távoli százsípú orgona sírása zendül, mikor a barátok kórusán mély búgással elhal az ének. Aztán megint kezdődött az egész elölről. Manassé ben Jehuda pedig hallgatta a mezők zenéjét, szívta a füvek illatát, nézte a napfény ragyogását fent a bürök ernyős virágain, melyeken reszkető szivárványos szárnyakkal tartott néha pihenőt - hosszú testével billegve-hajlongva a nótához - egy-egy kóborgó szitakötő. Nézett és hallgatott és lélegzett szívének nagy együgyűségében és nem tudta, hogy néz, hogy hallgat és lélegzik és nem gondolt semmit.
Egyszerre megriadva nézett széjjel. Mintha hirtelen bealkonyodott volna, a napfényes foltok kialudtak a gazos sűrűben. Igen elszomorodott ezen a dolgon Manassé ben Jehuda, aki szerette a napfényt, mint a gyík és felállott, hogy menjen a szomorú helyről. De azután mozdulatlan maradt. Az országúton, épp ott, ahol az árokból kimászhatna, egy lovas állott. (A ló árnyéka fogta el a napfényt az árokbeli növények elől.) Magas, izmos, szürke ló volt, vékonylábú, száraz fejű, igen nemes fajta. Mozdulatlan állott, fejét magasan költ nyakán a föld színéig hajtotta és nagyokat fújt az előtte lévő papsajtos, gyepes helyre. A lovas is mozdulatlan volt, mint paripája. Egyszerű szürke zeke volt rajta, hosszú egyenes kardján kívül nem látszott más fegyvert viselni. A kucsmáját letette a nyereg kápájára és hajadonfővel nézett mereven előre. Épp arcéllel fordult Manassé ben Jehudához, jól láthatta. Ötven év körüli lehetett. Gyérülő, szürkülő haja alól keményen domborodott ki magas homloka, melyet csak könnyű ráncok szántottak végig. Az orra különösen finom ívű volt, alatta őszes kis bajusz félholdja szürkéllett. Keskeny, száraz ajkait keményen, szélein kissé lefelé hajló vonalban tartotta össze. Kis, gondosan nyírt őszes szakáll övezte állát. Az egész alak pedig szikár volt és izmos, talán inkább kis termetű és nagyon szomorúnak látszott. Nézett szerte a tájon, közben nagyokat lélegzett. Kantárnak, gyeplőnek nyomát se látta Manassé, mehetett a szürke ló, amerre akart. Meg is indult. A lovag elgondolkozva ült rajta, talán nem is tudta, hogy megy, talán nem is tudta, hogy az előbb megállott. Manassé ben Jehuda csodálkozva nézte az árokból a bürök zöld rácsán át, míg eltűnt a szemei elől.
Ez pedig volt ama Nevető Ember.