Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 14. szám · / · Nagy Zoltán: A NEVETŐ EMBER LEGENDÁJA

Nagy Zoltán: A NEVETŐ EMBER LEGENDÁJA
I.

Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!

Mártír-Szent-Balázsfalva nevezetű város feküdt Transylvánia nevezetű tartományban és bővelkedett minden földi jókkal és azonfelül minden keresztényi erényekkel, melyek amazoknál mindenképpen előbbvalók, minthogy általuk minden túlvilági jókkal bővelkedni remélhetjük, ámen!

Volt pedig ez a város igen ékes kőből rakott épületekkel, melyeket mester-kezek szereztek. Így klastromi ékes templom hirdette, hogy kegyes emberek ápolják a mi Urunk Jézus Krisztus gyönyörű rózsafáját (azaz az Anya Szent Egyházat). Volt ott azonkívül ékes klastrom a szentéletű fráterek békességes hajlékául, kőből való magtár a kegyes fráterek eledelük őrzésére, hosszú szép tornácos ház, a tisztességes fráterek mindennemű szolgáinak lakásul.

A város többi házai alig mondhatók rongyos vityillóknál egyébnek. Magos fatetejük düledező falakon nyugodott, rossz kerítés itt-ott őrzi csak udvarukat a lopóktól, ha a keresztényi igaz tanítás meg nem őrzé. (Aminthogy meg nem őrzé.) Csak a vagyonos kalmárnak és a város Fő Bírójának háza volt még kőből való, de ezek is alacsony és ormótlan mivoltukban illő alázattal lapultak meg a klastrom átellenében, a gyepes kis tér másik oldalán.

Az egész város pedig kerek völgyben feküdt, jó vizű folyó mellett. Kövér mezők indultak a város alól a hegyeknek, azontúl pedig sűrű erdők kúsztak a környékező lankákra, lejtőkre, dombokra és hegyoldalakra.

Nevezteték pedig a klastrom és utána a város Mártír Szent Balázs tisztelendő nevéről, és adá azért a város szent Patrónusa, hogy a polgárok arca mosolygó volt, az eredendő bűnnek dacára és mondhatni, hogy itt többet mosolyogtak az emberek, mint más városban. Mert tudni való, hogy Mártír Szent Balázs az egyedüli a szentek között, kiről a tudós Doktorok és Krónikások feljegyezték, hogy mosolygott. Meg is festette a jeleskezű János barát az ebédlőház falán a dicső szentet és az asszonyi állatot, ki utóbbi is hallván a szent ember halottfeltámasztó csudáit beszélni, kérte őt, hogy támasztaná fel az ő disznaját, egyetlen gazdagságát, kit a farkas elragadott. Min elmosolyodott a szent. A képen a disznó is rajta volt, igen jelesen megírva.

A klastromot pedig lakták szentéletű kegyes barátok, kik patrónusukat nemcsak imádsággal, zsolozsmákkal és szívük alázatosságával, hanem arcuk mosolygásával is követték és tisztelték. Kivéve mindazonáltal a termetes Ambrus frátert, aki sohase mosolygott. Aminthogy ő nem is hitte hogy Mártír Szent Balázs mosolygott volna, és vitatásban állította is páter Jánosnak, hogy a textus hamis volna, mert a hiú mosolygás olyan szent emberhez nem illenék. Majd azt is mondta, hogy az nincs is a textusban és csak János páter találta ki, akit be is vádolt ezért a generálisnál. Hiába mutatta János barát a könyvet, melyben meg van írva az egész, mert Ambrus nem tudott olvasni.

Mindazonáltal Ambrus fráter is igen jeles ember volt nagy jámborságban és a megváltó szeretetében, kit naponta órákon át imádott, meghajtván nagy szál termetét a kereszt szent jele előtt. És tették őt a barátok a klastrom priorjának, részint ezért, részint pedig termetes volta miatt is. Mert az előtte való prior igen kistermetű volt növése szerint és tudatlan emberek mondták, nem lehet igaz pap az Úr színe előtt, hogy ilyen kicsire hagyta.

Éltek tehát az ő urasága alatt a fráterek nagy jó békességben, imádsággal, szent zsolozsmákkal és más jámbor ájtatossággal. Közben pedig sétáltak a kertben vagy kiültek ketten-ketten a klastrom előtti gyepes tér kőlócáira, a déli enyhe verőfényben, e földi élet hiábavalóságán elmélkedvén. Ambrus prior pedig ült mindig egyedül a klastrom kapuja mellett a nagy kövön. Néha kiáltott át valamit a többi frátereknek, majd nézte a derék kőfeszületet, mely a klastrom előtt állt az utcában. Ezt a feszületet ő tétette egy vándor kőfaragó baráttal, aki igen nagy tudományú volt a kövek faragásában. Mindazonáltal nem volt istenes ember és tiszta keresztény, csak úgy eshetett a tőle szerzett kereszttel ama csudálatos dolog, amit később rendre elbeszélek. Ambrus azonban ezt nem tudta és nagy kedvvel hódol és imádkozik vala gyakorta a feszület előtti kövön, nagy alázatossággal és ájtatossággal tekintvén fel a mi Urunk és Megváltónk, az édes Jézus Krisztus kőből való arcára. (A fejét igen szépen faragta a mester, derék szakállal, mesterséggel fonott töviskoszorúval a homloka körül és kőből való könnyekkel és vércseppekkel, melyek az arcán folytak. A teste pedig volt egész hitvány és görnyedt a kínoktól, melyeket miérettünk szenvedett.)

Történt pedig egy napon, mikor ült a prior úr szokott helyén a kövön és a többi szentéletű barátok mosolyogtak a napsütésben, hogy megtért Ferenc deák a mezőről, ahol gyakorta sétált és titokban a pogány latin költők munkáit olvasta. És erősen mosolygott még akkor is, mikor a prior urat köszöntötte illő tisztességgel, úgy hogy az haragosan kérdezte:

- Mit nevetsz, deák?

Az pedig felelt:

- A mezőn jártam, és túl a folyó hídján, a szakadék mellett, földből hányt kunyhót találtam, mely körül egész csomó gyerek lubickolt a délelőtti esőtől való friss pocsolyákban. Kik is, mikor megláttak, nagy sivalkodással szaladtak be a kunyhóba, egymást lökdösvén a keskeny ajtóban. Azután kijött a kunyhóból egy kis vörös ember és ijedten szaladt el mellettem, földig emelve rongyos kucsmáját. Ez pedig a legfurcsább szerzet volt, akit valaha láttam: nyakig láb, övig szakáll, szemig kucsma, a keze meg a bokája körül kalimpált. Még most is nevetnem kell, ha rá gondolok.

És ugyancsak nagyot nevetett.

A prior összeráncolta a homlokát.

- Türtőztesd magad, deák! Nem nevet így igaz keresztény. Ki volt az az ember? Mert nem ismerem.

- Egy paraszt ment arra kapával, attól kérdeztem. Azt mondja, hogy tizenhét gyermeke van az apró emberkének, azok hancúroznak ott egész nap. Három hete jött oda, nem tudni honnan, megcsinálta a kunyhóját, aztán vette a hegedűjét (merthogy muzsikus) és bement a korcsmáros házába. Azóta oda jár minden este. Mindenkit nagy félelemmel köszönt útjában. Nem bánt semmit, hát őt se bántják, csak a kölykök hajigálják meg néha az utcán. Zsidó muzsikus az ágrólszakadt.

Felgerjedett most szívében a jámbor prior és nagy fennhangon kiáltotta:

- Zsidó? Hát nem kergette-é ki valamennyit kegyes királyunk parancsából a kapitány úr?

- Való pedig, hogy zsidó - erősítette a deák - szőrös kucsmája van, a prémje olyan, mint egy szőrös hernyó a homloka körül.

A prior úr arca pedig elsötétült és hangja hasonlóvá lett a kormos nyakú bika haragos hangjához.

- Halljátok, fráterek - kiáltotta - zsidó van a városban! Három hét óta! Ki tudja, hány keresztény gyermeknek vette azóta vérét! Ki tudja, hány kutat mérgezett meg, hogy dögvész pusztítsa el az Úr kezes bárányainak nagy sokaságát! Hé, főbíró! Mint viseled hivatalodat? Zsidó van a városban! Az édes Jézus gyilkosa jár mi közöttünk! Hallod, bíró! Gyere ki az odúdból, bagoly!

De a bíró nem jött ki. A házának az ablakán nem mozdult a keresztvas, mely a rozsdás vastáblákat fogta. Hallotta pedig a sötét szobában a prior kiáltozását, de nem vette semmibe, merthogy viszály volt közöttük a bíró fia miatt, aki a prior ellenére külső akadémiákra ment volt a profán mesterségek hallgatására. Csak ült tovább a ládán és a lábait lógázta, a város javát forgatván elméjében.

Csak a kalmár dugta ki a fejét a háza lábánál a kiáltozásra, de mindjárt vissza is kapta.

Istentelen ember volt ez a kalmár, ki nem átallotta pártját fogni a kiűzetés idején a rusnya zsidóknak, merthogy vásárt csinált velük. Mutatta, hogy nem érti a prior beszédét, mintha nem is arra jött volna ki a küszöbre.

- Katarina, Katarina - kiáltotta - kiment a ruca az utcára.

Takaros leány, a kalmár leánya, futott elő az udvarról és hessegette a hápogó baromfiakat befelé. A prior úr nézte, ameddig a szemével láthatta és még jobban megkeseríti a szívét a harag a rusnya zsidóknak miatta.

Az Isten pedig úgy akarta az ő bölcs akarata szerint, hogy épp ekkor bukkant fel a púpos zsidó a kis utcából. Bokáig érő karja alatt fogta a hegedűjét és lapulva ment az utca túlsó oldalán a fal mellett, mint a patkány, ijedten pislogva a kegyes barátok felé. Köszönt volna a hatalmas prior úrnak, kapkodott is a kezével a szőrös kucsmája felé, de nem tette a kőkereszt miatt, mely közte és a barát között volt. Mert nem úgy látszott volna-é, mintha a kereszt előtt vette volna le a süvegét? Már a kalmár háza előtt járt, mikor a prior észrevette. Rákiáltott:

- Hé, zsidó!

Az reszketve állott meg.

- Ide gyere! - parancsolta a barát.

Lassan sompolygott feléje, hirtelen lekapva a kucsmáját. Mert most már mindegy a kereszt. A Jehova (áldassék ő és az ő neve!) messze van, de a prior úr egész közel. Kétrét hajolva állt meg a pap előtt.

- Ki vagy? - kérdezte az.

- Manassé ben Jehuda a nevem, békés muzsikus, a te legutolsó szolgád, hatalmas püspök úr! Tizenhét gyermekem van, - folytatta szaporán pislogva, mert érezte, hogy a szánalom az ő egyedüli fegyvere.

- Ki kérdezte! - förmedt rá a prior. - Ki kérdezi, hogy hányat vetél a vakond? Manassé ben Jehuda a neved? Mióta van nevük a patkányoknak? Zsidó vagy, punktum! Tolvaj vagy, rabló vagy, gyilkos vagy, mint az egész fajtád!

- Légy irgalmas hozzám, hatalmas püspök úr, nem bántok én senkit.

- Gyilkosok vagytok, mondom! Megöltétek a Megváltót! Hallod? Meggyilkoltad a mi urunkat, az édes Jézus Krisztust!

A kis púpos zsidó még szaporábban pislogott. Nem értette az egészet, csak gondolta, hogy valami gyilkossággal gyanúsítják. Biztosan azok az istentelen rablók megint megöltek valami hatalmas urat és most őt gyanúsítják vele. Siránkozó hangon szólalt meg:

- Irgalmazz! Nem igaz tanú, aki mondta! Én nem is láttam akit említesz, én sose láttam!

Aztán hirtelen eszébe jutott valami és szaporán folytatta:

- Biztosan Péter tette, az én szomszédom. Az rossz ember!

- Hallgass! - förmedt rá a barát.

Torkán akadt a szó Manassé ben Jehudának. Pedig mondani akarta még, hogy ő látott is egy véres baltát Péternél! Sőt ő látta éjszaka, hogy Péter egy holttetemet húzott a lábánál fogva az erdőben! Egy igen nagy úr testét pedig, mert drága skarlát ruha volt rajta. Biztosan ez volt ama meggyilkolt, kit most rajta keresnek. De most már nem mert szólani semmit. Hallgatott és nem tudta, mit kezdjen. A prior se beszélt, mintha elgondolkodott volna valamin. Talán most volna alkalom, hogy elszaladjon! De még se merte. Zavarodásában kucsmáját megint a fejére tette és igazgatta hol előre, hol hátra. Aztán a zsebében kotorászott és szaporán pislogatva nézett szét. Végül az ujjai ösztönszerűleg megtalálták a hegedűje nyakát és megpendítették az egyik húrt.

Vesztére tette! Mintha darázs csípte volna meg, úgy ugrott fel a prior úr és befogta füleit.

- Elhallgattasd az ördögi szerszámodat, istentelen! - kiáltotta. - Boszorkányok szombatján pengesd a húrokat, nem az isten szent hajléka előtt! Aztán hogy mersz hegedűt tartani? Nem törette-é össze valamennyit jámbor generálisunk parancsára a kapitány úr?

- Igen, Uram, összetörte. De megragasztottam megint, - folytatta, örülvén, hogy most érti, miről van szó. - A megragasztott hegedű még jobban szól.

- Hallgass, rusnya kutya! Vakmerőségedben nem átallasz szembe szállni velem? Hogy az összetört hegedű szebben szól mint azelőtt? Azt hiszed, nem értem, amit mondasz? Hogy mennél jobban irtjuk a gazt, annál jobban virít az ördög vetése! Szimbólummal akarsz megcsúfolni, te rühes?

Most már megint nem értett semmit a zsidó. Elhallgatott.

- Hová mégy? - kérdezte kisvártatva a barát.

- A korcsmáros házába, uram, hegedülni. Tizenhét gyermekem van, azoknak kell a kenyér. Tudom, hogy istentelen dolog a tánc meg a muzsika, de nincs egyéb mesterségem kegyes királyunk bölcs akaratából.

- Aztán kiknek muzsikálsz?

- Vándor kalmároknak, zsoldosoknak, vásárosoknak, fuvarosoknak, kiknek. Aztán meg a fiataloknak. A bíró úr fia muzsikáltat a kalmár leányának, merthogy jegyesek. Ott táncolnak minden este a korcsmárosnál.

A barát összecsapta kezeit. Irtózatos indulatba jött, az arca egész beleveresedett. Felállott a kőről.

- A gyalázatosak! A bujálkodók! - mormogta tehetetlen dühében. Még egy haragos pillantást vetett a kalmár háza felé, aztán becsapta maga után a kisajtót, hogy az egész kapu megrendült bele.

A kis púpos pedig nekiszaladt az utcának és hátra se nézett, míg rongyos tüdeje bírta a futást.