Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 13. szám · / · Szabó Dezső: AZ ŐRÜLT KUNYHÓ

Szabó Dezső: AZ ŐRÜLT KUNYHÓ
III. Az est.

A kunyhó ajtaja nagy-széleset nyílik, ki a hideg szürkületre. Beténfereg a férfi és a nő. Leteszik a baltát s egy nagy tuskót, lerázzák a sárt, a nyirkot magukról, a nő sóhajt, a férfi káromkodik. Keresztvetés, forró puliszka s a többi.

Az öreg asszony szól: - De jó volna egy kicsi húsétel!

Amikor ezt mondja, vékony hosszú, ráncos nyaka - milyen panasz és vád ez a nyak - előre nyúlik s remegő feje messze, messze néz. Hangja is olyan végtelen távoli, mintha nem is ő kívánná a kívánságát, mintha ez a mondat a vergődő ember minden rángásának az összegezése volna, mintha ez a vágy volna termése a millióéves emberfának.

A fiatal férfi most mohóbban iszik s mindenre dühösebben mordul fel s szemei véresek. Ez az ő órája a lefekvésig. Iszik, iszik s a pálinka égő forradalom lesz lelke mélyén. Mit szuszog ez a beteg, mit remeg ez a vén asszony s miért fiatal ez a fiatal leány? De leginkább, miért él, miért született az ő felesége, hogy mer itt ülni, lenni tapintható valóságban, ő mellette, aki belé akasztotta az életét, hogy vele rántódjon ebbe a feneketlen nyomorúságba. Ki tudja, mi lett volna másképp? Elvett volna egy jóravaló gazda-leányt. Most napos mezőn meleg testű tehenek ura volna. Óh, ha egyszer megfojthatná őket, mind az egész pereputtyot, milyen kéjjel érezné a tenyere bőrén kihortyanni a lelküket és szabad lenne!

A fiatal asszony ül és gondolja, hogy miért szenved, kiért bűnhődik. S ha már mindenképpen szenved, miért leginkább az urától, akit úgy szeretett s akiért dolgozik, mint a marha. Hiszen ő még most is csinos, ha rossz lenne ő is, mint más, vígabb lenne az élete. De most már nem lehet kezdeni, most már rabszolgává szokott e mellett az önző zsarnok mellett. Ha egyszer arra ébrednének, hogy halott mind a két férfi, az öreg is, a szerencsétlen s ez a másik kegyetlen, aki megtaposta a szerelmét, a fiatalságát. Ők hárman szépen megélnének, nyugodtak volnának és csend, csend volna a kunyhóban.

A kis leány makacs meneküléssel él egy futó képzelgést. Az öreg asszony néz mindenkit, az egész szobát s szelíd meghajlással érzi, hogy neki azért kellett lennie, hogy remegjen mindenkiért. Csak meg ne haljon, mert kinek a remegése fogja egybetartani őket? A beteg még alszik s alig lélegzik.

Ülnek. Mély csend van, mintha embert öltek volna a szobában. Mintha valami nagy lelkifurdalás nyomná a szobát.

A beteg nagyot horkan. És ez végigszúr mindnyájukon. Összerezdülnek, végtelen szorongással érzik, hogy előttük áll újra az éjszaka. A végtelen, vigasztalan, hosszú kínzó éjszaka. A kis lányból kisír a félelem: - Óh, csak már reggel volna!

A betegből szörnyű ordítás hasad ki. Felugrik, ki az ágyból, felragadja az ott hagyott baltát és hadonászni kezd. És kiált: - Nesze, te, te rajta, hahó, erre tereld, találtam, találtam! - És zúzza a plafont, az asztalt, a székeket.

A megrémült család az ablakhoz szorul. A kis lány tudatlan, kétségbeesett mozdulattal feltépi az ablakot. Hátuk mögött a rángó, tajtékzó vén őrült Herkules hadonászik. Előttük a sötét, hideg, érzéketlen végtelenség. Lenn, lenn a mélyben felhalványul a fehér váz, mint egy ébresztő valami, mint egy figyelmeztetés, egy megvető kacagás.

A kis lány rémültében odafagyva a párkányra, felkiált: - Jaj, tán jobb volna leugrani!

Ez a kiáltás beléjük fázítja az egész külső nagy, hideg éjszakát. Bátorságuk feldidereg, a vő nekimegy az öregnek, kicsavarja a baltát a kezéből, leteperi az ágyra s rácsavarja a takarót. Elfojtva, rekedten hallatszik ki a fület horzsoló őrült ordítás.

A két asszony rémülten sietve zárja be az ablakot. Gondosan, félő részletességgel, nehogy rés maradjon, hogy jól kizárják az egész külső hideg végtelent, mint egy kísértő rossz gondolatot. Mert ez a tragédia itt benn mégis valahogy meleg, mégis egymást érzik benne. És egymásra is néznek, menekülőn a félelemtől, talán most melegebben, talán sajnálják is egymást.

Az öreg tovább ordít és hadonászik ágyában. És új éjszaka, új reggel, új ásítás, új evés, munka, pálinka, remegés, új ordítás, ima, gyilkos gondolat, új szánalom s az életcsalatás minden rángása. A nagy tragédia-malom egyhangú robotolással őrli tovább fogyhatatlan fekete lisztjét.