Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 13. szám
Ettől a naptól kezdve még kevesebb időt töltött bent az asszony, reggel segített a szolgálónak az ágyazásnál, egyik kezében a gyereket dajkálta, másikkal a beteg embert támogatta, aki minden lépésnél megingott, mint a nádszál. Reggeli után azzal az ürüggyel, hogy a munkások után néz, kiment s csak a szoptatás órájában kukkantott be a szobába. Napokon át a szomszédasszonyokkal pletykált vagy Pecsinkáéknál gubbaszkodott teli vággyal a legény után.
Misilló ezalatt türelmesen nyomta a fészket, a gyerekkel vesződött, néha-néha a homályos ablakon át a major kopasz térségére bámult, ahol már az őszi szántásra készülődtek az emberek. Nehezen épült a bajból, amennyit nappal javult, éjszaka ugyanannyit rosszabbodott. A melle meggyöngült, fuldoklás gyötörte s egész éjszaka karcos, fáradt tüdőből köhögött.
Október elején megjött Kristóf s ő még akkor is az ágyban volt. Kérges, nagy kezei puhán megráncosodtak, kifehéredtek, mint a csiszolt csont és remegtek a legény széles tenyerében.
Nehezen ment az egyezkedés.
Kristóf, mint valami módos városi fuvaros csizmásan, tiszta fehér gatyában ült a gazda ágyánál. Cifra cseréppipa lógott az agyáról s amíg Misilló agyafúrt szóval vörösre beszélte magát, addig ő csak hümmögött s nagy türelemmel várta a csipetnyi ráadásokat.
Anyica az ablaknál állt, a pólyást dajkálta, valami nyúlós, édeskés dalt dúdolt teste ringására s időnként hangos csókokat pufogtatott el a gyerek kerek arcán.
A lámpa fénye csak gyéren jutott el hozzá, de ahelyett, hogy a gyönge világosság elmosta volna formáit, minden idomot, vonaltörést megsokszorozva élesített ki a homályból. A dalocska zümmögve folyt szét a szobában és lágy, meleg hangulattal bizseregte körül a két alkudozó embert.
Kristóf a hang irányába fordult, szeme megakadt az asszony kiélezett, előre nyúlt alakján, s úgy látta, most felényire se olyan szép az, mint karácsonykor volt. Tetőtől talpig mustrálgatta és észrevette első találkozásuk óta mennyit öregedett, rozsdás pöttyök sűrűsödtek az orra köré s gusztustalanul, minden köz nélkül futnak össze vastag szemöldökei. Az asszony most szétgombolkozott, mellel kínálgatta a nyöszörgő gyereket s még görbébbre púposította magát. Mintha egész életét a kis csámcsogó szájba kívánta volna csurgatni. Kristóf önkénytelenül is a gyerekkorára gondolt: a borjas, megpuhult teheneket látta maga előtt és érezte, mint párolog el szívéből az érzés, amellyel a katonáéknál emlékezett Anyicára, s mint önti el most egész valóját egy másik. Megborzongott ettől az érzéstől, de nem szabadulhatott tőle. Örömmel kapott a gazda újabb ráadásán.
- No, hatvan pengő esztendőre, meg komenció búzában, krumpliban - mondta nagyelszántan Misilló.
- Nem!
- Hát mennyit akarnál? Ki kapott már ennyi pénzt ebben a majorban!
- Legalább hetvenet!
- Meg a véremet ugye?... Az egész lelkemet?...
Kristóf hányavetin nevetett.
- Hát miért nem egyezik már, kend! - szólt hozzá Anyica, mintha az ura mellett kardoskodna. - Kend se lehet olyan rátarti, mint gondolja.
- Jól van, no! - mondta Kristóf megjuhászodva. - Legyen hát hatvanöt pengő, aztán kezet rá.
Megkötötték az alkut. Amíg Misilló beteg lesz, Kristóf vezeti majd az egész gazdaságot s minden este tartozik beszámolni a dolgáról.
Egy ideig még maradt a legény, Misilló boldog volt afölötti örömében, hogy olcsón jutott az emberhez, pálinkát hozatott az asztalra s büszke önteltséggel beszélt a fiúról.
- Mutasd csak meg neki, Anyickám, nem mindennapi jószág!
- Hát no! - szólt az asszony duzzogva. - Eriggyen már kend, kíváncsi is egy legényember az ilyesmire - de lassan mégis kibontotta a pólyát, pironkodón az asztalra teregette.
- Nyúlj csak a hasához, hadd nevessen kicsit! - mondta Misilló, de nem volt türelme, hogy az asszony kelletlen mozdulatait bevárja. Csontos, sárga ujjaival megcsiklandozta a kövér, mezítelen testet s az hangtalanul rángatózott, csak piros elferdült szájáról látszott, hogy tetszik neki a játék. Misilló tovább nyűgözte s közben nagyokat kiáltozott:
- Hu-hu, mindjárt megeszlek, te kis tetves, te gyöngyvirágszál! - s hogy sehogy se bírt már nagy szeretetével, bolondul megpaskolta a kiduzzadt két gömbölyű, húsos combot. A gyerek keservesen elsírta magát.
- Okosabb ez, mint a hercegprímás! - mondta teljes megelégedéssel s mint valami ragadozó, vicsorgással ingerelte az asszonyt, aki az ablakhoz menekült a szepegő, ijedt gyerekkel.
- Hát bolond, kend, hogy így bánik ezzel a csöppséggel? Igazán bolond.
Misilló jóízűen mulatott az asszony haragján.
- Kendnek aztán igazán torkig jutott a jóból! - mondta búcsúzásnál a legény s széles, gúnyos mosoly rángatódzott az ajka körül.
- Igenigen boldog vagyok!
Anyica is indult a legénnyel.
- Hát, te? - kérdezte a gazda meglepődve. - Hová készültél?
Nem kapott választ. Azok már behúzták maguk után az ajtót.
Szótlanul mentek át az udvaron, a kapuban megálltak. Mindketten a belső oldalon maradtak. Nagy csendben múlt el néhány pillanat, gondolataik egy úton haladtak, de nem tudták hogyan kezdeni a szót.
Kristóf törte meg a hallgatást.
- Miért is jött ki most én utánam, mikor bent hívta a beteg gazda?
- Csak! - felelte Anyica. - Hát talán nem mehetek én éppen oda, ahova a kedvem tartja?
- Aztán most éppen erre húzta a kedve?
- De ne gondolja, hogy kend után futottam! - mondta az asszony s lehajtotta a fejét.
Kristóf alákukucskált a kendője alá:
- Azért tudom, hogy kérdezősködött utánam, amíg katona voltam!
- Igen.
- Hát akkor most is azt hiszem, hogy csakugyan utánam futott, nos aztán kérek egy csókot!
Anyica mosolyogva ránézett.
- De azt senkinek sem adok ám.
- Hát akkor elveszem én, mondta Kristóf minden tűz nélkül s inkább csak szokásból, mint szerelemből átnyalábolta a remegő asszonyt.
Anyica nem védekezett. Egész testével szinte belerogyott a legény karjába. Szemei lángoltak, a hangja egyre rekedtebb lett és egyre sziszegőbben beszélt:
- Vegye, vegye hát!...
Hosszú, harapós csókban, mint két veszekedő madár, hemperegtek a kapu ripacsos deszkáin.
- Vigyázzunk, valaki megláthat! - mondta Kristóf, mikor a játékot megelégelte, lassan lefejtette magáról a még mindig remegő asszonyt.
- Szeretlek!... Életemben téged szeretlek először! - Suttogta Anyica s megsimogatta a legény tüzes, verítékes arcát. - Holnap is eljössz?
- Ha addig nem üti le a gazda a derekad!
- Buta! - mondta az asszony és sértődötten a konyha felé szaladt. A fele útról azonban visszatért.
- Holnap délután a gyümölcsösben leszek. - Súgta kuncogva s mielőtt újra elfutott volna, huncutul szájon ütötte a sugárzó legényt.
- Jó, majd oda látogatok! - bólintott Kristóf és mosolyogva kifordult a kapun.
- Mi dologban jártál? - kérdezte Misilló, mikor Anyica a szobába lépett. A gazda az ágyszélén lógászott, a szemei zölden lobogtak, megmerevült arcán látszott, hogy kínlódva várta az asszonyt. A gyerek magára hagyottan visított az asztalon. Anyica cuppogva hozzá szaladt.
- Igen kipirosodtál, amíg oda voltál!
- Brr, de fázom! - mondta az asszony közömbösen. - Éjszaka talán havat kapunk.
- Mit törődsz vele! Nem szeretem én, ha mindig máson jár az eszed!
- Talán majd örökösen a kuckót strázsáljam!
- Én meg csak dajkáljam a gyereket! Mi?
- Hát már ezt is megunta, kend?! - pattogott az asszony, azután kapva a jó alkalmon a szúrós szavak elől, a gyerekkel együtt a kemence szurdikba menekült.
Misilló még sokáig elégedetlenkedett, de senki se felelt dörmögésére.
Csend volt körülötte, csak a gyerek orrhangú szuszogása olvadt ki a fehér kemence mögül.
*
Másnap csakugyan leesett a hó, de Anyica azért nem adta föl a megbeszélt találkát. Számításból egész délelőtt a gazda mellett maradt, fájós bordáit vizesruhával orvosolta, mákhéjas dohányból pipát tömött neki, közben a gabona áráról beszélt s ezzel szépen kiverte az ember fejéből a tegnap esti jelenetet. Ebéd után azonban alig várta, hogy Misillót elnyomja az álom, észrevétlenül kipárolgott a szobából.
- Mondja majd néném, hogy a jószágnál vagyok, - szólt oda a konyhában szunyókáló szolgálónak, aztán fölfogott szoknyával átszökött a gyümölcsösbe.
Kristóf még nem volt ott.
Egy ideig a kopasz fák törzséhez lapultan álldogált az asszony, kitágult szemekkel lesett a csendes major felé, de nem tudta egy helyben kivárni a legényt. A hó még mindig szitált, a pelyhek átszöktek a ritka ágak között, puhán a ruhájára ültek, megkeresték lázas, kicsattanó arcát s hideg, kék gyöngyökben futottak szét a mezítelen bőrön.
Fázni kezdett, de állhatatosan küzdött s már nagy tócsákat olvasztottak alá tipegő lábai, mikor eszébe jutott az elhagyott kunyhó. Folyton a legény útját kémlelve, hátrált a födél alá.
Az apkó egykori helyére, a dohos, kemény szalmapriccsre kuporodott.
Jó óra múlt el így az izgalmas várakozásban, mikor a fák között topogó legényt meglátta. Repeső szívvel állt ki az ajtóba.
- Kristóf, hé! Hé Kristóf! - trombitálta szájára emelt két tenyere között.
- Hé! - kiáltotta vissza amaz is s mosolyogva vette egyenesre az irányt.
- Miért jöttél ilyen sokára? - kérdezte Anyica az ember nyakába csimpaszkodva. - Olyan nehezen vártalak.
Kristóf megcsípte az állát.
- Jól van, no, kis macskám! Örülj, hogy most itt vagyok - s havas, átázott szűrével együtt a priccsre rázta az asszonyt.
Anyica unottnak, hidegnek látta a párját s úgy érezte, mintha az ölelést, csókot, amivel az ő kéjes bomlottságát fizeti, mind csak mókából csinálná. Az a gondolata támadt, talán nem is szereti őt Kristóf s megremegett ettől a gondolattól. Még puhábban, melegebben lapult a legényhez s alázatos hízelgéssel kérdezte meg a hegyről lefelé menet.
- Nem bánod, hogy följöttél?
- Nem!
- Hát azt se, hogy hozzám jöttél föl?
- A magam akaratából tettem! - mondta a legény anélkül, hogy csak a hangját is feljebb emelte volna. Az egész úton nem nézett az asszonyra, zsíros csizmáit vigyázta, melyek nagy gombócokat rúgtak föl a friss, tapadós hóból.
A gyümölcsös végében válniuk kellett, Anyica bolondosan a szájára tapadt a horgadt fejű legénynek, szinte könyörgött hozzá:
- Holnap is eljössz?
- El! - mondta elszántan Kristóf.
Aztán mindketten más-más irányba tértek.
Mire Misilló fölébredt, Anyica karján a gyermekkel már ott ült az ágyfejénél. Halkan, elnyújtott hangon énekelt s jobb lábával rezgősen segítette a dal ütemét:
Csicsí baba, nincsen pupa,
Elvitte a juhászkutya,
Csicsíkájj, babuskám...
Misilló néhány pillanatig még tetette az álmot, szűkre fogott szemekkel lesett ki az asszonyra. A hirtelen jött köhögés elárulta ébrenlétét.
- Fönt van kend? - kérdezte Anyica azon a hangon, amelyen az éneket abbahagyta.
- Jó kedved van, Anyickám! - mondta Misilló ásítozva. - Olyan édes a te hangod, mint a csurgó méz.
Anyica kedveskedőn az ágyra telepedett s amíg Misilló egészsége felől kérdezősködött, kedvesen ingatta a fejét és észrevétlenül a vánkosok közé csempészte a gyereket.
- Sokáig aludt, kend.
- Sokáig, fáj is tőle a fejem!
Anyica a mákhajas dohányra gondolt s elégedetten mosolygott magában.
- Az enyém is fáj! - mondta hirtelen elszontyolodva. - Vigyáz kend, kicsit a gyerekre? Kimegyek a friss levegőre, megöl ez az egész napi bezárkózottság!
- Jó! - egyezett bele Misilló. - De ne soká maradj, mert hideg lehet ám. Kristóf még nem volt itt?
- Nem!
Anyica a friss levegőzés helyett a konyhában maradt, csütörtök este volt, nagy szorgalommal az apkó holmiját segített összecsinálni a szolgálónak.
Kevés vártatva megjött Kristóf, kurtán köszöntötték egymást s ő nem ment be utána. Úgy gondolta, nem tudna pirulás nélkül szembetekinteni vele, ez pedig könnyen gyanakodóvá tehetné a gazdát. Néha, néha kiment s az udvarról az ablakon át leselkedett be a szobába. Kissé elszomorította az a barátságos kép, melyben a két embert látta.
- Miért nem megy hát be, lelkem, gazdasszonykám? - biztatta a szolgáló. - Kendnek is helye van ott, ahol másnak.
- Kibírom én itt is! - mondta Anyica, mintha mi sem érdekelné az apkó batyuján kívül. De nem sokáig győzte tettetéssel, kibújt belőle az asszonyok kotyogó természete s mindent elbeszélt a szolgálónak.
- Azért diktálom én, hogy nem jó az ember gyöngébbik természetével játszani. Miért nem megy hát be? Vérhólyag a szerelmes ember szíve, könnyen ketté hasad az a sanyargatástól.
Anyica idegesen nevetett, de belsőleg igazat adott a vénasszonynak és epedőn szomjazott a legény után.
- Hát nénémnek is volt már ilyen története, hogy olyan nagyon jól tud beszélni róla?
- Ej no, hogy is kérdezhet már ilyet a gazdasszonykám. Hát a szegény fehérnép se születik ám csak éppen piszkafának, hogy a kormos kürtőbe lógjon, meg a hamut birizgálja. Volt, volt bizony, lelkecském, nekem is egy olyan történetem, hogy még most vénségemre is megnyalom utána ezt a fogatlan szám.
Ajtócsikorgás szakította félbe a szolgáló meséjét.
Mikor Kristóf átment a konyhán, Anyica izgatottan utána futott s mohón össze-vissza csókolta az üres, holdvilágos udvaron.
Aztán pihegve menekült vissza a konyhába, várt kicsit, hogy kifújja magát s derűsen, megnyugodva ment be a gazdához.
- Itt járt a Kristóf! - volt az első szava Misillónak. - Nem találkoztál vele? - vizsga szemekkel várta az asszony feleletét.
- Nem! - hangzott rá az egyszerű válasz.
Anyica vacsorához készített, fejét mélyen az asztalfiókba nyomta s amíg a késekkel, villákkal csörömpölt, minden érdeklődés nélkül kérdezte.
- Aztán meg van kend elégedve vele?
Misillónak tetszett a szürke hang s mivel semmi különöset nem vett észre az asszonyon, egész vacsoraidő alatt Kristóf ügyességét dicsérte.
Anyica csak ritkán szólt valamit, okosan végig hallgatta a gazda áradozását s mikor már ágyba voltak, igen komolyan ezt mondta:
- Nem tudom én, mit van úgy dicsérni rajta, hiszen nem ingyen dolgozik kendnek. Meg aztán sok dolog is az hatvanöt pengőért!...
Anyicának könnyen nyílt az esze, furcsa módját találta ki a legénytartásnak. Kristófot félteni kezdte a gazda barátságától s úgy eszelte ki, csak egy módja van, hogy magának tarthassa azt, ha gyalázni, kicsinyelni fogja Misilló előtt. Ami kevés őszinteség még volt benne, azt gyökerestől kiirtotta ezen az éjszakán s reggel, mint valami akaratnélküli bábu jött-ment az örömtől sugárzó ember körül. Ebéd után azonban újra mákhajas pipát adott a szájába, s hogy az csakhamar álomba füstölte a mit sem sejtő Misillót, lelkendezve szökött át a gyümölcsösbe.
Mindig ő volt első a találkán, Kristóf pedig, mintha számításból tette volna, napról-napra későbben jelent meg. S ha megjött, nem az az éhes, mohó legény volt, akit Anyica szeretett volna látni benne, unottan a priccsre telepedett s amíg az asszony százféle formában kellette magát, ő fáradtan mozgott, szemei hunyorgás nélkül meredtek a levegőbe, mintha a mállott falakon át vigyáznának valamit.
Mikor a kertből kifelé mentek, sohse mulasztotta el a major rendezetlenségéről beszélni.
- Olyan ez az egész gazdaság, mint valami hulla, amit megestek a férgek! Aki mit ér, azt viszi. Talán húsz pár is él a magtárból.
- Nem a kend bőrit nyúzzák, miért sopánkodik folyton?! - zsörtölődött vele az asszony. Sehogy sem tudta megérteni, hogy valaki ennyire szívén viselje más ember baját. Ilyenkor haragjában magázta a legényt.
- Kend se volna ám különb portéka az én csúf emberemnél, ha egyszer gazdagsággal verné meg az Isten.
Kristóf elnevette a választ, s ilyenkor az az érzése támadt, hogy vele is csak azért tart egy irányt, mert a másé. A színe is elfakult már a szerelmének s ha tulajdona lett volna földben, házban, rég bottal verte volna el magától a kullancskodó asszonyt.
Ezt Anyica is csakhamar észrevette, még féltékenyebb lett Misilló Kristóf barátságára s minden alkalmat megfogott, hogy összeuszítsa a két embert.
A gazda azonban teljesen belegabalyodott az újoncba, mindent elhitt neki s az még jobban nekigyürkőzött a munkának. Hogy szokatlan hatalmat érzett a kezében, feszes, piros bőrén átütött a minden parasztok sajátságos természete, amely őt már a katonáéknál is rangra emelte, s amíg lefelé rúgott, harapott, alázattal hunyászkodott meg a gazda előtt. Zsugoribb, telhetetlenebb lett a régi Misillónál, éjszakáit is szívesen nappallá tette volna, kegyetlenül rajta ütött a parasztok tolvajkodásán s még az apja házában se tűrte meg a fizetett henyélést.
Az öreg Pecsinka, aki már hónapok óta egyebet se csinált, mint jól ivott, evett az ajándék holmiból, kedvire nagyokat aludt a sötét kemence suton, most a fagyasztó hidegben, hófúvásban fát nyiszált az erdőn, amiből pedig egy morzsányi se jutott az ő tűzhelyére.
A néhány délutáni órán kívül, mikor a gyümölcsösbe kullogott föl Kristóf, egy szusszanásra való szabadidejük nem volt az embereknek. Valamennyien tudták, hogy milyen dologban jár a legény s bár, ha százszor is elhatározták, hogy panaszra mennek a gazdához, mindannyiszor lemondtak róla. A rövidke pihenő kiszívta fejükből a lázadó gondolatokat, bután azzal is megelégedtek, hogy trágár, durva szitkokat mondtak a szerelmesek felé. Hogy lassan, lassan az ajándékok is elmaradtak, már Anyica is csak tűzrevaló rabszolgatartó volt a szemükben.
- Hitvány kutyalélek a te fiad, apkó! - morogták az álmos Pecsinka körül verítékező parasztok s ugyanakkor az ő csücsöri szájából is kiesett egy-egy káromkodó szó.
- Nem is az én vérem bizony!
Ez alatt Kristóf kedvetlenül, csüggedt fejjel botorkált föl az úttalan hóban a gyümölcsösbe. Maga se tudta miért, de valóságos kálváriajárás volt már ez az ő számára. Napról napra nehezebben szánta rá magát a találkára s ha eljött az idő, még is mennie kellett. Elvesztette kemény önakaratát, játékszer lett valami szeszélyes ördög kezében, aki szíven fogva emeli ki a munka áldott hétköznapiságából, hogy bolondul oda tegye a szerelmével unalmassá lett asszony elé. Fél éjszakákon azon töprengett, hogyan evickélhetne ki a zavaros kátyúból, de hiába törte magát, mintha mézes kötélen cibálta volna magához az asszony, másnap megint csak beszédült a kunyhóba.
Hagyta, hogy ölelje, csókolja Anyica, de ahelyett, hogy ő is viszonozta volna, ernyedten megpuhult, homlokán kiütött a belső forróság s érezte, hogy a csókok harapják, a két kulcsoló kar szíve vidámságát szorongatja halálra. Minden porcikája belefájdult a szerelembe és nem volt ereje, hogy védekezzen ellene. Ha Anyica úgy kívánta volna, zavarodottságában még a kést is szívesen magába döfné.
Esténként pontosan megjelent a gazda előtt, beszámolt a napi munkával s örömmel vett részt Misilló tavaszi tervezgetéseiben. Az asszony szemben ült vele a lámpa alatt, de ő állhatatosan elfordította a fejét, rá se nézett. Mikor a gazdaságra eső beszédből kifogytak, hirtelen elszomorodott, megérezte magán Anyica tüzes, szurkáló tekintetét s a világért se jött volna föl egy okos, az idegeit megnyugtató szó a torkán.
- Miért szontyolodtál úgy el? - kérdezte hosszú hallgatás után a gazda s maga is hangosan ásított.
Anyica nevetve kapott a szón.
- Bizton valami kénkő nyomja a begyit.
- No? - firtatta Misilló is most már nevetve.
Kristóf sietősen készülődött.
- Semmi! Álmos vagyok, - mondta s anélkül, hogy kinézett volna bundás sapkája alól, dörmögve elköszönt.
Az ajtót erősen benyomta maga mögött s hosszú, kemény lépésekkel sietett ki az udvarból, nehogy az utána rágódó asszony valahogy beérje.
*
Szürke, színtelen össze-visszaságban múltak a napok. A parasztok morcos kedvvel törték magukat Kristóf akaratára, korán virradattal indultak az erdőbe s napestig jártak ide-oda a fával megrakott szekerek. Nagy gyerek csapatok kanyarítottak a folyó rücskös hátán s megszaporodtak az éhes varjak, hogy feketéllett bele az egész major.
Misilló az ágy szélén üldögélve bámulta át a délelőttöket. Úgy ült ott mozdulatlanul az ablakba égő napra bámultan, mint valami nyílni készülő kóró. Elfásult gerince egyenesen feszült, szemei élénken csillogtak, melle magasra fújódott az erős lélegzéstől. Egész testét a visszatérő egészség pirította. Halott falába vidám ingással lógott ki a széles, fehér gatyaszárból.
Így csúsztak el fölötte a hosszú, unalmas órák. Néha erőt vett rajta a vágy, hogy a földre ereszkedjen, kipróbálja erejét a járásban, de alig tett négy-öt lépést, megroskadtan evickélt vissza a puha toll közé. Néha megfeledkezve magáról, régi, legényes mulatozásaira gondolt s ha ilyenkor elnyikkant mellette a gyerek, örömmel a karjába vette s víg kocsmai nótákat fütyörészett a hunyorgató csöppségnek. Ha Anyica is a szobában volt, illegve-billegve magához édesgette a hűvös asszonyt s a pólyát az asztalra teregetve dicsekedett.
- Nézd meg csak, Anyicám, nézd! Hogy hasonlít rám ez a kis pocik. Mintha csak nem is volna mamája, mintha csak a tulajdon jobb szememből esett volna ki.
Anyica ott állt a gyerek felett, de nem volt szava hozzá. Fejét tétován a vállai közé húzta és tenger szomorúság panaszkodott ki a hallgatásából. Szörnyen bántotta az ember igazsága. Látta, hogy minél idősebb lett a gyerek, annál inkább hasonlított Misillóhoz, minden elmúlt óra egy-egy új ellenszenves vonást karcolt a puha, piros húsba és napról napra formátlanabb lett, mintha csak az apja durva, szögletes maszkját húzta volna rá az idő. Ez teljesen elidegenítette tőle Joskót, semmit se érzett iránta az anyák szinte állati rajongásából s ha tehette, csomós pelenkát ágyazott alá, kegyetlenül megcsipkedte, hogy majd a lelkét sírta ki a gyerek.
- No csókold meg hát! - biztatta Misilló örömtől csengő hangon. - Nézd, nézd, hogy huzigálja azt a pindurka csőrit!
Anyica megcsókolta, de igen komolyan eldünnyögte magát:
- Nem jó, ha sokat nyalogatják, kimegy az álom a szeméből, aztán csak kínlódik szegényke!
- Azért van az ember, hogy csitítgassa, - mondta Misilló nevetve, aztán a pólyába takargatott gyerekhez beszélt:
- Nem igaz? Mi? Hát kié vagy te, ha nem a miénk, aztán hát ki csitítgasson, ha nem éppen én, meg a te mamád! Ne nevess, mert megöllek! Istenuccse megöllek! Hú, hú, hú! Baram-baram, bucc, mindjárt megeszlek! - két kézzel magasra fölemelte, vigyázva elringatta magától s még nagyobbakat ordítozott.
A gyerek, mintha értette volna a zagyva, össze-vissza hangokat, pajkosan kapálózva nevetett az ember ügyetlen mókáin.
- Tegye le már, tegye le! Hiszen most szívta tele magát, még a lelket is kirázza belőle!
- Rrr, ho-ó-opp! - Misilló még egyszer nagyot lódított a gyereken, aztán finoman a vánkosok közé dugta.
- Nohát aludj, ha neked mindig aludhatnékod van! - mondta édes, lágy hangon s maga is visszahevert az ágyba.
Ezek az együgyű csintalanságok voltak Misilló mindennapi mulatságai. Az asszonnyal ritkán jött alkalom a játékra, délelőtt az örökösen a sok munkával huzakodott elő, ezzel szánalmat keltett maga iránt s ravaszul távoltartotta a bolondságokra könnyen hajló, pihent embert, ebéd után pedig Misillót vette le lábáról az álom s késő alkonyatig horkolt, akár az ágyat is kilophatták volna alóla. Semmit se tudott a mákhajas pipáról, nagyon is helyénvalónak találta a sok alvást, babonásan képzelődött s szentül hitte, hogy minden ébredéskor erősebbnek, egészségesebbnek érzi magát. Anyica örömmel bizonyítgatgatta az ember bárgyú hitét s hogy még több idő jusson annak az alvásra, tizenegy órakor már asztalon volt az ebéd.
Ahogy aztán Misilló, szájában a pipával elfeküdt, nyomban vége szakadt az asszony roppant munkájának s megkezdődött a szabad, neki tetsző élet. A gyakori járással tiszta, kemény utat taposott föl a gyümölcsösig s annyira megszokta már ezt a minden délutáni sétát, hogy csak a szemhéja se rebbent meg, ha véletlenül idegen arccal találkozott.
- Hová, hová lelkem, gazdasszonykám?
- Ide je! - mondta Anyica, s kendőzött fejével mosolyogva intett maga elé.
Még gyorsabb lépésre fogta csúszkáló lábait, majdnem futva érkezett a célhoz, aztán beült a kunyhóba s a nyitott ajtón át izgatottan lesett ki a legény elé. Kristóf napról napra későbben jelentkezett. Az asszony egymagában üldögélt, ha ezt megunta, mint valami ketrecbe zárt ragadozó, türelmetlenül járt körbe-körbe a négy fal között. Ilyenkor csúnya, ráncos lett az arca, száját öntudatlanul nyitva felejtette, a szemei égtek, hogy alig látott velük. Négyszer-ötször is leült meg felkelt, nem volt semmiképp maradása. Tüzes, barna bőrét is szűk börtönnek érezte magán. Minden vágya, gondolata a legény elé röpült, s ha az megjött, alig hozott magával mást a nagy, sorvasztó unalomnál, örömet jóformán semmit.
Szótlanul ültek egymás mellett. Kristóf a bajuszát sodorgatta vagy éppen szutykos pipája jutott az eszébe, figyelmesen egy fejes szalmaszálat huzigált keresztül a száron, majd meg ízes ábrázattal kifújta, szortyogtatta.
Az asszony éhes, kiugró szemekkel bámulta meg minden mozdulatát. Bárhogy szerette is a legényt, ilyenkor irtó gyűlölet lobogott benne, alig tudta visszatartani magát, hogy tíz körömmel neki ne essen a két bután, fénytelenül meredező birka-szemnek.
- Hej, de kutya állapotban van ez a birtok! - böffentette ki a legény, mikor nagyfontosságú munkájával elkészült.
- Hát! - felelte Anyica. - De kend majd rendbe hozza.
- Magam is úgy akarom.
- Hát még mit akarna kend?
- Hat milliót a király képivel, aranyban! - mondta Kristóf, aztán nevetve utána dünnyögte - meg te is kellesz, no. Miért nézel rám olyan szemekkel, mintha fullánkot akarnál kiereszteni belőlük?
- Látom én bizony, hogy kend se tud már mást, csak harácsolni a forintokkal, meg csúfot űzni a szegény asszonyból!
- Ej, de alá tüzeltél megint!
Anyica is nevetett már.
- Csak az a baj, hogy még a pokol tüzén is jég maradna a kend szívén.
- No gyere hát ide a karomba! - mondta megengesztelődve Kristóf s fél karral magához húzta az égő szemű asszonyt.
Késő alkonyatkor mentek le a hegyről. Kristóf megint szótlan volt, pipálva hallgatta az asszony kárálását, gondolatban pedig szidta, átkozta magát, hogy újra bedűlt a cigánykodásnak. Azzal a szigorú elhatározással hagyta abba a munkát, hogy kereken elébe tálalja majd az asszonynak. - Nem kell neki, hagyja őt nyugodtan a dolognál, amiért fizetik. Megint minden a dugába dűlt. Hosszúkat lépett, feje komoran a mellére csüngött s mint valami beteg jószág sóhajtozott keservében.
Este nagyon rövidre fogta a gazdával való beszédet, Anyicára pedig rá se nézett, már nem csak a maga baja, de Misilló vidám, gyanútlan tekintete is bántotta.
Mikor elment, Misilló a kinti viszonyok felől kérdezgetett az assszonytól.
- Hát csak megy, megy, semmi sem állhat egyhelyben, ha annyian neki szabadulnak, - mondta Anyica fitymálón s nem mulasztotta el, hogy néhány csípős szóval közé ne piszkáljon a két embernek.
- Majd meglátjuk no! Maholnap már magam is utána nézhetek.
- Azért csak ne ölje, kend magát, - fordított Anyica a beszéd kerekén. - Örüljön kend, hogy ilyen szépen gyógyul, nem még hogy felkel. Ha egyszer majd elrontja magát, akkor aztán a Herkó Páter se húzza ki a bajból. Már pedig csak többet ér az ember egészsége az egész világ gazdagságánál. Aztán nem vagyok én a kend oldalánál, aki szemmel tartja még a csillagjárást is?
- De hát hiszen örökké csak én se göthösködhetek.
- No lám, még majd azt is mondja, hogy erőszakkal madzagolják az ágyhoz, aztán tüzes fogókkal csipkedik a húsát. Kiabálja kend világgá, hogy éhen, ganéjban kuntyorog, aztán itt van az asszony, aki bizony felé se néz a nagy jódolgától. Kendnek bizony, én mondom, gondolni se szabad arra, hogy fölkeljen, amíg olyan nem lesz, mint a makk.
Misilló puhán magához ölelte a méltatlankodó asszonyt.
- Jól van no! Nem is úgy mondtam én, hogy...
- Ne is mondja kend sehogyan, beteg ember esze mindig a levegőben jár.
Anyicából ömlött a szó, a sok jó tanács, s a lefekvésig csókkal, hízelgéssel részegítette a könnyen hajló embert. Éjjel sokáig nem tudott elaludni. Fejét a duzzadt, puha vánkosok közé fúrta és a közeli homályos jövőről gondolkozott. Úgy találta jónak, egy ideig felhagy Misilló uszítgatásával, közben pedig a legényt is beavatja az esti csipkelődések titkaiba. Ha majd ő is tud a dolog hasznosságáról, akkor egy időre nincs mitől tartaniuk. Azzal a gondolattal aludt el, hogy ha kell tűzön, vízen is keresztül verekszi a maga boldogságát.
Másnap Kristóf a szokottnál is később jött ki a találkára. Meglátszott rajta, hogy egyenesen a munkától lépett el. Nagy csomó üres zsákot cipelt a hóna alatt, arca még harmatos volt a fáradtságtól.
Belépett anélkül, hogy köszönt volna. Komolyan, összehúzott szemöldökkel dobta magát a priccs sarkára.
- Beteg, kend? - kérdezte az asszony elhűlten.
- Nem! - felelte Kristóf, de olyan magas hangot fogott a nyelve, hogy maga is meghökkent tőle, halkabban dünnyögte utána. - Nem tudom.
Aztán sokáig nem lehetett a szavát venni.
Anyica minden okosságával is hiába fáradozott azon, hogy jókedvre bírja a fancsali legényt. Az csak bólogatott, kérges tenyerével nagyokat csapkodott húsos lábszárára, hogy szürke felhők poroztak ki a vastag posztónadrágjából.
- Hej, de fából van csinálva kend! - pattant föl az asszony, mikor látta, hogy semmiképp se boldogulhat párjával. - Citromot szopogatott kend, hogy ennyire elsavanyodott?
- Miért?
- Kendet se veti föl majd bizony, soha a nagy szerelem az égig.
- Nem is akarom én azt.
- Hát akkor minek is jövünk ide? - buggyant ki az asszonyból a gyorsan eredő sírás. - Hiába csak szerencsétlenkedik az ember!
Kristóf egy ideig küszködött magával, aztán átkarolta az asszonyt s amíg csókolta, nevetett a duzzogásán.
Anyica is megölelte, lihegőn kérdezte.
- Hát szeret?
Most merész, gúnyos hahotába csapott át a legény kuncogása.
- Persze!
- Ne úgy mondd!
- Szeretem hát, no!
- Most sincs jól, úgy mondd, hogy - Szeretlek!... Szeretlek!
Kristóf durván eltolta magától.
- Eridj, no! Nem szívelem, ha nyűgösködnek rajtam!
Anyica rémülten a sarokba húzódott.
- Hát megbolondult kend?!
- Ne papolj!
- Édes jó Krisztuskám!
- Kuss! - ordította a legény vérbe borult arccal. Most utat talált belőle a sok benső gyötrődés, vadul dobogott, pállós szájából dűlt az esztelen káromkodás.
- Hát miért csalogatsz utánad? Talán azért vagyok én a világon, hogy céda asszonyok után fussak, mint valami eszelős? Azért alkudtam ki a béremet, hogy utánad koslassak?!
Fújt, dühöngött, alig tudta megtartani magát, hogy a rimánkodó asszonynak ne essen.
Szembe vágott sapkával, szinte futva hagyta el a kunyhót.
Anyica az ajtó küszöbére vetette magát, sírva könyörgött utána:
- Kristóf! Gyémántos apukóm!
A legény vissza se tekintett, bolond sietséggel fordult be a major házai közé.
*
Anyica másnap és harmadik napon is átment a gyümölcsösbe. Eleinte a kunyhóban bóbiskolva várakozott, majd unva a hosszú magányosságot, kiment s szomorúan, ideges nyugtalansággal járt ide-oda a kopár, kihalt kertben. Lábai alatt ropogott a hó, mintha finom üveghalmazon lépkedett volna.
- Nem jön, nem jön! - mondogatta félhangon. - Nem, nem! - Mikor magától kiszabott útja végére ért, két tenyéréből karikát markolt a szeme elé s úgy fürkészett, mintha az egész világon keresztül akart volna látni.
- Édes jó Máriám!
Imádkozva indult meg az utat fölmérni a kunyhóig. A szíve hangosan kalimpált, agyában egymást kergették a rémítgető gondolatok. Feje majd ketté szakadt a fájástól s egy okos, értelmes gondolatot se tudott megfogni az áradó káoszból. Arcát, kezeit kékre csípte a hideg, de ő nem engedett bizakodásából.
- Hátha sürgős dolga akadt, - mentegette gondolatban a legényt. - Hátha éppen most indult el.
A szél gyászos, borzongató nótákat fütyült be vasalt, elálló kendője alá. Térdeit összeverte a fázás, vacogva be-befutott a kunyhóba, majd türelmesen megint a havat taposta, de a legény csak nem mutatkozott. Egyedül volt, nagy csendesség kerítette, melybe csak az álmos sármányok pityegése játszott bele a meleg nádtető alól.
Öreg este volt, mikor hazaindult.
A megszokott hátsó udvar helyett jókora kerülővel a majoron ment keresztül, de hiába, itt se akadt rá arra, akit testtel, lélekkel sóvárgott. Mintha a föld nyelte volna el a meggabalyodott legényt.
Az első elmaradást még csak könnyen vette, most azonban valóságos testi fájdalmat érzett a gondolattól, hogy ez után majd így múlnak el a napok, talán az esztendők is. Hirtelen eleredt a könnye. Véletlenül rátapintott eladott, se hazás, se anyás életére, egyszerre annyi szegénységet, árvaságot érzett, hogy utca hosszat megsiratta magát.
Alig lépett be a kapun, a vén szolgáló futott elibe.
- Drága Krisztuskám, fönt ám a gazda. Siessen csak, lelkecském, virágom, siessen!...
- Bánom is én, ha fönt van! Mindig csak az se dögölhet!
Eltolta útjából a rémüldöző asszonyt s mintha a hóhéra elé sietne, nagy elszántan nyitott be a szobába.
Misilló karjában a gyerekkel, piros izgalomban ült az ágyon.
- El voltál valahol? - kérdezte a didergő asszonytól. Az első pillanatra észre vette annak indulatosságát, ő most szép szóval, megalázkodva beszélt. - Hol voltál, galambocskám?
- A szeretőm után! - rikoltotta felé az asszony s háttal az embernek a padkára vetette magát.
- Mi?... Hol?...
Anyica egy ideig várt a felelettel, aztán szemrehányó tekintettel Misilló felé fordult.
- A munka után - mondta egyszerű, meggyőző hangon. - De hiába itt minden, belebolondulhatsz a fáradtságba, repedtre kurjongathatod a gégéd, aztán még se lesz itt semmi.
- No? - kérdezte Misilló hosszan.
- A béresgazda!... De hát miért is faggat kend? Falra borsót hányni, túpa embernek az igazságról beszélni, haszontalan munka ez nagyon.
- Hát miért nem beszélsz úgy, hogy én is értsek belőle valamit? Igen rossz természet az, akiből úgy kell kicsalogatni a szót.
Mielőtt még Anyica kitálalhatta volna bosszúálló tervét, Kristóf kopogott a szobába. Vége lett a beszélgetésnek.
- Adjon Isten! - köszöntött a legény már az ajtón kívül. Anyicát szíven találta a csengő, kemény hang, megszégyenülve sompolygott el az asztaltól, a láda tetejére, a homályba húzódott.
- Holnap a városba kéne menni. - Kezdte Kristóf a mondókáját. - Lekopott a ráf az első szekér jobb hátsó kerekéről, meg néhány patkó is hiányzik.
- Hát ami kell, az kell! - dörmögte Misilló keserű szájjal. - De hát megmondom, hogy nem igen a fogam alá való az ilyen gazdálkodás.
- Miért?
- Csak no! Valami úgy súgja nekem, hogy nem minden megy ott kint hibátlanul.
Kristóf jól értett a szóból s amíg a gazdát hallgatta, vastag szemöldökei alól gyanakodón kukucskált az asszony felé. Az, kipirulva figyelt a sarokban. Szemei merőben a gazdára bámultak, a szája mozgott, mintha csak most rakná embere nyelvére a mérges dörmögést. Tekintete véletlenül Kristóf szúrós szemébe lesett, sunyin lecsüggesztette a fejét.
- A pokollepke! - gondolta a legény. - Hát ő volt. A céda, most meg már hazudozik rám.
Aztán fennhangon a gazdának felelt.
- Hátha súgta, rosszul súgta!
Misilló hitetlenül bólogatott. Az asszony sok piszkáló, uszító beszéde, de legkivált a mai kitörése nagy rést ütött e hitében. Hunyori szemekkel mustrálgatta a nekivörösödött legényt.
- Jó, no. Jó, majd elválik!
- Majd elválik! - mondta rá Kristóf is bátran.
- Úgyis gondoltam, elhagyom már ezt a dögfészket. Ha aztán együtt dolgozunk, majd elválik, mi az igazság! Kéne valami az útra?
- Hát! A béres a lóhoz, meg a pénz a ráfért, patkókért!
Amíg Misilló a ládában kotorászott, folyton zsörtölődött.
- Mondom én, hogy nem igen tetszik nekem az ilyen gazdálkodás... Éppen egy szóval se tetszik...
Mikor pedig a legény elment, majdnem könyörögve szólt az asszonyhoz.
- Aztán már csak nézz utána, Anyickám! Hiszen nem tart már soká, nem is igen érzem már semmi bajom!
- Akkor hát csak feszüljön meg, kend! Én se vagyok éppen acélból, még fenyőfából se, hogy soká bírjam.
Kelletlenül, szomorúan beszélt az asszony, a várakozásteli két nap, a legény szúrós, vesébelátó szemei nagyon megviselték. Amint a vacsorával, szoptatással végzett, lázba gyúltan sietett a lefekvéssel. Éjjel nehéz álomban gyötrődött, hogy Misillót minduntalan fölverte nyöszörgésével.
Reggel betegen az ágyban maradt, a fejét fájdította, forgott vele a világ.
Misilló a dunyha alól kandikált át hozzá. Nem tudta elképzelni, mi lelhette az asszonyt, sokáig egy árva mukkanással se merte zavarni. A lusta téli nap már sárgára pingálta az ablaküveget, mikor a félelem hangot szorított ki belőle:
- Anyicka!
- No? - hangzott föl a szoba másik feléről.
- Miért nyöszörögtél úgy az éjszaka? - kérdezte át az ember, súgó, aggodalmas hangon.
Néhány pillanatig csend volt. Az asszony kiérezte Misilló hangjából az őszinte ijedelmet s most számításból várt a felelettel. Várta, hogy amaz még jobban megrémüljön.
Az ember újból kérdezte:
- Hát mi bajod van no? Szólj már legalább egy mukkot! Bajod van?
- Az! - mondta az asszony gyöngén. Aztán megint elnémult. Tette, mintha elaludt volna.
Egész nap fekve maradt, keveset beszélt, gondolatban pedig jövőbeli terveivel foglalkozott. Lehunyt szemekkel feküdt, nyugodtan tűrte, hogy az együgyű ember mennyire eszi magát a másik ágyon. Nagy értelemmel százszor meghányta-vetette minden gondolatát, este felé aztán megeredt a szava s újra felingerelte a gazdát Kristóf ellen. Abban állapodott meg, hogy végsőkig feszíti a húrt a két ember között s ha egy napon Misilló elkergeti a legényt, a nyomor, dologtalanság, az ajándék jó falatok megint visszaadják azt neki. Este, hogy ne kellessen a gyűlölködőn összevillanó négy szemet látnia, a fal felé fordultan hallgatózott.
Misillón fogott a délutáni prédikáció, elégedetlenül morgott, perlekedett a legénnyel s annak még szó se jutott a védekezésre. Elment anélkül, hogy csak hangot is adott volna a bántott emberi önérzet.
Másnapra ismét egészséges lett az asszony, ott tipegett Misilló körül, de nem tömött altatót a pipájába s délután nem ment fel a gyümölcsösbe. Mint mindig, ha bátorságra, ötletre volt szüksége, most is elhívatta Bora nénét, elmesélte a szándékát, s hogy az helyeslőleg vigyorgott, az öreg Pecsinkáékat vette munkába. Tejjel, vajjal megrakottan állított be a kunyhóba és édes hízelgéssel beszélt a két éhes vén ember lelkére. Amíg Kristóf a gazda kedvéért törte magát, ő dologtalanul is jómódot ígért a szülőknek és könyörögve sírt a legény után.
Valahányszor módját ejthette a látogatásnak, mindannyiszor új meg új elemózsiát pakolt ki a kendője alól.
Az öregek ellágyulva hálálkodtak ajándékaiért, mindent megígértek, amire az asszony kérte őket s ha megjött Kristóf, esztelenül estek neki a hetyke, felfuvalkodott legénynek.
De mikor belátták, hogy ilyen módon semmire se mehetnek vele, könnyel, siránkozással, ravasz célozgatásokkal iparkodtak tervüknek megnyerni. Panaszkodtak a nyomorról, a gyerekeikről, akik semmibe se veszik őket, dologra képtelen szülőiket. Szóba hozták a kínálkozó jómódot is, amely egyszeriben mindent megváltoztatna, ha Kristófnak csak a kezét tetszene kinyújtani érte.
Egy napon aztán, hogy szokatlanul könnyű kedve volt a legénynek, az öreg asszony nyíltan kirukkolt mondókájával.
- Hát ezért fújtak rám, kendtek? - kérdezte Kristóf dühbe gurulva, ahogy anyja száján Anyica neve kicsúszott.
- No ne zúdulj föl, virágom! Nem akar ő a te hites feleséged lenni. Csak azt kell mondanod, hogy szereted, mint a kenyeret szereti a jó gyomrú ember, mert hogy nincs kalács, pedig hát ő nagyon éhes.
Kristóf eltolta maga elől a kásás tálat.
- Hagyjon, kend, nyugton az ilyesmikkel!
- Úgy hát, csak ugorj föl, aztán jól nyakald meg a vén bolond anyádat, mert a javad akarja! - szólt közéjük Pecsinka a sötét kemence sutról.
- Még kend is? - nézett föl Kristóf a két álmos, vizes szembe. - Még kend is az asszonyok pártján verbuvál?
- Hát! - mondta be az öreg kissé bizonytalanul s visszabújt a füstös, meleg fal mögé.
- Ugyan, ugyan, sose háborogj, édes vérem! - kezdte elölről az anyja. - Nem a vágóra hív téged az ember. Azt mondta ma is az az áldott jó lélek, hogy megélhetsz te ő mellette, ha a kisujjacskádat se görbíted meg a gazda dolgában.
Kristóf haragosan elkészülődött.
- Hát kívánom, no, hogy hagyjon kend, békén az ilyesmikkel! Nem akarok én senki lógósa lenni, senki tányérjából kienni a falatot! Hát! Nem vásik az én fogam a más megturkált holmija után!
- Csak várj, várj, majd elsavanyodik még a te kedved ettől a nagy hírességtől!
- Vagyha elsavanyodik! - mondta a legény dühösen s már nyitva volt az ajtó. - Csak az a jó, hogy kinőttem már mindenkinek a purhás szárnya alól.
*
Közel volt már a lámpagyújtás ideje, a legény még néhány percig a csukott ajtó előtt álldogált, aztán a gazda portája felé indult. A major közepén két nem csúnya asszonnyal találkozott.
- Adjon az Úr Isten jó estét! - köszöntötték már messziről az asszonyok s mikor mellette elhaladtak, keményen a szeme közé néztek.
- Adjon, nektek is! - mondta Kristóf bágyadt hangon és sietett tovább lépni. Az asszonyok huncut szemetüze azonban csakhamar hátra csavarta a fejét. Utána fordult az elmenőknek, de nem kívánságból, inkább megszokásból tette.
Az asszonyok egyhelyben traccsoltak, látszott rajtuk, hogy Kristófot püfölik a szóval, még a kezeikkel is magyaráztak hozzá és hangosan föl-föl nevettek a beszéden. Ahogy a figyelő legényt észre vették, hirtelen elcsitultak s szinte futva vágtak neki az útnak.
- A dögök! - mondta maga elé Kristóf s ő is megindult. Lassú, kelletlen tempóban lépegetett, tudta, hogy róla beszélt a két csetres nyelvű némber s ez módfelett elkeserítette.
- Meg már a szemetje is! - gondolta. - Ezentúl hát mindenkinek rajtam jár a szája. - Már napok óta érezte, hogy nem mozog alatta, fölötte rendben a világ, mintha mindennek foga meg nyelve nőtt volna, hogy éppen őt harapja, csúfolja. Körülötte mindenütt az asszonyi akarat piszka burjánzott s hiába védekezett tőle, még a szűrin, vastag hétköznapi csizmáin is keresztül ette az magát. A szülői kötélen vezetnék a romlásba, a gazda meg morog, vicsorog rá, mint jó kutya a csavargóra. Aztán miért? Semmiért! Azért, mert ő marha becsületes ember!...
Megfájdult a feje a sok kesergő gondolattól, letért az egyenes irányból, egész belesüketülve, vakulva kódorgott erre-arra. Nem volt ínyére, hogy ilyen állapotban Misilló elé állítson, ott is csak ez az utálatos agyarkodás várja majd. De nem térhetett ki a kötelesség alól, a böjt utolsó hetében voltak, készülődni kellett az ünnepekre.
Vacsora után volt már, mikor a gazdához bekopogott.
Nyomott, fenyegető hangulat fogadta. Anyica hátul, a falhoz dűlve szoptatott, a gazda pedig, a régen beteg, nyöszörgő ember, téliesen öltözve az asztal csücskén ült. Sápadt volt, a szokottnál is gyűrődöttebb, ellenszenvesebb; vonalait keményen kiélezte a hideg lámpavilág, amely közelről vakított, de néhány lépésnyire sötétben hagyta a mély szobasarkokat.
- Hej de egyszerre támadt föl, kend! - mondta Kristóf őszinte örömmel, ahogy az ágytól elvált gazdát meglátta. - Adjon az Úr Isten sok ilyen jó napot mindnyájunknak!
- Adjon! - bugyogta vissza a gazda kurtán, a szemét se vette föl a kenyérmorzsás asztalról.
Kristóf kínálás nélkül a padkára telepedett. Hamarosan nem tudta belátni az elkényszeredett helyzet okát, csak a komor vihar felhőit érezte a feje fölé gyülekezni. Egy percig ő is szótlanul maradt, majd kedves hangon mondta:
- Az ünnepekre kellene készülődni, ugyan csak a nyakunkra nőttek.
Senki se felelt.
- Mondom, hogy az utolsó hétben vagyunk. Vakoljuk a házat?
- Nem! - mondta Misilló keserűn.
Az istállókat se?
- Azt se!
Megint elhallgattak, csak Joskó nyöszörgése zavarta a csendet. Anyja elvette tőle a mellét, ágyba tette a gyereket, cuclit adott a szájába, aztán lábujjhegyen kiosont a szobából.
- Délután kint voltam, aztán utána néztem a te sok jó dolgodnak! - kezdte meg most a gazda a beszédet. - Mindent megnéztem! Jól megnéztem!
- No? - kérdezte Kristóf.
A gazdából most egyszerre kitört a düh, a legény nyugalma teljesen megvadította, vérbe borult szemekkel ordítozott!
- Hát kutya vagy! Büdös, tolvaj kutya vagy!
Kristóffal forgott a világ, verte a szégyen, az arca vörös lett, mintha tüzet gyújtottak volna a simára feszült bőre alatt. A hirtelen jött támadás megakasztotta a nyelvét.
- Más gazda a csendőröket hozta volna rád, vagy a tulajdon két lábával taposná ki a beled! - bömbölte Misilló. - Megérdemelnéd, hogy a dutyiba dobjanak!
- Istenuccse, nem értem, kendet! - mondta Kristóf bután s vállai közé húzott fejjel.
Misilló felugrott erre a hangra.
- Nem? Óh te, a szentlélek fehér galambja! Nem érted? Hát hová lett a krumpli a vermekből, a hús a kamrából, meg a pálinka? Minden hordó kong a dézsmától! Nagyon elnézted magad, ha azt hitted, hogy én már úgy is megdöglök! Becsúsztál a házba, mint a félig megfagyott kígyó, mikor aztán fölmelegítettek, beleharapsz a gazda inába! Csakhogy igen sebtibe kezdted, alighogy a nyelved kiöltötted, már is rajta kaptak!
Kristóf fájdalmasan felhördült.
- Hát elment kendnek az esze, hogy ilyeneket ken rám? Hát látta, kend, akkor a holmiját, mikor én nem voltam itt? Látta, kend, hogy boldog, boldogtalan abból zabálja tele magát?
- Jó, jó, kutya ugatás nem hallatszik az égbe. Én tudom, hogy te ártatlan virágszál vagy, tiszta is vagy, mint a ma született lelke, csak szedd-vedd a sátorfádat, aztán eridj!
- Mi? - pattant föl Kristóf, a szája idegesen rángatózott. - Elkerget, kend, mint a megveszekedett kutyát?
- Hát, az ember rúgja le, ha valami a lábára akad!
- Úgy, no! Hát kend tolvajnak gondol?
Hogy Misilló a legény kikelt, vonagló ábrázatát meglátta, ijedten kapta elő az ágylábba készített somfa husángot.
- Hát nincs gusztusodra a szépen elmenés?!
Kristóf is előhúzta erősen zsebre dugott kezeit. Mintha a gazda ütését várná, fölső testével mélyen feléje hajolt.
- Nohát, az Úristenit neki!
Mint valami felbőszített vad, vicsorogva megugrott, nagyot csavart Misilló ütésre emelt karján, hogy az ropogva, elejtette a botot. Kristóf káromkodva, az ágy alá rúgta. Azután lekapta nehéz bőrsapkáját s már mentében az égő lámpába vágta. Kiment. Szuroksötétség maradt utána a szobában.
Hangosan lihegve, verítékes arccal ment át a konyhán. A vén szolgáló riadt szemekkel nézett rá a szabad kürtőnyílásból, de ő meg se látta. Semmit se látott, csak az öntudatlan megszokás vitte az ajtó felé.
- Kristóf!
Hangzott föl mellette egy vékony, siránkozó hang.
Megfordult. Anyica állt előtte.
Az asszony, hogy a szobából eltűnt, itt a fagyos szélben, hóban várakozott a legényre. Misillót még reggel kipiszkálta az ágyból, egész nap vele maradt, Kristóf terhére minden hiányosságot megmutogatott neki a portán s most, hogy előre tudta a két ember közt történendőket, sok bizakodással állt a meggyalázott legény elé.
Kristóf megborzongott az asszony láttán. Köpött az utálattól s szó nélkül menni akart.
Az asszony remegve útját állta.
- Hát ne menj, ne menj el tőlem!
- Te kígyó!... Te!...
- Édes jó szívem, emberem!
- Eridj, különben belédrugok! - förmedt rá a legény s fél karjával messzire ellökte magától.
Anyica tántorogva a hóba bukott, de nem sikoltott föl az eséstől. Hogy kissé összeszedte magát, térden állva könyörgött a legényhez.
- Üss hát, üss agyon, csak ne menj el! Hiszen én akartam, hogy küldjön el a gazda. Sajnáltalak, hogy annyit dolgozol. Most százszorta jobb módod lesz, ellopok neked mindent, amit csak megkívánsz. Aztán megverhetsz minden nap, még sírni se fogok.
Már azt se tudta, mit beszél. A hangja messziről, mint idegen nyávogás bújt a fülébe, a szemei mélyen a fejébe húzódtak, nyelvét égette a szó, mintha forró szíve vérét bugyogtatta volna ki a száján.
- Hát akkor még is te voltál! Te voltál, aki cigánykodott! - ordított föl a legény s esztelenül a sírva kuporgó asszonyra vetette magát. Nagy elkeseredés, veszett harag üvöltött a torkából, vaskérgű öklei a levegőbe röpültek, mint súlyos, halálthozó kalapácsok estek rá a puha húsra s nyomában ezer apró vörös gyöngyszem fröccsent szét a megtaposott havon.
- Édes, szerelmetes Jézuskám! - hangzott az asszony fuldokló nyögése. Erőt vett magán, kissé fölemelkedett, egy új ütés megint leterítette.
- Kutya, te, kutya!
Mint valami túlfűtött gép ütött-vágott a megzavarodott legény. A patakzó vér teljesen elvette az eszét, már nem tudta megállítani magát.
Egy éles, kétségbeesett sikoltás térítette magához.
A szolgáló, akit Anyica minden tervébe beavatott, megunta a várakozást a kéménylukban, kilopakodott, hogy vigyázzon, asszonya után lessen. Mikor a hóban fetrengő két embert meglátta, pillanatra csúnya, parázna gondolata támadt, de ahogy a kíváncsiság közelebb vitte, egyszerre a borzalmas valóságra látott. Torkaszakadtából kiáltozott:
- Máriám, Boldogságos Anyám! Ne nyúlj hozzá, te átok! Máriámanyám! Hé, gazda, hé! Ne, te, ne, te gyilkos ördög!
Sírt, szinte vonyított a rémülettől és éles tíz körmével a legény fedetlen üstökének esett.
Kristóf káromkodva lerázta magáról, de a vén asszony, mind valami rúgóra járó alkotmány, újra, meg újra nekiugrott. Karmolt, harapott, mintha saját gyerekéért, az életéért verekedett volna.
Az egymást ért hasogatások, a süketítő sikoltozás lassan, lassan letisztította Kristóf eszéről a véres ködöt. Szemei előtt megvilágosodott a szörnyű helyzet képe s gyáva szűküléssel hátrált a megvadult asszony elől.
- Hát megbolondultál, hé!
Hangzott föl most a gazda mérges hangja a nyitott konyhaajtóból. Az ember a szeme fölé emelte a tenyerét.
- Hallod, hogy ne ordítozz, te bolond jószág!
- Hát másszon már, kend elő! Édes Megváltó Jézusom! Kend csak meredezik, itt meg ölik az asszonyt! Hát kapjon kend neki ennek a fenevadnak!
Kristóf egy ütéssel kiszabadult a szolgáló karmai közül s most, hogy a mozgolódó gazdát meglátta, vad iramban vetette át magát a sövényen.
- Mi az? - kiáltotta a még mindig egyhelyben tipegő gazda. Hangja erősen remegett, arca belésápadt a kérdésbe.
- Ehol-e! - nyöszörögte a szolgáló... - Ehol-e! Vége már az én lelkemnek, jó gazdasszonykámnak! Óh Boldogságos Szűz Máriám!
Misilló még mindig nem értette a helyzetet, csak valami szörnyű belső sejtelem futott át rajta. Rossz lábával nagyot lódított magán, vakon rohant a sírva kuporgó asszony felé. Lábasi bizonytalanul csúszkáltak, az arcába éles, fagyott havat dobált a szél, de ő mivel se törődött. Egy borzalmas gondolat tartotta fogva az eszét, a szívét, az egész valóját. Minden elhúzódott a szeme elől, csak egy mélységes sötét vermet látott, melyből sárga-vörös pontok karikáztak mind közelebb, közelebb hozzá.
Megállt.
A szolgáló jajongása hasogatta a fülét, a veremben lassan szétváltak az összegabalyodott pontocskák, a sárgák fogytak, hátra húzódtak, a vörösek pedig óriásokká dagadtak, szorosan egymás mellé álltak s kinőtt belőlük valami megrendítő sárga vérvirágos dolog.
- Anyickám, édes báránykám!
Riadt föl kábultságából Misilló, aztán vizsgálódva lehajolt, értelmetlen szavakat gügyögött s nevetett hozzá, mintha egyszerre játékra jött volna meg a kedve. Majd csúnyán elrándulva arcára fagyott a nevetés ránca, egy pillanatra megállt lüktető szívverése s alig tudta megtartani magát, hogy el ne essék.
- No szólj hát, Anyicám!... Ne gyötörj hát no!...
Beszélt, gyerekesen könyörgött hozzá, de hogy az meg se moccant, nehéz, fájdalmas hang szakadt ki a torkán.
- Meghalt!...
Hörgő, rekedt bőgéssel a véres, merev testre zuhant és ölelte, csókolta, mintha ezzel új életre akarta volna költeni a halottat.
A vén szolgáló hangos, panaszló sírással imádkozott mellette.
Körülöttük csend volt, hideg halotti csendesség!
- No, no, hát ne hallgass úgy, drága báránykám! - kezdte Misilló újra és a szemei meredt szórakozással tapadtak az asszonyra. - Oh, Jézus Krisztusom, csak legalább egy mukkanásod legyen!
Anyica nem válaszolt, egy porcikája se mozdult. Meredten, egyenesre nyújtózva feküdt. Feje körül világosan piroslott a megfagyott vér s minden csöpp, mint tüzes, mozdulatlan szem kukucskált ki a meglyuggatott hóból.
Misilló üvöltött a lebírhatatlan fájdalomtól.
- Gondold meg hát, gondold meg!... Te királyné vagy... Fehér galambocskám... És a Joskó!... Milyen kövérke gyerek!... Gondold meg, hogy mi lesz vele?... Hogy tud az nevetni, ha megfogják a hasát! Gondold meg, hogy te az övé vagy s kire fog ő szépen nevetni, ha nem lesz neki mamicskája!
Nem tudta mit tesz, mit beszél, tüzes fejét a halott kőkemény mellén hempergette s csukló rikoltó hangjára aggodalmas vonyítással feleltek a felriasztott kutyák.
Az egész majorság talpra állt.
Álmos, félig öltözött emberek, asszonyok sereglettek az udvarba s egymás közt sugdosva találgatták a valóságot. A kíváncsiság néhányukat egész közel vitte a színhez, de egyiküknek se volt bátorsága kérdezősködni. Mikor a széthullott vért meglátták, szörnyülködve elhúzódtak.
- Csupa vér!
- Megölte!
Misilló semmit se látott, hallott maga körül, elvesztette az eszét, szemei beborultak s a hangja nyöszörgőbb lett, mint egy beteg, magával tehetetlen gyereké.
- Nem, nem lehet... Joskónak csiklandós a hasacskája... Neked nem lehet... Nem... Anyickám veszek neked új ruhát... Gondold csak meg... Édes ártatlan báránykám... Nem szabad meghalni... Óh... óh... óh.
Egyszerre eltörött a hangja, sötét sárga hab forrott ki a száján s hosszú, nagydarab testét magasra dobálta a belső, görcsös sírás.
A didergő kíváncsi tömeg rémült ijedelemmel hátrált a nyitott kapu felé.
*
Nehéz, sötét gyászban múltak el a karácsonyi ünnepek.
A gyilkosság éjszakáján a szolgáló fejtette le Misillót a halottról, nagy erőlködve az ágyba fektette, s mint valami szélütött, úgy maradt az hosszú napokon át, Anyica temetését se látta.
Kristófot a temetés napján fogták el a csendőrök. Napokig éhen, szomjan az erdőben bujdosott, nagy belső kínok gyötörték, hirtelen megfakult, lesoványodott s szinte megváltásnak vette az elfogatást. Búsan, lehorgasztott fejjel lépkedett át a major közepén a két szuronyos csendőr előtt.
A parasztok kiálltak alacsony ajtóikba, szívtelenül megbámulták a különös kis csapatot s lábhegyen leselkedve sétáltak el Pecsinkáék csukott kunyhója előtt. Az öreg ember vad zenebonája, az asszony fuldokló sírása kihangzott az ablakon.
Az emberek elégedetten röhögtek:
- Hogy üti az öreg!
- Pedig hát ő miről se tehet, szegényke!
Mondták a görbe, hektikás mellű asszonyok s osztályosukat szánva mélységes fájdalom remegett ki a hangjukból. Aztán valamennyien visszabújtak rideg odúikba s a gazda tüzelője mellett beszélgették át az unalmas télidőt. Ha valamire szükségük volt minden lelkifurdalás nélkül nyúltak hozzá a szabadjára hagyott idegen holmihoz.
A vén szolgáló nem ellenkezett velük, minden idejét a beteg mellett, meg a kis Joskó nevelésével töltötte el, aki, hogy oly hirtelen esett el az áldott anyatejtől, rohamosan lefogyott és nyűgös, nyafogós lett, mint girhes macska. Hónapok múltak míg valamennyire is javult a két árva ember sorsa. A gyerek nagy nehezen rákényszeredett a könnyű, kásás ételekre és lassan, lassan, Misilló is föltápászkodott. De csak a csont, bőr maradt meg a pufók, högöli emberből.
Nyár eleje volt, mikor elhagyta az ágyat. Vörös haja a válláig nőtt meg a meleg vánkosok között, az arca tüskés szőr alá takarózott s a szemei órákig elnéztek egy pontra, anélkül, hogy az értelem tüze csak egyszer is fellobbant volna bennük. Ott jött-ment a most már teljesen eltunyult parasztok között, de soha egyiküket se szólította meg, nem érezte őket szükséges, magához tartozó lényeknek, csodálatosképpen Anyicán kívül minden kiesett az eszéből.
Otthon nem volt maradása, amint fölébredt, valami láthatatlan kalauz kivezette a csendes, veszendő házból s napestig nem unta meg az egyedül csavargást a majorban, határban össze-vissza.
Ha útjában játszó gyermekcsapatra akadt, pajtáskodón melléjük telepedett, s komolyan, messzi elnézve a gyerekek feje felett, Anyicáról mesélt.
- Emlékeztek rá ugye? Hogyne! Ti akkor becstelen emberek voltatok. Ő pedig királyné volt. Hát!... Gondoljátok meg, hogy elbánhatott volna ő veletek. De, óh, óh, óh. Ő olyan volt, mint a csurgatott cukor!...
A gyerekek eleinte féltek tőle, aztán megszokták, nevették bolondos mondókáit, amelyek mindig ugyanazok maradtak s mindig megnevettették a gondtalan hallgatóságot. Ha éppen megunták a fecsegő embert, komolykodva ezt kérdezték tőle:
- Hát az volt a királyné, akit a Pecsinka Kristóf megölt?
Misilló egyszerre elhallgatott.
- Mi? - kérdezte elkomorodva. - Akarjátok, hogy tűz nőjön a nyelvetekre!...
Aztán fölkelt a porból s megverten elsompolygott.
Így múlt el fölötte a nyár, az ősz!
Amint megérkeztek a hideg októberi szelek, Misilló beült a szobába s mint valami gubózó hernyó, vaksi magábabámulással élte át a telet. Ha olykor a szolgálónak sok volt a dolga, a síró gyereket a tétlen ember kezébe nyomta s az dajkálta, simogatta, de nem nagyobb érzéssel, mintha akár egy fadarabot bíztak volna rá.
A tavasz aztán újra kihúzta a langyos napsütésre, most még elvonultabb volt. Szótlanul, lehorgasztott fejjel kóborolt a parasztok között s messzire elcsavargott a sáros, pocsolyás határban.
Korán jöttek el a meleg, olvasztó napok, szép termő esztendő ígérkezett a dolgos paraszt-embereknek.
A hegyről zúgva-zengve megindult a kékes-sárga hólé s gazdagon megitatta a munkára váró, pihent határt. A fák máról holnapra rügyet nyitottak. A keskeny zöldszínű folyócska magas hullámokon kinyargalt a medréből, összeszedte az erdő és a határ szemetét és jóllakott mormolással hömpölygött vele tengerkoporsója felé. Most ő volt a türelmes föld egyedüli ura, szörnyű zöld szemű zsarnok, aki semminek se kegyelmez, ha egyszer az útjába került.
És egy napon Misilló se jött vissza a határból.
Este a vén szolgáló ajtóról ajtóra járt gazdája után tudakozódni, de senki sem tudott hírt mondani róla.
- Majd megkerül!
- Talán majd holnap!
Mondták a parasztok foghegyről, de maguk se hittek a szavukban s titokban rózsás örömhangulat ülte meg a szobák álmos, unott levegőjét.
Napjaikat ezután a szántás, vetés helyett beszédes várakozásban az ajtóküszöbökön ütötték agyon s hogy Misilló csak nem került elő, egészen megfeledkeztek a munkáról.
Minden lélek valami nagy, isteni felszabadulást érzett, s anélkül, hogy erről szó esett volna, gondtalanul, egy ütemre vették magukra az új élet könnyűségét. Teli gyomorig ettek, ízes almabort ittak és hosszúkat aludtak, mintha csak éppen erre teremtődtek volna.
És ezen az esztendőn a puha tavaszi földek szegényen, megműveletlenül páráztak a forró nap alatt.
(Vége)