Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 13. szám
A nyelv színpompás kertjében való gyönyörködő sétáink közben lépten-nyomon megállít valami elkedvetlenítő fölfedezés, a legszebb virágok tövén tegnapról mára kihajt a dudva, gyom veri fel a tiszta pázsitot. Kártékony növevények fonódnak rá a legnemesebb fák törzsére. Gyökeret vernek.
A nyelv, ez a pompázó ősi rengetegből nemesített gyönyörű liget, amelybe mindnyájunknak szabad bejárása van, nemcsak megérdemli, de meg is hálálja a legodaadóbb gondozást, - vagy legalább a kíméletet. Össze kell fognunk, ha meg akarjuk tisztítani az alkalmatlan hajtásoktól. Elvégre a virágok harmonikus szépségében és illatában sem csupán a kertész gyönyörködik.
Minthogy pedig a kert hivatásos őrei - hogy hasonlatunknál maradjunk, bokros teendőik következtében - nem érnek rá erre, engedtessék meg nekem, egyszerű sétálónak, hogy néhány figyelmeztető táblát állíthassak fel a szembeszökőbb helyeken - ahol a legtöbb járókelő tapos bele a pázsitba - ezzel a felirattal: A nagyközönség oltalmába ajánlva.
Itt az ideje, hogy kilépjünk rosszakaratú semlegességünkből és megüzenjük a háborút a nyelvrontás és nyelvszegényítés ellen. A rendszeres hadjáratot hagyjuk rá a nyelvészhadvezérekre. Az ő feladatuk, hogy szisztematikusan körülkerítsék az egész hadi területet és minden gyanús nyelvjelenséget betereljenek egy koncentrációs fogolytáborba - vagy egy vastag könyvbe - amelyből többé el ne széledhessenek. Én csak néhány találomra kikapott példát óhajtok bemutatni belőlük elrettentésül. Mindennapos portyázásaimban fogdostam össze őket - jóval többet is - könyvekből és újságokból. Olvasás közben. Nem lesz tehát szó az előbeszédben, az úgynevezett művelt emberek társalgásában is örökké visszatérő pongyolaságokról. Panaszaink ezúttal csak azokra a jóval veszedelmesebb tünetekre terjednek ki, amelyek - scripta manent - a nyomdafesték következtében ragályosak, sőt járványszerűek.
Itt van mindjárt a ragályos betegség, amit újabban teljesen háttérbe szorított a ragadós betegség. Bárhogy erőltetem a fantáziámat nem tudom, mondjuk, a tífuszt ragadósnak képzelni. Ragadós az enyv. Ha már a betegség is ragadós, akkor az csak valami nagyon undorító baj lehet.
A veszélyért - bátran elmondhatom, hiszen a lövőárokban írom ezeket - magam se lelkesedem. Le is mondanék róla szívesörömest. De ezért a háborút még se nevezem életveszedelmesnek, jóllehet az élet határozottan veszedelmes itt. Készséggel elismerem viszont, hogy az apály, a dagály, (sőt a lapály és az aszály) nem a legkellemesebben alakított szavak, de mégse merném apadásnak és dagadásnak nevezni őket. (Az előbbi egy kissé, utóbbi egészen mást jelent.)
Ha az irály kissé dagályos is, nem következés, hogy az -ály, -ély képzőt, mint valami fekélyt, mindenestől kiirtsuk nyelvünkből. Ne hajoljunk meg a hamis tekintélyek előtt.
A szenvedélyes (és nem szenvedelmes) nyelvszegényítőknek ez az igyekezete különben is hiábavaló, amíg szabályok akadályozzák meg őket abban, hogy következetes munkát végezzenek.
És nem csupán a főnevekről van szó. A belőlük képzett mellékneveket, határozókat és igéket is mind föl kellene áldoznunk, mint pl.: szabályos, szabályszerű, szabályoz, osztály, osztályos, osztályoz, engedély, engedélyez.
Már engedelmet kérek (és nem engedélyt), ez ellen erélyesen tiltakoznunk kell. Éppen a nyelvkincs érdekében vannak aggályaink. (Aggodalom - az megint más. Jóval komolyabb. Azt már nem éri meg a dolog.)
Nincsen másképp a többi képzővel, amelyeknek a kiirtását szintén "zászlajukra tűzték" a kéretlen nyelvboldogítók.
A székesfőváros hirdetéseken adja tudtul az ebzárlatot. (Az ember azt hinné, összeköttetésben áll a szájkosár-készítőkkel.) A hirdetmény szó használatát - amely pedig egészen mást jelent - a mi titkos nyelvészeink közvéleménye (bocsánat: közvélekedése) úgy látszik alkotmányba ütköző cselekménynek (cselekedésnek) tekinti. Ugyanez a titkos társaság szeretne megfosztani bennünket olvasmányainktól (persze: olvasni való), mondatainkat pedig állítmányaiktól, azzal az állítással, hogy idegenszerűek.
A választmány helyett bizottságot (hiszen ez is jó), iromány helyett írást, nyomtatvány helyett nyomtatást követelnek. Az okmány se elég hiteles nekik, ha nem okirat (pedig nem is mindig irat), vagy oklevél (ami megint egészen más valami). A kérvény az nekik kérés, a kiáltvány az... vajon mi is lehet a kiáltvány az ő nyelvükön, akik nem tudnak különbséget tenni bizonyítvány és bizonyítás, szállítmány és szállítás, küldemény és küldés, teremtmény és teremtés, gyűjtemény és gyűjtés között. A rakomány az rakás, a maradvány, az maradék, az állomány... állomány... állományra nincs szükség (vagy talán jó lesz állomás?), állásra nem magyarosíthatjuk, mert az állványt jelent.
Az élmény is rossz, ezt átélésnek kell nevezni. A festmény az jól magyarul piktúra, vagy vászon, a költemény az kötés. Az építmény is leromboltatik. Hogy az épület és az építés mást jelent, az nem baj. Az engedmény (akár csak az engedély) idegenszerű. Egyedül üdvözítő szó erre az engedelem. Apró árnyalatbeli különbségekre nem nézünk - a szavak értelménél fontosabb, hogy a kegyesen engedelmezett két-három képző mellett maradjunk. Hogy a magyar nyelvben úgyis veszedelmesen sok az e hangzó - egy okkal több, hogy ennek a magyaros képzőnek örök hűséget esküdjünk.
Ha még csak szórványos jelenségről volna szó! De egész szótárra való tömege a szavaknak esik zsákmányául az ilyen mondvacsinált tilalmaknak. Igazolvány, vevény, utalvány, térítvény, térítmény, érvény, televény, esemény (magyarán történés, megesés), eszmény és más efféle szavak százai kóros tüneményekként (tűnés) elvetendők. Nincs mit csodálni, hogy a veteményt is elvetik.
Szeretném tudni, miféle jövevény-szót fognak kiokoskodni a találmány, a tanítvány, a növény, növevény, szövevény pótlására? És mivel segítenek majd a takarmány-hiányon? Mi történjék a halavánnyal és a szivárvánnyal? Bizonyosan ezeket is valami sápadt, színtelen szóval kell helyettesítenünk.
Ha egyik-másik -mány, -mény vagy -vány, -vény-nyel képzett szót sikerül is szerencsésen helyettesíteni, nem következés, hogy ez mindig helyénvaló, vagy akárcsak meg is engedhető. Az ilyen erőszakolt általánosításnak következménye a nyelv ellaposodása, kifejezésekben, árnyalatokban való elszegényedése.
Miféle felelőtlen törvény-csinálók azok, akik ezt a nyelvirtást kezdeményezték? Indítványozom, ne hagyjuk megfélemlíttetni magunkat.
Bármily hihetetlen, az -at, -et főnévi képzőnek is hadat üzentek. Szavazat helyett szavazást kezdenek írni "magyarosan". A szavazások összeszámlálásáról olvastam egy ízben. Viszont más helyütt a szavazat eredményét állapította meg egyik újságunk. Minden kezdés (!) nehéz, de ha neki bátorodnak, ki fogják irtani az egész képzőt minden atyafiságával, hetedíziglen. Akkor aztán majd késő lesz a bánat, írhatunk írást irat helyett, világnézést, gyülekezést, ékezést, jelenést, alakulást, emlékezést, érzést, indulást, nyomást, üdvözlést, kormányzást, ábrázolást, határozást, vigyázást, rendelést, tapasztalást stb. stb., amely szavaknak mindnek van értelme, de részben más, részben pedig egészen más értelme, mint -at, -et-tel képzett alakjukban. A végzet (végzés?) karja ránehezedik azokra, akik könnyelműen akarnak gazdálkodni a nyelvvel (a magyar nemzet nyelvével). Ez a természetellenes merénylet nem marad bosszulatlanul.
Ugyanily ártatlanul, mint a -mány és az -at képzőt, keverték gyanúba az -ul, -ül igeképzőt. Ma már azt, hogy bebizonyul, nem meri leírni az ember. Fél, hogy bebizonyosodik (!) róla, hogy nem tud magyarul. Bebizonyosodik - ez a szószörnyeteg jellemző példája annak az erőszakos nyelv-"javítás"-nak, amely kéretlenül űzi velünk kis játékait. Illetéktelenek nagyképű beleavatkozása ez a nyelvtisztaság kérdésébe. Egyik újság kezdi, a többi felül neki s a nyájas olvasók - akik között, fájdalom, írók is vannak - gyanútlanul szétviszik az országba.
Bebizonyosodik! Szálljunk csak szembe ezzel a szörnyű igével s mindjárt megszelídül. Értelme - amivel netán haraphatna - nincs neki. Bebizonyosodni nem lehet. Valami bebizonyulhat (vagy bebizonyosodhat), valaki megbizonyosodhat valamiről - de bebizonyosodni soha nem fog semmi és senki.
Aki pedig azzal ijesztgetne bennünket, hogy az -ul (-ül)-lel képzett igék nem elég magyarosak, az is meg fog szelídülni, ha felsoroljuk neki a következő becsületes magyar igéket: becsül, elcsendesül, búsul, alkonyul, kiábrándul, menekül, bolondul, vadul, gördül, elterül, simul, szabadul, ferdül, bonyolul, megrendül, rezdül, borul, fordul, térül, üdvözül, és ha úgy tetszik, butul.
Ha már itt tartanuk, szóvá kell tennünk a sokat emlegetett ikes igéket, amelyeket kényelemszeretetből és ismét népieskedésből szeretnének hovatovább kiküszöbölni nyelvünkből. Vannak, akik bizonyítják, hogy ikes ige nincs. És ilyeneket mondanak, az üveg eltör. Mások megint elismerik, hogy van ilyesvalami csodabogár a magyarban, de tagadják, hogy tekintettel kell lennünk reá a ragozásban. Ha ez a tábor azt mondja, ennék, ez azt jelenti, hogy én ennék. Vagyunk azonban, akik még gyermekkorunkban megbarátkoztunk az ikes igékkel, fejtörés nélkül ragozzuk őket, ennélfogva semmi okunk, hogy nehezteljünk rájuk. Ha közülünk valaki azt mondja, ennék, ez az jelenti, ő ennék.
Ilyen körülmények között az ikes igék - amelyek mégis vannak mert nem is nélkülözhetők - annyi bonyodalmat okoznak, hogy nem csoda, ha némelyeknek elmegy tőlük a kedve. Ezek után a nép nyelvére hivatkozva kerékbe törik szegényeket úgy, hogy az ik darabokra tör. (Darabjai minduntalan torkán akadnak az embernek).
A nép nyelvére különben két okból is hálátlan dolog hivatkozni. Először is, a nép nyelve igenis ismeri és elismeri az ikes igét, ha kissé "szabálytalanul" ragozza is néha. Másodszor, a nép-nyelv nem nyújthat biztos eligazodást, mert minden szépsége mellett is sokkal merevebb és nehézkesebb, hogysem minden mondanivalónkat elmondhassuk rajta. Már csak szókincsének korlátoltságánál fogva is elégtelen azokra a bonyolultabb szellemi műveletekre, amelyeknek eszköze kell hogy legyen a nyelv. Hiszen még a fordulatokban leggazdagabb, legfinomultabb nyelv sem simul reá tökéletesen a gondolat légies formáira. Az sem igaz, hogy a népbeli ember nyelvérzéke fejlettebb, mint a művelt emberé, akinek finom hangszere a nyelv, amelyen a legnemesebb dallamokat meg tudja szólaltatni.
A népnyelv tehát cserben hagyja az írót. Fölösleges kacérkodás az, amit a népies nyelvvel űznek, hasonlatos ahhoz a reménytelen kísérletezéshez, hogy a vallás kezdetleges világnézetével magyarázzuk meg a természeti jelenségeket. Mondjuk ki végre, hogy ez hiábavaló igyekezet.
*
Még meglepőbb hibák azok, amelyeket semmiféle "elv" nem véd és mégis vészjóslóan beleették magukat a nyelvhasználatba.
Itt van például a létére. Ennek a szónak valódi értelmét idestova geológiai feladat lesz felszínre hozni a hibás használat rárakodó rétegei alól. Ilyesféléket olvasunk:
"Tősgyökeres magyar létére egy szót sem értett az angol beszédéből."
"Aggastyán létére megviselte a betegség."
"Sportférfiú és színházi habitué létére elegánsan viselte az adósságait."
Még Tót Bélának egy Bourget-fordításában is belébotlunk hasonló fordulatokba. Azt is mondhatnám, hogy már Tóth Bélában, mert hiszen ez a hiba inkább csak az utóbbi években harapódzott el. Aki az idézett példákból nem érzi ki a létére hamis értelmezését, azon már nem lehet segítenünk.
Legkülönösebb, hogy egy és ugyanazon író ugyanabban az írásában nem ritkán közvetlenül egymás után kétféle értelemben használja a létére kifejezést jól és rosszul. Itt már megáll az eszünk. Idézhetnék nagyon jóhangzású írói neveket és pontos példákat. De ennyire nem vagyok bosszúálló! Sok esetben igazán nem tudjuk, mit akar mondani az író. Például:
"Hollandus létére az angollal rokonszenvezett."
"Hivatásos katona létére jószívű, szerény és művelt ember volt."
"Istenadta művész létére tele volt hiúsággal."
"Asszony létére hű volt."
"Tanár létére jól ismerte az ifjúság vágyait és törekvéseit."
"Orosz létére vitézül harcolt."
"Gyerek létére élénk érdeklődést tanúsított."
Ha tudnánk, hogy az író tudja, mit jelent a létére, a mondások értelme nem lehetne vitás. (T. i.: Mindamellett, hogy hollandus volt, az angollal rokonszenvezett. Stb.) Ámde szomorú tapasztalásunk szerint a szerző sokszor nincs tisztában a kifejezés jelentésével, sőt hol így, hol úgy alkalmazza. Minden azon fordul meg tehát, milyen véleménnyel van általában a szóban forgó valakiről. De ezt éppen ebből a mondásból kellene megtudnunk. Ki világosít fel, hogy az író csodálkozik-e azon, hogy habár katona, mégis jószívű, szerény és művelt, vagy pedig ellenkezőleg, így találja természetesnek, katona lévén, jószívű stb.
Türelmes ember létemre nem fojthattam magamba álmélkodásomat afelett, hogy ilyesmit magyarázni kelljen.
Kevésbé szembeszökő, de még általánosabb az lenne és az volna örökös felcserélése. Legfurcsább, hogy a két szót csaknem következetesen összecserélik, tehát alapos a gyanú, hogy éreznek valami különbséget a kettő között. A jelek szerint az lenne népszerűbb, valószínűleg azért, mert a volna helyett használják és erre gyakrabban van szükség.
Egyik estlapunkban olvastam a debreceni egyetem amíg meg nem épült diákotthonáról (a tudósító a rektorral mondatja így): "A diákházban volnának zenetermek, társalgók, könyvtár..." Magunkban erre gondolunk: "Igen, ha eszünkbe jutott volna, hogy építsünk."
Vagy a fordítottja ennek a példának:
(A gazdag Ditlindét meglátogatja a bátyja és beszélgetés közben Ditlindééket gazdag rokonainak nevezi). "Gazdag rokonok!" - mondja erre Ditlinde. - "Oh, szó sincs róla, hogy lennénk gazdagok..."
Ki nem érzi a különbséget e között:
"Ha kapitány volnék, aktiváltatnám magamat."
"Ha kapitány lennék, aktiváltatnám magamat." (Vagyis, ha aktiváltatásom esetére kineveznének kapitánnyá, érdemesnek ítélném, hogy aktiváltassam magamat. - Ez nem vonatkozik e sorok írójára).
"Ha lánya lenne, Magdának kereszteltetné!" (Tehát most még nincs lánya, legfeljebb várja a gyermek megérkezését és még nem tudni, lány lesz-e).
"Boldog volnék, ha volna gyermekem."
"Boldog lennék, ha lenne gyermekem."
Mindkettőnek van értelme, de más-más.
"Nagy baj volna, ha az orosz áttörné a frontot" - olvasom egy intervievben. Eszerint még nincs áttörve a front. Jó. De ha nincs áttörve, akkor csak "lenne" a baj. Volnáról itt nem lehet beszélni, legfeljebb ebben a kapcsolatban:
"Baj volna, ha a front olyan gyönge volna, hogy áttöréstől kellene félteni."
Az operettben ellenben helyesen éneklik: "Volnék király Bóciában."
A Höferben olvassuk:
"Az északi fronton Hindenburg egy orosz támadást vert vissza."
Hát az északi fronton oroszok vannak? Merül fel a kérdés.
"A hajó elsüllyedt. Legénységét egy norvég gőzös mentette meg."
"A hajó elsüllyedt. Legénységét egy norvég gőzös megmentette."
"A németek több védelmi művet foglaltak el." (Minél többet? Többet, mint a franciák?)
Attól tartok, az igekötő és az ige ilyetén túlbuzgó szétválasztása is a magyarosság szent nevében történik. Pedig egyenesen németes, sok esetben.
Egy fordításban akadtam rá ezekre a meglepő összetételekre, vajmi gyakran, vajmi sokat, vajmi jól, vajmi szépen, vajmi alaposan.
Hát ez bizony vajmi gyönge nyelvérzék jele. Vajmi erősnek nem nevezhetnék, ha mégoly mélységesen be volna is avatva a fordító a magyar nyelv legbensőbb titkaiba.
(Hogy nálunk a korrektorok és a szedők semmit sem vesznek észre!)
Egyre szaporodnak a magyar irodalomban azok a mindnyájunkat bámulatba ejtő aggastyánok, akiknek az arca majd kicsattan az egészségtől, fürgén lépegetnek a korzón, elhódítják az asszonyokat a fiatalok elől és általában minden téren fáradhatatlan tevékenységet fejtenek ki.
Bátorkodunk szerényen megjegyezni, hogy az aggastyán megtört öreg embert jelent és nem bajvívót, sem pedig népfelkelő honvédet túl a negyvenen. Megnyugtathatjuk az aggódó férjeket, az aggastyánok még ebben a rendkívüli korban sem veszedelmesek. Az aggastyánokat ok nélkül rágalmazzák. Nem okvetlenül aggastyán, aki, mint Goethe, remekműveket ír és asszonyokat csábít hetven éves korában. Öreg ember nem vén ember - még kevésbé aggastyán, ha háromszáz éves is máskülönben.
Egy kiváló szónok nagyhatású beszédet mond a sírnál. Az újságokból megtudjuk másnap, hogy: "A gyászoló közönség látszólag elérzékenyedett." - Kellemetlen kiábrándulás.
"Vilmos császár körútján egy nagy beteg, látszólag rokkant, német katona vánszorgott. Két mankóra támaszkodott..." - olvasom, olvasom a krónikát és várom, egyre várom, mikor hajítja már el a mankóit a ravasz német. Hát nem hajította el, sőt megilletődéssel értesülünk róla, hogy még a villamosra is ölben vitték föl szegényt. Ennek a rejtélyes esetnek az a magyarázata, hogy a krónika írója látszólag jól ír magyarul, - láthatólag azonban nem jól.
"Frontunk előtt mindössze kétszázezer orosz hulla hevert."
"A franciák a front egyetlen kilométernyi szakaszára mindössze egy millió gránátot lőttek."
A tudósító tehát keveselli (?) a hullát és a gránátot? Azok között, akik a maguk testével nem vesznek részt a háborúban, gyakori a vérszomjas ember, de ezt a szörnyűséget még se akarom föltételezni egy ártatlan újságíróról.
Ugyancsak napilapban olvastam egyszer:
"Nikitát Napóleonnal egy füst alatt emlegetni." (Talán egy napon, vagy egy lapon, vagy egy kalap alatt? De egy füst alatt!?)
Egy füst alatt intézzük el a névelő dolgát.
"A tévedéseiben nincs tendencia" - olvasom egy színházi bírálatban. Hát egyébben van?
"A park hátsó részének a kavicsos útján sétáltak." - Tehát nem a homokos úton, jól jegyezzük meg.
"Hivatalos teendőim nem engedik." - Ez mást jelent, mint "A hivatalos teendőim nem engedik".
Gondatlanságból (nem gondtalanságból) és érzéketlenségből (nem érzéktelenségből) erednek ezek a hibák.
Az újságban ez a vastag betűs hír ötlik szemembe: "Az oroszok veresége Kaukázusban." Vagy: "Átkelt Himaláján." - "Csónakázik Dnyeszteren."
Bizonyosan ezeken takarítják meg a másutt könnyelműen eltékozolt névelőket. (Hogy is írta Voltaire Nagy Frigyesnek, Felség, ajándékozza nekem a felesleges verslábakat.)
Más példákkal, más természetű - kevésbé vaskos, de annál finomabb - jelentésbeli eltérésekre mutathatnánk rá. A névelőnek minden áron való használata értékes árnyalatoktól fosztja meg a nyelvet.
Az e kérdőszócskát meg éppen ellenkezőleg egyszerűen elsikkasztják.
"Az a kérdés, lesz elég ágyúja?"
"Nem éppen úgy hozzátartoztak a székváros utcáinak a képéhez, mint a...?"
A birtokos -nak, -nek rangot hasonlóképpen - egyenesen a magyarság kedvéért - szeretik elhagyogatni.
"A város az a része..." - "Az ellenzék az a töredéke..."
Nem tartozom azok közé az üldözési mániában szenvedők közé, akik mindenben germanizmust szimatolnak, sőt éppen én vagyok az, aki belátom (ich sehe ein), hogy a kifejezések legnagyobb része szükségképpen hasonló minden nyelven. Amiből természetesen nem következik, hogy nincsenek özönével olyan szólások, amelyek merőben eltérően alakulnak a különféle nyelveken.
Nem nyargalok tehát a germanizmus vesszőparipáján, egyszerűen csak följegyzek néhányat a legrikítóbb germanizmusokból.
(A regényíró leír egy termet és elbeszéli, hogy a herceg egyszer bevetődött oda gyermekkorában.) "Véletlenül egyedül jött be az üres terembe".
Ha egyedül ment be, akkor az elbeszélő nyilván nem volt benn a teremben - ami mindenképpen valószínű - nem mondhatja tehát, hogy a herceg jött.
Telefonon nem mondhatjuk a barátunknak: "Holnap eljövök hozzád és hozok neked valamit."
"Jöjjön Budapestre" - ebből a két szóból megtudjuk, hogy a távirat küldője Budapesten van - nem tud magyarul.
Valami déli sarkvidéki útleírásban olvastam egyszer eszkimó-kutyákról, amelyeket a sarkutazók hoztak magukkal. Az ember azt hinné, hogy onnan hozták a kutyákat, pedig hiszen a déli sarkvidéken nincsenek is négylábúak. (Más az, ha az utazó ott a helyszínén írja a naplójába: "Hoztunk magunkkal eszkimó-kutyákat.")
Nem ide tartozik, de ha már a hoz-nál tartunk, jegyezzük meg, hogy a jó olvasmány nem hozza az örömet, hanem szerzi. Szerzi és nem okozza. Újabban majdnem mindig úgy okozzák az örömöt. "Leveled nagy örömöt okozott." Filozófiai nyelvben, vagy ha valami különös nyomatékkal használjuk ezt a szót öntudatosan, helyénvaló lehet. De nem mindig. Nem tehetek róla, nekem az ilyen okozott örömökről eszembe jut a francia bohózat, amelynek a hőse, a király, felülmúlhatatlan fejedelmi pózzal beszéli el, hogy ő három kis herceget okozott felséges nejének.
"Ha haza kerülök a háborúból, úgy megölellek." - (Azt várná az ember: "mint annak a rendje").
A legelterjedtebb és legelviselhetetlenebb germanizmus!
Ha az "úgy" rossz, az "akkor" legalább is fölösleges. Az esetek többségében egyenesen veszít vele a mondat határozottsága.
Még borzasztóbb az ilyesmi: "Amennyiben Németország kitérően válaszol, akkor Amerika megszakítja vele a diplomáciai összeköttetést."
Ha a kezemügyében volnának (és nem lennének) azok a könyvek, amelyeknek a szépsége éppen effajta hibák miatt nem élvezhető, akárhány szószerint kijegyzett példával bizonyíthatnám igazamat. - De talán elég ez a mondat maga. Hiszen ha ez a rossz szokás engem is hatalmába kerített volna, akkor (!) (úgy!!) én is így fejezném ki magamat.
Bármennyire divatossá vált is, rám idegenszerűleg hat az ilyenféle szólás: "Három hét előtt." De nemcsak idegenszerű, értelmileg is zavaros ez a kifejezés. Amerikát nem 424 év előtt fedezték fel - hiszen (és hanem) 424 éve, hogy fölfedezték.
"A gyermek hat év előtt nem járt iskolába." - "Egy év előtt szabadult a fogságból."
Tíz-tizenöt évvel ezelőtt - ha jól emlékszem - ritkább volt az ilyen kétértelmű germanizmus.
Ma már alig akad könyv, amit elolvasnának. Ahogy a pénzváltó kiolvassa a márványasztalra a százasokat, úgy olvassák ki a mai magyarok a könyveiket. A cenzor szokta kiolvasni a Világ-ból a - legjobb cikkeket. Gyermekkoromban én is kiolvastam néha a csízióból (puskából) a rejtélyes latin mondatok fordítását. Kivált ha kiolvastam a tanár szeméből, hogy nem veszi észre. Vagy ha észreveszi is, de szemet huny rá. (És nem "csukja" be a szemét. Persze, ha nem huny szemet, akkor becsukja a - diákot, ami úgy történik, hogy rázárja (és nem csukja) az ajtót.)
Cselekszi pediglen ezt azért, mert "szívén hordja (!)" tanítványai érdekét... bizonyosan viszonzásképpen, mert azok meg őt hordozzák a - tenyerükön. Ez az utóbbi rendben is van. Ellenben a "szívén hordás"-ról nekem mindig a fiahordó jut eszembe. Aki szívén viseli a nyelvtisztaság érdekeit, nem mond ilyesmit.
"Ábris, gyújtsd föl a lámpát!" - Egy máskülönben szép és jó novella kezdődik ezekkel a szavakkal. Szerző elfelejti, hogy a magyar ember a kazlat és a házat szokta (?) felgyújtani.
Egy harctéri jelentésben olvastam egyszer: "Az ellenség kétszáz lépésre legyen." - Hiszen kétségtelen, hogy diadalt diadalra halmozunk. De hogy ennyire diktáljunk ellenségeinknek!
Fölvenni. Négyféle értelemben is használják ezt a szót, mindannyiszor hibásan: abból indulni ki, megkezdeni, föltenni, föltételezni.
Föl se venném a dolgot, ha már irodalmi igényű könyvben is nem ("is nem" és nem "sem"!) találtam volna ilyeneket.
Itt említendő meg, hogy a föltevést és föltételt egymással is gyakran összezavarják.
A tárgyalásokat pedig se föl nem veszi, se be nem állítja (!) az ember, hanem megkezdi és megszünteti (befejezi - és nem berekeszti - abbahagyja, félbehagyja).
"Nyolc napig nem látogatta meg a grófnőt" - olvassuk most már regényben is. Úgy hat, mint valami "záros határidő."
A "hasonlít rá", amelyről annyi szó esett, azt hiszem, inkább téves összetétel eredménye, semmint germanizmus. (Hasonlít hozzá + emlékeztet reá.)
"A könyvet megvette és elolvasta azt". Fölösleges és kellemetlen ez a rámutatás. És milyen gyakori!
"Mind a virágokat" elhozta neki.
Ki nem érzi, hogy itt hiányzik valami? Mind a virágokat, mind a hímzéseket. (Nekem egyébként ez a kifejezésmód szintén nem tetszik.) Máskülönben csak minden virágot, vagy a virágokat mind (de ebben a szórendben).
"Benne áll a törvényben". Annál is sajátságosabb, mert ugyanebben ugyanez nemcsak áll, hanem le is van fektetve.
Említsük még meg, hogy délelőtt tíz órakor a magyar ember soha nem uzsonnázik.
"A világ régen látott ekkora háborút." - "Rég volt ennyi pénzem." - "Régen olvastam ilyen szép könyvet."
Egészen más valami hangsúlyozódik ezekben a mondatokban, mint amit velük mondani akarunk.
Ha még egyszer(!) ennyi hibás szólást sorolnánk is fel, még akkor se lenne teljes a gyűjteményünk.
"Az ön keze még egyszer olyan széles, mint az enyém" - suttogja a leány és szerelmesen még egyszer megsimogatja az erős férfi-kezet.
"Szép fekete asszonyt vett feleségül" - olvassuk elképedve és szemünk előtt megjelennek a kedves csokoládébarna gyermekek. Pedig hiszen az eset nem is olyan veszedelmes. Az asszonynak csak a haja fekete.
A fiatal leány elvörösödése se ijesszen meg bennünket. A lányka nem haragszik reánk - az ember haragjában vörösödik el - csak azokra haragszik, akik az ő szemérmes pirulását ezzel a rézbőrűekre emlékeztető szóval adják tudtul az olvasónak.
A legutolsó divat se utolsó. Last but not least.
Évekről évekre, hónapokról hónapokra sokasodik a száma a szánalmasabbnál szánalmasabb nyelvi furcsaságoknak. De valamennyiük között legsajnálatosabbak és legellenszenvesebbek azok, amelyeket egyenesen magyarosság címén (örvével) lopnak bele a nyelvbe. Előbb szóltunk már a képzőkkel űzött erőszakosságokról. Ezek mellé sorolható az a terrorizmus, amely az által szót akarja kitessékelni a nyelvből.
Emlékszem, nem nagyon rég ideje, hogy egy önbíráskodó magyar fejébe vette, hogy az által az germanizmus. És a tőle (!) kifogásolt határozó helyett a -tól, -től-t követelte. (Tőlem ugyan követelheti!) A rendszer vészes gyorsasággal terjed. Ma már kevesen vannak, akik másképp merjék írni az efféléket: "Az akadémiától koszorúzott pályamunka" - "A Medgyaszay Vilmától vezetett kabaré" (Hová?) - "A várostól kiküldött bizottság" (Hová?) - "A tőlem fölvetett eszme".
Az oroszoktól elfoglalt magaslat e szerint azt a magaslatot jelenti, amelyik a mienk volt és az oroszoké lett! Ki tud ilyen körmönfontan gondolkozni? Érzik azonban a terrorista nyelvőrök, hogy ezt a kifejezést mégis "félre" - értsd: jól - érthetnék egyesek. A bajon úgy segítenek, hogy hol által-t, hol meg -től-t írnak. Ő rájuk nem lehet rájuk bizonyítani semmit. Höfert is sikerült egy ideig megfélemlíteniük, a hivatalos háborús jelentések az első időkben nagy örvendezve adták hírül mindig a "tőlünk elfoglalt várakat". Utóbb azonban önállósította magát a fordító és azóta ugyanezek a várak az oroszoktól foglaltatnak el. T. i., a mieink birtokába kerültek.
Hogy ki volt az a mindnyájunknál magyarabb magyar, aki ezekkel az önkényességekkel síkra mert szállni és honnan merítette bölcsességét, nem fogják soha kinyomozni a nyelvbetegségek doktorai. Annyi azonban ismeretes, hogy a betegség elterjesztése körül "hervadhatatlan" érdemeket szerzett egyik napilapunk, amely olyan fáradhatatlanul hirdeti magáról, hogy ő az egyedüli hivatott őre a magyar nyelv géniuszának, hogy már másokkal is sikerült elhitetnie. A máskülönben maradiságáról büszke újság rávette magát a nyelvújításra és azóta mindent jobban tud magyarul. Irodalompolitikán kívül (újabban "túl") nyelvpolitikát is űz. Legfőbb elve, csak az van jól magyarul, ami másképp van. Másképp, mint ahogy mások írják.
A villamost elkeresztelte villámosnak, bizonyosan abból indulván ki, hogy a villámosság hajtja, tehát nem lehet más, mint villámos.
Az Al-Duna előlépett Alsó Dunává. Még jó, hogy nem csináltak belőle alulsót, ez még hosszabb és még "magyarosabb". Hazafiság kérdése, hogy a belső ügyek minisztere intézze a belső politikát és a külső ügyek minisztere a külső politikát, a jó magyar nem utazik külföldre, mert hiszen a belső föld kárpótolja őt a külső föld minden látnivalójáért. Külső terjes gazdálkodásunkhoz is hívek maradunk, minek tanuljunk mi az ármányos németektől belső terjes gazdálkodást. A belgyógyászok belső gyógyászokká neveztetnek ki, az alorvosok alsó orvosokká léptettetnek hátra.
Kassa a Felvidékről áthelyeztetik a Felső vidékre, Felvincz és Alvincz neve Felső és Alsó Vincére magyaríttatik.
Az Alvég és Felvég, amely ősi elnevezések a nép ajkán néhol máig is fennmaradtak, megszüntetendő. Az Alszeghy, Felszeghy, Alvinczy, Felvinczy, Altorjay és más ősrégi családok hibás szóképzés miatt nemesi rangjuktól megfosztatnak.
A Belváros, minthogy már nagyon régi (szó), leromboltatik. Helyébe kerül a Belső város, amely ily módon egy csapásra színmagyarrá tehető. Bizonyítja ezt az a környülállás - körülmény az németes szóképzés - hogy a bécsiek az ő belső városukat nem így, hanem Innere Stadt-nak nevezik. A külvárosok helyébe mindenütt önálló külső városok építendők.
A Várban ezentúl nem a Szent Jobbot, hanem a megszentelt jobb kezet fogják körülhordozni. A Tökfölsőt pedig a szakemberek tökfölülső, de még magyarosabban fölülső tök kiáltással fogják a zöldasztalhoz vagdosni.
Ezekben az utóbbi következtetéseinkben nem tagadom, némi túlságba estem, aggodalmaim messzire ragadtak. Félő ugyanis, hogy ha nem vigyázunk, a végin majd a központi hatalmak találják megverni az entente-ot és ez természetesen nagy csapás lesz a középponti hatalmakra.
Erre való tekintettel célszerűnek látnám, hogy bízzuk a dolgot a cenzúrára és könyörtelenül irtsuk ki a térképről és szótárainkból minden szavunkat, amely még vonakodott kipusztulni a nyelvből, holott hibás képzése "bebizonyosodott". Íme néhány ilyen nemzetietlen, elavult szó és elnevezés a már megrovottakon felül: Elő-Ázsia, Hátsó-India (helyesen: Hátulsó), Közép-Amerika, Dél-Afrika, Alföld, felföld, fennsík, Csallóköz, közönség, közönséges, közben, között, köznép, közzétenni, köztelek, kültelek, beltelek, közút, Aldebrő, Feldebrő, Végardó, Almagyar-utca, külszín, bennfentes stb., stb., stb. Csekélység az egész, mindössze négy-ötezer szóról van szó és könnyű megszokni új magyaros alakjukat.
*
Nem jutna soha eszünkbe haragudni azokra, akik nem írnak tökéletesen magyarul. Még kevesebb okunk van gúnyolni a nyelvünk nehézségeivel küszködő idegeneket avagy magyarokat. Hangsúlyozzuk, a magyarul tudás nem kötelező. Még azokra sem, akik írnak, mert hiszen talán kénytelenek, vagy szeretnek magyarul írni. Tovább megyek - azok nem kötelesek jól írni magyarul, akik irodalmat írnak. De igenis megkövetelhetjük, hogy ne bitorolják a nyelvtisztaság bírói tisztét illetéktelen nyelvkalandorok. Meg kell mondanunk véleményünket a nyelvnyomorításnak arról a kuruckodó rendszeréről, amely bizonyos "fórum"-okon dühöng. Kik és mik ezek a fogadatlan prókátorok, akik kéretlenül őrizgetik számunkra a nyelvet, amelynek ők a legveszedelmesebb kalózai. A magyartalanság és a germanizmus alaptalan vádjával töltött pisztolyt szegeznek mellünknek s aki rá nem jön, hogy fegyverünkben vaktöltés van csupán, jámboran engedi, hogy gúzsba kössék kezeit.
Ők találták ki azt a mesét is, hogy a magyarban nem szabad a passzívumot használni. Mire való hát a szenvedő igealak? Ki hatalmazta fel ezeket a suba alatti nyelvészeket, hogy megcsonkítsák a magyar nyelv gazdag lombú fájának koronáját?
A nyelvcsonkítás, a nyelvnek ez a szándékos kiszárasztása és elszíntelenítése sokkalta kártékonyabb és veszedelmesebb, mint azok a "pozitív" idétlenségek, amelyekkel (részben ez a tábor, részben mások) tele aggatják az ősi fát.
A nyelv ősi fája nemzedékről nemzedékre új életerős hajtásokat nevel. Lombjai egyre sűrűsödnek s ha egyet-egyet elhullajt belőlük, tízannyi új lomb fakad helyébe. Gyökereit az ősi múlt mély rétegeibe bocsátja, de gazdag ékű koronája a tiszta magasságok felé növekedik.
Hadd növekedjék, gazdagodjék korlátlanul, fejlődésének nem kell, nem is szabad, de hiábavaló is határokat szabni. Tartsuk tőle távol, üldözzük el mellőle azokat a felelőtlen irodalmi vásott gyerekeket, akik éretlenségből és értetlenségből - és oh még politikából is! - minduntalan szeretnének lehántani a kérgéből egy-egy darabot. Őrültség, amit művelnek, de rendszer van benne, és éppen ez a rendszer kárhozatos.