Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 12. szám · / · FIGYELŐ
Az iparművészeti múzeum földszinti termében néhány üres szekrényre való hímzés és cserép látható, kiegészítve a helyszínen készült rajzokkal, kópiákkal, vázlatokkal. A kiapadó félben levő, talán már ki is apadt gyönyörű színes folyam kevés szegényes emléke, a szó legszomorúbb értelmében vett múzeumi holmik, állítják meg itt rövid töprengésre a nézőt.
A társulat is nyilván mementónak szánta e kiállítást, mely mintha illusztrációja lenne a Magyar Iparművészet egyik múltkori számában közölt és a magyar népi művészetet félig meddig elparentáló cikknek.
Tanulságos a kiállítás és nem kevésbé tanulságos a cikk is. A kiállítás tanulságai inkább negatívak és abban kulminálnak, hogy hosszú esztendők fáradságos gyűjtésének valószínűleg értékes anyagából, mily szegényesen, rendszer és pedagógiai célzat nélkül tudják összehordani és üvegszekrénybe gyömöszölni mindazt, amit kiállításra érdemesnek véltek. Ez már nem is slendriánság, hanem a gyűjtött anyagnak egyben a közönségnek oly magasból lefelé tekintő semmibe vevése, ami egyenesen imponáló. A kiállítás rendezői mintha tökéletesen kívül állóknak érezték volna magukat és semmi közösséget, szeretetet nem éreztek volna e holmikkal szemben, hanem terhes kötelességnek tartották volna azok szellőztetését. Odakünn az utcán, a kirakatokban valódi kézzelhímzett horvátákosok virítanak, a matyó hímzéseknek befellegzett, lépten-nyomon a kalotaszegi faragások megdöbbentő karikatúráira akadhatunk.
Joggal elvártuk volna, hogy a társulat gazdag és tanulságos kiállítás rendezésével, előadásokkal, hozzáférhető kiadványokkal helyes irányba igyekezett volna terelni a közönség ízlését. A népművészet elfajulását pedig minden eszközzel igyekezett volna megakadályozni.
A Magyar Iparművészet említett cikke éppen e leromlással foglalkozik. Olyasvalaki, aki hivatásszerűen foglalkozott a népi fafaragás értékesítésével, maga is bevallja e cikkben, hogy bizonyos mértékben részese e szomorú dekadenciának. A megbánás melankóliájának édesbús hangulatát nem óhajtom megzavarni és a cikkíró őszinteségét és jóhiszeműségét kétségbe nem vonva elhiszem, hogy a háború zavarta meg a rossz irányba tévedt fafaragás feljavítását. (A háború sok mindent elbír.) Azonban azt a kérdést mégis megkockáztatom, hogy az illetékes, hivatásos, hivatalos stb. emberek, akik ezzel a dologgal már jó ideje foglalkoznak, ha annyit hivatkoznak angol, svéd, német példákra, ha olyan sok szépet összeírtak, szónokoltak erről a kérdésről, miért nem szívlelték meg az angol művészi ipar reneszánszának tanulságait. Jól tudom, hogy nem egészen azonos a kézműipar és a népművészet, de a leromlás folyamata nagyjában megegyezett és a segítség módjából ideszűrődő tanulságokat bizonyára hasznosítani lehetett volna.
Annyiszor hallom és olvasom, hogy a népművészetet, a kapitalizmus, a gép sorvasztotta el, hogy kezdek - nem hinni benne. Úgy vélem ez egyike azoknak a formuláknak, melyeket csak azért nem bolygatnak meg, mert kényelmesek és sok mindent el lehet velük takarni. Valószínűleg e formula játszik közre abban is, hogy nálunk ahelyett, hogy új feladatok ösztönzésével új művészi megnyilatkozásra vezetnék a népet, fatalisztikus belenyugvással annak a formanyelvnek keretébe akarják a művészi mondanivalót belészorítani, mely más kultúrán nevelkedett művészek megtermékenyítésére bizonyára alkalmas, de amelyet a nép már túlélt. Példa rá a mezőkövesdi hímzés. Élelmes parasztasszonyok félóra alatt tíz terítőt is telirajzolnak és egészen nagyipari lendülettel gyártják az immár üres sablonná süllyedt holmikat. Szó sincs róla: e hímzéseket a nép csinálja, "valódiak" csak egy hibájuk van, hogy az hiányzik belőlük, ami a fel nem fedezett, el nem rontott környékek kézimunkáinak az értéke, a frissesség, a spontán jelentkező díszítő kedv csalhatatlan logikája.
Most már látják, hogy a formanyelv, mely távolról sem oly ősi, mint hiszik, ha konzerválni akarják, tespedést idéz elő. Próbálják meg a másik utat, talán több eredménye lesz. Mert a művészi ösztön nem halt ki a népből. Ugye bár? Az az erő, mely létre hozta a régi varrottasokat, cserepeket, ellankadt volna? A sárközi parasztlányok az ellenkezőjét bizonyítják.
Hiszek a nép örök alkotó erejében.
Nézzék csak meg a kiállítás cserepei között azt az egy darab dunántúli tányért, melyet az erdélyi cserepek közé raktak és nem tartották érdemesnek, hogy az eredetét külön megjelöljék.
E tányéron a nyugati hatás közelsége még egészen frissen érzik. Mintha parasztba oltott rokokó mester rakta volna rá a haloványzöld virágokat. Két világ harca játszódik le e tányér peremén.
A nép biztosan magába tudja olvasztani a kívülről vagy felülről jövő értékeket. Csak igazán értékek legyenek azok. Magába olvasztja, önnönmaga képére formálja és új értékeket termel belőlük.
Még egyszer: nem konzerválni, hanem felfrissíteni kell.