Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 12. szám
Szarajevó régi városrészében, szűk és görbe utcán járunk a török bazár kis bódéi között. A boltok kis fabódék, keletiek, de áruik nekünk túlságosan európaiak. Semmi reményünk rá, hogy sikerül innen valami exotikus ízű emléket hazavinnünk, valamit, ami késő évek múlva is olyan emberekre emlékeztet, akik beszédükben, viselkedésükben, szokásaikban és erkölcseikben mások, mint amilyenek mi vagyunk. Mit is vihetnénk? Olcsó kartont árulnak, mint nálunk, szalagot, selejtes zsebkendőket, százával gyártott hímzéseket, mint otthon, rézbádogból domborított kis kávéscsészéket és tányérokat - miket már gyerekkorunkban gyanakodva néztünk, - a kevésbé válogatós idegeneknek, s a bennszülötteknek szánt használati cikkek nem jobbak, nem rosszabbak és nem mások, itt a Balkán kapujában, mint Hódmezővásárhelyen. A világ tehát egyforma és az emberek szükségletei is egyformák. Megállunk mégis egy bazár-fülke előtt s nézzük - ha már portékáján nincs is mit nézni - tulajdonosát. A boltos fekete európai ruhát visel és piros fezt. Guggol a nyitott bazár padlóján és kezét a parazsas serpenyő fölé tartja, melengeti. Lehet harmincesztendős, lehet negyvenöt, arca borotvált, tömött bajusza sötét-barna. Jómódú embernek látszik, kereskedő, akinek üzlete sokkal nagyobbszabású, mint első pillanatra ez a kis bazár mutatja. Mondják, hogy sok, igen vagyonos ember van a bazár boltosai között. Akinek vagyona van és vagyona üzletbe fektetve, az - nálunk - elfoglalt ember, ha nincs vevője, dolga van a könyvekkel, adósokkal, hitelezőkkel. Szarajevói igazhitű boltosunkon azonban nyoma sem látszik az elfoglaltságnak. Sokáig nézzük, mozdulatlanul guggol, tűz fölé tartva fagyos kezeit. Elmegyünk, visszasétálunk negyedóra múlva, a muzulmán még mindig guggol s ugyanúgy guggolnak a szomszédban s vele szemben mohamedán testvérei, ha éppen vevőjük nincs. Türelmesen és közömbösen néznek maguk elé, látszik, hogy az unalmat nem ismerik, változatosságra nem vágynak. Igen derék és becsületes kereskedők lehetnek - az egész Balkán mohamedánjainak nagyon jó hírük van - pontosak, sőt szorgalmasak a maguk módja szerint, megbízhatóak, megbízhatóbbak, mint számos nyugati társuk, de mindenesetre mások. Mások nyugalmuknál, vágytalanságuknál, türelmüknél, változatlan igényüknél fogva. Mások hitük miatt s társadalmuk miatt, melynek szerkezete e hitre van építve. Másként reagálnak izgalmakra, sérelmekre, politikai, nemzeti, vallási változásokra.
Bizonyos fajta, vagy ország, vagy éppen földrész ismertető jelét csak nagyon óvatosan szabad általánosítani; s három aránylag rövid, azonfelül kivételes, háborús viszonyok között megtett balkáni utazás után nem tudnék határozottan válaszolni arra a kérdésre, mi hát az, ami a Balkánt Balkánná teszi, ami nemcsak egyszerűen primitív - primitív állapotok kedvéért még Boszniáig sem kell utaznunk - de különleges, helyhez kötött, megfelel a szóhoz - talán önkényesen - fűzött fogalomnak, képnek? De, ha kitérve a teljességre és pontosságra igényt tartó meghatározás elől, jellemző részleteket akarnék felsorolni, embereket és viszonyokat, melyek mások nálunk és mások a Balkánon, melyek balkániak, akkor elsősorban említeném a Balkán törökjeit, helyesebben muzulmánjait. Ők nemcsak külsőleg adnak exotikus szint a Balkánnak. Nemcsak ruhában sajátságosak - elég színes és különös ruházatú a szerb paraszt, a montenegrói és a keresztény albán is - nemcsak a városokat ékesítik feketedő minaretek hegyes tetőivel, a Balkánon ők politikailag is a legfontosabb matéria, melytől a jegecesedés, vagy a bomlás függ. S mint más matéria, a balkán muzulmánjai is öntudatlan nyugalomban élik megszokott életüket ebben a forrongó világalakulásban, melynek oly nevezetes szereplői.
Láttam őket Szarajevóban és a Szandzsák városkáiban, szerb földön és Podgoricán, a montenegrói síkságon. Láttam büszke kőminaretek között a bosnyák fővárosban és alig megtűrt dzsámijuk - imaházuk - roskadozó falainál, ott, ahonnan csak egy-két napja vonult el a szerb-montenegrói sereg. Láttam dúsgazdag mohamedánokat vagyont érő prémekben és láttam nyomorúságos török koldust. Láttam mindenfelé, kőből és korhadó fából, kevés ablakú, befelé néző házaikat. A muzulmán világ a szélsőségek világa, de szegénye, gazdaga, remekbe faragott szarajevói mecsetje és roskadozó montenegrói imaháza egyformán izgató, új és különös a nyugati szem és érdeklődés számára.
A muzulmánok házai befelé néznek, nem az utcára, hanem az udvarra, szélsőséges világuk külön világ, ők maguk türelmesek és várni tudók, keresni kell őket és akkor is nehéz hozzájuk férkőzni, talán éppen azért foglalkoztattak annyira, valahányszor találkoztam velük a Balkán ama nagy és véres országútjain, melyek 1915 ősze óta újra megnyíltak számunkra.
*
A fajta egy, vagy egyformán keverék a Balkánon. Boszniában, Szerbiában és Montenegróban a mohamedán nem török, hanem délszláv vegyülék; a különbség közte s a szerb paraszt között, hogy ő volt az úr, emez a szolga, az ő vonásai megnemesedtek, kifinomodtak, elidegenedtek, törökké váltak. Sok helyt persze nagyot fordult a világ. Már Belgrádban egyetlen ócska mecset maradt s azt hiszem, használaton kívül. Végig egész Szerbián, a Szandzsákot kivéve, csak nyomok maradtak a török világból, kis helyen, szűk, keleti jellegű utcák mellett, összeszorítva épült házak, primitív voltuk ellenére is valóban városi jellegű városok. Az általában agrárius jellegű Balkánon a törökök városalkotó elem voltak. Mintha, bár urak, hódítók, összebújtak volna, szűk helyre, minél többen, hogy könnyebben védekezhessenek az ellenséges hódítókkal szemben. Szerbia városaiban azután a régi török úri lakásokat a szegény szerbek foglalták el, a gazdagok új házakat építettek maguknak kevésbé romantikus, széles, alacsony, tágas házakat, megromolva érkezett nyugati minta szerint. Az új, olcsó, közönséges, meg a régi roskadozó, romantikusan szennyes, ez együtt, ez a keverék adja meg talán középső Szerbiában a balkáni jelleget.
A kép, az ország s az egyes városok képe, rendkívül gyorsan változhatott. A Balkán népe sok vihart látott s megtanult alkalmazkodni. Már a háború közben - s még nem sokkal több, mint félesztendeje, hogy szabadon járunk a Balkánon - rendkívüli változásokat lehet megállapítani. Aki az első októberi napokban, közvetlen elfoglalása után látta Belgrádot, utcáin még holttestekkel, halálos üres csendben s azután decemberben visszatért, már várost talált. Még mindig csendes és kihalt várost, de egyre több visszatérő polgárt, villamos vasutat, melyet katonák tartottak üzemben, szomorú üzleteket, melyek, bár árujuk nincs, mégis csak nyitva tartják ajtajaikat. Ma azután nem ismerne a visszatérő látogató rá a szerb fővárosra. Nem hinné el, hogy ugyanott sorakozik egyik kis vendéglő, kávéház, cukrászda a másik mellett, hol néhány hónapja egy aranyért sem lehetett egy falat kenyeret kapni. Nem hinné el, hogy ez a népes, forgalmas város ugyanaz, melyben hét hónapja legfeljebb holtakat látott s népe nagyrészt nem is új, hanem visszatért polgárság, mely igazi balkáni szívóssággal végigszenvedte a menekülők kimondhatatlan kínos kálvária-útját, midőn látta, hogy a szerb sereg helyzete reménytelen, meghúzódott valahol s meglepő gyorsan kezdett visszaszállingózni.
Mint csatatér, a Balkán, ez az ősi csatatér, ezúttal bizonyos tekintetben szerencsésebb volt más hadszíntereknél. Orosz-lengyelország és Galícia földjét a két ellenséges hadsereg csapatai, ágyúi s a visszavonuló oroszok gyújtogató osztagai egészen feldúlták. Érintetlenül úgyszólván csak a nagyvárosok maradtak, virágzó községek helyén azonban gyakran csak kéményerdő. Lövészárkok szántják keresztül-kasul a mezőket és kifosztott, szétrombolt majorok, kastélyok jelzik a hadak útját. A mi balkáni hadjáratunk színhelye aránytalanul kevesebbet szenvedett. Az ismételt bombázás és az utcai harcok nyomai természetesen látszanak még Belgrádon. Szemendria dunasori házai közül sok romokban van, Szabács, annyi öldöklő támadás központja, felejthetetlen marad annak, aki látta szétzúzott temploma körül megroppant házait, mint jégeső verte vetést, de ezzel szemben a községek és városok egész sora érintetlen, a szétszórt falvak magános házai épek. Gyors előrenyomulásunk közben csak kevés helyen kellett községeket bombázni, a visszavonuló szerbek úgyszólván soha nem gyújtották fel a kiürített helységeket - a balkáni erkölcsök e tekintetben előnyösen különböznek az északi szláv testvér moráljától.
A Balkán népe - amerre az osztrák-magyar seregek hadműveletei vezettek s amerre így alkalmam volt járni, - parasztnép. Szerbia, Montenegro, Albánia földművelő parasztnépe között nincs más lényeges különbség, mint amennyi földjeik termékenysége fokából következik. A szerb paraszt élete egyenletes, primitív, a montenegrói már kevésbé tudja kielégíteni a maga igen szerény igényeit is, az albán helyenként egyenesen nomád életre van kárhoztatva. Nagybirtok úgyszólván már sehol sincs, a kastély ismeretlen, csak az egyháznak, zárdáknak - monasztiroknak - vannak itt-ott nagyobb birtokai. Az alább és a montenegrói előtt a háborút megelőzően sem volt egészen ismeretlen az éhség. A szerb parasztnak mindig volt mit ennie s két hadsereg kivonulása után még mindig bámulatos készletek kerültek elő a nyomorúságos külsejű házakból. Változatosságról, fényűzésről persze soha sem volt szó; a Balkán az igénytelen emberek földje. A luxust legfeljebb a muzulmánok ismerték, midőn még övék volt a hatalom, de ők is elrejtették, házaik belső szobáiba, asszonyaik termébe.
Ügyvédek, orvosok, hivatalnokok, tanult emberek, mindazok, akik a politikát csinálják, többnyire szintén parasztok fiai, vagy unokái a Balkánon. A volt miniszterek, akik az újra benépesedett Belgrádban oly meglepően sokan vannak, földművelő ivadékok. Volt miniszter és falusi földműves között, magasrangú katonatiszt és közkatona között a különbség sokkal kisebb mint nálunk. Második, harmadik ősük mindnyájuknak ugyanazt a foglalkozást űzte. De ebben a parasztnépben megvan a vágy és megvan a tehetség is a polgári életmódra. Szerbiában azt mondották nekem, minden szerb kitűnő kereskedő, Montenegróban, a montenegrói a legjobb üzletember. Kereskedői tehetségük illusztrálására sok példát hallottam, sok kegyetlen példát is, milyen kíméletlenül igyekezett hasznosítani, aki tehette, Szerbia borzalmas menekülését, milyen félelmetes árakat kértek - mindenütt, Szerbiában is, Montenegróban is - nyomorúságos lakásért, ennivalóért. Vajon valóban a jó üzleti érzék mutatkozott-e meg a menekülők megzsarolásában? - nem tudom, bizonyosra veszem ellenben, hogy a szentimentalizmust nem igen ismerik a Balkánon, vagy, a Balkánon sem ismerik.
Ez a menekülés a balkán népek vereségének legtragikusabb részlete. Népvándorlás volt ez; a hadsereg nyomában elindult a városok népe, gyalog és kocsin, míg a lovak ki nem dűltek és délnyugat felé vonulva kereste a tengert, a szabadulás egyetlen útját. Ebben a középkori menekülésben a Balkán civilizálatlan, úttalan, ritkán lakott földje hasonlíthatatlanul kegyetlenebbnek és veszedelmesebbnek bizonyult, mint az ellenség, a mi hadseregünk, mely mindig a menekülők nyomában volt. Milyen szép, gazdag és változatos pedig ez a föld! Milyen termékenyek a Duna és a Száva síkságai. A Morava erdős völgye milyen szelíd és nyugalmas enyhe napsütésben. Délnyugati Szerbia elhagyatott hegyei között vannak a világ legbársonyosabb legelői. Az út, mely az Uvac és a Lim völgyén a Szandzsákból Boszniába vezet, minden turista bámulatára méltó. Montenegró sziklaóriásai utolérhetetlen képei a zordon monumentalitásnak. S a Szkutari-tó környéke a svájci hegyvidék legromantikusabb részleteivel vetekszik. A balkán tájképnek is nagyszerű, figuráival benépesítve pedig egyedülállóan originális. Ádáz és kegyetlen ellensége azonban a Balkán azoknak, akik haladni, menni, utazni, előrenyomulni akarnak rajta. Menekülők, vagy hódító seregek egyaránt harcot vívnak minden lépésért. A Balkán egész vidékén, mely a mi csapataink útjába esett, a terep, a hegyek, a sziklák, a völgyek, mintha mind úgy volnának elrendezve, hogy megakadályozzák az embert modern törekvésében, közlekedni, még pedig gyorsan, megbízhatóan és lehetőleg kényelmesen közlekedni. A Balkán óriási vidékein nemcsak a vasutak, hanem az utak is megszűnnek. Az a kenyér vagy liszt, melyet valahol az albán hegyek között tőlünk kapnak az éhezők, beutazza egész Boszniát vasúton, hajón eljut Cattaróig, drótkötélpályán felmegy a Lovcsen oldalában, teherautomobilon utazik a Szkutari-tóig, itt, ha lehet, ismét hajón folytatja útját Szkutariig, majd öszvérháton kerül rendeltetése helyére. Az a képes beszéd, hogy a Balkán a haladás ellensége, így nyer valóságos tartalmat. A Balkánon haladni annyi, mint szakadatlanul harcolni.