Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 12. szám · / · SHAKESPEARE: A VIHAR

SHAKESPEARE: A VIHAR
ÖTÖDIK FELVONÁS

1. Szín.

Prospero tanyája előtt.

Jön Prospero, varázsöltönyében és Ariel.

Prospero: Már céljuk felé gyülnek terveim:

szellemek hívek, bűbáj nem törik,

s jár az idő, teherben. Hány az óra?

Ariel: Már hatra jár: azt mondtad, úram, addig

munkánknak vége lesz.

Prospero: Azt mondtam, úgy van,

mikor idéztem a vihart. Te! szellem!

hogy van a király és kisérete?

Ariel: Azonmód fogva, mint parancsban adtad;

s úgy ahogy hagytad: itt a hársligetben,

amely vihartól védi kis tanyád;

nem moccanhatnak, míg nem engeded.

A király s öccse és a te öcséd

búsan s a többi rajtuk búslakodva,

csordultig gonddal s legkivált akit

"jó öreg urnak" mondtál, Gonzalo,

öntözi vén szakállát, mint ereszről

ha téli csepp hull. Bájad oly erős

rajtuk, hogy a te szíved is, ha látnád,

megszánná.

Prospero: Gondolod?

Ariel: Ha volna bennem

emberszív, szánnám én is.

Prospero: Szánom én is.

Téged, ki puszta lég vagy, sejtelemmel

illet keservük: s én, az ő fajuk,

ki éppúgy ismerem a szenvedély

izét, keményebb lennék, mint te vagy?

Bár vérig sértett gazságuk, nemesb

okosságommal mégis a harag

ellen foglaltam állást. Szebb a jóság

a bosszunál: ha bánják bűnüket,

többé egy homlokráncolás se célom

ellenük. Menj már, oldd fel, Ariel,

varázsuk megtört, lelkük visszajött,

s ők ujra ők.

Ariel: Hozom már őket, úram.

Exit.

Prospero: Ti tói, halmi, nádi, berki nimfák,

s ti kiknek lába nyomtalanul űzi

homokján a fogyó tengert, de megfut,

ha visszanő; s ti fél-babák, kik olykor

holdas füvön táncoltok zöld-fanyar

karéjt, hová juh nem harap, s ti éji

gombák felduggatói; kik az est

harang szaván örültök, kikkel én

(bár gyenge lelkek vagytok) déli napból

éjet csináltam, s fellázítva minden

szelet, zöld tenger és kék ég között

bőgő harcot szitottam; lángot adtam

a vad dörgésnek, s Juppiter deli

tölgyét saját nyilával széthasítám;

erős sziklákat ráztam; és tövestül

téptem fenyőt és cédrust; mély sirok

nyiltak s riadt alvóikat kidobták

hatós igémre. S mind e durva bűbájt

megtagadom ma: még utolszor égi

zenét igézek, (égi zene, zengj!)

e nyomorultak szellemére, célom

elérni: s aztán pálcám eltöröm,

több ölre ásom föld alá s a tenger

mérőlánc által eddig el nem ért

mélyébe hányom könyvemet.

Ünnepélyes zene.

Visszajön Ariel, utána Alonso, őrült taglejtéssel, Gonzalótól kísérve; Sebastian és Antonio hasonló állapotban, Adriantól és Franciscótól kísérve; valamennyien belépnek a körbe, melyet Prospero vont s ott elbűvölve megállnak, mit észrevéve Prospero megszólal.

Legjobb orvosság a zavart idegre,

lassú zene gyógyítsa bús velőd,

mely léhán forr ma koponyádban. Állj,

bübáj kötöz le.

Jó Gonzalo, derék úr, vén szemem

szemed könnyére válaszul baráti

könnyet ejt. - Lassan oszlik a varázs:

és mint a hajnal lopózik az éjre

olvasztva a homályt, úgy ébredő

eszük már üzni kezdi a ködöt,

mely fátyolozta. - Ó jó Gonzalo!

igaz megmentőm, s hű vazallusa

annak kit szolgálsz; meg fogom köszönni

jóságod, szóval s tettel. - Ah, gazul

bántál, Alonso, lányommal s velem:

s tanácsadód volt ebben rossz öcséd; -

ma azt nyögöd; Sebastian. - S te, vérem,

testvérem, lelkiismerettelen,

de nagyravágyó: ki Sebastiannal

(s ma annál jobban nyög Sebastian)

királyt akartál ölni: megbocsátok,

bár természettelen vagy. - Im eszük már

dagadni kezd, közeleg a teljes ár

s megtölti majd a lélek partjait,

melyek ma sárban megrekedtek. Egy sem

néz rám még, egy sem ismer. - Ariel,

menj, hozd ki kardom s kalapom tanyámból:

Exit Ariel.

feltárom, hogy ki voltam, azt hogy egykor

Miláno ura voltam. - Jöjj hamar,

szellem, szabad léssz nemsokára.

Ariel visszajön és segít felöltöztetni Prosperót.

Ariel: Méhvel mézecskét szivok:

éjjel ha bagoly huhog

gyöngyvirágban megbuvok;

bőregéren nyargalok

nyár utóján s víg vagyok:

vig vagyok, vigan a víg napot élem,

ág alatt, árny alatt, lombon, levélen

Prospero: Ej, huncut tündér! Nélkülözni foglak:

mégis szabaddá teszlek: - úgy, no jó már. -

Eredj most láthatatlan a királyi

hajóra; a matrózok alszanak

fedél alatt, csupán a kapitány

és a kormányos ébren: hozd ide

azonnal mindakettőt.

Ariel: Magam előtt a levegőt iszom

s itt leszek, míg kettőt ver pulzusod.

Exit Ariel.

Gonzalo: Zavarok, szörnyek, kínok és csodák

laknak itt: bár egy égi hatalom

elvinne innen!

Prospero: Látod Prosperót,

Miláno sértett hercegét, király?

Hogy bizonyos lehess hogy eleven

herceg beszél hozzád, im átkarollak:

s minden társaddal együtt szívesen

köszöntlek nálam.

Alonso: Már akár te vagy,

akár varázslat játszik ujra vélem,

alig tudom már: húsra-vérre vall

érverésed; s mióta láttalak,

csüggetegségem (szinte őrület

kötött le) enyhül. Ó de különös lesz

ez, ha nem álom, a történelemben!

Országodról lemondok: s megbocsáss

amért bántottalak. - De hogy lehet

Prospero itt, és élve?

Prospero: Jó uram,

üdvözlöm ősz korod, amelyet első

tisztelet illet.

Gonzalo: Igaz ez vagy álom,

nem esküszöm meg.

Prospero: Benned e sziget

varázsa még, nem hagyja hinned a

valót. - Isten hozott, barátaim, mind. -

(Félre Sebastianhoz és Antonióhoz.) De rád,

dicső pár, hogyha most akarnám,

rátok vonhatnám a felség haragját,

mint árulókra: most az egyszer, itt,

nem szólok.

Sebastian (félre): Ördög szól belőle.

Prospero: Nem. -

Neked, gaz úr, (öcsémnek mondani

bemocskolná a számat) megbocsátom

minden bünöd: csak hercegségemet

kivánom vissza: ugyis, jól tudom,

vissza kell adnod.

Alonso: És ha Prospero vagy,

mondd el bővebben menekvésedet,

s hogy leltél minket itt, hajótörötten

három órája, itt vesztettem el

(ah, éles emlék!) drága fiamat,

Ferdinandot.

Prospero: Fogadd részvétemet.

Alonso: Pótolhatatlan ez a veszteség,

s nem adhat irt rá türelem.

Prospero: Talán

nem is kerested irját; engemet

hasonló veszteség ért, s bölcs türés

megnyugtatott.

Alonso: Hasonló veszteség?

Prospero: Époly nagy s époly új; s e sorscsapást

eltürhetővé tenni, kevesebb

vigasztalóm van, mint neked, mivel

egyetlen lányom volt az.

Alonso: Egy leány?

Ó Istenem! bár élne mindakettő

Nápolyban mint királyné és király

s magam volnék ágyazva az iszapba

hol fiam alszik. S lányod hogy veszett el?

Prospero: Most a viharban. Látom, itt az urak

igen csodálják e találkozást,

fejük fő s nem hiszik már hogy szemük

az igazság szolgája, s hogy szavuk

természetes hang: mégis, bárha zökkent

lélekkel, tudnotok kell, én vagyok,

Prospero herceg, épenaz kit egykor

Miláno számüzött s a ritka sors

hajótöréstek szigetére hányt

uralkodónak. Erről most elég

napokra lenne hosszú krónika

s nem első csevegésre, reggeli

mellé jó téma. Ég hozott, uram:

e tanya az én udvarom; alig van

szolgám, s alattvalóm nincs is; de nézz be.

Te visszaadtad hercegségemet,

most hadd fizessek én is oly csodával,

mely legalább is akkora öröm

lesz néked mint a hercegség nekem.

A tanya bejárata megnyílik és látszik Ferdinand és Miranda, amint benn sakkoznak.

Miranda: Édes uram, te megcsalsz.

Ferdinand: Kedvesem,

tenném-e egy világért?

Miranda: s bár tucat

királyságot perelnél tőlem el,

komolyan vádolnálak-é?

Alonso: Ha ez

csak csalfa látás, egy kedves fiut

kétszer veszítek el ma.

Sebastian: Mily csoda!

Ferdinand: A tenger fenyeget, de nem gonosz:

ok nélkül átkozódtam ellene.

Ferdinand letérdel Alonso előtt.

Alonso: Boldog apád minden áldása rádszáll!

kelj, mondd el, hogy-hogy itt vagy?

Miranda: Istenem!

Hány kedves arcot látok itt! Be szépek

az emberek! Ó drága uj világ,

amelyben ilyen nép van!

Prospero: Uj - neked.

Alonso: Ki e leány, ki játszik itt veled?

Legtöbb három órája ismered:

talán istennő, ő vitt messze minket,

s ő hoz most újra össze?

Ferdinand: Földi lány,

de égi sors rendelte őt nekem:

apám tanácsát nem kérhettem, és

azt hittem, nincs is már apám. E lány

lánya Miláno híres hercegének,

akinek annyit hallottam nevét,

s kit eddig sohse láttam: akitől most

uj életet nyertem: ki uj apám lett

e lány által.

Alonso: s én általad e lányé.

De ó! mily visszás, hogy saját fiamtól

elnézést kérjek.

Prospero: Csitt, elég, uram:

minek terhelni bús memóriánkat

régi terhekkel?

Gonzalo: Sírtam itt magamban,

azért nem szóltam eddig. Istenek,

ejtsetek áldáskoszorút e párra,

mert kezetek rajzolta jó utunkat

idáig.

Alonso: Ament mondok, Gonzalo.

Gonzalo: Azért üzték el Miláno urát,

hogy majdan Nápolyt kapja gyermeke?

Ujjongva ujjongj és arannyal ezt

márványtáblára véssed. Egy uton

lelte férjét Tunisban Claribel;

s asszonyt talált a bátyja, Ferdinand,

holott, maga veszett el; Prospero

e kis szigeten országát, s mi mind

magunkat nyertük vissza.

Alonso (Ferdinandhoz és Mirandához): Adj kezet:

bánat ölelje mind, ki örömöt

nem kíván néktek:

Gonzalo: Amen: úgy legyen.

Visszajön Ariel, a kapitány és a kormányos nagy bámulatban követik.

Ó nézd, uram, nézd: itt is egy közőlünk!

Nem megmondtam, míg akasztófa van,

ez a gazember nem fulad a vízbe? -

No híres, hol van a káromkodás?

A szárazon tán szájad sincs? Mi hir?

Kormányos: A legjobb az, hogy megvan a király

és minden társunk: más, hogy a hajó,

melyet három órája már feladtunk,

most jól lekötve, épen horgonyoz,

akár egy uj hajó.

Ariel (félre Prosperóhoz): Ezt mind azóta

tettem.

Prospero (félre Arielhez): Te kedves ezermesterem, te!

Alonso: Ezek nem rendes dolgok, és csodánál

csodábbá nőnek. - Hogy jöttél ide?

Kormányos: Uram, ha hinném, hogy ébren vagyok,

megpróbálnám elmondani. Aludtunk,

dögmód, s (hogy, hogy nem?) együvé zsúfolva:

s egyszerre az imént több furcsa nesz,

sikoj, nyögések, bőgés, lánczörej,

riasztva, s más ezernyi, szörnyű mind,

verte fülünket: usgyi, a szabadba:

hát látjuk ám ott, teljes díszbe', frissen,

derék, királyi, jó hajónkat: ugrál

a kapitány: - s engedelmükkel, akkor -

egy perc - egy álom - elrángatnak onnan,

s kábulva idehoznak.

Ariel (félre Prosperohoz): Jól csináltam?

Prospero (félre Arielhez): Fürge cseléd vagy! Meglesz a szabadság.

Alonso: Látott már ember ily kavarodást?

Természet ilyet nem rendez magától:

nagyobb rejtély ez: egy orákulum

hinthet csak fényt reá.

Prospero: Uram, királyom,

találgatással e talány előtt

ne törjed a fejed: ha lesz időnk,

(s lesz nemsokára), egyenkint megoldok

minden itt történt kétes eseményt

szép tetszetősen, addig csak vigan,

végy mindent jóra. - (Félre Arielhez.) Jöszte szellemem:

Calibanékat tedd szabadra már,

varázsuk oldd meg. - (Exit Ariel.) Hogy vagy, jó uram?

A társaságból még hiányzik itt

pár furcsa fickó, akiket feledtél.

Visszajön Ariel, behajtva Calibant, Stephanót, és Trinculót lopott köntösükben.

Stephano: Minden ember törődjön a többivel, senki se gondoljon magára, mert minden csak szerencse. - Coragio! szörnyetegpajtás, coragio!

Trinculo: Ha jó kémek ezek, amiket a fejemen hordok, van itt látnivaló.

Caliban: Ó Setebos! ezek már szellemek!

Milyen szép lett a mesterem! De félek,

meg fog büntetni.

Sebastian: Ha, ha! mily csodák

ezek, Antonio úr? Meg lehet

vásárolni pénzen?

Antonio: Gondolom: az egyik

tisztára hal, s bizonnyal eladó.

Prospero: Urak, nézzétek a ruhájukat:

ugye hogy lopták? - E vakarcs inas, -

anyja boszorkány volt, és oly hatalmas,

hogy a holdat mozgatta, erejét

igába fogta, s ár-apályt csinált.

Hárman loptak meg; e fél-ördög itt,

(mert korcs és félvér), összeesküdött

velük életem ellen: kettejük

tiétek: ezt a sötétség-fiát

magamnak kérem.

Caliban: Juj, halálra csípnek.

Alonso: Nem Stephano ez, részeg inasom?

Sebastian: Lám, most is részeg: hol tett szert a borra?

Alonso: S Trinculo szinte tántorog. Hol pokolba

szedték a szeszt, mely aranyozza őket?

Te hogy kerülsz a szószba?

Trinculo: Olyan szószban voltam, mióta utoljára talál-

koztunk, hogy egész átitatta a csontjaimat: félek,

sohse gyün ki többet: holmi légypiszok eztán

meg se látszik rajtam.

Sebastian: No, hogy vagyunk most, Stephano?

Stephano: Jaj, ne nyuljon hozzám: nem vagyok én Stephano,

hanem egy görcs.

Prospero: Te akartál lenni a sziget királya, kópé?

Stephano: No hiszen, kárvallott király lennék én most akkor.

Alonso (Calibanra mutatva): Sohasem láttam ilyen furcsa lényt.

Prospero: A lelke oly formátlan, mint a teste. -

Menj a tanyámba, fickó: vidd magaddal

a cimboráid: ha bocsánatot

vártok tőlem, seperjetek ki szépen.

Caliban: Azt is teszem; s eztán már lesz eszem,

s kedvedbe járok. Ó mily vadbarom

voltam, istennek néztem ezt a részeg

bolondot, és imádtam!

Prospero: Ergye már!

Alonso: Takarodjatok ti is és vigyétek vissza ezt a plun-

drát, ahol találtátok.

Sebastian: Vagy mondjuk inkább, ahol loptátok.

Exeunt Caliban, Stephano és Trinculo.

Prospero: Uram, felségedet s kiséretét

szegény tanyámba meghivom: pihenj

ma ott egy éjjel: s részben ezt az éjt

az én mesémmel töltjük, mely hamar

segiti mulni: életem folyását

s mi hogy történt, mióta e szigetre

jöttem, elmondom mind, és reggel aztán

hajódra viszlek, s rajta Nápolyig,

hol még remélem látni esküvőjét

két kedvesünknek, - onnan Milanómba

vonúlok, ott már minden harmadik

gondolatom sirom lesz.

Alonso: Vágyom is

hallani már históriád: bizonnyal

fület igéző.

Prospero: Mindent elbeszélek:

s nyugodt tengert igérek, jó szelet,

s jó gyors vitorlát, hogy hamar röpitse

királyi gályád. - Ariel, - csibécském, -

ezt még: s aztán az elemek közé!

szabad vagy, élj vigan! - Ti, kérlek, erre.

Exeunt