Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 12. szám · / · SHAKESPEARE: A VIHAR
1. Szín.
Prospero tanyája előtt.
Jön Prospero, varázsöltönyében és Ariel.
Prospero: Már céljuk felé gyülnek terveim:
szellemek hívek, bűbáj nem törik,
s jár az idő, teherben. Hány az óra?
Ariel: Már hatra jár: azt mondtad, úram, addig
munkánknak vége lesz.
Prospero: Azt mondtam, úgy van,
mikor idéztem a vihart. Te! szellem!
hogy van a király és kisérete?
Ariel: Azonmód fogva, mint parancsban adtad;
s úgy ahogy hagytad: itt a hársligetben,
amely vihartól védi kis tanyád;
nem moccanhatnak, míg nem engeded.
A király s öccse és a te öcséd
búsan s a többi rajtuk búslakodva,
csordultig gonddal s legkivált akit
"jó öreg urnak" mondtál, Gonzalo,
öntözi vén szakállát, mint ereszről
ha téli csepp hull. Bájad oly erős
rajtuk, hogy a te szíved is, ha látnád,
megszánná.
Prospero: Gondolod?
Ariel: Ha volna bennem
emberszív, szánnám én is.
Prospero: Szánom én is.
Téged, ki puszta lég vagy, sejtelemmel
illet keservük: s én, az ő fajuk,
ki éppúgy ismerem a szenvedély
izét, keményebb lennék, mint te vagy?
Bár vérig sértett gazságuk, nemesb
okosságommal mégis a harag
ellen foglaltam állást. Szebb a jóság
a bosszunál: ha bánják bűnüket,
többé egy homlokráncolás se célom
ellenük. Menj már, oldd fel, Ariel,
varázsuk megtört, lelkük visszajött,
s ők ujra ők.
Ariel: Hozom már őket, úram.
Exit.
Prospero: Ti tói, halmi, nádi, berki nimfák,
s ti kiknek lába nyomtalanul űzi
homokján a fogyó tengert, de megfut,
ha visszanő; s ti fél-babák, kik olykor
holdas füvön táncoltok zöld-fanyar
karéjt, hová juh nem harap, s ti éji
gombák felduggatói; kik az est
harang szaván örültök, kikkel én
(bár gyenge lelkek vagytok) déli napból
éjet csináltam, s fellázítva minden
szelet, zöld tenger és kék ég között
bőgő harcot szitottam; lángot adtam
a vad dörgésnek, s Juppiter deli
tölgyét saját nyilával széthasítám;
erős sziklákat ráztam; és tövestül
téptem fenyőt és cédrust; mély sirok
nyiltak s riadt alvóikat kidobták
hatós igémre. S mind e durva bűbájt
megtagadom ma: még utolszor égi
zenét igézek, (égi zene, zengj!)
e nyomorultak szellemére, célom
elérni: s aztán pálcám eltöröm,
több ölre ásom föld alá s a tenger
mérőlánc által eddig el nem ért
mélyébe hányom könyvemet.
Ünnepélyes zene.
Visszajön Ariel, utána Alonso, őrült taglejtéssel, Gonzalótól kísérve; Sebastian és Antonio hasonló állapotban, Adriantól és Franciscótól kísérve; valamennyien belépnek a körbe, melyet Prospero vont s ott elbűvölve megállnak, mit észrevéve Prospero megszólal.
Legjobb orvosság a zavart idegre,
lassú zene gyógyítsa bús velőd,
mely léhán forr ma koponyádban. Állj,
bübáj kötöz le.
Jó Gonzalo, derék úr, vén szemem
szemed könnyére válaszul baráti
könnyet ejt. - Lassan oszlik a varázs:
és mint a hajnal lopózik az éjre
olvasztva a homályt, úgy ébredő
eszük már üzni kezdi a ködöt,
mely fátyolozta. - Ó jó Gonzalo!
igaz megmentőm, s hű vazallusa
annak kit szolgálsz; meg fogom köszönni
jóságod, szóval s tettel. - Ah, gazul
bántál, Alonso, lányommal s velem:
s tanácsadód volt ebben rossz öcséd; -
ma azt nyögöd; Sebastian. - S te, vérem,
testvérem, lelkiismerettelen,
de nagyravágyó: ki Sebastiannal
(s ma annál jobban nyög Sebastian)
királyt akartál ölni: megbocsátok,
bár természettelen vagy. - Im eszük már
dagadni kezd, közeleg a teljes ár
s megtölti majd a lélek partjait,
melyek ma sárban megrekedtek. Egy sem
néz rám még, egy sem ismer. - Ariel,
menj, hozd ki kardom s kalapom tanyámból:
Exit Ariel.
feltárom, hogy ki voltam, azt hogy egykor
Miláno ura voltam. - Jöjj hamar,
szellem, szabad léssz nemsokára.
Ariel visszajön és segít felöltöztetni Prosperót.
Ariel: Méhvel mézecskét szivok:
éjjel ha bagoly huhog
gyöngyvirágban megbuvok;
bőregéren nyargalok
nyár utóján s víg vagyok:
vig vagyok, vigan a víg napot élem,
ág alatt, árny alatt, lombon, levélen
Prospero: Ej, huncut tündér! Nélkülözni foglak:
mégis szabaddá teszlek: - úgy, no jó már. -
Eredj most láthatatlan a királyi
hajóra; a matrózok alszanak
fedél alatt, csupán a kapitány
és a kormányos ébren: hozd ide
azonnal mindakettőt.
Ariel: Magam előtt a levegőt iszom
s itt leszek, míg kettőt ver pulzusod.
Exit Ariel.
Gonzalo: Zavarok, szörnyek, kínok és csodák
laknak itt: bár egy égi hatalom
elvinne innen!
Prospero: Látod Prosperót,
Miláno sértett hercegét, király?
Hogy bizonyos lehess hogy eleven
herceg beszél hozzád, im átkarollak:
s minden társaddal együtt szívesen
köszöntlek nálam.
Alonso: Már akár te vagy,
akár varázslat játszik ujra vélem,
alig tudom már: húsra-vérre vall
érverésed; s mióta láttalak,
csüggetegségem (szinte őrület
kötött le) enyhül. Ó de különös lesz
ez, ha nem álom, a történelemben!
Országodról lemondok: s megbocsáss
amért bántottalak. - De hogy lehet
Prospero itt, és élve?
Prospero: Jó uram,
üdvözlöm ősz korod, amelyet első
tisztelet illet.
Gonzalo: Igaz ez vagy álom,
nem esküszöm meg.
Prospero: Benned e sziget
varázsa még, nem hagyja hinned a
valót. - Isten hozott, barátaim, mind. -
(Félre Sebastianhoz és Antonióhoz.) De rád,
dicső pár, hogyha most akarnám,
rátok vonhatnám a felség haragját,
mint árulókra: most az egyszer, itt,
nem szólok.
Sebastian (félre): Ördög szól belőle.
Prospero: Nem. -
Neked, gaz úr, (öcsémnek mondani
bemocskolná a számat) megbocsátom
minden bünöd: csak hercegségemet
kivánom vissza: ugyis, jól tudom,
vissza kell adnod.
Alonso: És ha Prospero vagy,
mondd el bővebben menekvésedet,
s hogy leltél minket itt, hajótörötten
három órája, itt vesztettem el
(ah, éles emlék!) drága fiamat,
Ferdinandot.
Prospero: Fogadd részvétemet.
Alonso: Pótolhatatlan ez a veszteség,
s nem adhat irt rá türelem.
Prospero: Talán
nem is kerested irját; engemet
hasonló veszteség ért, s bölcs türés
megnyugtatott.
Alonso: Hasonló veszteség?
Prospero: Époly nagy s époly új; s e sorscsapást
eltürhetővé tenni, kevesebb
vigasztalóm van, mint neked, mivel
egyetlen lányom volt az.
Alonso: Egy leány?
Ó Istenem! bár élne mindakettő
Nápolyban mint királyné és király
s magam volnék ágyazva az iszapba
hol fiam alszik. S lányod hogy veszett el?
Prospero: Most a viharban. Látom, itt az urak
igen csodálják e találkozást,
fejük fő s nem hiszik már hogy szemük
az igazság szolgája, s hogy szavuk
természetes hang: mégis, bárha zökkent
lélekkel, tudnotok kell, én vagyok,
Prospero herceg, épenaz kit egykor
Miláno számüzött s a ritka sors
hajótöréstek szigetére hányt
uralkodónak. Erről most elég
napokra lenne hosszú krónika
s nem első csevegésre, reggeli
mellé jó téma. Ég hozott, uram:
e tanya az én udvarom; alig van
szolgám, s alattvalóm nincs is; de nézz be.
Te visszaadtad hercegségemet,
most hadd fizessek én is oly csodával,
mely legalább is akkora öröm
lesz néked mint a hercegség nekem.
A tanya bejárata megnyílik és látszik Ferdinand és Miranda, amint benn sakkoznak.
Miranda: Édes uram, te megcsalsz.
Ferdinand: Kedvesem,
tenném-e egy világért?
Miranda: s bár tucat
királyságot perelnél tőlem el,
komolyan vádolnálak-é?
Alonso: Ha ez
csak csalfa látás, egy kedves fiut
kétszer veszítek el ma.
Sebastian: Mily csoda!
Ferdinand: A tenger fenyeget, de nem gonosz:
ok nélkül átkozódtam ellene.
Ferdinand letérdel Alonso előtt.
Alonso: Boldog apád minden áldása rádszáll!
kelj, mondd el, hogy-hogy itt vagy?
Miranda: Istenem!
Hány kedves arcot látok itt! Be szépek
az emberek! Ó drága uj világ,
amelyben ilyen nép van!
Prospero: Uj - neked.
Alonso: Ki e leány, ki játszik itt veled?
Legtöbb három órája ismered:
talán istennő, ő vitt messze minket,
s ő hoz most újra össze?
Ferdinand: Földi lány,
de égi sors rendelte őt nekem:
apám tanácsát nem kérhettem, és
azt hittem, nincs is már apám. E lány
lánya Miláno híres hercegének,
akinek annyit hallottam nevét,
s kit eddig sohse láttam: akitől most
uj életet nyertem: ki uj apám lett
e lány által.
Alonso: s én általad e lányé.
De ó! mily visszás, hogy saját fiamtól
elnézést kérjek.
Prospero: Csitt, elég, uram:
minek terhelni bús memóriánkat
régi terhekkel?
Gonzalo: Sírtam itt magamban,
azért nem szóltam eddig. Istenek,
ejtsetek áldáskoszorút e párra,
mert kezetek rajzolta jó utunkat
idáig.
Alonso: Ament mondok, Gonzalo.
Gonzalo: Azért üzték el Miláno urát,
hogy majdan Nápolyt kapja gyermeke?
Ujjongva ujjongj és arannyal ezt
márványtáblára véssed. Egy uton
lelte férjét Tunisban Claribel;
s asszonyt talált a bátyja, Ferdinand,
holott, maga veszett el; Prospero
e kis szigeten országát, s mi mind
magunkat nyertük vissza.
Alonso (Ferdinandhoz és Mirandához): Adj kezet:
bánat ölelje mind, ki örömöt
nem kíván néktek:
Gonzalo: Amen: úgy legyen.
Visszajön Ariel, a kapitány és a kormányos nagy bámulatban követik.
Ó nézd, uram, nézd: itt is egy közőlünk!
Nem megmondtam, míg akasztófa van,
ez a gazember nem fulad a vízbe? -
No híres, hol van a káromkodás?
A szárazon tán szájad sincs? Mi hir?
Kormányos: A legjobb az, hogy megvan a király
és minden társunk: más, hogy a hajó,
melyet három órája már feladtunk,
most jól lekötve, épen horgonyoz,
akár egy uj hajó.
Ariel (félre Prosperóhoz): Ezt mind azóta
tettem.
Prospero (félre Arielhez): Te kedves ezermesterem, te!
Alonso: Ezek nem rendes dolgok, és csodánál
csodábbá nőnek. - Hogy jöttél ide?
Kormányos: Uram, ha hinném, hogy ébren vagyok,
megpróbálnám elmondani. Aludtunk,
dögmód, s (hogy, hogy nem?) együvé zsúfolva:
s egyszerre az imént több furcsa nesz,
sikoj, nyögések, bőgés, lánczörej,
riasztva, s más ezernyi, szörnyű mind,
verte fülünket: usgyi, a szabadba:
hát látjuk ám ott, teljes díszbe', frissen,
derék, királyi, jó hajónkat: ugrál
a kapitány: - s engedelmükkel, akkor -
egy perc - egy álom - elrángatnak onnan,
s kábulva idehoznak.
Ariel (félre Prosperohoz): Jól csináltam?
Prospero (félre Arielhez): Fürge cseléd vagy! Meglesz a szabadság.
Alonso: Látott már ember ily kavarodást?
Természet ilyet nem rendez magától:
nagyobb rejtély ez: egy orákulum
hinthet csak fényt reá.
Prospero: Uram, királyom,
találgatással e talány előtt
ne törjed a fejed: ha lesz időnk,
(s lesz nemsokára), egyenkint megoldok
minden itt történt kétes eseményt
szép tetszetősen, addig csak vigan,
végy mindent jóra. - (Félre Arielhez.) Jöszte szellemem:
Calibanékat tedd szabadra már,
varázsuk oldd meg. - (Exit Ariel.) Hogy vagy, jó uram?
A társaságból még hiányzik itt
pár furcsa fickó, akiket feledtél.
Visszajön Ariel, behajtva Calibant, Stephanót, és Trinculót lopott köntösükben.
Stephano: Minden ember törődjön a többivel, senki se gondoljon magára, mert minden csak szerencse. - Coragio! szörnyetegpajtás, coragio!
Trinculo: Ha jó kémek ezek, amiket a fejemen hordok, van itt látnivaló.
Caliban: Ó Setebos! ezek már szellemek!
Milyen szép lett a mesterem! De félek,
meg fog büntetni.
Sebastian: Ha, ha! mily csodák
ezek, Antonio úr? Meg lehet
vásárolni pénzen?
Antonio: Gondolom: az egyik
tisztára hal, s bizonnyal eladó.
Prospero: Urak, nézzétek a ruhájukat:
ugye hogy lopták? - E vakarcs inas, -
anyja boszorkány volt, és oly hatalmas,
hogy a holdat mozgatta, erejét
igába fogta, s ár-apályt csinált.
Hárman loptak meg; e fél-ördög itt,
(mert korcs és félvér), összeesküdött
velük életem ellen: kettejük
tiétek: ezt a sötétség-fiát
magamnak kérem.
Caliban: Juj, halálra csípnek.
Alonso: Nem Stephano ez, részeg inasom?
Sebastian: Lám, most is részeg: hol tett szert a borra?
Alonso: S Trinculo szinte tántorog. Hol pokolba
szedték a szeszt, mely aranyozza őket?
Te hogy kerülsz a szószba?
Trinculo: Olyan szószban voltam, mióta utoljára talál-
koztunk, hogy egész átitatta a csontjaimat: félek,
sohse gyün ki többet: holmi légypiszok eztán
meg se látszik rajtam.
Sebastian: No, hogy vagyunk most, Stephano?
Stephano: Jaj, ne nyuljon hozzám: nem vagyok én Stephano,
hanem egy görcs.
Prospero: Te akartál lenni a sziget királya, kópé?
Stephano: No hiszen, kárvallott király lennék én most akkor.
Alonso (Calibanra mutatva): Sohasem láttam ilyen furcsa lényt.
Prospero: A lelke oly formátlan, mint a teste. -
Menj a tanyámba, fickó: vidd magaddal
a cimboráid: ha bocsánatot
vártok tőlem, seperjetek ki szépen.
Caliban: Azt is teszem; s eztán már lesz eszem,
s kedvedbe járok. Ó mily vadbarom
voltam, istennek néztem ezt a részeg
bolondot, és imádtam!
Prospero: Ergye már!
Alonso: Takarodjatok ti is és vigyétek vissza ezt a plun-
drát, ahol találtátok.
Sebastian: Vagy mondjuk inkább, ahol loptátok.
Exeunt Caliban, Stephano és Trinculo.
Prospero: Uram, felségedet s kiséretét
szegény tanyámba meghivom: pihenj
ma ott egy éjjel: s részben ezt az éjt
az én mesémmel töltjük, mely hamar
segiti mulni: életem folyását
s mi hogy történt, mióta e szigetre
jöttem, elmondom mind, és reggel aztán
hajódra viszlek, s rajta Nápolyig,
hol még remélem látni esküvőjét
két kedvesünknek, - onnan Milanómba
vonúlok, ott már minden harmadik
gondolatom sirom lesz.
Alonso: Vágyom is
hallani már históriád: bizonnyal
fület igéző.
Prospero: Mindent elbeszélek:
s nyugodt tengert igérek, jó szelet,
s jó gyors vitorlát, hogy hamar röpitse
királyi gályád. - Ariel, - csibécském, -
ezt még: s aztán az elemek közé!
szabad vagy, élj vigan! - Ti, kérlek, erre.
Exeunt