Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 11. szám
*
Másnap egy szóval se említette föl Misilló Anyica éjszakai viselkedését, s az se szólt róla, kedves csendességgel tipegett embere körül. Majd elhívatta Bora nénét, a major legokosabb asszonyát, fölszabták a drága szöveteket és napestig maga is ott púposodott a finnyás munka fölött. Ha Bora néne, aki robotban dolgozott, néha, néha beszédbe kezdett, ő csak rövid szóval felelgetett, kitért a csípősebb kérdések elől s mélyre görnyedten, mint valami gép rakta az öltést öltés után. Hogy tovább már nem tűrhette az asszony kotyogását, okosan így szólt:
- Ha nem igen sokáig tart a munka, akkor majd szólok a gazdának, hogy ne kívánja ingyen.
- Némely személyeknek jó lehet a gazda, de nekünk béresasszonyoknak, meg a mi emberünknek csukva tartja a zsebét. Inkább csak ránk gázol bizony, ahol teheti, mint a lapos féregre.
- Ha én szólok neki...
- Kár no, mondom én, hogy kár minden mukkért!
- Megváltozik az, ha én szólok neki.
- Nem az akkor se!
Anyicát bántotta az asszony makacssága, hiába beszélt Misilló jámbor, ajándékozó természetéről, az szitkozódva hümmögött iszapos fogai között. Mikor elment, őszintén kérte a gazdasszonyt:
- Sose ártsa magát a dologba, lelkem gazdasszonykám, még utóbb is galiba lesz belőle. Ledolgozom én azt a robotot szívesen, ami rámjár.
Misilló a fáthordó béresekkel kint járt az erdőben s csak estére tért meg az asszonyhoz. Együtt ültek vacsorához, Anyica szedte tele mind a két tányért és szokatlanul kedvében járt az embernek. Megfogadta magában, hogy szóba hozza a béresasszony fizetését s ha milyen módon jut is hozzá bebizonyítja annak a gazda jóságát.
Misilló azonban alig vette észre jókedvét. A hideg levegő, hosszú cipekedés módfelett megéheztette, minden másról megfeledkezve dobálta magába az ételt. De ahogy kissé betelt, gyomra nyugalmával egyidőben játékos kedve is visszatért és vigyorogva incselkedett az asszonnyal.
- Hát készek-e mind a ruhák?
- Nem az! Még nem készek - mondta Anyica. - Pedig sokat dolgoztunk ám. Majdnem annyit, mint a legjobb béres.
Misilló gúnyosan nevetett.
- No azok ugyan nem igen szakadnak meg! Ha nincs nyomukban az ember, még az eleven fa is elrothad a kezük alatt.
- Látja kend, édes gazdám, éppen erről akartam én szólni magának.
- No?
- Mintha nem eléggé emberségesen bánna a szolgákkal, pedig hát ők is csak emberek ám!
- Nohát panaszkodtak rám! Kinek szabadult el az a mocskos nyelve?
- Nem az, senki se szólt, éppen senki se panaszkodott.
- Akkor hát miért mondod olyan biztosan?
- Csak én úgy gondolom az egészet. No meg az a szegény lélek is, hogy dolgozik ingyen az én ruháimon.
- Hát a robot? - fortyant föl az ember. - Talán majd én dolgozzam nekik?
- De hát az én kedvemért! - duruzsolta az asszony. Észre vette, hogy rossz irányban kísérletezik, egész közel telepedett Misillóhoz, és nevetve játékot kezdett vele. - Az én kedvemért adjon neki valamit. Nohát ne nézzen rám olyan sötéten.
- Jól van no, kicsiny bocikám, nem vagyok én rossz ember, nem mondom én, hogy ne adjál neki valamit.
Anyica most csókolta meg először kérés nélkül az urát. Misilló örült neki, a térdén hintálta s most gondolkodás nélkül az egész vagyonát föláldozta volna jókedvéért.
A vén szolgáló is be-bekukkantott a konyhából, ott botorkált körülöttük s magában büntetésért imádkozott a két gonosz fiatal lélekre. Mióta Anyica a házba került nem volt egy pillanat, hogy jó szemmel nézte volna a vidám kis menyecskét. Érezte benne a maga szolgasorsát, irigyelte egyszerre följutását s minden alkalommal mások előtt is iparkodott gyalázkodásaival befeketíteni. Ha a gazda nem volt otthon, feléje se nézett az asszonynak, hiába kiáltozta be az szép szóval, haraggal, ő süket dologtalanságban kint bujkált az udvaron. Éjszakánként pedig mohó kíváncsisággal szorította fülét a keskeny ajtóhézagokra. Amint aztán lábát a portáról kihúzhatta nagy rimánkodással sose látott, sose hallott dolgokat beszélt a béresek között. A parasztok szörnyülködve hallgatták ezeket a történeteket s még álmukban is Misillóékkal bajlódtak - az emberek nehéz hörgéssel vackódtak a kemence suton, az asszonyok gyakran fölsikoltottak s rémülten menekültek le a kemény ágyról, mindenütt a két ördöngös lélek kísértett.
Mikor Anyica a gazda ígéretét lelkendezve elmondta a béresasszonynak az ijedten hátrált az ajtó felé.
- Hát nem is örül néném, hogy megfizetik a dolgát?
- Nem, nem bizony, lelkem gazdasszonykám. Én is elmondtam otthon az embernek, nos azt felelte: - Villára is kaplak, te lukas Júdás, csak egy morzsányi valamit is hozzál a házba. Aztán abban a minutában már mellbe is vágott. Hiába diktáltam én annak, hogy hiszen magam is mondtam, csak galibának lesz jó az egész, azt mondta - hát ma láttad meg először a napvilágot, hát nem tudod te, hogy milyen egy fajzat az a Misilló? Mi? Így mondta, aztán nem is bolygattam én tovább a dolgot. Mert hát ami igaz, az igaz, nagy bűne van őneki a mi embereink előtt.
- Nagy bűne van neki? - kérdezte Anyica a munkáját ölbeejtve, nagy várakozással teli meredt a siránkozó asszonyra.
- Bizony, nagy bűne! De Boldogságos Máriám, nem is igen merem én azt elmondani.
- De, de! - sürgette Anyica. - Hiszen tudja meg néném, hogy én se jószántamból jöttem ám hozzá.
- Nem?
- Nem ám! Megvett ő engem tíz zsák idei búzáért az apámtól. Aztán ki se ereszt ő engem azóta a házból. Olyan vagyok én itt, mint csak a megfogott madár, aztán nevetek is én néha a szomorúságomban, merthogy éhen ne veszítsen a gazdám.
Mindketten a világos ablak előtt ültek, mellettük a padkára teregetve hevert a fényes bársony, selyem holmi, de ők csak beszéltek, beszéltek s egy öltést se csináltak a ruhán. Anyica vallomása megoldotta a tapintatos Bora néne nyelvét s most bő szóval mesélte el mindazt a sok bűnt, gyalázatosságot, amit már évtizedek óta plántált be Misilló a major lelkébe. Kezdte a kis gyereknél, aki anyja árnyékából ostorral vagdalta meg az emberek mezítelen testét és folytatta a szép Marika esetével, akitől erőszakkal vette el egészséges lányságát a megbolondult legény.
- Bizony, ilyen egy csúf ördög a gazda! - mondta befejezésül. - A kanász még most is ő miatta nyúzza hitványka feleségét. Rosszabb sorsa van annak még ma is, lelkem gazdasszonykám, mint a rihes kutyának. Bolond ura vágja, mint a répát, másik oldalról meg ott nyűgözi a Misilló vörös kölyke, aki maga is gonoszabb, mint az eleven ördög, ezért aztán sehogy se szívelhetik a mi embereink a gazdát, ott fekszik ez mind az ő begyükben, mint a mázsányi kő.
Egész nap így folyt a beszéd, a fájdalom egész közelhozta egymáshoz a két asszonyt s talán az utolsó ítéletig se fogytak volna ki panaszaikból. Egyikük se törődött a munkával, ha a szolgáló bejött, akkor se hallgattak el, időnként az is közéjük állt és alku nélkül barátságos örök szövetségbe léptek a gazda ellen.
Az első napok félelmei újra erőt vettek Anyicán, irigykedve nézte a két idegen vénasszonyt, akik estére nyugodtan vackaikba húzódhatnak és irtózva remegett meg a gondolattól, hogy Misillóval egyedül maradjon. A selymek látásától elállt a szíve verése, úgy érezte, mintha minden lélegzetvételnél valaki a torkát szorítgatná, visszagondolt részeges apjára, aki bottal ütötte, hogy pálinkára valót keressen neki s azokat az ütlegeket most mégis, mint édes cirógatásokat érezte rá nagy szívbeli fájdalmára.
Mikor Bora néne elment, hiába erőltette magát, hogy jó kedvvel fogadja haza az urát, a magányosság teljesen leverte lábáról.
A szolgáló a kapuban várakozott a gazdára, mikor az megjött, ügyeskedve nyitott előtte utat.
- Csak lassan, lassan, gazdám, a lelkem menyecske beteg.
Anyica ruhástul az ágyba dűlten sírdogált. Erős homály volt a szobában, az ablakokon bedűlő gyönge sugárkéve, mint híg szirup száz színben csillogott-villogott a fodros szöveteken.
Csend volt, csak az asszony nyöszörgése hallatszott tompán.
- Mi bajod báránykám? - kérdezte Misilló már az ajtóból.
Nem kapott feleletet. Mögötte a szolgáló behúzta az ajtót; még sötétebb lett a szobában. A szepegés is elhallgatott.
Misilló az ágyhoz lépett, jobb kezét egy marok hóvirággal hátra csavarva egész az asszony fölé hajolt.
- Anyica, miért sírsz, Anyickám? Nézd csak, nézd, hoztam neked finom hóvirágot, egész a hegy tetején voltam érte!
- Nem kell nekem semmi! - felelte egy gyönge hang a vánkosok közül.
- Hát bántott valaki, Anyickám? Szólj csak, bogárkám, megnyomorítom érte, ha maga a szent Péter volt is, nem vagyok rossz ember, de mondom ezért meglékelem!
- Csak ne jöjjön kend, az én ágyamhoz, nem kell nekem semmi!
Misilló mereven nézte az asszonyt s az mind mélyebbre fúrta magát a vánkosok közé. Az emberben felforrt a harag, fájt neki az asszony heves tiltakozása és bántotta a nagy csend, amely szinte hahotázva gomolygott körülötte.
Az ajtó csikorgott s a résen a kíváncsi szolgáló dugta be a fejét, Misilló dühösen ráordított:
- Gyújts lámpát, te ravasz kígyó! Nem szeretek ilyen nyomorult sötétben lenni!
Aztán a hóvirágot durván a sarokba hajította s Anyicának háttal, szó nélkül az asztalra borult.
*
Misilló ismét nem mozdult ki hazulról, az asszony utóbbi viselkedése teljesen megzavarta, de hiába faggatta azt kéréssel, kedvességgel sehogyan sem vehette ki belőle a sírás okát. Valahányszor erre terelődött a beszéd, Anyica újra meg újra elszomorodott, de mindig talált rá módot, hogy adós maradjon a felelettel. Reggelenként a béresasszonnyal ült le a varráshoz, közömbösen tűrte a körülötte sürgő-forgó gazdát s ha az beszélt hozzá, csendes békével felelgetett vissza. Misilló meg a világért se tágított volna mellőle, úgy gondolta, valaki biztos nehezére tett az asszonynak s most még a görbe tekintettől is meg akarta őrizni.
Napokon át alig is válthattak szót az asszonyok. Valamennyiükből kikívánkozott a múltkori beszéd folytatása, sokszor már a nyelvük hegyére kapaszkodott a szó, de erőlködve mindannyiszor visszanyelték. Magukban azonban nem szűntek a dologgal foglalkozni s gondolataik anélkül, hogy csak egy hunyorítással segítették volna, gyors párhuzamban haladtak valami messzi, még ismeretlen rév felé.
A legelső alkalommal, hogy Misillótól megszabadultak, Anyica tölcsért formált a szája elé s így szólt.
- Éjszaka otthon tartom a gazdát, aztán vigyenek majd valamit, néném!
Ha aztán ismét mód kínálkozott rá mosolyogva felelte a másik:
- Vittünk, angyalkám, vittünk! Vagy egy zsákravaló krumplicskát szedtünk föl a veremből!
- Jól van! - súgta vissza Anyica. - Csak szóljon néném, ha fogytán lesz. Kukoricát is vihetnek, majd a küszöb alá teszem a magtár kulcsát.
Éjszakára aztán minden kedvességét összeszedve hízelgett a gazdának, s amíg Misilló az ölében dajkálta, csókban fürösztötte a pajkos asszonyt, kint mint éhes patkányok minden hozzáférhetőt megdézsmáltak a parasztok. Oktalan haragjuk csakhamar megenyhült Anyica ellen s mialatt a gazda holmiját csipegették, imádkoztak az asszony nyugalmáért. Bora néne naponként elhozta Anyicának az emberek hálálkodását és örömmel beszélt előtte a falánk porontyokról. A vén szolgáló se maradt el istenes fohászkodásaival és egymást dicsérve mind szűkebb körbe fogózott a három asszony barátsága. Csak a gazda jelenléte volt rosszabb rájuk nézve a legkínzóbb kalodánál. Ilyenkor irtó hosszúknak tűntek az órák, a szolgáló mégcsak megmutatkozni se mert a szobában s ők ketten kínjukban szinte felfújták a munkát.
Misilló az alatt unottan a selymekkel babrált, vagy beállt az ablakba, az erdő felé bámult, ahonnan nagy szekerekkel hordták haza a lehullott gallyat, levelet.
A földeken keresztül jöttek, mentek a szekerek, a kerékagyak szárazon csikorogtak a hidegben, a széles hómezőt gyászos, kacskaringós vonalak hasogatták föl, melyek, mint döglött megmerevült kígyók tekerőztek be a major közepére. A béreslakások ablakai papírral, rongyokkal voltak betömködve a csípős léghuzam ellen, a házak fehér tetején, egymástól messze húzódva gubbaszkodtak az éhségtől tátogó, ásítozó varjúk. A téli élet unalmas egyhangúsága ült az egész világon.
Misilló ezt a fűtött szobából nézte s most kétszeresen fájt neki a tétlenség, forró nyugtalan vére kívánta a munka ernyesztő izgalmát és durva káromkodás tört ki belőle, ha a magukra hagyott béresek tunya cammogását látta.
- Egy öreg ember áll kint az udvaron! - jelentette a szolgáló. - Bekéredzik, eresszem?
- Vándor? - kérdezte mogorván a gazda. - Miért nem kergetted el?!
- Nem megy ám, hiába beszél neki az ember.
- Hát mit akar?
- Azt mondja, a gazdasszonnyal akar szót váltani. Azt mondja igen jól ismeri a gazdasszonykát.
- Öreg? - kérdezte most Anyica halkan.
- Hát! Olyan, mint a fehér országút!
- Akkor hát az apám! - ugrott föl az asszony halálsápadtan. Egy pillanatig tétován a gazdára meredt, aztán parancsolón mondta:
- Eressze be, néném, hiszen megveszi az Isten hidege. Máriám-anyám, ebben a hófúvásos időben!
- Hát akkor miért nem eresztetted be mindjárt?! - förmedt rá Misilló is a bámész szolgálóra, hangja recsegett az elfojtott haragtól.
A szolgáló ravasz hunyorgással betuszkolta a vendéget.
Paluska még rongyosabb, piszkosabb volt, mint ahogy a városban látták. Fogai hangosan vacogtak a hosszú út hidegétől.
Misilló a sarokba húzódva, szűkre fogott szemekkel várakozott. Mint valami ugrásra kész tigris nézte a félig megfagyott embert.
- Üljön hát, kend, apám ide a meleg kemence padkára, - mondta Anyica kitörő örömmel, majd egyszerre megakadt a hangja. Észrevette, hogy nem jól kezdte a dolgot. Anélkül, hogy látta volna, megérezte magán Misilló két szúrós szemét, mintha két éles kés simogatná a torkát. Hangos kényszeredett nevetéssel szaladt a gazdához.
- No azért csak nem haragszik, én jó gazdám, hogy eljött az apám? Ugye, Misurkó, adhatok egy kis harapni valót az apámnak?
- Hát! - mondta Misilló. Hiába gyűlölte teljes szívvel a lumpos, dologtalan embert, az asszony nevetése egyszerre élét vette haragjának és mosolyogva ő is előjött a sarokból.
- Hozz valami harapni valót! - parancsolta az ajtóban nyihelődző szolgálónak.
- Minek az no! - dünnyögte az öreg. - Hiszen tudod te azt, Anyickám, hogy én még otthon se igen harapok. Nem vagyok én országot kerülő éhenkórász. Néhány hatoska miatt tettem meg ezt a veszekedett nehéz utat, de most, hogy látom milyen bőviben van itt még a selyem is, bizony többecskét is kérnék. Hiszen ne haragudjatok no, de hát mi az ilyen gazdag embereknek egy ezüst forint, még annyi se, mint a magam fajtának egy pipa dohány.
- Csakhogy sok egy ezüst forint, sokra megy ám! Ezt magad is igen jól tudod!
- Maradjon, kend nálunk, apám, aztán dolgozzon itt valamit!
- Ugyan no, hogy is akad már az ilyesmi az eszedbe! Hát való vagyok én már akármilyen dologra is?
- Majd inkább csak eljársz ide a forintokért! Mi? - tört ki Misillóból a keserűség. Akárhogy tartotta is magát, nem tudta tovább szó nélkül megállni a paraszt ravasz okoskodását.
- Hát aztán miből éljen az öreg ember, akitől elvették a lányát, aki a pénzt kereste.
- Megfizettem érte becsülettel!
- Atyaúristen, hogy megfizetett! Annyitse mint egy jó tinóért!
Anyica nem szólt bele a pörlekedésbe, az apja mellett ülve könyörgő szemekkel nézte az egyre jobban dühösödő gazdát.
Ahogy Misilló véletlenül az asszony szelíd tekintetébe látott, megjuhászodva kullogott a ládához. Sokáig kotorászott a sok lim-lom között, mélyen sóhajtozott, sziszegett, mintha saját húsából ásta volna ki a pénzt. Mikor a forintot átadta, mintha szívből jólesne neki, mosolyogva nézett Anyicára.
Az udvaron azonban, ahol egyedül érezte magát az öreggel fogvicsorgatva így szólt:
- Ha még egyszer ide tolod az orrod, akkor a kutyákat uszítom rád te!... te!...
- Hát akkor a szegény öregembert...
- Mi?
Paluska folytatni akarta a megkezdett nótát, de már nem volt ideje hozzá. Valami bolond, súlyos dolog szakadt a mellére, bokladozva esett ki a kapun.
*
Elbocsátotta kend, szegénykét? - kérdezte Anyica, mikor az ember bejött s a láda zárát próbálgatta.
- Talán már otthon is van, repül vele a forint, - mondta röhögve Misilló.
Kevés vártatva csendes, barátságos alkonyat húzódott be a szobába. Az asszonyok a kosárba rakták varrószerszámaikat és Bora néne fáradt csoszogással elköszönt. Percről percre közeledett az este, mintha valami láthatatlan pók bújt volna elő a sarokba fúrt kis egérlyukból, elsőbb csak szürke, majd mind sűrűbb sötétebb szálakkal szőtte át a szoba meleg, emberszagú levegőjét.
Lámpa-gyújtásig alig is szóltak egymásnak a fiatalok. Anyica továbbra is az ablaknál maradt, Misilló pedig a láda tetejére kuporodott és mindketten gondolataikkal bíbelődtek, amelyek most annyira különböztek egymásétól. Ezen az órán az ész és az érzés világa nőtt óriásra a sötétben.
A vacsora időben Misilló a közelgő tavaszi munkákról beszélt és akaratlanul anyja jutott eszébe, aki éjfélig is el tudott tanácskozni az ilyen dolgokról és soha se fáradt bele a hasznos tervezgetésekbe.
- Miért nem beszélsz te is valamit! Úgy fáj az nekem, hogy te csak hallgatsz, hallgatsz, mintha folyton valamin bánkódnál.
- Nem értek én ehhez a beszédhez, - mondta Anyica anélkül, hogy a tányérból föltekintett volna.
- De hiszen most már a tiéd is minden! Miért hagynád, hogy minden jöttment lyukat harapjon benne.
- Nem tehetek másként, én csak ilyen vagyok! Otthon mindig magam voltam, a boltosnak fontam, aztán gondom se volt másra, mint az apámra vigyázni, meg a rokkát kenni.
Mintha egész nap gyomlálásban görnyedtek volna, fáradtan, ízetlenül bújtak az ágyba. Anyica csakhamar el is aludt, de Misillóban izgett-mozgott az élet, az elajándékozott forint, a béresek naplopása nyugtalanította s majd a fejét hasította szét a mellette pihenő asszony szuszogása.
Reggelig kétszer is kikelt az ágyból, régi szokásához híven körüljárta a majort, de semmi különöset nem látott. A kunyhók sötéten, hidegen ültek a hóban, az istálló ajtók sorban zárva voltak és éppen akkor találkozott össze a bakterrel, mikor az víg nótát fütyörészve a magtárt vizsgálta körül.
Ez a nagy rend, pontosság kissé lecsillapította s a reggelinél már a béresasszony szemeláttára kapta ölbe Anyicát.
- Kis tyúkocskám, azért ne haragudj ám, hogy tegnap úgy beszéltem. Ilyen vagyok én már születésem óta. Igen szeretlek én téged, de azért a vagyonkámat se tudom elhagyni. Ez már az én betegségem. Minden elhányt szalmaszálért sírni tudnék, mintha éppen a szívem közepéből húzták volna ki azt.
Nap közben nem mozdult el az asszony mellől, mint valami csínytevésért szobafogságra ítélt gyerek a macskával játszott, cifra figurákat nyirkált az elhullott kelméből és nem mert az ablakhoz állni, nehogy újra haragba gurítsa a béresek lustasága.
Ha nagyon elunta magát, bort hozatott be a szolgálóval s az asztalhoz ülve elsőbb csak szórakozásból, majd egyre jobban nekihevülve iddogált. Ezek az órák régi szokásait elevenítették meg, minél többet ivott, annál jobban égett a torka, az arca szinte kékbe vörösödött a forró, felkergetett vértől.
Anyica ilyenkor szűkülve keresett menedéket az eltorzult ember elől, a parasztok mende-mondáira emlékezett s szíve majd kiszakadt a félelemtől. De hiába bújt, nem volt kitérése, ott csüngtek rajta Misilló meredt, zavaros szemei s mint két tüzes hegyű tű, a sok ruhán keresztül is egész a csontja velejéig égtek.
- Ne bújj előlem, kicsiny Madárkám, - szólalt meg Misilló, hogy az asszony rettegését észre vette. De nem mozdult utána, valami gúnyos, becstelen dalt dúdolt és hagyta, hogy az egész a sarokba kényszerüljön. Tetszett neki ez az egér-macska játék, minden csöpp vér a fejébe szaladt a gyönyörűségtől.
- Gyere hát hozzám, Anyicám! Gyere, világító bogárkám, mert az Istenre mondom, elepedek utánad!
Az asszony, hogy legalább a nagyobb veszedelmet elkerülje, vidámságot erőltetett magára és csukló nevetéssel felelt a hívásra. Hangja szürke, üres volt, mint a verébcsiripelés.
Misilló elnyújtott kéjes ordítással rohant hozzá.
Karjára emelte a kucsorgó asszonyt és ujjongva, folyton csókolgatva szaladgált vele föl-alá a szobában. Mikor a dajkálásba belefáradt, az ágy szélére ült le édes terhével, zihálva lélegzett, szemöldökét magasan a homlokára ívelte s így tágult szemekkel bámult az asszony lázas, égő arcába.
Anyica hangosan nevetett, de a szeme nedves volt és annyi gyűlölet lobogott benne, hogy tüzétől rekedt lett pajkoskodó hangja.
- Hát szeretsz-e kicsinykét, Anyickám? - kérdezte Misilló s magasan a levegőbe emelte.
Anyica behunyta a szemét s hirtelen összerándult.
- Szeretlek! - mondta. - Most igazán szeretlek!
Misilló még részegebb lett a szerelemtől, karján Anyicával az ajtóhoz botorkált s torka szakadtából kiabált a szolgálónak.
- Hé, hé, vidd ki a borodat! Vidd, különben még a szaga is megfullaszthat ma!
A szolgáló bejött, kivitte a hasas kancsót és ismét visszatért. Az égő lámpát hozta magával.
- Vidd, vidd azt is, nem kell a világod, te se kellesz, semmi se kell! - nyelvelte Misilló, Anyica hátra húzódva szemmel intette ki a nehézkes asszonyt.
Aztán sikongva, nagyokat kurjongatva még sokáig hancúroztak a sötétben.
Az ágyban Misilló az asszony mellére hajtott fejjel szuszogta ki a játék fáradalmait s amíg ő Anyica gyors szívdobogását vigyázta, az hízelgő szép szavakat susogott fölötte.
Anyica most találta legalkalmasabbnak az időt, hogy régi terveit a gazdánál keresztül vigye. Az ő boldog, gondtalan életükről beszélt, beszélt a Megváltó Jézusról, akinek igen jó szíve volt, azért most a mennyországban van a helye s végül az ember tüskés, megizzadt ábrázatát cirógatva áttért a béresek sok bajára.
- Maholnap itt a karácsony, legnagyobb ünnep az esztendőben, mikor minden teremtett lélek a Megváltó születésének örül s ők szegények bizony csak jól se lakhatnak ezen a szent napon.
- Úgy no, hát én tehetek erről, - dünnyögte Misilló félálomból.
- Persze, hogy tehet kend, tehet bizony! Istápolni kell a szegényt, mint a gyámoltalan virágot.
- Jól van no! Hiszen adok nekik valamit.
- Hát mit adsz nekik, Misurkám! Keresztény ember nem lehet könyörületlen a felebarátjához. Hadd hallom én is no, mit adsz nekik?
- Nekik adom a Riska tehenet! - mondta Misilló ásítozva. - De most már ne mozogj, galambom. Odaadom. No most már bújj ide szépen!
Anyica terve úgy sikerült, ahogy azt ő előre elgondolta és Misilló még ki se pihente a bolond nap mámorát, már az egész major tudott a nagyszerű ajándékáról. Valamennyien erről suttogtak s még lanyhábban került ki kezük alól a munka. Ha a gazda egy percre kihúzta a lábát a szobából, a három asszony is rögtön összedugta a fejét és kereplő nyelvvel építették alattomos szövetségüket. Az egymást ért sikerek veszedelmesen ingerelték falánkságukat, közös erővel mindent megkopasztottak s amíg a gazdának a hazug szerelemtől zavarodott az esze, a legutolsó béres is teli tálban turkált.
Két nappal Misilló részegsége után megállt a szekerezés, a fa nagy kúpokban az udvar sövénye mellett sorakozott és elejét vette az ünnepekre készülődés. Felgyűrőzködve, nagy puttonyokkal megjelentek a robotban meszelő asszonyok, újra fehérítették a ház külsejét, belsejét, egész nap irtó perlekedést, rikácsolást vittek végbe, a munka azonban annál lassabban haladt s hiába lett volna akár száz szeme Misillónak, estére valamennyien csendesen, lopott holmikkal rakottan szökdöstek ki az udvarból. Az emberek az aklot, istállókat takarították és otromba széles bocskoraikkal össze-visszalyuggatták a végtelen fehér szőnyeget. A trágya meleg szaga összecsalta az éhes kutyákat, varjúkat és napestig roppant gyászos seregek verekedtek a major közepén.
Mindenütt jókedvvel, hangos szóval mozgott a kevéssel beérő élet, csak éppen Misilló, az egész határ ura, járt lógós fejjel, szomorúan. Mintha valamit elveszített volna, állandóan a földet nézte, ha beszélt se emelte föl a fejét, úgy érezte valaki éppen abban a pillanatban áll majd elé, hogy sok mindenért kérdőre vonja, egy zöld szemű kisasszony, akinek most miatta vérezhet a szíve s szörnyű volna kérdő szemeibe tekinteni. Ha Anyicával találkozott, aki szokatlanul vidám, bőbeszédű volt ezeken a napokon, félve elkerülni szerette volna és mélyen zsebredugott öklei kikívánkoztak a harcra.
- Mikor adja hát oda a tehenet? - kérdezte az asszony valahányszor csak szavát vehette.
Misilló, mint valami beteg macska, egyszerre fölpúposodott, szűk szemeivel sóvárgón nézett az asszonyra.
- Majd, no! - mondta csendesen, aztán még halkabban hozzá tette. - Mondtam, hogy odaadom, hát odaadom!
Ez az oktalanul tett ígéret bántotta Misillót. Mintha valami nyugtalan féreg mozogna az agyvelejében, egy tűrhető pillanatot nem élt az átkozott nap óta. Szerette volna az egészet visszabeszélni, de nem volt elég ereje ahhoz, hogy az asszony elé álljon. Gyáván csak magát emésztette, a teste, lelke sírt a tehén után.
S valahányszor eszébe hozták ígéretét, magába rogyva elsompolygott, nagy kerülővel az istállóba futott és tehetetlen dühében szöges falábával mély sebeket rúgott a sovány, tarka Riskán.
*
Karácsony előtti napon Misilló már kora reggel elment hazulról, hogy körül nézzen a gazdaságban, vajon rendben van-e minden az ünnepi hosszú munkaszünetre. Útközben egyik-másik béreshez is benyitott s délben komoran, gondolatokba merülve jött meg az olajos böjti ebédhez.
- A vacsorához vendéget hívtam! - mondta mélyen a tálba hajolva s mintha a következő szavakat akarta volna elfojtani, teli kanállal tömte szájába a forró kását.
- De úgy érzem már meg is bántam.
Anyica félre az asztaltól a csámpás szalmaszéken ült, ő betartotta a böjtöt s most, hogy válaszolnia ne kelljen imádkozást mutatva hallgatott. Az ablakon beszűrődő napsugár egyenesen a fejét érte s fehéren villogtatta meg simára lezsírozott haját. Nem kíváncsiskodott, de tudta, hogy kiről beszél a gazda. Amíg Misilló odajárt, a szolgálóval néhány tojást, egy szakajtó kalácslisztet küldött a beteg kanásznénak s ezért aztán Marika bizalmasan megüzente, hogy hazajött az öccse, aki szép derék legény és huszárkatona a városban.
- A Pecsinka Kristófot hívtam!
- A Pecsinka Kristófot? - kérdezte most Anyica nagy ámulattal.
- No?
- Még sohase hallottam ezt a nevet.
- Katona! - zökkent bele Misilló a beszédbe. - Az apjánál voltam, nos ott találkoztam vele. Utálom az egész fajtát. De ez a Kristóf igazán markos legény, aztán írni, olvasni is megtanult a városban. Úgy gondoltam, ha kiszabadul, béresgazdát csinálok belőle.
- Mikor szabadul?
- Őszre.
- Aztán ez a Kristóf vacsorázik majd itt.
- Hát! De azért megmondom, nem kell pástétommal etetni, mézes szóval kötni!
Egy ideig hallgattak. Aztán Misilló újra elkészülődött hazulról. Mielőtt elment volna erősen a szeme közé nézve megcsókolta Anyicát s még egyszer így szólt:
- Mondom nem kell igen jó szóval lenni hozzá!
Délután nagy sürgés-forgás volt a házban, Anyica is kibújt a szobából, a szolgálónak segített és estig mind kettőjük száján sokszor kifordult a katonalegény neve.
- Kend ismeri, néném?
- Bizony, virágszálam, olyan az, mint a megkívánt cukor!
A szolgának, aki fát vágott, a vízhordásnál segített, nem volt maradása a barátságos tűzhelynél, az asszonyok féltették tőle titkaikat, pörölve kimarták a konyhából. Nyelvük szemérmetlen beszédet hadart, a tűzhelyen rotyogva forrt az étel és vidáman zörgött a fekete vasmozsár, mintha lagzira készülődtek volna.
Estére hárman ültek a vacsorához: A gazda, gazdasszony és Kristóf, a huszár. A nagy keményfa asztal sárga lenvászonnal volt leterítve, középen egy szál gyertya égett, mellette az édespálinkás üveg állott, körös-körül cifra cseréptálakban tejleves, olajos pamposka és főtt szilva gőzölgött. A fűtött kemence nehéz, tompa hőséggel töltötte meg a szobát. Időnként a vén szolgáló is becsoszogott a konyhából, a kemenceajtón át hunyorogva belesett a piruló lepényekre, aztán nesztelenül újra kisurrant, csak a tűzhely füstös, kellemetlen szagát hagyta maga után.
Mielőtt a társaság az ételhez nyúlt volna, a gazda pálinkát töltött három pohárba s komolyan így szólt:
- Kezdd el az imádságot, Anyickám! Hozzád illik, te vagy a legfiatalabb.
Mind a hárman fölálltak. Az asszony hangosan, a gazda vastag, elnyomott hangon imádkozott, csak Kristóf szája maradt mozdulatlan, magáról megfeledkezve a tányér csipkés szélével játszott.
- Kend nem is imádkozott? - kérdezte Anyica halkan, mikor az ostyatöréshez kezdtek.
- Nem! - mondta a katona - a két esztendő, hogy a kaszárnyában vagyok egészen elszoktatott az ilyesmitől.
- Hát ott nem keresztények az emberek?
- Nem!
- Hát?
- Katonák!
- No szedjetek! - szólt közbe Misilló. - Minek erről annyit papolni. Nem szép, nem szép, ha az ember elhagyja a hitét, de ha már ott ez a rend, akkor így is jól van.
- No, no, a maga hitét bizony nem hagyja el ott még a zsidó se, pedig hát igencsak megbirizgálják miatta, - vágott vissza a katona kissé megvetve magát.
- Úgy is jó!
Kristóf erős és szálas, szőke, kackiás bajszú legény volt. Az arca kissé hosszúkás, hangja keményen, akaratosan csengő és sűrű oldalt fésült haja egészen megkülönböztette a majorbeli csontos, szőrös fejű tót emberektől. Feszesen, asszonyt megejtőn állt rajta a piros-kék egyenruha, ha beszélni kezdett, mint a jó harmonika ránca, mellén feszesre nyújtózott a kacskaringós zsinór s a galléron fehérlő két-két csillag szinte kacagott a gyertyafényben.
Misilló, hogy véget vessen a vitának teljes odaadással a dagadt pamposkákkal vesződött. Sehogyse volt ínyére a fölösleges szószátyárkodás, ha már azt a szamárságot megtette, hogy okos, erős embert hozott a házhoz, legalább a nyelvét szerette volna valahogy fogva tartani.
Kristóf azonban nem hallgatott el, most az asszony felé folytatta.
- Nálunk azt tartják a legények, nemcsak imádságból áll az élet. Csak nagy ünnepkor megyünk templomba, de ehelyett megtanítják írni, olvasni az embert - akinek feje van a tudományhoz abból könnyen zupás-őrmester lehet, aztán amíg él meg van a kenyere.
A gazda izgatottan fészkelődött a helyén, véletlenül a tányérját is lebillentette az asztalról, dühösen elkáromkodta magát.
Anyica észrevette a gazda haragjának okát, nem felelt a katonának.
Szó nélkül ettek.
Unalmas, komor hangulat ülte meg a szobát, csak a tányér cserepeit szedegető szolgáló nyögése, mormogása vált ki a csendből. A villák, kanalak majdnem üresen csúsztak be a szájba, hármuk közül egyiküknek se ízlett a szent vacsora. A pálinka fogyott leginkább, ebben Anyica se maradt el az emberek sorából. Alig várta, hogy ürüljenek a poharak, újra öntött s gazdáik koccintás nélkül kortyolgatták le az édes, piros mérget.
Misilló nehezen fújt, ráncos homloka, leejtett álla elárulta, hogy nagy benső haraggal küszködik, de senki se törődött vele. Kristóf az asztalterítőt morzsolgatta s derűs szemeivel titokban az asszony tekintetét kereste. Az első találkozásnál hosszan össze néztek. De mozdult a gazda, az asszony megrettent, friss italt öntött a poharába s egyszerre halálsápadt lett az arca.
Kevés vártatva a karácsonyi énekek elnyújtott áriái hangzottak föl az ablak alatt. Meleg emberi szívekből olvadtak el a hangok, lágy és puha volt a fájdalom szava, de messzi kicsengett az ének, ahol az égi látomásokat hirdette az alázatos paraszti száj.
Anyica boldog kigyúlt arccal hallgatta a dalt, apró fehér lángok égtek a szemében s tiszta gyerekes mosoly játszott az ajkán, ahogy kinyitotta:
- Behívhatom a pásztorokat?
- Csak maradjanak! - mondta határozottan Misilló. - Gyalázatos képmutatás az ő szenteskedésük, az ember zsebébe szeretnének nyúlni az énekükkel.
- Akkor hát énekeljünk mi is. Bűn az így tölteni ezt a szent estét. - Könyörgött az asszony, akit lelkéig vérzett meg a pogány beszéd.
- Ugyan, no! Hát nincsen az embernek más gondja csak éppen, hogy nyávogjon!
A katona hangosan elnevette magát.
- Miért csúfolódik? - ugrott föl Anyica az asztaltól. Görcsösen rángatózott a szája, arca eltorzult, mintha sötét, testetlen árnyékok szabadultak volna el a nyelve alól, melyek a rövid úton át egyszerre a szemébe gyülekeztek. - Miért csúfol még kend is? - ismételte még egyszer s már rázta, remegtette a kikívánkozó sírás.
Most kopogtak az ajtón.
A major éltesebb béresei jelentek meg a küszöbön, eljöttek, hogy szépen megköszönjék a Riskát. Lármás csoszogással sereglettek a gazda köré.
Egy vén, csuparánc, ősz hajú paraszt állt elő a sorból, de még mielőtt mondókájába kezdhetett volna, Misilló röhögve elébe vágott a szónak:
- No, no, csak ne itt óbégass, sztará, nem én vagyok az izé, a szamaritánus. A gazdasszony adta a Riskát. Én bizony most is csak azt mondom, kár volt érte.
Csend lett. A szónokló öreg meghunyászkodva hátra lépett, valamennyien összébb szorultak, s egyikük se tudta mit volna most jó kezdeni. Mint valami nagy, nyírott sovány madarak gubóztak be ócska szűreikbe. Legjobban szerettek volna egyszerre eltűnni, valami módon a szabad levegőre kerülni s szorultságukban örömmel vették volna, ha mindjárt egyenként, üstöküknél fogva dobná is ki őket a gazda.
Végre is Kristóf szakított véget a kellemetlen állapotnak. Kifeszített mellel, csengő járással a béresek elé állt és finom úri szóval mondott helyettük köszönetet a tehénért. Könnyen, mosolyogva küldözgette az asszony felé a szavakat, beszélt saját gyerekkoráról, apja, testvérei nyomorúságáról, beszélt a városi parasztok életéről, akik jó pénzeket keresnek a gyárban, szellős úri házakban laknak és végül szépen megdicsérte azt a kezet, amely kérés nélkül is segített a szegényen.
A parasztok még sose hallottak ilyen hosszú, okos beszédet, félrebillent fejjel, szájtátva figyeltek s végül lelkükből megéljenezték a bátor legényt. A gazdának is tetszett a beszéd s bár nézete nem egyezett Kristóféval, elégedetten bólogatott. - Micsoda jó ispán válna belőle, puszta szóval is a halálba tudná vinni a parasztjaimat, - gondolta Misilló és eltökélte, hogy minden áron magához keríti a legényt.
Anyica pironkodva pálinkát kínált a megkönnyebbült emberek között s a gazda megkérdezése nélkül friss, ropogós kalácsot küldött a Jézuskát váró gyerekeknek.
- Mondják majd nekik, hogy az angyalkák hozták.
A parasztok boldog hálálkodással topogtak ki a szobából, ázott bocskoraik nagy hólé-tócsákat hagytak a pallón.
Anyica piros gyönyörűségben a pitvar ajtóig elkísérte őket.
- Valamelyik legény fogjon be majd a misére! - szólt utánuk a gazda, szintén megbékülten.
A szolgáló letakarította az edényt, az elmorzsált ételt a terítőbe göngyölve az ajtófára akasztotta s csak a termetes pálinkás üveg maradt az asztalon.
(Folyt. köv.)