Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 11. szám · / · Ambrus Zoltán: HÁBORÚS JEGYZETEK
Úgy kezdődött, mint egyik-másik opera nagy jelenetének a bevezető zenéje. Pianisszimó, mely az éjt, a csendet és a tökéletes nyugalmat jelenti. Csak a víz csobogása hallatszik folyton, halkan, mint egyhangú altató dal. De egyszerre mintha az alvó természet megrezzenne és a szél felsóhajtana. Aztán valami meghatározhatatlan zümmögés, melyből végül ciripelés hangjai válnak ki. A ciripelés mind erősebb, elnyomja a széllóbálta fák susogását, messzebbre terjed, acélos erőre kap és minden más hangnak fölébe kerekedve, éktelenül élessé, szinte siketítővé válik. Majd békakuruttyolás kezdi kísérni a cirpelés veszett tombolását, a brekekézés és kovákolás innen is, onnan is növekszik, a fák lombjai mind gyakrabban és mind erősebben fohászkodnak, zizegnek, a szél egyre nagyobbakat süvölt s az előbb még lágyan csobogó víz csapkodni, kalapácsolni, hasogatni kezdi a partot. Aztán mintha ezek a hangok versenyre kelnének, a szél sivít, visít, üvölt, a víz bömböl és harsog, de a ciripelés és a kuruttyolás is elérkezik a fortisszimóhoz, mintha milliárd és milliárd állat riadozna, nyihogna, sírna, visítozna, bőgne a közeledő rémes zivatartól való iszonyú félelmében és végül tombol a vihar.
Egészen így volt, addig, hogy a vihar tombolása váratlanul elmaradt. A vihart az utolsó pillanatban a rendező lefújta.
Kezdetben ugyanis mély csend honolt azok táborában, akikről koruk, nélkülözhetetlenségük, betegségük vagy adminisztratív tennivalójuk azt döntötte el, hogy egyelőre itthon üljenek és békén füstölhessenek mindaddig, amíg üzenetet nem kapnak, hogy, no, most már mindenkinek el kell menni!... Április elején azonban sólyomszem nélkül is észre lehetett venni, hogy egyszerre nagyon megnövekedett a száma azoknak a bojoknak, pikolóknak és igen különbözően öltözött felnőtteknek, akik a "dohány-tőzsdé"-kből (magyarul: a trafikokból), de különösen azokról a helyekről, ahol a különlegesség-szivart és cigarettát árusítják, a szivar- és cigaretta-dobozoknak egész kártyavárait, sőt tornyait cipelték el boldogabb vidékekre. Április közepe táján pedig titokzatosan sugdolózó jóakarók a kevésbé beavatottak fülébe is zizegni kezdték:
- Ami pénze van, szedje elő és vásároljon érte szivart meg cigarettát. Adja el a házát és a vételárat fektesse be szivarba meg cigarettába. Mindenét, amije csak van, tegye pénzzé és minden pénzén vásároljon szivart vagy cigarettát. Ne sajnálja eladni a kabátját s ennek az árán is csak szivart vagy cigarettát vegyen. A nyári órarend beálltának pillanatában minden szivar és cigaretta meg fog drágulni, negyven vagy ötven százalékkal. Tehát mintha csak pénzt vásárolhatna olcsón. Mintha végeladást rendező antikvárnál leszállított áron kaphatná az aranyat. A negyven százalék nyereség egészen bizonyos. És ez már húsvét után üti a markát, vagy legkésőbb május elsején.
Mind többfelől kezdték suttogni ezt, titok pecsétje alatt, azzal az ajánlással, hogy: "Ne árulja el senkinek!" Önkéntes altruisták ennek közlésével háláltak meg minden szívességet, de lelkére kötötték a titokkal megajándékozottnak, hogy: "Köztünk maradjon a dolog!" A kávéházakban rejtelmesen komoly ábrázatú emberek bújtak össze, hosszú, halk beszélgetésre, amely mindig ezzel a kiáltással végződött: "De ne mondja meg senkinek!" Az utcán mindenfelé sugdosódó alakokat lehetett látni, s lépten-nyomon hallani kellett: "Ne adja tovább! Csak önnek mondtam!" Minden figyelmeztető kikötötte, hogy a titoknak lakat alatt kell maradnia, a boldoggá tett el is zárta értesülését szíve legmélyére s csak a tanulságot vonta ki belőle, mint lóversenyen arról a kitűnő tippről, amelytől a bennfentesek "nagy meglepetés"-t várnak, egy lélek se beszél, hogy annál nagyobb legyen az osztalék, nyilvánosan sehol se szóltak a dologról, de azért a zizegés meg a ciripelés egyre erősebb lett, úgy, hogy végül egyebet se lehetett hallani, csak susogást, zizegést, cirpelést, csiripelést, zúgást, morajlást vagy halk kuruttyolást.
Amire megkezdődött a run. A szivartőzsdéket hallgatag férfiak sokasága lepte el, akik alig győzték felsorolni hosszú papírlapokra jegyzett kívánságaikat. Kivált a különlegesség-trafikokban voltak élénk tülekedések. Miért éppen itt a leginkább? Ezt csak a legjobban beavatottak tudnák megmondani.
A kitűnő emlékezetűek még nem felejtették el, hogy egyszer már volt szó a szivar és a cigaretta újabb megdrágításáról. Valamikor, a múlt év őszén. Akkor a Dohányjövedék Pythiái így nyilatkoztak:
- Szivart és cigarettát megdrágítani miért ne lehetne? Drágítani jó. Kivált a kevésbé olcsó szivar- és cigaretta-fajtákkal szép eredményeket érhetne el az állam. És miért éppen az elfüstölnivaló volna az egyetlen, ami nem drágul meg? De egyelőre semmiről sincs szó, január elsején nem drágul meg a színivaló. Hogy később mi lesz? - azt csak a nagy istenek tudnák megmondani!
Akik erre emlékeztek és számítottak, ahogy a tavaszi szellő suttogni kezdett, nem mulasztották el előkotorni a "befektetés" céljára félrekapart kis tőkéiket és gyönyörű egyértelműséggel rohanták meg az úgynevezett készletet.
Egy darabig mindenki hallgatag maradt, a vevő is, az elárusító is. Valami néma megegyezés volt a lelkekben, hogy senki se beszél nyíltan arról, amit az eladó éppen olyan jól tud, mint az, aki vásárol, - a közös érdeknek egymással szemben be nem mutatkozó megértése, - szótlan honorálása annak a kölcsönös igyekezetnek, hogy a fölösleges szóbeszédből ne tudják meg még többen, amit mintha máris túlságosan sokan sejtenének. Az elárusítók egyikének-másikának arcán volt ugyan valami a nyereményt kifizető pénztárosok fanyarságából, de ezt mindenki érthetőnek találta. Végre is, nem lehet kellemes, kevés pénzért osztogatni szét valamit, amiről bizonyosan tudjuk, hogy nemsokára sokkal többet fog érni. És ha ez a gondolat egy kis bosszúságot hurcolt magával, megmaradt gondolatnak, önuralom, tartózkodás és szótlanság dolgában sikerrel versenyezve azzal a kívánsággal, melynek szerény öltözetű előterjesztője százakat kínált akármilyen szivarért vagy cigarettáért.
Hanem amikor a vevők kezdték észrevenni, hogy a féltve őrzött titkot már néhány százezren tudják vagy legalább gyanítják, mert egyre nagyobb versengésben kell résztvenniük és egyre gyakrabban kell hallaniuk az "elfogyott" szót, a zizegést és a cirpelést mindinkább elnyomta a brekekézés és kovákolás. "Miért nem kapok annyit, amennyit kérek? Miért teszik el másnak, amit én mindjárt megvennék? Tudtommal, még nem szabja meg kormányrendelet, hogy mennyi cigarettát vásárolhatok. Csak szivarjegyre kapni itt szivart?" - hangzott fel mindig élesebben a panasz és az általános elégedetlenség. És az egy darabig példás diszkréció mind rohamosabban növekedő lármának adott helyet, éktelen lármának és valóságos harcnak, amely után estefelé a sok szivaros bolt mind olyanformán festett, mintha gránát szántotta volna fel.
Ezekről a harcokról legrövidebben így szólhat a jelentés:
Húsvétra a diszkrétek, csak úgy, suttyomban, minden népszerű szivar- és cigaretta-fajtát eltüntettek a szivarosboltokból. Húsvét után heves gyalogsági támadások valamennyi csatatéren. És két-három nappal május elseje előtt, az elárusítás bajnokai, akiknek végre is sikerült visszaverniük a legtüzesebb támadásokat is, minden ostromot ilyenforma kijelentésekkel utasítgattak vissza:
- Adok tíz darabot, de nem azt, amit kér. Egyebet nem adok. Többet nem adok. Másnak is kell.
Az elárusító kisasszonyok a rövid ideig tartó hadjáratban olyan amazonokká tudtak kifejlődni, akár a tejcsarnokok kényúrnői, akik a folyamodó személyének tetőtől talpig való megmustrálása után határozzák el, hogy engedélyeznek-e fél liter tejet vagy nem, ahhoz képest, hogy szimpatikus jelenség-e az illető vagy részvétet nem érdemlő.
És miután az előbb feltűnően hallgatag, utóbb pedig példátlanul lármás kérvényezők meg az előbb titkolózva mosolygó, de utóbb fenségesen rideg elárusító hölgyek között az előbb néma, de utóbb annál zajosabb küzdelmeknek egész sora viharzott le, a Dohányjövedék "a huszonnegyedik órában" kijelentette, hogy a szivart meg a cigarettát május elsején még nem fogja megdrágítani. Egyelőre nem. Hogy mi lesz később, azt persze senki se tudhatja. De egyelőre kellemes meglepetésnek tartogatta a nyári órarend bevezetésének ünnepies pillanatára, hogy egyelőre nem olyan szigorú, mint amilyennek festik.
A szivarboltok megvívói tehát egyelőre felsültek. Egy darabig nemcsak a nyereségre kell várakozniuk, hanem arra is, míg ismét pénznek láthatják azt, amit szivarra és cigarettára változtattak át.
Amióta háborúban élünk, még nem volt olyan, a köz javát kereső vagy a közös bajt enyhíteni iparkodó intézkedés, amelyet a rosszlelkű élelmesség, a megengedhetetlen spekuláció fel ne tudott volna használni újabb eszköznek arra, hogy ezzel is megadóztassa és kiuzsorázza azt a szegényt, akit nem védelmez tőke. A szivar és cigaretta összevásárlása a legszerényebb és legszelídebb ilyen spekulációk egyike volt, de végre az első spekuláció, amellyel a semmi részvétet nem érdemlő élelmesek kissé póruljártak. Természetes tehát, ha ez a nemezis - ahogy a görög olvasókönyv mondta: - "megelégedést szül az emberek lelkében", legyen bár ez a megelégedés meglehetősen közel rokona a kárörömnek.
De van valami, ami egy kicsit csökkenti ezt a megelégedést. Nem az a borús kilátás, mely csak a dohányzókat bánthatja, hogy a szivar és a cigaretta áremelése csak késik, de nem múlik. Hanem annak valószínűsége, hogy akármikor történik ez az áremelés, azt, hogy a drágulás melyik napon fog megkezdődni, a fogyasztó sokaság sokkal későbben fogja megtudni, mint a spekuláció, amely tehát ekkor el fogja érni célját.
Ez azért valószínű, mert föltehetjük, hogy a Dohányjövedék május elsejére nem az üzérkedők megcsúfolását, hanem csakugyan az árdrágítást tervelte meglepetésnek, de utóbb megváltoztatta a szándékát, mert voltak okai rá, hogy elhalassza a dolgot.
Nem lehetne lemondania, a fogyasztók érdekében, a meglepetés tervéről és jó előre tudatnia, hogy mikor fog kezdődni a drágítás?
Azt mondják: éppen azért ragaszkodik a meglepetés tervéhez, mert lehetetlenné akarja tenni a run-t. Gondoskodni akar róla, hogy az üzérkedők napokra se halászhassák el a fogyasztók elől azt a készletet, amelyet a közönség még a régi áron szerezhet meg.
De amint a példa mutatja, erről csak úgy tud gondoskodni, hogy a "viszontelárusítók" serege - ezer meg ezer ember, akit édes lázba ejt az a gondolat, hogy milyen sok pénzt nyerhet a szivarért és a cigarettáért való kis versenyfutásban - minden titkolózás ellenére is jó előre megtudja, mi készül, csak éppen a közönség nem tudja meg idejekorán, a fogyasztók százezrei.
A dohánynemű tisztára élvezeti cikk. Hogy azt, ami nem szükséges, csak élvezet, új adóval terhelik, ez a mai körülmények között nem szorul igazolásra. De helyes-e úgy vezetni be ezt az új adót, hogy akinek van egy kis összeköttetése és egy kis pénzecskéje, még hasznot is húzhasson belőle?!... és az adót ezek helyett is az fizesse, akinek se összeköttetése, se pénze, nem a kiváltságosok, hanem a szegények milliói?!