Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 11. szám · / · Karinthy Frigyes: LEGENDA AZ EZERARCÚ LÉLEKRŐL
Asszonyom,
bocsásson meg, hogy tegnap nem voltam lent a strandon, de azt gondoltam, hogy talán kegyed se megy le, a tenger felől nagy felhők tűntek fel. A parkban ültem és olvastam egész délután és tűnődtem. Holnap, ha szép idő lesz s ha úgy tetszik, találkozhatunk.
Mesquin márki.
-
Asszonyom,
talán igaza van és jobb volna, ha elutaznék. De hiszen mindegy, a világ nem olyan nagy - Párizsban most vidám az élet és jó volna ülni a páholy homályában s hallgatni őrült muzsikát - aminek nincsen teste. Olvasom, hogy a jövő héten felelevenítik Lohengrint, amit együtt hallgattunk a télen, de csak félig, mert kifutottam a páholyból. Udvariatlan voltam, de kegyed volt az oka, a maguk lehetetlen asszonyi logikája, amivel minden gondolatot vagy érzést spontán alkalmazzák arra, akivel éppen együtt vannak. Lohengrin rettenetes fájdalma, amivel otthagyja szerelmesét, mert az a családfája iránt érdeklődik, apropóul szolgált kegyednek arra, hogy megkérdezze tőlem, ki volt az anyám és hogy milyen gyerek voltam, szőke vagy barna. Egyben megjegyezte, hogy nagyon szereti a gyerekeket, aztán még kombinálni is próbált, milyen lehettem tíz éves koromban, még nevetett is és azt mondta, hogy ha akkor ismer, feltétlenül megcsókolt volna. Kedves, hogy észrevette, milyen hatással volt rám ez a csacsiság akkor és azóta nem emleget ilyesfélét. Ha megígéri, hogy jól viseli magát, én is megígérem, hogy a legközelebb végighallgatjuk Lohengrint Párizsban.
Mesquin márki.
-
Asszonyom,
nem tudom, miért ragaszkodik hozzá, hogy olyankor is írjak, mikor naponta beszélgethetünk. A hangulataim érdeklik kegyedet, - nos, nincsen jó kedvem, amint azt elmúlt este nyilván észre is vette. Nincs okom elhallgatni, hogy Palló barátunk, akit különben tisztelek és becsülök, nem jó hatással van együttlétünkre, ha cinikus volnék, azt mondanám, hogy untat ez az ember a problémáival, rajongásával, csillogó szemeivel. Engem az ő spiritizmusa nem érdekel, ha pedig telmaizmusról beszélnek, a bőrömből szeretnék kibújni. Ostobaságnak tartom, hogy valaki ilyen komolyan vegyen valamit, amihez szükségképpen nem érhet és ahol csak kombinációkra nyílik alkalom. Kegyedet az én véleményem is érdekli, esküszöm, nincs véleményem. Mesquin márki vagyok, a kegyed alázatos lovagja és nem akarok más lenni. Az egész különben nyilvánvaló ostobaság és kijelentem, hogy a hatéves világbékét olyan átmeneti stádiumnak tartom, mint amilyen mindegyik volt eddig, a történelemben. Telma kezét nem látom sehol, a leszerelés, a fegyverek beolvasztása, a puskapor elsüllyesztése, mind csupa humbug. Biztosíthatom, azokban a körökben, ahol a magamfajta ember megfordul, megbízható értesüléseket lehet szerezni. Nos, örömmel közlöm kegyeddel és Palló barátjával, hogy a fegyverkezés titokban már megkezdődött és vidáman folyik világszerte. Palló nagyon kedves ember és a mániája, hogy felfedezi Telma Tituszt és kicsikarja tőle a titkot, nem veszedelmes. Nézetem szerint a kitűnő Telma Titusz nem hallgatna olyan mélyen, mint dinnye a fűben, ha nem volna az ő felfedezésének egy nagy hibája - az, hogy másra át nem ruházható és el fog pusztulni vele együtt. De minek untatjuk egymást ezekkel - a nap ragyogóan süt és a fjordok felől rejtelmesen szép fuvallatok szállnak a levegőben. Holnap!
Mesquin márki.
-
Te őrült,
a hajad vörös és a tested oly rettenetesen fehér, mint a felhő. Nem viselem el, hogy a kezed felemeled és ruhád visszaomlik válladra. Fuldoklom, a torkom kiszára. Mit tettél, őrült? Elnyúltál a fűben és behunytad a szemed és két lábad csüggedten lecsüngött a parton, a víz fölé - és aranycipőd alatt két vízirózsa úszott a zöld vízen; a pukkanásig duzzadt, libegő szirmok elájultak és lelküket, a vastag, nehéz illatot két elernyedt térded közé lehelték. Most elmegyek és elbújok az erdőbe, mert őrült vagyok én is, mint te.
Mesquin.
-
Szerelmem,
te sírsz és én elnémulok - és rettenetes félelem fog el, hogy nem bírom tovább és mindent elmondok neked. Te nem tudod, honnan tértem én vissza hozzád. Hol jártam én, istenem - rettenetes volt elgondolni, mikor ott ültem és a kezedet fogtam. Iszonyú álom, amit ember még nem álmodott a Földön. Te sírsz és én reszkető kezekkel nyúlok a szemed felé - szerelmem, ne sírj. Mit tegyek, hogy vigasztaljak meg - mit tegyek veled, micsoda selyemmel takarjalak be - miféle vizekben fürösszem minden muzsikánál szebb testedet, hogy olyan gyönyörben fürödj, amit asszony még nem ismert? Milyen legyek, hogy fellobogjon a szemed? Nem nyúlok többé hozzád, akarod?
Mondd meg, milyen legyek - elmegyek és visszajövök, úgy ahogy te akarod. Az én hajam sötét - akarod, hogy szőke legyen? - akarod, hogy holnap eljöjjek hozzád, tizenhatéves, szőke fiú, ifjú lovag, ki reszkető szájjal csókolja meg a kezed? Vagy jobb szeretnéd, ha napkelet királya szállna le előtted lováról, olaj-barna arccal, marcona hős? Én megteszem. Rettentő izmú szerecsen atlétát akarsz-e - vagy kékszemű fríz tengerészt? Milyennek szeretnél?
Én oroszlán is tudok lenni és ha tudom, hogy selyemlepled alatt megborzong fiatal vállad - eljövök éjszaka ablakod alá és sárga sörényem megrázva bőgök a fekete ég felé. Nem - fekete eb leszek inkább, küszöbödre fekszem és vonyítok - ott fekszem naphosszat és megharapom a tolvajt, aki ott settenkedik házad körül, hogy ellopja a könnyű illatot amit kilehelsz. Szereted a madarat? Szép tollú fácán leszek és a kezedre szállok. Saskeselyű csap le feléd az égből és meglegyinti arcod és felborzolja hajad.
Szerelmem, ne sírj. Egy szót szólj, és én mindezt megteszem.
Mesquin.
-
Asszonyom,
durván hagytam ott, azt hiszem, meg is ütöttem. Csak most tudom összeszedni magam. Valami borzasztó történt velem, mikor - mikor azt mondta, hogy szeret. Ezt - ezt nem tudom magának elmagyarázni - nem is értené meg - és én nem beszélhetek. Miért nem - miért nem hitt nekem - miért nem akarta, hogy ezerféle legyek - miért mondta, hogy senki nem kell magának, se napkeleti király, se kékszemű ifjú - se oroszlán, se eb, se saskeselyű - hanem hogy én kellek, én!
Csudálkozott, hogy ezen mennyire felindultam, hiszen örülnöm kellene. Nem örülök, halálos düh és kétségbeesés forr bennem. Csak ennyit, hogy tudja: maga Mesquin márkit szereti, nem engem! Én nem vagyok Mesquin márki - érti már? - Mesquin márki régen meghalt és én gyűlölöm őt, az egyetlent, akit maga szeretni tud - és még egyszer megölném őt, a nyomorultat!
-
Asszony, vagy nem tudom mi,
hallgass rám - várj rám - figyelj. Ne szeresd Mesquin márkit - szeress engem. Te nevetsz és azt kérded - hol vagyok hát én? Még nem tudom. Elvesztettem magam valahol, én ostoba, én szerencsétlen - Berlinben valahol, egy laboratóriumban és nem tudom, hogy most hol lehetek. Eldobtam egy terhet, azt hittem, nincs rá szükségem - és most vadul verem Mesquin márki homlokát a falhoz, hogy megszabaduljak tőle és megtaláljam az én testemet - megtaláljam és felhozzam neked, nézd ez vagyok én, nézd az arcom, a kezem, nézd a szemem és szám - ugye szebb, mint Mesquin márkié - ugye elfelejted őt és engem fogsz szeretni ezentúl?
Utazom Berlinbe - várj rám.
-
És még egy papírszelet, kusza, őrült betűkkel, a tébolydában elpusztult Mesquin márki írásai közül:
...az én testem, az én egyetlen testem, amit a természet kölcsön adott nekem, hogy visszaadjam, nincs meg - elvesztettem. Sok év múlva eszembejutott, Berlinbe mentem érte, de nem tudták nekem odaadni. Felástam a temetőt és megtaláltam maradványait - nedves és rohadt por, elbarnult csontok fölött - undor és kétségbeesés - hogy vigyem el hozzá, hogy mutassam meg neki? Pedig ő csak a testemet tudná szeretni - a lelkem szabad és megfoghatatlan. Ez a lélek fáradt és szomorú, - ez a lélek szereti őt és hódol az ő teste előtt és megadja magát. Ez a lélek fáradt és szomorú - elengedem őt békével, mint kisgyermek a léggömböt - szálljon szét az űrben és oszoljon fel elemeire, legyen belőle fény, mely az ő hajában bujkál - legyen belőle hő, mely ajkát megcsiklandozza, legyen belőle villám, melytől egy pillanatra behunyja szemét, és soha többé ne álljon össze lélekké, mely magát "én"-nek nevezte. És ennyiben maradjon a legenda.
-
Ezeket állítjuk lenni, mi, kik hiszünk az ezerarcú lélekben s kiknek közössége hisz benne, hogy valamikor feltámad megint s felfedezi előttünk titkát. Hiszünk benne, s keressük az ő nyomát, tudósok műveiben, műhelyek görebei közt, ahonnan útjára indult s közölte velünk, hogy volt ember a Földön, ki látta közelről a természet arcát, melyet még eltakar előlünk - de ő bizonyság reá, hogy ezt a fátyolt félrehúzhatja a halandó ember, ha tudás és akarat mégegyszer párosul majd amaz egyetlen eséllyel.
Kurt József