Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 11. szám · / · Karinthy Frigyes: LEGENDA AZ EZERARCÚ LÉLEKRŐL
Érdekes, hogy még a kolmi visszavonulás után is alig volt, aki hitt volna Telma Titusz létezésében. Az igaz, hogy a hivatalos körök makacsul tartózkodtak attól, hogy bizonyos kézenfekvő tényeket elismerjenek. A harmadik hadtest valóban kiürítette állásait s új védelmi vonalra húzódott vissza Kolm mögött, de a hivatalos jelentések csak a megszokott stratégiai terminusokban számoltak be a visszavonulás okairól. A lapok zavaros cikkeiből semmit megérteni nem lehetett, a szemtanúk szavaiból pedig nem volt mód kiokoskodni - rengeteg ember esküdött rá, hogy látta Telma Tituszt és beszélt vele, de mindegyik homlokegyenest különböző személyleírást adott, már pedig a tömeg fantáziája, egy névről lévén szó, csak egy személyben tudta volna ezt a nevet érzékelni. A haditudósítók jelentései, ilyen címek alatt "A kolmi pánik" vagy "A kolmi tömegőrület" hóbortos agyrémek leírásának tűntek - zavaros dulakodásokról volt szó, váratlanul megfutamodó tömegekről. És Telma Titusz mindenütt ott volt és mindenütt másképpen - hol egy pap állította magáról, hogy ő az, hol valami öreg ember, hol egy tiszt, hol olyan emberek, akik nem tudták igazolni magukat.
Legsikeresebben látszólag az idegorvosok próbálták megoldani a problémát és felfogásuk sokáig tartotta magát. Egy új idegbetegségről van szó egyszerűen, mondták és fölényesen legyintettek és fölényesen mosolyogtak a zavaros és rémült kombinációkon. A természetben nincsen ugrás és a tudomány nem ismer csodát. Az emberek zaklatott életmódja teremtette ezt az új betegséget, sőt még csak nem is új dolog, effajta tömeghisztéria gyakran előfordult már. A "telmaizmus" vagy "telma-mánia" sokáig divatos orvosi műszóként szerepelt, idegorvosok rengeteg adatot hoztak fel, hogy a legkülönbözőbb társadalmi osztály egyedeiben milyen dispositiók mellett és milyen tünetek között lép fel ez a betegség. A varsói tébolydában legalább nyolc ízben kezeltek ilyen beteget - mind a nyolc meghalt, megölte magát, de Telma Titusz élt.
Aztán valaki kisütötte, hogy a spiritiszta társaságok misztifikációjáról van szó. Ez az elmélet homályosabb, de talán éppen azért tetszetősebb volt, abban az időben, bizonyos amerikai tudósok kísérletei következtében éppen megint aktuális volt a spiritizmus. Az inkarnáció, metarializáció fogalmak népszerűbbek voltak mint valaha és tagadhatatlan, hogy Telma Titusz elejtett szavaiból effajta célzások nem hiányoztak. Közel feküdt a feltevés, hogy Amerika propagandát akar csinálni holmi új vallásnak, amit könnyebben összeegyeztethet nemzetközi politikájával, mint az Óvilág humanista kereszténységét. Amerika - kiáltoztak a szabadkőművesek - ki akarja bérelni és meg akarja fojtani Európát, nemcsak búzáját és marháját tukmálja reánk, nem elégszik meg vele, hogy kisajátítsa a muníció-szállítást, méregpoharat adjon a kezünkbe, hogy megöljük magunkat s tegyük meg őt általános örökösnek - most már a vallást is ő akarja nekünk szállítani, gonosz, álszent hitet, mely azt szuggerálja nekünk, hogy mondjunk le az életről, mert nem vesztünk vele semmit.
Mindennek persze varázsütésre el kellett múlnia, mikor október harmincegyedikén, évfordulóján ama nevezetes napnak, mikor Luther Márton a wittenbergi székesegyház falára a reformáció 95 tételét kiakasztotta: megjelent Telma Titusz ötven pontban összefoglalt kiáltványa a londoni parlament kapuján.
Mindenki ismeri a pontok tartalmát. Az általános rész után, mely az egyén jelentőségéről, a szabadnak született ember jogairól szól s néhány meglepően egyszerű érvvel kimutatja, hogy milyen gyermekes s mégis rettentő tévedés áldozata a tömeg, mely pedig csupa egyénből áll: Telma Titusz felszólítja a kormányok képviselőit, hogy Anwerpenben gyűljenek össze konferenciára, ahol megfelelő alakban meg fog jelenni közöttük. Ezután nem lázadó gyűlölettel, de szelíd és nyugodt határozottsággal névszerint megnevezi azokat a férfiakat, akik jól ismerik a tömeg halálos tévedését, de gonoszságból vagy ostobaságból még inkább taszítják az örvény felé. Ezeket felszólítja, hogy haladéktalanul hagyják el azokat az állásokat, mely nekik végrehajtó hatalmat biztosít, "mert különben én Telma Titusz, fűben és fában és kőben, élőkben és halottakban, kénytelen vagyok kiirtani őket."
Az egész elaborátum ama művek elemi erejével hatott, melyeknek hatását az adja, hogy a bennük foglalt gondolatokat mindenki gondolta már és mindenki tudta, csak valami csodálatos gátlás miatt senki nem mondta még ki, illetve senki nem vette észre, hogy ezt ki lehet mondani, abban a hitben, hogy ezt más nem értené meg.
A rendőrség persze nem sokat elmélkedett a kiáltvány irodalmi értékén. Nyilvánvalónak tetszett, hogy egy anarkista-társaság dolgozik: a kiáltvány két héten át mindennap megjelent a kapun, minden ellenőrzés hiábavalónak bizonyult. Először egy munkás ragasztotta ki, áttörve a rendőrkordont, leütve egy-két őrszemet - a munkást lecsukták, de aznap éjjel meghalt a börtönben és másnap egy öregasszony jelent meg, akit szintén lecsuktak. A Telma-mánia különben kitört az őrség között - volt eset, hogy maga a kirendelt katona ragasztotta ki a kiáltványt - az őrség nagy részét idegklinikákra és tébolydába kellett szállítani, mert képtelen agyrémeket fecsegtek, az egyik látta, hogy egy varjú szállt le a kapura, csőrében a kiáltvánnyal - ő rálőtt, a varjú leesett, de már néhány perc múlva ott termett egy másik.
Így álltak a dolgok, mikor november harmadikán az emlékezetes hármas-merénylet bekövetkezett. A kiáltványban proskribált egyik államférfit egy munkás ölte meg, a másik kettőt egy és ugyanaz a katona. Mindhárom Telma Titusznak vallotta magát - kettőt kivégeztek, a harmadik elmenekült.
Ebben az időben olyan volt már a hangulat, hogy csak halálos fenyegetéssel lehetett rábírni a zsoldos katonákat, vagy bárkit, akit használni kellett, hogy résztvegyen bármiféle állami rendszabály végrehajtásában, mely a Telma-üggyel valamiképpen összefüggött.