Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 11. szám · / · Karinthy Frigyes: LEGENDA AZ EZERARCÚ LÉLEKRŐL

Karinthy Frigyes: LEGENDA AZ EZERARCÚ LÉLEKRŐL
II.

A kolmi ütközetről szóló legelső riportokból körülbelül a következőket lehet röviden rekonstruálni:

Sztrogoff zászlós "a nevető", aki hónapok múlva, a kihallgatáson először jelentette hivatalosan a történteket, vallomása szerint már három vagy négy napja hallott beszélni a dologról, közlegények adták tovább, de természetesen ügyet se vetett a mesékre, a szláv fantázia megszokott agyrémeit látta bennük.

Az éjszakai ütközetet megelőző este kis haditanácsot tartott a tisztikar és kiadták a parancsot, hogy a sötétség beálltával, - holdas éjszaka ígérkezett - lehetőség szerint észrevétlenül előrecsúsznak az ellenséges állásokig és rajtaütnek a katonákon.

A programnak csak első fele sikerült, hallgatózó őrök felverték a legénységet és az első rajvonalat heves tűz fogadta.

Az a szakasz, amelyiket maga a zászlós vezényelt, nem bocsátkozott kézitusába, hanem száz-százötven lépésnyi távolságból egy sövény mögül vívta az ellenséges árkot. A holdfényben tökéletes tisztasággal lehetett látni a legapróbb részleteket. Negyedóráig tartó heves tüzelés után a szakaszból több sebesült vánszorgott vissza és három halottat jelentettek, az egyik néhány lépésnyire hevert a zászlóstól.

Ekkor az ellenséges árokból egy fej nyúlt ki, majd egy egész alak - kimászott a cement-fal párkányára, leugrott és nyugodtan megindult feléjük.

Ő első pillanatban azt hitte, hogy azok parlamentert küldenek, de a katona nem integetett és nem hozott zászlót, - mikor közelebb jött mindnyájan látták, hogy fegyver van nála. Az út felén megállt és cigarettára gyújtott.

Sztrogoff zászlós, abban a hitben, hogy őrülttel van dolguk (ezek az esetek nagyon gyakoriak) vallomása szerint szólt is a mellette fekvő altisztnek, hogy ne lőjenek rá, de a távolabb dolgozó katonák közben élénken puffogtattak a bolondra. Úgy látszik, nem találta golyó, mert egészen a sövényig jött előre, tőle nyolc-tíz lépésnyire állt akkor és az arca is feléje volt fordulva, közönséges parasztbaka-fej volt, amilyet százával lát az ember, durva vonások, apró disznószemek. A tüzelés egy pillanatra szünetelt ekkor, meglepetve ágaskodott fel néhány közlegény.

Az ellenséges katona feléje tartott - ő annyira meg volt lepetve, hogy csak akkor kapott revolveréhez, mikor a katona már ott állott, közvetlenül mellette, rátámaszkodva a sövény másik oldalára. Ekkor ő is feltérdelt és revolverét amannak szegezte. A baka nyugodtan fogta fegyverét és hibátlan franciasággal, udvarias és nyugodt hangon megkérdezte, hogy ő-e ennek a szakasznak parancsnoka.

Hogy ámulatában nem tudott válaszolni, bár maga is jól beszél franciául, a baka bátorító kézmozdulatot tett és szóról-szóra a következőket mondta:

- Zászlós úr szedje össze embereit, vonuljon vissza és jelentse, hogy Telma Titusz felszólította az itt harcoló orosz hadtestet, ürítse ki azonnal hadállásait, rakja le fegyverét és szállásolja el magát Kolmban.

Sztrogoff zászlós, most már meggyőződve róla, hogy bolonddal van dolga, ekkor mg mindig nem használta revolverét, hanem intett a mellette heverő altisztnek, hogy fegyverezze le az őrültet. A káplár nem nagy barátja a teketóriának, puskáját megfordítva ugrott egyet előre és vállbakólintotta - a baka láthatóan megrendült, a következő pillanatban azonban pisztolyt rántott és egyetlen lövéssel leterítette az ő káplárját, aki előtte bukott le, a sövény mellé.

Ekkor végre felocsúdott a zászlós, - nagyon kiemelkedni nem lehetett, mert odaátról hevesen tüzeltek - csak karját dugta ki, megragadta az őrültet és lerántotta a sövényre, egyidejűen fejének tartva a revolvert, elsütötte. Bizonyos benne, hogy jól talált, mert az őrült élettelenül rogyott le azonnal - és itt Sztrogoff zászlós először jegyzi meg a lila lángot, azt mondja, egy pillanattal utóbb látta, a baka feje fölött, olyan volt, mint egy villamos kisülés, talán sziszegett is.

Ezt különben nem állítja határozottan. Annyi bizonyos, hogy a következő pillanatban ugyanaz a lila láng megjelent az előtte heverő káplár fején is - az ő lelőtt káplárja felugrott és arccal fordult feléje. Ő először persze úgy vette, hogy a káplár nem halt meg, talán meg se sebesült, csak cselből vágódott hanyatt - becsületére állítja, hogy ugyanaz a káplár volt, a jólismert arcát látta, fölötte az ő legénységük sapkájával. Azt kellett hinnie, hogy álmodik, mikor a káplár szájából ugyanazzal a franciasággal, csak mélyebb hangon szólt ugyanaz az őrület.

- Ne bolondozzon zászlós úr, nem vagyok tréfás kedvemben. Elég volt az öldöklésből - takarodjék vissza és jelentse, hogy Telma Titusz megérkezett.

Abban a hitben, hogy az ő káplárja is megőrült, de már maga is közel az őrülethez, Sztrogoff zászlós csitítani próbálta az embert, de az egészen közel jött és megfogta az ő kabátgombját.

- Nem érti, amit mondok? - szólt határozottan.

Ekkor dühében és kétségbeesésében hangosan kiáltott: egypáran, a közelheverő katonák közül felugrottak és bukdácsolva, lehunyt fejjel odacsődültek.

- Fogjátok le... lőjétek le... lihegte a zászlós és próbálta ellökni magától a káplárt. Néhányan rá is vetették magukat - a káplár két kézzel lökdöste magától a legényeket és közben - ezt többen állítják - hahotázott, mint mikor valakit csiklandoznak.

Az egyik katona bajonettjét lekapta fegyveréről és mellbeszúrta a káplárt - a káplár térdre, aztán arcrabukott. Most néhány pillanatig lihegve és vadul álltak mindnyájan, néhányan visszahúzódtak, de már ekkor mindenki érezte, hogy ezzel még nincs vége a dolognak és hogy itt valami álomszerű varázslat dühöng, a lila láng újból megjelent, ugrált - egy pillanat múlva a zászlós leesett, valaki gáncsot vetett neki. Felpillantva, az ellenséges baka állt fölötte, nevetett és az öklét mutogatta. Tisztán látta a fejét, a homlokából vér csurgott, abból a sebből, amit két perccel ezelőtt ő maga ütött rajta, revolveréből.

Ami ezután következett, arra úgy emlékezik, mint valami őrületes lázálomra - mint valami illusztrációra, amin holmi tébolyodott futurista festő Dante Poklát elképzeli: ferde és kancsal vonalakban, torz mozdulatok közt. Néhányan hangosan kiáltoztak - békaugrásokban ott termett két katona, lövöldöztek az ellenséges bakára, aki az egyiket leszúrta, - a másik őt ütötte fejbe, a baka leesett, de abban a percben felállt a másik, akit leszúrt és saját pajtásának esve lerántotta a földre. Közben kattogva muzsikált túlnan a gépfegyver, a katonák elvesztették fejüket, felálltak, csomóba gomolyodtak - öt... tíz... tizenöt elesett... egy halott legurult a lejtőn, de rögtön felugrott helyette egy másik, nekirontott az élőknek és szurkálni kezdett. A lila láng hol itt, hol ott villant fel és rekedt kacagás hallatszott, hol mély, hol magas hangon, a legfurcsább pedig az volt, hogy a katonák egymással verekedtek, tépték és marcangolták egymást - néha harmincan nekiestek egynek, tussal verték a fejét, torkábaharaptak, kitépték a karját, a fejét taposták, szétnyomták, mint egy bogarat - de már a következő percben más helyen gomolyogtak össze ugyanígy, egy másik fölött, aki hátulról nekikugrott és nyakszirten szúrta azt, akivel még előbb véres szájjal és acsarkodva együtt tépett egy harmadikat. Aztán ugatás és hörgés sikongott, a gépfegyver hangja erősbödött, nagy fekete foltok potyogtak szerte, a gomoly szétnyílt, szétterült és fegyvert, csákót dobálva rohant lefelé a lejtőn, aki még élt.

Túlnan pedig, az árokból szabályos vonalban emelkedett ki az ellenséges raj, hurrá, hurrá, zengett messziről és az egész kacskaringós, földszürke kígyó megindult feléjük.

Ezt már úgy látta, mintha valahonnan, a magasból nézné: az egész dolog olyanformán hatott rá, (hónapok múlva magához térve, a kórházban mondotta így még mindig fuldokolva a nevetés görcsében) mintha valami képtelen bábszínház ugrálna a szeme előtt, merev drótbabákkal, amik elesnek, megint fölállnak, leszakad a fejük és a levegőbe ugorva tovább verekszenek, tízével eltűnnek a süllyesztőben, hogy fejjel lefelé és torz fintorokat vágva, kezek és lábak nélkül újból leugráljanak a zsinórpadlásról. Arról tud még, hogy példátlanul tréfás érzés volt és ekkor kezdett el hahotázva kacagni, ahogy csak gyerekkorában kacagott - aztán elájult.