Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 11. szám · / · Karinthy Frigyes: LEGENDA AZ EZERARCÚ LÉLEKRŐL
Megnézte óráját, június 24-én, délután félhárom volt, mikor elkészült. A laboratórium elsötétített ablakai mögött villany égett, eloltotta és kitárta az ablak redőnyeit, a továbbiakhoz már nem kellett mesterséges fény. Nyári nap sárga nyalábjai omlottak be a széles ablakon.
Körülnézett - a műszerek nyugodtan álltak az asztalon, álltak és vártak. Autók berregése hallatszott fel az utcáról, egy rikkancsgyerek a La Manche csatornán tíz nap óta dühöngő tengeri ütközet eddigi eredményeit üvöltötte. Ekkor halványan elmosolyodott. Állt egy percig, tűnődött, majd eszébe jutott, amit még tennie kell. Papírlapot vett elő és olvasható, nagy betűkkel írta fel rá azt a néhány sort, amit ma Londonban őriznek, a British Múzeumban.
"Ezt a holttestet a vasszéken Telma Titusznak hívták, az élettan doktora volt és a hágai egyetem magántanára. Régi zsidó családból származott, erős, egészséges test volt, harminchárom évig használtam, jól tartott, keveset kellett reperálni, meg voltam vele elégedve. Most már aligha öltöm magamra, a becsületes megtalálónak adom, tegye el emlékül. Felszerelésemet, az egész laboratóriumot adják tanítványomnak Kurt Józsefnek, akit kísérleteim eredményének lejegyzésével megbíztam. Különben lehet, hogy ezekben az ügyekben magam fogok intézkedni."
A töltőtollat még becsukta és letette az asztalra. Aztán nagyot, mélyet sóhajtott. Mégegyszer megnézte a vezetéket, a sarokban álló csontvázat az ablak felé fordította és megerősítette rajta a vezeték csapját. A deltasugarak korongját megpörgette, lila fény villant fel a bonyolult görebekben és egyhangú zúgás indult meg.
Készen volt - levetette fehér munkaköpenyét, a tőrt a kis asztalra helyezte és a vasszékbe leült. Lábára erősítette a szilén-lemezeket, vigyázva, hogy testét érintse a vezeték. Merően nézett az ablakra, fütyörészett, aztán behunyta a szemét - behunyt szemmel fogta meg a tőrt, két kezébe szorította markolatát és egyetlen, izmos mozdulattal döfte be a szívébe, s ugyanígy kirántotta. Ekkor ismét kinyitotta szemét és elégedetten biccentett, látva, hogy másfélméteres sugárban szökkent ki a forró vér: jól talált, egyenesen a balkamrába. Eldobta a tőrt és visszahanyatlott, érezte, hogy merevedik meg - kinyitotta a száját, magában számlált, s míg csak bírta, figyelte a vérsugarat - tizenkilencig jutott a számolásban, akkor abbahagyta, mert szeme üveges lett és érezte, hogy gégéje görcsbefut össze.
A lila fény pedig zöldesbe fakadt a görebekben és hangosan zúgott. Telma Titusz utolsót vonaglott s kinyúlt a széken.
És ekkor mint meg vagyon írva, megmozdult a csontváz a sarokban, előrelépett és kopogó karját hajtogatva és recsegtetve, kikapcsolta a vezetéket. Nyújtózkodott, ügyetlenül botorkált a műszerek közt, a holttest fölé hajolt és kíváncsian tapogatta. Majd ismét megállt, az ablakhoz közel s porhadt fogai közül süket hangot adott. Aztán megrázta koponyáját, mintegy maga elé, hogy így nem jól megy. Hirtelen, mint akinek eszébe jutott, az ablak párkányához lépett, ahol ott feküdt a két préselt orgona, amit Telma Titusz odakészített. Mereven rájuk nézett és lassan megmerevedett ő maga is - úgy maradt, az ablaknál - az egyik orgona pedig duzzadni kezdett s felágaskodott a párkányon s édes orgona-illat áradt. Odahajolt a deszka-doboz fölé, melyben az előre odakészített döglött patkány hevert, szétterpesztett lábaival. A patkány megrázkódott, fetrengett néhányat a hátán, hasára fordult és cincogva kifutott a dobozból - át a párkányon, le a csatornán - az utcán körülnézett, átiramlott a túlsó oldalra és eltűnt egy kapu alatt.
Most csendes lett a laboratórium, a deltasugár lila nyalábja zúgott még, egyre halkabban, aztán ez a hang is elhalt.