Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 10. szám · / · FIGYELŐ

BERRSCHE ALEXANDER: STRAUSS RICHARD "ALPESI SZIMFÓNIÁ"-JÁRÓL

E mű alkalmából nem igen lehet újat mondani Strauss dolgozásmódjáról. A szerzőnek sem volt új mondanivalója, mikor írta. Csak régi és igen régóta ismert dolgokat mondott el rosszabbul mint eddig, olyannyira sokkal rosszabbul, hogy még azt is meglepi, milyen nagy távolság választja el ezt a szimfóniát a régebbiektől, aki ismeri Strauss kialakulásának menetét.

Ez a kialakulás kezdettől fogva lassacskán való zenei elsatnyulás volt, a mindinkább megkövesedése mindannak, amit melosz, ritmika és harmonika dolgában straussosnak nevezhetünk, és fokozódó érzéketlenség a triviálissal szemben.

Az "Alpesi szimfónia" már fölbomlás. Összefüggéstelenül látjuk itt egymás mellett a Strauss-féle dolgozásmód és feldolgozásra kerülő anyag minden összetevőjét, és mindegyik külön-külön kegyetlen pontossággal mutatkozik annak, amicsoda. Látjuk tematikájának Wagner-előtti, elavult romantikájú közhelyeit, a Liszttől átvett formakezelő trivialitást és az ő saját zenekarkezelését, mely schemává lett. Látjuk racionalisztikus külsőségességét a hangfestés terén (klasszikus vihar-hangulatok eldurvulása, etűdszerű "vízesés"-figuráció odarakott szentimentális melódiával, szél-masina, mennydörgés-masina) és fokozásainak lapos végcélját, a quartszext-akkordot.

Hogy értékes-e vagy sem valamely ötlet, azt nem lehet bizonyítani, nem lehet körülírni, éppoly kevéssé, mint egyáltalán bármely jelenségnél. Az "Alpesi szimfóniát" is csak idézni lehet és előadni. Példaként álljon itt az a négy taktus, melyet Steinitzer "Führer"-je "naptémának" nevez:

A darab mindegyik témája éppily kerekdeden és "reakcionáriusan" banális. A régi Strauss-féle kézügyesség dolgozza fel őket, fordítja, bővíti és rövidíti, köti össze hasonló értékű ellentémákkal, és a Strauss-féle temperamentum régi motorja mozgatja és hajtja őket a régi utakon előre. Csodálkozva áll a laikus e kapcsolódások, tükröződések és fölibevágások rendszerével szemben. Nem tudja, hogy a régi jólismert malom az, amit itt megindítottak, s mely dupla lármát csap, de csak mert üresen forog. Ebben az automataszerűen ledarálódó "Konventionsmusik"-ban van valami kísértetien groteszk vonás. Mintha maga a Strauss-féle zenekar hirtelen fölszabadult volna mesterének akarata alól, mintha önállóan muzsikálna önmagának - mint az a bizonyos megbolondult zongora Berlioz humoreszkjében, - és lehetségesnek tűnik minden, hiszen véletlen kormányozza az egészet. Mint a gyermekek építőszekrényében, tetszés szerint kicserélhetjük az egyes részeket és a széteső tematikát más, éppoly szétesővel helyettesíthetjük, húzhatunk és hozzátoldhatunk, mégis tartja magát a váz. Mert a Strauss zenélésének kliséje - éppúgy mint a Liszt-féle forma naiv nyersesége - egy hatalmas méretű foltozó-manier ("Eselsbrücke"), amilyet mindenki kezelhet.

Az olyan zenei beszédmodor persze, mely művészetünk árnyoldalának két sarka között, a naturalisztikus hangfestés és triviális szentimentalizmus között mozog állandóan ide-oda, azok ízlésének kedvez, akik csak külsőségeket tudnak megérteni és mindenek előtt mulatni akarnak. Csodálkozik valaki, hogy Strauss kezdettől fogva kedvence volt a közönség nemzetközi világának? Új művét is mindenütt messzehangzó, valódi lelkesedéssel fogadták. Nemsokára New Yorkban és háború után Párizsban, Londonban és Pétervárott is előadásra fog kerülni, a nagy gyerek ezt hallgatja örömmel mindenütt, és azt fogják írni, hogy hát bármiképp gondolkozzék is az ember a németek felől, de még mindig ők exportálják a legjobb muzsikát.

Ezzel szemben közbevethetné valaki, hogy fölösleges a publikum és szerzője között létrejött ilyen világos, belső szükség-szülte rokonszenvet megzavarni, hogy tulajdonképpen fonák dolog a küzdelem egy műfaj ellen, mely egy bizonyos színvonalon a kívánt hatást eléri. De hát ki küzd Strauss ellen? Senki sem vitatja el tőle, hogy tud mulattatni és hiú képmutatás lenne, ha egy zenész tagadni akarná, hogy a "vízesés", a "vihar", az "Alm" és általában a technikai viccek elszórakoztatták. De hát ezt igenis tagadják. Azok, akik "mélyen meg voltak hatva." És ezek ellenében küzdünk. Tudomásul szolgáljon ugyanis, ezek a mulattató hangutánzások semmiképp sem jólsikerült tréfák, hanem "panteisztikus természetbe-mélyedés legmagasabb kinyilatkoztatásai", a dallamvezetés édeskés szabadosságai "Mozart bájával és kecsességével" lépnek föl, és az egész szimfónia nem monsztruózus szalon-zene, hanem "a második Pastorale." Évek óta vezetik már be következetesen és szervezik az értékeknek ezt a meghamisítását, nem korrupcióból indulva ki, hanem esztétikai képmutatásból. Mint ahogy a vallás terén a hagyomány külső formája gyakran ott tartja magát legnyakasabban, hol a belső hit már rég kihalt, a művészet terén is fönnmarad egy és más elv, egy és más vélemény mint reprezentatív formula, mint szó-stempli, amelyet féltékenyen megőriznek akkor is, amidőn a meggyőződés, melynek kifejezése az a formula volt, már nem él. Kölcsönösen színt játszanak egymásnak. A műveltség címén összeverődő mai népség csak szórakozni akar, anélkül hogy ezt észre is vegyék. Mert fülében van a művészet méltóságáról és szentségéről szóló formula, mélynek akar és műértőnek számítani. Kell neki valaki, aki önmagának és őneki azt a címkét adja kezébe, hogy szórakozásai misztériumok. Akkor megbuktatták. Előbb zsenivé kellett fölhazudni R. Strauss-t, hogy a filiszter szórakozásához teljesen méltónak lássák. Csakis a frázist hiszik és értik meg. Biztos kapuja a frázis mindennek, még a jó dolognak is. Meztéllábos táncosnőket, kik túl keveset tudnak ahhoz, hogy egy balettben fölléphessenek, Beethoven-értelmezővé változtat a frázis, a frázis népszerű zenésszé varázsolja Beethovent, aki a legnyomorúságosabb előadások útján lelkesedést kelt. Duncan Isadora evolúciói eltáncolt Beethoven, és Beethoven szonátái megzenésített Duncan. Csak ott, hol a frázisok rendszere még nem teljesen kiépített, kerül elő egyszerre csak a zavartalan vélemény a maga ártatlanságában, és a hang fölfrissítő mérséklése, mellyel itt-ott Schumann-, Mendelssohn- és Brahmsról való ítélkezésekben találkozunk, mutatja, hogyan értékelik a művészetet, ha közvetlenül és nem a frázis közvetítésével jutnak hozzá.

Mennyivel derekabb dolog a művészet becsületes lecsepülése, mint a hazug, konvencionális lelkesedés! Az őszinte "Banausentum" idején, mikor még senki sem szégyellte művészietlen mulatókedvét, tiszta volt a határ a lelkek közt, és jobban járt vele a művészet a mai állapotnál, melyben a legmeztelenebb szórakozószükséglet el kell hogy látva legyen a maga művészi-ünnepélyes vagy "kultúrpsychologiai" köténykéjével s melyben a legkülönfélébb fogalmakat szemérmetlenül összecserélik. A Strauss-féle mulattató zene monumentális módon adja azt a bizonyos alkalmat a mi korunknak, hogy a banális szórakozás-hajhászat művészet címén juthasson teljes jogához. Nem ezt a jogát, hanem a címet akarjuk elvitatni tőle. És eszerint tehát a Strauss-lelkesedés ellen küzdünk, küzdünk ellene, mert a művészi képmutatás legkirívóbb megjelenés-formája, mert jelképe mindannak, amit e háborúban és e háború után legyűrnünk kell.

(Der neue Merkur II/1.)

Kissé túl erős cikk, de orvosságnak nagyszerű. A legkitűnőbb ellenszere annak a rettenetesen gyomorrontó édes pépnek, mellyel Strauss művét a sajtó üdvözölte. Berrsche fő hibája, hogy a nemzetiség elvét (bizonyára politikából) elhanyagolja és nem akarja meglátni, mit jelent az egy nép életében, hogy valaki egy bizonyos időben a legnagyobb muzsikusa. Arról igazán nem tehetnek a németek, hogy nincs jelenleg jobb zenészük Straussnál. Mindaz a hódító energia, mi a németséget ma oly nagyon jellemzi, hiány nélkül megvan benne. Ezért lelkesednek érte elsősorban. Az esztétikus szemében félművész, a világtörténelem szempontjába állítva, az idők embere. Hány olyan zászló volt már, melynek jegyében százezrek lelkesedtek és melyről a bölcsek köre (ez az örök ellenzék) kimutatta, hogy nem volt rá érdemes. Igen ám, de a lelkesedés már ott vár, ki akar pattanni és kell neki az alkalom. Ilyen alkalom Strauss is.

A fordító: MOLNÁR ANTAL

*

Molnár Antal t. barátomnak szemmelláthatóan annyira szívbeli ügye az ő Strauss Rikárdról való nézete, hogy annak e kívülről való megtámogatása közlésére is súlyt vet. Aminek ezennel szívesen megfelelünk.

IGNOTUS