Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 10. szám · / · FIGYELŐ

ILLÉS BÉLA: FELJEGYZÉSEK

I. Akik az élet versenyében elmaradtak, állandóan azt panaszolják, hogy a verseny eredménye irreális, az élet kiszámíthatatlan s legfeljebb abban következetes, hogy a valódi tehetséget mindig legyőzi a hangos áltehetség. A születés véletlenjének roppant igazságtalanságát leszámítva, a legyőzötteknek sosincsen igazuk, mert mint a világegyetemben semmi sem természetellenes, (legfeljebb mi nem tudjuk okát adni) úgy bármely küzdelem eredménye is csak a mi szemünkben lehet irreális. A hiba ott van, hogy mi az elindultakról megállapítjuk, ez tehetséges, ez tehetségtelen - és ha az élet másképpen dönt, az ő ítélőképességében kételkedünk és nem a magunkéban. De lehet igazunk nekünk is, mikor valakit tehetségesnek mondunk és igaza lehet az életnek is, mikor ugyanazt a sárba tiporja, csak éppen hogy ekkor mást értünk mi tehetség alatt, mint amit e fogalom alatt az élet ért. És mivel az élet ítélete megfellebbezhetetlen, az a fontos, hogy ő mit ért tehetség alatt, ha nem akarjuk homokba dugni a fejünket, el kell fogadnunk az ő, az eredményekből világosan szóló, ítéletét és az eredmények alapján kell nekünk is ítéletet mondanunk. Természetesen így nem lehet megjósolni, hogy ez, vagy az milyen eredményt fog elérni, - de értékelésünknek legalább egy biztos alapja van, az elért eredmények után tudjuk, hogy ki milyen erőkkel indult a küzdelembe, elfogadva a tehetség filozófiájául a siker filozófiáját.

II. Bármily antidemokratikus is ez, bevallom, nekem sosem a legyőzöttek rokonszenvesek, mindig a győztesek. A legyőzötteket sajnálom, ha tehetem támogatom is őket - mindnyájan megtesszük ezt, akik ki vagyunk téve a veszélynek, hogy közéjük kerülünk - de minden szeretetem és csodálatom a győzteseké, nem egy vagy más győztesé, hanem mindenkié, aki felülkerült. Az erős, ki felemelt fejjel, hideg arccal taposott végig versenytársain és szövetségesein és a sárgaarcú, ravaszszemű, ravaszsággal, stréberséggel és intrikával előrejutó, ha győz, egyaránt hős, egyaránt szimpatikus és egyaránt kedves előttem. Azt hiszem a fizikai erő uralmának erkölcstanából maradt ránk a közhit, hogy az előbbi értékesebb. Kár az eszközök között a közvéleménynek különbséget tennie: minden sikerhezvivő eszköz jó és szép. E félreértékelés nélkül is több, mint elég eszköz használatát nehezíti meg - az örökletes kiváltságosok érdekében - a közjog és büntetőjog.

III. Tudom, a gazdasági helyzet könyörtelenül meghatározza, hogy egy korban, egy nemzetben, egy osztályban, egy bizonyos életpályán ennyi és ennyi ember érvényesül, a többieknek, kik e helyen és ez időben élnek, el kell bukniuk. Nincs kizárva, hogy egy vagy más elbukottnak is elég tehetsége volt megoldani az élet feladatait és nem az élet tiporta le, hanem a nagyobb tehetségű versenytársak és talán csak egy hajszálnyi értelem, képzettség, vagy energia-különbségen múlott, hogy ő került alulra. Ez növeli a szánalmat az elbukott iránt, de még inkább a győztesnek járó elismerést.

IV. A véletlen, a buta szerencse, vagy balszerencse okolása sem egyéb, mint a legyőzött önvigasza. A legtöbb véletlen csak azok számára az, akik rosszul számítottak. Az igazi, mindenki számára kiszámíthatatlan véletlennek oly ritkán van sorsdöntő szerepe, hogy általában nem, vagy csak egyes és csak nagyon ritka esetben jön számításba. Meg vagyok győződve, hogy akik igazán ily kivételes véletlenség áldozatai, nem hivatkoznak erre soha.

V. A győztesek és legyőzöttek viszonyát vizsgálva nem is az fáj, hogy a győztes kiuzsorázza a legyőzöttet - ez előbb-utóbb mégis csak véget ér - hanem hogy a dolgok természete szerint, majd ha mindnyájan egyenlők leszünk, akkor sem lehetünk mindnyájan győztesek.