Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 10. szám
Az új tavasz játékos újja
Rügyet sodort az ághegyen
S most, lágyan, enyhe szája fújja
Hogy szétnyíljék és lomb legyen.
Már bús bivaly ballagva rázza
Igáját s barnúl új barázda
S peng a pacsirták éneke:
A szíveket is újra vágja,
Már mélyre szántja újra, fájva,
A vágy, a vágy, a vén eke...
A szívem kérdem: árva, gyarló
Szív, rajtad szánt-e régi láz?
Sarjad-e még a fáradt tarló
Borús rögén vidám kalász?
Tavaszi sóhaj pitypang-pelyhe,
Sovárgás reszketőkék kelyhe
A holt ugart diszíti még?
Vagy lomha dudva lep be tengve
S már csak a vérző naplemente
Komor pompája lesz tiéd?
Tompán tünődöm. Csend a tájon,
S mint aki mélységbe bukott:
Ha mozdúl, szisszen jajja fájón -
Felelnék, jaj, de nem tudok.
Minden oly furcsa, torz és visszás,
Idegen a tavaszi tisztás
És ferde ívü minden ág...
Ki lovagolt el ott a fák közt,
Az elhulló fehér virág közt?
A Szerelem? az Ifjuság?
A tavaszi sürűben állok
S már oly kábultan nézem én,
Mint búvár a bizarr korállok
Bokrát a tenger fenekén,
A fény is olyan messzi, tört fény
S a lég oly lomha, súlyos örvény,
Fulladva, fájva görnyedek,
S száz halk polip-karjával roppant
Lassan átfon s alélni roppant
A bú, a méla szörnyeteg.
Óh, fent az égen felleg úszik,
Arany felhő, angyal-hajó,
Egy angyal tán a szélre kúszik,
Inteni volna néki jó:
Oh, angyal, nézd, megöl a bú már,
Elpusztulok lent, árva búvár,
A kék örvények rejtekén...
Testvérem, angyal, szállj le értem,
Ringass a hűvös, szűzi térben,
Míg lázat és bút elfelejtek én...