Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 10. szám · / · Ady Endre: LEGENDÁK KIS LEÁNYOKRÓL
Párizsban került zátonyra egy nagy szépség romjaival, egy nagy múltnak emlékeivel s elfáradni nem tudó szerelmi kísérletezéseivel. Csak nekem gyónt meg, mindent meggyónt és nagyon sok volt a gyónnivalója, ritka esetben érdekes. Hervadó, valamikor ünnepelt, lecsúszott, búcsúzkodó, de makacs dámák esete: szerettetni, szeretni mégis, sokszor, mindig, végig.
Történeteit mégis meghallgattam, tanácsokat adtam neki, vigasztalgattam, mert nagyon szomorú volt ez az asszony. Valami hihetetlen vigasztalansággal csendült meg minden története végén a triviális bús refrén:
- Igen, igen, én unom a szerelmet s igazán nem tudom, micsoda dacos hit (mert nem igaz hit), hogy egyszer még lesz örömöm, azt keresem.
S azután jött a refrén: Konstantinápolyban jártak volt régen az urával, akinek volt egy nagyon előkelő pasa barátja, rokona a padisahnak. A pasának fia volt, tizenkilenc éves, de már a legpompázóbb ifjú férfiú, egy Adonisz.
- Csak azt a fiút szerettem, csak az az egy örömöm volt, mióta szeretnem muszáj, - így végezte mindig s már ilyenkor pityergett.
Én pedig megmaradtam, mikor Párizsba vissza-visszajártam jó, türelmes, vigasztaló barátjának, mert ő általa volt nekem is örömöm, óh, szemeim gyönyörű öröme, Célia. Fehér, fölséges gyermek, bokáig érő vörös hajjal, a barátnőm kis nagy leánya, tizenhárom éves. Megszentültem, ha néztem, a legszebb gyöngédségek, jóságok, becéző vágyak buzogtak bennem.
Hosszú esztendeig kellett messze és Párizs nélkül élnem s mikor visszatértem, a barátnőmet gyászba és öregségbe görnyedtnek találtam. Történetei még mindig voltak, de a sírást már a refrén előtt elkezdte s mikor hazakísértem, nyugtalanul kutattam, vártam Céliát.
- Céliát férjhez adtam - mondta gyászos barátnőm - az ő apjához, az egyetlenéhez, akinek a szerelme jó volt. Itt járt a pasa, rettenetes hírrel jött, a fiát titokzatos, orgyilkos kéz megölte. Meg akart ő is halni, de meglátta Céliát és én odaadtam neki Céliát, hiszen az Ő apja volt, az egyetlené, akit már hiába is keresek.
És könnybe lábadt az én szemem is és örökre elbúcsúztam az én barátnőmtől, aki élete egyetlen szerelmes örömének emlékéért odaadta egy vén embernek az én vénülő szemeimnek ő örömét.