Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 10. szám
Szokatlan félénkséggel és szerényen, szinte restelkedve mutatják ki a bankok, vállalkozások nyereségeiket. A Tőke nem járt rosszul még a nyakig háborúban levő országokban sem, hát még a semleges államokban, mint például Amerikában, ahol puffadtra hízott, mint egy torz szörnyeteg, mely a véres gomolyag felett ül, szívó csápjai vonagló emberhúsba mélyednek, hideg, merev szemével átnéz a nyomorúság felett, melyben a világ vergődik s borzasztó hasa egyre dagad. Mintha eleme volna a háború. A bűncselekményeknél, mikor a tetteseket kutatják, első kérdés, kinek van haszna belőle? A legborzasztóbb bűnténynél, melyet valaha elkövettek, a Tőke gyanúba keveredik. A tőkének haszna van a háborúból.
De a tőkét emberek kezelik, forgatják, gyarapítják - és ezekre az emberekre, gyárosokra, bankigazgatókra nem lehet és nem szabad ráfogni, hogy kedvük telne a háborúban. Oh a kezdetén nagyon meg voltak ijedve, - ők - az emberek - attól tartottak, hogy a tőkével is baj történhetik, ők konzervatívak és jobban szeretik a biztos, békés, szolid utakat, de maga a fogalom, a szörnyeteg, mintha túl nőtt volna gazdáin (vagy rabszolgáin?) a rémes anarchiában is megtalálta a maga helyét, felülkerekedett, nő és hízik. Ez kétségtelen.
A Tőke emberei talán nem szeretik a háborút. De a Tőkének haszna van belőle. Már most ezek az emberek siránkoznak és a végét akarják és megvan bennük minden jóakarat. De nincsenek e végzetesen befolyásolva? Igen - igen - bárcsak vége lenne, mindent meg kell próbálni, borzasztó, hogy így történik, őszintén óhajtjuk a békét, mondják, - s ez mind igaz, - azonban...
Azonban, ha tönkrementek volna, ha a bankok és a muníciógyárak összedűlnének, ha a milliomos tőkevezérek koldusbotra jutnának, ha a Tőke igazán bajba kerülne, ha ahelyett, hogy rohamosan hízik, sorvadozna és jajgatna, ha vezérei és rabszolgái a maguk személyében az előtt a veszedelem előtt állnának, hogy mindenüket elvesztik és éhezni fognak - akkor a gyenge sajnálkozás és óvatos vétó helyett, olyan sürgés, forgás, szaladgálás, ordítozás keletkezne, - a Tőke, végveszélyében, olyan hatalmas mozgósítást csinálna, s olyan titkos emeltyűkkel dolgozna, mellyel képesek volnának rendet és békét teremteni. De így - s ez a legjobb eset - hagyják, hogy tovább őröljön a szörnyű malom...
-
Meg lehet jósolni, hogy amint az ideje elérkezik, amint szabad lesz - amint teljesen népszerű lesz (bár most is az), de úgy lesz népszerű, hogy a hatalom is engedi, azok lesznek a legnagyobb pacifisták, akik a legnagyobb uszítók voltak. A háború részeg dicsőítői, akik úgy állították be a szemüket a kezdetén, ahogy az raison volt - dühös békeangyalok lesznek, - amint az lesz a raison. Kiáltozásuk túl fogja harsogni az emberségesek és eredetileg békések hangját - learatták a háború szellemi termését, le fogják aratni a békéét is. Nem baj - bár csak már üvölthetnének. Beérjük a csendes öntudattal, hogy az első percben tudtuk és éreztük, miről van szó s egy pillanatig el nem kábított bennünk a lárma, mellyel a világ tűzvészét csinálták. Nagyon tanulságos nézni, hogy akik szervilizmusból, számításból, s akik - mert ilyenek is akadtak - meggyőződésből, hamis teóriák alapján voltak a másik párton, mint csendesedtek el, mint fordult fejükben tótágast a gondolat - s mint tartják most készenlétben magukat az ellenkező szereplésre.
-
Nincs lesújtóbb, fájdalmasabb és gyászosabb annál, amint a népek alázatosan és halkan érdeklődnek kormányaiknál a békefeltételek után. Eddig egyszerűen elrúgták a kopogtatókat az ajtóktól, mint a koldusokat, akik alamizsnáért könyörögnek. Most - másfél év múlva, végre nagy általánosságban és igen burkoltan, de mégis nyilatkozik egyik-másik vezető államférfi a háború végcéljairól - s megkönnyebbült sóhajtás szalad át a világon - végre az emberek talán meg fogják tudni, hogy miért kellett nekik halomra gyilkolni egymást.
-
Ordítani... a piacon, vagy a sivatagban, de kiordítani azt, amit az ember gondol - ez a vágy most, mióta gondolkodni is csak suttogva lehet, úgy gyötör, mint egy betegség. A bibliához nyúlok és lángot vet előttem az írás, mint Mózes csipkebokra. Ezeket a vad prófétákat is csak most lehet igazán megérteni, ezeket az örök kesergőket, szikkadt ajkú átkozódókat rettenetes szavaikkal és fenyegetéseikkel. A világ úgy látszik, akkor is ilyen volt, de legalább néhány tehetséges ember elmondhatta róla véleményét. Esaiás, Jeremiás, Hóseás, Náhum, Habakuk, Zakariás, Ezekiel, aligha nyilatkozhattak volna oly szabadon egy mai népgyűlésen, vagy egy hírlap hasábjain, mint ahogy az ó Testamentumba belekerültek. Szavaiknak bámulatos aktualitása van, - íme, mit mond Esaiás a Fényűzés Elleni Liga törekvéseiről, a nők divathóbortjairól, mikor "a te férfiaid fegyver miatt buknak el és az erősek a harcon".
"Mivelhogy a Sionnak leányai felfuvalkodtak és felemelt nyakkal járnak, és szemekkel pillognak, ide s tova, poroszkálván járnak, és lábokkal nagy zengést, bongást szereznek.
Azért az Úr megkopaszítja a Sion leányainak tetejeket, és az Úr az ő szemérmeket megmezteleníti.
Az napon elveszi az Úr az ő lábukon való zengő ékességeket.
A jó illatra való függőket, az aranyláncokat és fátyolokat.
A főnek ékességeit, a szép csizmákat, a szoros ruhákat, a mejjre való ékességeket és a fülönfüggőket.
Az arany gyűrűket és az orrokon függő ékességeket.
Az ünneplő ruhákat, a palástokat, a fedeleket és a gombostűket.
A tükröket, a vékony gyolcsokat, a keszkenőket és a kecseléket.
És lészen a drága illat helyében büdösség és a drága párta öv helyébe szakadozott és elterjedt ruha és a szép fodorhaj helyében kopaszság és a szoros ruha helyében szoros zsák és a szép gyengeség helyében a napnak sütése."
-
Olcsó és hisztériás dolog a kávéházakban a németek esetlenségén, ügyetlenségén és durvaságán rágódni. A széplelkek és finomak azt nyafogják, hogy ők a németet becsülik, de nem szeretik, olyanok, mint a jól eltartott, kiöltöztetett, utálatosan ápolt, geil érzékiségű, kioszkokban, cukrászdákban és hotelek halljaiban ülő asszonyok, akik egy indokolatlan vágyban és bánatban úsznak, mert: "az uram nagyon derék ember... sokat keres... nagyon szeret... jól ellát... igazán egy derék, egy becsületes... jó családapa... mindenről gondoskodik... azonban..." s puffadt mellükből egy epedő sóhaj emelkedik s félig leeresztett szemhéj mögül néznek a túlsó asztal mellett ülő elegáns csirkefogóra. Az kell nekik. A francia makró, mely elbizakodott és ostoba és az angol, melynek brutalitása már akkor hajmeresztő volt, mikor békében érintkezett velük az ember. De ez a francia és angolimádat, különösen a széplelkekben, mindig megvolt, mint egyik jellemző tünete a parvenünek, mely a képzelt jobb és elegánsabb társaságot, ahová azonban őt nem fogadják be, mindig tündéribbnek találja, mint az olyan rendes helyet, ahol jól bánnak vele. Ha nem a háborúra gondolunk, mely a németséggel hallatlanul egymáshoz fűz bennünket s egyszerűen létezésünk és fennmaradásunk alapjait biztosítja, hanem a békés németséget nézzük, kultúráját, rendjét, tisztaságát, tisztességét, igazi internacionalizmusát, mellyel mindenkit, tehát bennünket is, a legnagyobb jóindulattal befogadott, ha berlini, müncheni, frankfurti és drezdai tartózkodásainkra gondolunk, mind arra, amit tőlük tanultunk s a lehetőségekre, ahogy náluk érvényesülünk - akkor igazán dühbe lehet jönni, mikor a kávéházi nyafogás azt mondja, hogy, igen, de hogy jön mindez a francia chic-hez és az angol férfidivathoz?