Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 10. szám
Vándorszomjon az ember-sebek kútján
Fölbuzgó vérből ittam én a lelkem:
Mély hitből volt az és soha hebehurgyán,
Ha én az Embert s útjait énekeltem.
Őt s a himnuszokat, amiket öt érzékünk
Öt világtáján éltünk s énekeltünk
S a vágy, a vágy volt északi sarkunk nékünk:
Hímek és asszonyok, odarögzött a lelkünk.
Óh, az Ember mi mély! Szent vére gőzén
Úrvacsoráznak mohó, vidám erők;
Hegy eladja szívét homlokunk drága gyöngyén
S víg kenyérszerződést kötnek a mezők.
De őrjöng az élet- és idegfaló inség
S bőven hullsz a mappán megkergült vonalrendér,
Rossz számvetésre vagy jó bizonyság mindég,
Te drága, te szomorú keverék: embervér.
Kenyered, borod kopik száz kapzsi vámon
S nincs föld sehol, csak nyomfaló, néma tenger',
Ezért vagy nékem halálos hitvallásom,
Öröm árvája, kenyerén ütött Ember!
Óh én az Emberért és semmi másért immár,
Az Emberért most, kit kény döglet a páston,
Szombati gyertyákul gyujtom meg kínjaim már,
Hogy lelkem a vad idők fölött messzi látszon.
Az Emberért! A véres, szent ideálért!
Jaj bukott állat s rongyszám a mai mércén;
De dögcsöndbe fullatnám lelkemet szaváért,
ha untalan sírásom mély hittel be nem érném,
Ha szivem cégérét sutára fordítottan
Csörgő sipkában futnám a forum tapsát
S ha a véremmel teleszítt lélekcafatokban
Nem látnám lelkezni az Ember véres arcát.