Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 9. szám · / · DISPUTA
Igazán, legalább egyelőre bús magyarok lettünk, pedig eddig csak szomorúak voltunk. Ez a vonás mindig ott ült homlokunkon, akkor is, mikor Párizs elegáns gobelines bútorú szalonjaiban jártunk, hófehér pygmalion szőttes abroszú, sevresi porcelánnal, arannyal, ezüsttel telerakott dús asztaloknál ültünk, ragyogó társaság közepett s piros bársony libériás, "ŕ la Louis XV. lakájok hajlongtak előttünk, amikor a Champs Elysées gesztenyései és Bois de Boulogne akácai közt jártunk, avagy Montmorencynak zöld fűtengerből kivillanó kopár várormáról néztük a messzeségbe elterülő Párizst, míg alant gyönyörű csodaként, a fenséges természet, az emberi szorgalom együttes alkotása, vérpiros kövérszemű cseresznye és őszibarack erdőség pompázott, mi akkor is haza gondoltunk. Ki a nagy alföld véghetetlen homokbuckáira, szegényes zsúpfedelű házaira, gémes kútjaira, ki a széles dunaparti városra, Andrássy útjára, aranycirádás kávéházaira, mely onnét a messzeségből még nagyobbszerűnek, még kedvesebbnek tűnt fel.
Akik kiállták a megpróbáltatás, a küzdelmek tűzpróbáját s akiknek szorgalmas munkájukért dicsőség, fény, pompa, vagyon jutott osztályrészül, mind megmaradtak jó magyarnak! Véreink törekvését nem kísérte gyűlölet, féltékenykedés, nem kellett leplezni hovatartozásukat, s habár csak egy sorukba került volna, nem kellett nekik a minden eshetőségre oly biztosító naturalisáció.
Sejtették, érezték évtizedeken át, hogy készülődik valami, hogy eljön a nagy leszámolás, a latin s germán faj mérkőzésre készül s Frankhonban minden lángba borul, mégsem lettek francia állampolgárok. Nem, nem lettek franciákká! S mikor a világháború kitört s a történelem megismétlődéseként a "gloire" nemzete, Párizs népe, elkeseredésében, félelmében, végső kétségbeesésben felidézte a XX. század modern guillotinos napjait, a jólétben élő párizsi lakók, de hű magyarok, áldozatai lettek ennek, foglyokká, földönfutókká váltak!
Az ezer veszélyen hazakerülők mit találtak itthon? Ábrándjaik, álmaik, várakozásuk, reménységük megsemmisülését, idegen lelkű embereket. Lelkesülőket a háborúért, amely új, nem egyhangú s érdekes. Érdekes jövevényekként fogadták őket, nem tudták még akkor, hogy mi a világháború rettenetessége s mikor kielégült kíváncsiságuk, újabbszerűségek felé futottak.
A menekültek pedig, oh igen, valóban összebújtak, füstös kávéházba, sörszagú kocsmába s tanakodtak, hogy miként segítsenek azokon, akik fogságban sínylődnek, burgonya melegvíz levesen élnek s szalmán feküsznek. Kintmaradottak feleségeit, gyermekeit fogadták, vigasztalták, segítvén a megélhetés keserű küzdelmeiben. S fájó szívvel gondolnak szüntelenül kint sínylődő honfitársaikra, akik most már majdnem két esztendeje rabkenyéren élnek, mert nem tudtak mások lenni, mint aminek születtek, magyarok!
Oh bocsánatot kérünk tőletek, a megnemértők helyett is, ti derék rabemberek, kik ma minden földi javaitokat egyetlen kincsetekért, magyarságotokért elveszítettétek. Bocsáss meg te rabkenyéren élő művész, író, bankár, kereskedő, iparos, ki ha talán nem vallottad volna magad magyarnak, most Párizs boulevardjain sétálhatnál s szidhatnád a bocheokat és talán sok pénzt is kereshetnél. Bocsássatok meg ti is, derék jóravaló magyar munkások ezrei. Hány van köztetek, a fogságban élők közt, aki harminc évi ott tartózkodás alatt csak a jó naptól a jó estéig tanulta meg az ördöngösen szép francia nyelvet, akik e fogyatékos nyelvtudományotokkal, de becsületes kezetek munkájával megkerestétek az évi tizenöt-húszezer frankot s Békésgyuláról, Szegedéből, Debrecenből hozattátok a szalonnát s a jófajta magyar zsíros eleséget. Szenvedtek ti mindnyájan, de azért boldogok vagytok, titeket még nem ért a szomorú kiábrándulás!
A hazájukba visszakerült magyarok várják a háború végét, várják a békegalambot olajágával s bizakodnak a jobb jövőben, hogy a szerencsétlen túltengő ideálokkal átitatott francia nemzet újra észretérjen s ők visszamehessenek ismét, dolgozni szorgalommal, kitartással, feledni a múltat, emlékezve a magyar közmondásra, hogy senki sem próféta saját hazájában. S ha majd újra a fényes szalonokban, vagy Paillardnál, Marguerynél vagy Larue bordóvörös termeiben a fehér asztalnál édes chambertin mellett ülnek, visszagondolnak haza s az emlékezés keserű árpaíze eltűnik ajkaikról és a tokajinak édes nedűjeként ott messze, a régi ábrándképek újra kiújulnak s lesznek nem bús, hanem ismét derék, hű szomorú magyarok!