Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 9. szám · / · FIGYELŐ
Nevét muszáj (korát nem szabad) elárulnom, Jékey Aladárnak hívják s Kolozsváron él. Ezüst-fehér, dús sörényű, szép oroszlánfej, meleg gyermek-szív gyermeki rosszaság nélkül. Annyit mégis (hiszen lexikonok, anthologiák úgyis kifecsegik), hogy nekünk vénülő, harcoló, még le nem nyakazott forradalmároknak, de kik már útjában vagyunk ifjúi vadságoknak, atyánk lehetne - évei számával. Egyébként azonban várt bennünket s mikor megjöttünk, örült nekünk, mint Simeon az ő énekében örült. Nem sokat írt, de negyven évvel ezelőtt írott verseivel is közelebb van hozzánk, mint kortársai avagy az egyenesen Beöthy Zsolt számára író öregen-születtek, akik gyűlölnek s szidnak bennünket, holott minden kieső impulzust az íráshoz, szegény szikkadt emberek, tőlünk kaptak bátorságot, hangot s új formákat is. Nem bukott meg a Kisfaludy Társaság tagpályázatán soha s nem engedte magát jelöltetni a Petőfi Társaságban. Nem volt nagy költő, de költő volt s költő ma is igazán és egészen. Szép, ifjú költő Jékey Aladár, aki talán harmadik, de lehet, hogy csak a második könyvét fogja nemsokára kiadatni. Ő is ama meg nem tévesztők közül való, akik nekünk örömünk és elégtételünk, megéreztek, bejelentettek, szeretnek bennünket, harcolnak értünk. Azok közül való, akiknek a művészi örök ifjúság igazán sajátjuk s nem erőlködés vagy szemérmetlen csalás. Talán most vagy mostanában közlünk vagy közöltünk egy friss Jékey-verset a Nyugatban. Szerencsések vagyunk, hogy a mi közönségünknek ilyen nemes és ifjú költőt mutathatunk be.