Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 9. szám
(Második közlemény)
Lássuk már most, hogyan alakultak a viszonyok a három részre osztott Magyarországban, névszerint hogyan alakultak a keleti Magyarországgal kiegészített Erdélyben, másodszor, a török hódoltság alatti országrészben s végül a Ferdinándnak jutott nyugati Magyarországban.
A viszonyok elfogulatlan vizsgálata arra az eredményre fog vezetni bennünket, hogy a három részre osztást követő majdnem másfél század alatt aránylag legjobb sorsa volt annak a terjedelemre is legnagyobb keleti országrésznek, melyet Szolimán Izabella királynénak, illetőleg a kis János Zsigmondnak meghagyott. Ez a terület az enyhe török fensőbbség alatt tulajdonképp önálló állami életet élt s ama kor aránylag primitív viszonyainak mértékével mérve a politikai és közművelődési fejlődésnek, időnként örvendetes virágzásnak képét mutatja fel.
A Ferdinánd király uralma alatt megmaradt nyugati országrész irigykedve szemlélte Erdélynek s a hozzá tartozó kelet-magyarországi részeknek virágzó állapotát. Az a 30 ezer arany évi adó, melyet Erdély a portának fizetett, alig nevezhető súlyos tehernek. A török nem avatkozott Erdély és a hozzá tartozott magyarországi részek kormányzatába, török sereg nem tette a lábát a területére. Hogy ennek a kelet-magyarországi államnak virágzása nem volt nagyobb és nem volt folytonos és zavartalan, azt nem a török protektorátus, hanem első sorban a féktelen és kapzsi nagyurak gyakori torzsalkodása okozta. Ennek káros hatását tetézték, időnként egészen a mértéktelenségig fokozták a nagyon is megszaporodott keresztény felekezetek viszályai. Azt a még nagyobb csapást azonban, hogy a békés állami élet folyamatát időnként valódi katasztrófák szakították félbe, melyek fenékig felforgattak minden rendet s pusztulással és vérözönnel borították el ezt a keleti Magyarországot, szintén nem a török protektorátus idézte fel. Hanem felidézték az ország sorsa intézőinek időnkénti elpártolásai a törökbarát politikától, amelynek különböző más okok mellett annak a belátható időben kivihetetlen - s a történelem másfél százados tanúsága szerint tényleg is kivihetetlennek bizonyult - rögeszmének a hajszolása volt az oka, hogy a "keresztény király" felsőbbsége alá próbálták juttatni az országot.
Az első ily veszedelmet a szeszélyes és ingatag Izabella özvegy királyné s még inkább mentora, a nyughatatlan vérű Martinuzzi idézte fel, ki a királyné felett tényleg uralkodott.
Nagy érdeme Martinuzzinak, hogy ebben az országrészben tűrhető rendet és kielégítő pénzügyi állapotot teremtett. Az országnak elég jól mentek a dolgai, a béke áldásait élvezte, de ez a különben nagyeszű ember mégis szüntelenül azt hangoztatta, hogy ha az ország meg akar maradni kereszténynek, akkor más urat kell keresni, mert sem ő maga, sem Izabella nem lesz képes a török veszedelmet elhárítani. E képzelt veszedelem ellen Martinuzzi állítása szerint csak Ferdinánd király segítsége nyújthatott védelmet. Mi volt ez, ha nem végzetes rögeszme? - vagy ennél is rosszabb?
Hisz még a közvetetlen török uralom alatti országrész is megmaradt kereszténynek. Ami pedig Erdélyt illeti, Szolimán szultán nemcsak hogy nem fenyegette János Zsigmond örökét, de ellenkezőleg: ismételve védelmére kelt Ferdinánd és utóda Miksa támadásai ellen.
Ferdinánd, ki a neki jutott nyugati magyar országrészben sem volt képes békés állapotokat fenntartani s ki egyébiránt maga is évi 30 000 arany adót fizetett Szolimánnak, nem szűnt meg Izabellát leveleivel ostromolni, hogy engedje át neki Erdélyt. Pedig, mint a tapasztalás utóbb bebizonyította, sem ő maga nem rendelkezett kellő erővel az ország megvédésére, sem több mint száz éven át utána következett utódai nem voltak képesek arra a feladatra, melynek teljesítését Martinuzzi tőlük várta s mellyel a törökkel való szakítást megokolta. Martinuzzi talán jóhiszeműen járt el, de egy merőben téves feltevés alapján vette rá Izabellát, hogy aláírjon egy szerződést, mely szerint lemond Ferdinánd javára Erdélyről, ellenben János Zsigmond megkapta volna Oppeln és Ratibor hercegséget, Izabella pedig hitbér fejében kapott volna egyszer s mindenkorra 100 000 aranyat. (Ferdinánd azonban sem a hercegséget nem adta át, sem a 100 000 aranyat soha meg nem fizette.) De Izabella, illetőleg Martinuzzi, Erdélyt valóban átadta. Ferdinánd tábornoka Castaldo egy kicsi és arra a feladatra, mely a törökellenes politika mellett okvetlenül rá várt volna, merőben képtelen csapattal 1551-ben június 4-én megjelent Kolozsvárott s Izabella két hétre rá Castaldo és Martinuzzi kíséretében sírva távozott országából, miután előbb még a birtokában levő magyar szent koronát is átadta Castaldonak. Kassa városa volt kijelölve ideiglenes lakóhelyéül addig, míg a hercegségek átadása és a hitbér kifizetése megtörténik. De miután egyik sem történt meg, az özvegy királyné fiával együtt apjához Varsóba távozott.
Ferdinánd Martinuzzi iránt hálásnak mutatkozott. Megszerezte neki a pápától a kardinális-kalapot s kinevezte a könnyűszerrel hatalma alá juttatott Erdély vajdájává. De az igazi jutalmat a barát csak néhány hónappal később, 1551. december 17-én a Castaldotól ráküldött orgyilkosoktól kapta meg. Der Dank vom Hause Oesterreich!
A török szövetséggel való szakítás zúdította Erdélyre s a hozzá tartozó magyarországi részekre az első nagy veszedelmet. Ferdinánd Erdélyben sem a kitört anarchiát nem tudta megszüntetni, sem a szultán által büntetésül Erdély ellen küldött Radul oláh vajda ellen nem volt képes védelmet nyújtani. De még az oláh vajda csapatainál is jobban dúlták az országot magának Castaldonak vallon zsoldosai. Az erdélyiek megízlelték, most már csakhamar meg is gyűlölték az igazi idegen uralmat. Az anarchia hullámai Castaldo feje fölött is összecsaptak. Már 1552. július 31-i jelentésében írta Ferdinándnak, hogy szeretne menekülni, a következő tavaszon pedig Ferdinánd engedelmével csakugyan távozott az országból. Erdély keservesen lakolt a szultán ellen elkövetett hűtlenségéért. De még súlyosabban lakolt a királyi Magyarország. Szolimán bosszuló hadjáratot indított a Ferdinánd uralma alatt levő Magyarország ellen. Csapatai 1552-ben megindultak Magyarországba s ez vérzett és pusztult. E hadjárat alatt halt Losonczy Temesvárott, Szondy Drégelyben méltán dicsőített, de politikai értelemben eredménytelen hősi halált. Ferdinánd kénytelen volt békét kérni Szolimántól s ez ragaszkodott ahhoz, hogy Erdély János Zsigmondé legyen s felszólította Izabellát, hogy fiával együtt térjen vissza elhagyott országába, magyarországi basái pedig felhívták az erdélyi rendeket, hogy űzzék el a németeket s fogadják vissza János Zsigmondot. Arra az esetre, ha ezt meg nem tennék, a szultán tudatta velük, hogy elpusztítja országukat. Ferdinánd 1556-ban június 14-én alakilag is lemondott Erdély s a hozzá tartozó területek birtokáról s Izabella 1556. szeptember 22-én öt évi távollét után fiával együtt ismét bevonult Kolozsvárra. A török szövetségi politikával való szakítás által előidézett s Castaldo nevéhez fűződő szomorú epizód tehát véget ért. Helyre állt az előbbi status quo. A sok vérontást és pusztítást Magyarország és Erdély mind hiába szenvedte. Ez mind elkerülhető lett volna.
Izabella erős kézzel ragadta meg a hatalmat s ennek megszilárdítása érdekében erőszakos eszközöktől sem riadt vissza. Azonban 1559-ben meghalt s ekkor a még csak 19 éves János Zsigmond vette kezébe az uralmat. A szultán rögtön elismerte fejedelemnek, Ferdinánd ellenben nem bírt belenyugodni Erdély elvesztésébe s lázadást szított a fiatal fejedelem ellen. Ismét a szultán sietett ennek segítségére. János Zsigmond a török protektorátusra támaszkodva s anyai nagybátyjának, a nagy tehetségű Báthory Istvánnak tanácsával élve zavartalan és szerencsés uralkodásnak nézett volna elébe. A szultán támogatására biztosan számíthatott. Az 1566-ban megindított török háborúnak főcélja egyenesen az ő uralkodásának biztosítása volt. A hosszas béketárgyalás alatt az időközben trónra jutott Miksa császár és király követei azt kívánták, hogy János Zsigmond uralma a szoros értelemben vett Erdélyre szoríttassék, de a török ragaszkodott ahhoz, hogy János Zsigmond megtartsa az összes addig kezén volt magyarországi területeket is.
Végre 1568-ban márciusban létrejött a drinápolyi béke a tényleges birtokállomány alapján, de Miksa csapatai időközben benyomultak János Zsigmond területére, minek folytán ez a tényleges birtokállomány ránézve hátrányosan módosult volna. Már majdnem háborúra került a dolog Miksa és János Zsigmond közt, de ez - rossz szelleme Békés Gáspár tanácsára - most ismét szakított a török politikával s megkötötte Miksával 1570. szeptemberében a speieri egyességet, melyben lemondott a "választott magyar király" címéről. Külön titkos véd- és dacszövetség a török ellen egészítette ki ezt az egyezséget, mely újabb viharok magvát rejtette magában s Erdélyben közfelháborodást keltett, mikor ismeretessé lett. Szerencsére a viharok nem törtek ki, mert János Zsigmond 1571. március 14-én meghalt.
Az erdélyi rendek a közóhajnak s a szultán kifejezett kívánságának feleltek meg, mikor 1571. május 25-én egyhangúlag megválasztották fejedelmüknek Báthory Istvánt. Ez a szerencsés választás nem tetszett Miksának, de belenyugodott. Báthory István megválasztása tehát bevágta az útját egy újabb németuralomnak s Erdély önállósága további száz esztendőre biztosítva volt.
Erdély a Báthoryak uralma alatt több mint húsz éven át a béke és virágzás korszakát élte. Ez a szerencsés korszak mindaddig tartott, míg a beszámíthatatlan Báthory Zsigmond a jezsuiták befolyása alá kerülve nem szakított a törökszövetségi politikával.
A királyi Magyarország lakói irigykedve tekintettek Erdélyre. Mert a királyi Magyarországra a drinápolyi béke után következett hosszú békekorszak nem hozott áldást. Miksa király ugyanis ezt a békekorszakot a magyar alkotmányosság maradványainak megsemmisítésére s a magyarság letörésére igyekezett felhasználni.
A régi magyar hatóságok már csak névleg állottak fenn, de hatáskörüket elvesztették. A nádori állás, valamint az országbíróé hosszú időn át be sem töltetett. Magyar ügyekben is a német kancellária intézkedett. A katonai bíróságok már a törvényszékek teendőit is magukhoz ragadták. Ráadásul az egész igazgatás terén hallatlan huzavona, rendetlenség és korrupció kapott lábra. A rendek hiába panaszkodtak, hiába sürgették, hogy a király a magyar ügyeket ne intézze idegen tanácsosaival és idegen hatóságokkal. A király nem az országgyűlésre hallgatott, hanem a pozsonyi kamara véleményét hallgatta meg. Ez a szolgalelkű emberekből álló hivatal pedig úgy nyilatkozott, hogy a király a magyar ügyekben is jogosítva van hű osztrák tanácsosait meghallgatni.
A magyar rendek szeme most már kezdett megnyílni, kezdték észrevenni, hogy a Habsburg-uralom alatti Magyarországnak, helyesebben országrésznek ún. önállósága csak fikció, hogy a magyar alkotmányos intézmények, azok is, melyek még megszüntetve nincsenek, csak a papíron vannak meg, hogy a királyi Magyarország a valóságban alárendelt tartomány, melyet az örökös tartományok érdekei szempontjából kezelnek. Az udvar az uralma alatt álló magyar országrészt csak holmi osztrák határőrvidéknek tekintette s eszerint bánt el vele. Az alkotmányos sérelmek mellett most már nyíltan felemelte fejét a germanizáció is. Miksa 1566-ban az augsburgi német birodalmi gyűlésnek kijelentette, hogy szándéka Magyarországot, ha a török uralom alól felszabadul, bekapcsolni a német birodalomba. Katonai gyarmatok alapítását s német katonáknak tömegesebb letelepítését is tervezték. A horvát-szlavon végeket Kanizsával együtt a király tényleg öccsének, a Stiriában uralkodó Károly főhercegnek engedte át.
Germanizáló terveinek keresztülvitelére azonban már nem volt sem pénze, sem ideje. Miksa 1576-ban október 12-én meghalt. Fia Rudolf következett utána. Ez alatt Miksa csendesebb és óvatosabb önkényuralmi és germanizálási terveit nem folytatták, mert most már nyílt sisakkal kezdték meg az irtóháborút a magyar intézmények ellen s a magyar nemzet letörésére.
Az 1587-88-i országgyűlés már világos tudatára jutott a válságos helyzetnek. Emlékiratban foglalta össze az ország súlyos sérelmeit. Követelte a magyar királyi tanácsnak visszaállítását, a magyar ügyeknek Magyarországon s magyarok által való intézését, az idegen zsoldos hadak eltávolítását. Míg tehát a török protektorátus alatt levő Erdély nagytehetségű hazafiak kormányzása alatt a béke és a közművelődési haladás szerencsés éveit élte, a királyi Magyarországban a helyzet egyre romlott s fokonként valódi rémuralommá fajult.
*
Mielőtt e rémuralomnak, s az ellene támadt nemzeti visszahatásnak leírásához fognánk, vessünk egy pillantást a török uralom alatti országrész állapotára. Nem volt ez oly kedvező, mint Erdélyé, de semmi esetre sem volt rosszabb, mint a királyi uralom alatti országrészé. Magyar nemzeti szempontból pedig helyzete határozottan jobb volt mint a királyi Magyarországé.
A régibb magyar történetírás a törökökben pusztító és romboló pogánynál egyebet nem látott. Újabb történetírásunk már kezd kibontakozni a régi egyoldalú felfogásból. A török uralom alatti országrész állapotának helyesebb megítélésére sok tekintetben új, érdekes látókört nyit meg előttünk Takáts Sándornak a magyar tudományos Akadémia kiadásában megjelent "Rajzok a Török világból" című munkája. Eddig két kötet jelent meg belőle, melyeket egy harmadik fog követni. E munka szerzője dús levéltári anyag felhasználásával valódi fölfedező útra kalauzolja a magyar olvasót. Új világításban tárja elénk az 1540-től 1686-ig török uralom alatt állott országrész társadalmi, közművelődési és gazdasági állapotát. Nagy tömegét nyújtja az új, érdekes adatoknak, melyek azt mutatják, hogy ez az eddig kizárólag rombolónak hirdetett korszak a valóságban nem volt ilyen. A hódoltságban egy minden ízében nemzeti és magyar élet folyt, melyben a hazafias felébredésnek örvendetes tüneteivel találkozunk. A török kormányzat a diplomáciai és társadalmi érintkezés, valamint a közigazgatás és bíráskodás nyelvévé a magyart tette, ami természetes is, mert a török kormányzat nálunk sem a török, sem bármi más nyelvvel nem tudott volna boldogulni. Míg a királyi Magyarország a latin és német nyelv uralma alatt állott, a török hódoltságban már a XVI. században magyar világ uralkodott. Ennek kedvező hatása volt az akkortájt megindult irodalmi fellendülésre is.
A budai basák helyesen fogták fel az adott helyzet követelményeit, felismerték saját érdekeiket s azért egyenesen a magyar nyelv támogatói lettek. Minden török basa tartott magyar íródeákot, aki a valóságban a tanácsadó és titkár szerepét töltötte be. Ezek az íródeákok a basák egész levelezését vitték, mely még a bécsi udvarral is magyar nyelven folyt. A budai basa rákényszerítette a bécsi udvart a magyar írásra. "Mindenkor magyar nyelven írasson fölséged, ne deákul, se németül" írja Ali basa 1615. június 24-ki levelében. Az erdélyi fejedelmek még a tatár kánokkal is magyar nyelven leveleztek abban az időben.
A Takáts által idézett száz meg száz levél új világításban állítja elénk a törökség és magyarság közt fennállott viszonyt s kétségtelenül mutatja, hogy ez a viszony egészen barátságos volt. Maga a szultán is tartott magyar íródeákot s magyar levelet intézett még Zsigmond lengyel királyhoz is. Bethlen Gábort a szultán magyar levelében így szólítja meg: "Az szent Jézus hitén levő uraknak felséges fejedelme, a kereszténység békességének őrzője, a vitézlő rendnek ura és méltóságos ékessége, Magyar- és Erdélyországnak fejedelme."
Bocskay Istvánhoz pedig Ali basa 1605 december 14-én írott levelét így címezi: "A tekintetes és felséges István királynak, a becsületes, vitézlő Magyarország királyának, nekem jóakaró úrbarátomnak és szerelmes atyámfiának adassék ez a levél." (Bocskay Istvánt tudvalevőleg a szerencsi országgyűlés 1605 április 20-án kikiáltotta Magyarország "felséges" fejedelmévé.)
Sok száz fennmaradt levél bizonyítja, hogy a török és magyar urak közt, még ha ez utóbbiak a királyi párthoz tartoztak is, szíves és udvarias viszony állott fenn. Deli Hasszán például így ír Huszár Péternek: "Kegyelmednek mi köztünk és ott is Magyarországban jó híre, neve vagyon. Kegyelmed eleitől fogván szablyájával kereste kenyerét és híres vitéz ember kegyelmed. Kegyelmed asztalát főember módjára tartja és sok vitéz ember eszi a kegyelmed sóját és kenyerét és borát issza. Kegyelmednek mind az ott való urak előtt s mind penig az ittvaló basák és bégek előtt jó híre neve vagyon."
A fentebb említett Ali basa még menyegzőjére is meghívta Batthyány Ferencet (ki pedig királypárti volt) s mikor Konstantinápolyba 1609-ben áthelyezték, minden szolgálatát felajánlja neki Konstantinápolyban. Batthyány meleghangú levélben felel neki: "Nagyságod mindeneknek minden jó barátsággal volt. Nagyságodat a mi szomszédságunkból az hatalmas császár maga személye mellé kívánja. Bár tovább is itt hagyta volna nagyságodat! mely nekünk is fölötte igen kedves dolog lett volna."
A "pogány zsarnokoknak" kikiáltott budai basák mindig a legnagyobb türelmességet tanúsították a keresztények iránt. A török urak magyar jobbágyaiknak keresztény papokat és tanítókat fogadtak s viszont egész csomó levél áll rendelkezésre, mely azt mutatja, hogy viszont a nyugati megyékbe sokszor a török hódoltságból hoztak prédikátorokat és tanítókat. A törökök közt a vallási kérdéseknek józan és türelmes felfogása uralkodott ugyanakkor, mikor az ország keresztény uralom alatti részeiben orgiákat ült a felekezeti gyűlölködés.
A törökök Budán nem bántották Mátyás király palotáját, megmaradt benne Mátyás híres könyvtára, mely mellé őrök voltak rendelve. Szalay László idéz egy egykorú török feljegyzést, mely így szól: "Minálunk Székes Fehérváron a királyok temetések és koporsójok minden bántás nélkül maradtak. Mikor mi Budát, Esztergomot és Pestet megvettük, valami levelet ott találtunk, egy tenyérnyi papiros is el nem veszett benne." S ez igaz volt. Esztergomban a régi képek és szobrok mind megvoltak. Csak 1595-ben, mikor a császári csapatok e várost bevették, törtek össze mindent a németek s amit össze nem törtek, azt széthordták. Ezekkel s általában a magyarországi műkincsekkel a bécsi, prágai, insbrucki gyűjteményeket gyarapították.
Törökök és magyarok közt társadalmi téren is barátságos viszonyok fejlődtek ki. Együtt lakmároztak. A törökök megszokták a boritalt is. Sokan közülük magyar asszonyt vettek feleségül. Még a többnejűségről is lemondtak.
Igaz, hogy a végeken, ott ahol a török hódoltság és a királyi terület határai érintkeztek, a XVI. század második felének nagy részét kitevő hosszú békekorszakban is folyt egy neme a gerilla háborúnak. Ezek a kalandos harcok nem egy rokon vonást mutatnak fel azokkal a legendás csatározásokkal, melyek Spanyolországban századokkal előbb a kasztíliai Cid Campeador s a hozzá hasonló vitézek és a mórok közt folytak. A Losonczy Istvánoknak, Dobóknak, Szondyaknak, sőt még a szigetvári hős Zrínyi Miklósnak és sok más hasonlóknak hőstettei is ezekre emlékeztetnek. Politikai tekintetben nem volt nagy jelentőségük. Inkább az akkor nálunk virágjában levő bátor lovagias szellem nyilvánulásai gyanánt voltak méltó tárgyai az akkori költők énekeinek. Mikor ezeket, Balassa Bálintnak s más akkori költőknek ódon zamatú verseit olvassuk, mintha egy magyar "romancero" ütemei hangzanának felénk. A romancero hangjai közben a bíráló szem természetesen észreveszi a rombolás prózáját is. Ahol a hódoltság és a királyi terület határai érintkeztek, a "végeken", a rendetlenül fizetett katonák sokszor portyáztak a szomszédos terület falvaiban. Sajnos a királyi katonaság néha évekig nem kapott zsoldot. A budai basa egy kimutatása szerint a mieink 1669-ben egy év alatt 60 000 darab szarvasmarhát hajtottak el a hódoltság falvaiból. Akár a törökök, akár a mi vitéz hajdúink, vagy az idegen zsoldosok voltak a támadók, a vitézi portyázások levét mindig a szegény magyarok itták meg. Itt is, ott is magyar falvak lakói voltak a károsultak.
Tény azonban, hogy a hódoltsági magyarság pusztulását a határszéli becsapásokon kívül nagyrészt a bécsi kormányszékek által a királyterületi magyarságra rákényszerített politika is okozta. Egy példa a sok közül: Zrínyi György a szomszédos török területen fekvő Baranya-megyei magyar községeket adófizetésre akarta kényszeríteni s egy fennmaradt levélben azzal fenyegeti meg őket, hogy ha nem fizetnek, falvaikat, városaikat fölégetteti, gyermekeiket, feleségüket, őket magukat levágatja.
A török katonaság általában rendesebben volt fizetve, mint a királyi, mely sokszor évekig nem kapott zsoldot s azért egyenesen fosztogatásra volt utalva. Egy pártatlan tanú, a német Gabelmann mester írja 1595-ből (mikor pedig az ún. hosszú háború folyt), hogy a törökök a vásáros nép áruit készpénzzel fizetik. Ellenben a császári zsoldos hadak ellen nem szűntek meg panaszkodni a magyar lakosok, hogy mindenüket elveszik, semmit sem fizetnek meg s ráadásul még meg is verik őket. Még a németeknél is gonoszabbak voltak a vallonok, kikről maguk a bécsi kormányszékek megírták, hogy sokkal nagyobb pusztítást visznek végbe Magyarországban, mint a törökök. A császári zsoldosok szemében a magyar majdnem oly ellenség volt, mint a török.
A török basák közt akadtak derék, világlátott emberek, kik nálunk sok jót műveltek. Musztafa budai basa, kinek Buda sok szép épületet köszönhet, bölcs intézkedéseivel a hódoltság jóllétét gyarapította, a kereskedést előmozdította. Mehemet budai basáról tudjuk, hogy még a hosszú háború idejében is jobbágyok telepítésén törte a fejét. A dunántúli magyar parasztság sokszor jobban húzódott a törökökhöz, mint a magyar urakhoz s ezeknek sanyargatásai elől a törökökhöz menekült. Sok iparág meghonosításáról, sok keleti szövet és szőnyeg elterjedéséről találunk adatokat a basák leveleiben. Az ország némely részében a nép közt ma is elterjedt s házi iparként gyakorolt gyönyörű hímzési munkákat a törökök honosították meg nálunk. Sok hasznos növény és gyümölcsfa szintén tőlük került hozzánk. A budai basák küldözgették magyar szomszédaiknak a török virággyökereket, a dinnyemagvakat, a perzsiai barackot és szilvát, a törökfajta kacsákat és juhokat. Eddig az volt a közhiedelem, hogy a liliomhagymákat a hollandusok hozták Európába. Ezekből a régi török-magyar levelezésekből megtudjuk, hogy ezek, valamint a tulipán is már előbb eljutottak hozzánk a törököktől. Általában a törökök nagy szakértelemmel űzték és űzik ma is a kertészetet. Vámbéry útleírásaiból tudjuk, hogy a kertészkedés a közép-ázsiai törökségnél is nagyon virágzik. A nálunk mostanában a bolgár kertészek által gyakorolt kertművelés török eredetű.
A kereskedést is előmozdították és védelmezték a törökök az általuk megszállt területen. Egész csomó levél maradt fenn, melyeket a török basák írtak a különböző magyar városok kereskedőinek. A leghatalmasabb magyar "tőzsérek" - így nevezték akkor a marhakereskedőket - a hódoltságban éltek, mert ott a kereskedés védelemben részesült s az utak biztonsága, a vásárok őrzése gondosabb volt, mint a királyi területen, hol vámokkal és mindenféle zaklatásokkal nehezítették a kereskedést. Ali budai basa azt írja a bécsi udvarnak: "A szegény áros népeket és tőzséreket ne háborgassák, ne tartóztassák. Lám az mi birtokunkban sehol senkit sem tartóztatunk, sem háborgatunk." Lehetne még sok hasonló példát idézni.
A fennmaradt iratok azt bizonyítják, hogy a török hódoltsági terület közgazdasági állapota a tizenhatodik század végéig - ama kor átlagos mértékével mérve - virágzó volt. A kedvezőtlen fordulat a tizenhatodik század kilencvenes éveiben következett be, akkor ugyanis, mikor az ún. hosszú háború megkezdődik. De ettől kezdve a királyi Magyarországban - a bécsi kormány eljárása következtében, amelyről alább lesz szó - sokkal rosszabb lett az állapot, mint a török hódoltságban.
Ami Erdélyt és a hozzátartozó nagy terjedelmű magyarországi részeket illeti - ezek, a Castaldo nevével kapcsolatos anarchia és felfordulás néhány évét leszámítva - egész 1593-ig a gazdasági és kulturális virágzás korát élték. Csak akkor - tehát a hódoltsági és királyi Magyarországban bekövetkezett hanyatlással egyidejűleg - zúdult rá Erdélyre is a csapások özöne. Itt is, ott is egy beteg lelkű uralkodó - patologikus értelemben véve e szót - idézte fel a sors sújtó kezét. Erdélyben Báthory Zsigmond, Magyarországban Rudolf.
A jeles Báthory István, kit János Zsigmond halála után 1571. márciusában az erdélyiek lelkesedéssel ültettek a fejedelmi székbe, sajnos már 1576-ban távozott az országból, mert megválasztották lengyel királynak. De a nevében uralkodó Báthory Kristóf s ennek halála után a gyermek Báthory Zsigmond alatt is egy jó darab ideig, addig ugyanis míg anyai nagybátyjának és más nagyműveltségű férfiaknak gyámsága alatt állott, Erdély virágzó állapotnak örvendett.
A portával való viszony jó volt és a hatalmas Szolimán halála után (1566), Szelim és III. Murad idejében szintén jó maradt. A török szultán kitűnő viszonyát a Báthory-családhoz jellemzi az a tény, hogy 1585-ben a moszkvai nagyherceg halálhírére Báthory István lengyel királyhoz követet küldött s rá akarta venni, hogy választassa meg nagyherceggé öccsét Báthory Endrét. Erdély tehát az 1526. után következett majdnem hetven év alatt békében élt és fejlődött.
A súlyos végzetet Erdélyre Báthory Zsigmond idézte fel. Felnövekedve ez az ifjú fejedelem a jezsuiták befolyása alá került s csakhamar szakított a törökbarát politikával. 1588-ban, tehát 19 éves korában nagykorúnak kívánta magát nyilváníttatni, de ebbe a rendek csak oly feltétel alatt egyeztek bele, ha a jezsuitákat eltávolítja az országból. Ezt ő megtette ugyan, de a jezsuiták egyenként s polgári ruhába öltözve mind visszatértek Erdélybe. (A jezsuiták betelepítése Erdélybe Possevini Antal jezsuita diplomatától indult ki. Ez a pápa megbízásából megnyerte ennek az eszmének Báthory István lengyel királyt, ki jó viszonyban igyekezett lenni a római kúriával. Ehhez az akcióhoz az unitárius vallás ez időben történt rohamos elterjedése adta meg a lökést. 1579-ben telepedtek meg a jezsuiták Kolozsvárott. Báthory Kristóf a kolozs-monostori apátságot adományozta nekik. Itt ők magasabb tanintézetet alapítottak. A kolozs-monostori kollégiumban nevelkedett a jezsuiták által katolikus vallásra térített s később Magyarországban nagy befolyásra emelkedett Pázmány Péter.)
Báthory Zsigmond fejedelem tökéletesen jezsuita befolyás alatt maradt nagykorúsítása után is. E kiszámíthatatlan, sőt talán nem túlzok, ha azt mondom, beszámíthatatlan fiatal fejedelem arra határozta el magát, hogy szakít a török-barát politikával. További gyászos életpályáján szakadatlan ide-oda kapkodás végleteiben mozgott e beteglelkű fejedelem politikája. Teljesen hozzá illő s vele szellemrokon kortárs volt a Prágában elvonultan egy lelketlen koteria vak és fanatikus eszköze gyanánt élő Rudolf király és császár. Ez a két ember idézte fel a pusztulás és vérontás ama démonait, melyek egy évtizednél tovább tomboltak Erdély és Magyarország fölött.
Minthogy nem könyvet, hanem csak egy értekezést írok, melynek célja a török-magyar vonatkozások megvilágítása, nem kívánok Magyarország és Erdély történetének részleteire kiterjeszkedni. Ezeket az olvasó megtalálhatja az illető történelmi munkákban. Álljon itt csupán annak rövid jelzése, hogy e gyászos korszaknak kezdő határköve Báthory Zsigmond szakítása azzal a török politikával, melyen országának békéje majdnem hetven év óta nyugodott és szövetkezése a vele rokonlelkű Rudolf császárral. Lezáró, - sajnos nem végleg, csak rövid időre lezáró határköve pedig Bocskay István dicső szabadságharca, melyet ez szövetségben a törökkel a hazánk életére törő önkényuralom ellen győzelmesen megvívott.
Rudolf politikájának célja ugyanaz volt, amit később Kollonics ebben a hírhedt mondásban foglalt össze, először szolgává, azután koldussá s végül katolikussá tenni Magyarországot. Rudolf elődei, Ferdinánd és Miksa alatt még álarcot viselt s óvatosan járt a kényuralom Magyarországon. A Rudolf neve alatt uralkodó lelketlen szövetkezet, melyet az akkori közvélemény lakájkormánynak nevezett el, letette az álarcot és nyíltan vette célba a magyar alkotmány és a magyar nemzet tönkretételét.
Rudolf és tanácsosai Erdély megszerzését tekintették programjuk egyik legfontosabb pontjának. A beszámíthatatlan Báthory Zsigmond, kinek a szultán hiába tett kedvező ígéreteket, ha visszatér hűségéhez, személyesen zarándokolt el Prágába Rudolfhoz, hogy vele Erdély átadása iránt tárgyaljon. Utóbb Carillo jezsuita útján folytak tovább az alkudozások. Báthory Zsigmond kész volt átadni országát Oppeln és Ratibor hercegségek és 100 000 arany évdíj fejében. Az is érdekes és szinte már a patológia körébe vágó tünet, hogy ezeknél az Erdély elkótyavetyélését célozó alkudozásoknál egyik fontos alkutárgy volt az is, hogy Zsigmond egy habsburgházi főhercegnőt kapjon feleségül, holott ez a szerencsétlen ember gyógyíthatatlan nemi tehetetlenségben szenvedett. Mária Krisztina, Károly stíriai főherceg leánya, egy nemes lelkű és jobb sorsra érdemes hölgy lett a mártír, kit Báthory Zsigmond 1595. augusztus 6-án oltárhoz vezetett.
Mikor a Rudolffal folytatott alkudozások híre kiszivárgott, érthető felháborodást okozott a portán s még inkább az erdélyi rendeknél. Az erdélyi rendek - helyesen - azt mondották, hogy míg Rudolf Budát vissza nem foglalja, addig Erdélynek nem szabad a törökkel szakítani. De Báthory Zsigmond vérbe fojtotta az ellenzéket. A főurak közül sokakat elfogatott, kínpadra húzatott, tőlük ily módon vallomásokat csikart. Tízet halálra és jószágvesztésre, hetet csak jószágvesztésre ítéltetett. A halálra ítéltek közül ötöt 1594. augusztus 30-án végeztetett ki s a beteglelkű ember gyönyörködve nézte a hóhér munkáját palotája ablakából. A többi öt halálra ítéltet később végeztette ki. A lefoglalt vagyon óriási volt. Csupán az ezüstnemű, melyet 25 szekéren szállítottak Kolozsvárra, 230 mázsát tett ki.
A terror bevált. Erdély megadta magát sorsának. Egy őrületes politika végletei közt vonaglott ez a szerencsétlen ország. Báthory Zsigmond úgy viselkedett, mint egy elmebeteg. Egyszer leköszönt, azután megbánta, ismét visszatért. Azután ismét leköszönt. Egyszer Rudolf seregeit támogatja s maga is ott harcol a magyar harctéren a török ellen. Másszor ismét a szultánnal próbál szövetkezni. Az anarchia csapásai közt vergődő Erdélynek, miután hetven év óta kevés megszakítással békében élt, most már természetesen szintén alkalma nyílt megízlelni a törökök támadásait. A Báthory Zsigmond által felidézett zavarok alatt akkora lett a nyomor Erdélyben, hogy a nép sokhelyütt fahéjjal kevert korpából sütött kenyeret. Megtörtént az a hihetetlennek látszó szörnyűség, hogy szülők saját gyermekeiket ölték le s ezek húsát ették meg. Enyeden nyilvánosan mérték az emberhúst. Hogy ez nem mese, azt az bizonyítja, hogy törvénnyel kellett megtiltani és megbüntetni.
A szenvedések és siralmak képéből Basta rémalakja emelkedik ki. Rudolf az anarchia küzdelmei közt végül - egy időre - a helyzet ura lett Erdélyben. Biztosai, élükön Bastával, 1598 április elején megérkeztek Kolozsvárra s átvették az uralmat. De ez korántsem jelentette az állami rend helyreállítását. Sőt most kezdődött csak igazán a felfordulás, melyet Mihály oláh vajda betörése és pusztítása tett még nagyobbá. De hát Basta most már úr volt Erdélyben s úgy bánt el az erdélyiekkel, mint annak idején a spanyol Alba herceg a németalföldiekkel. Egy csapással eltörölte az ország alkotmányos intézményeit. A kormányzatból a magyarokat teljesen kizárta. Tanácsosai csupa idegenek voltak. Tömeges kivégzésekkel és jószágelkobzásokkal igyekezett megszilárdítani Rudolf uralmát. A megfélemlített rendek vagyonuk egy negyedrészének átengedése fejében kaptak kegyelmet. A Basta-féle rémuralomnak már kifejezetten nemzetiségi jellege is volt. Az erdélyi magyarságnak oly fokú meggyöngítése volt a célja, hogy az ellenállásra végleg képtelenné tétessék. Basta a szászokat, bizonyos tekintetben kímélte, - a kíméletet természetesen az ő mértékével kell mérni. Meghagyta kiváltságaikat s megelégedett azzal, hogy erősen megsarcolta a vagyonos szász városokat. Különben pedig nagyarányú német telepítést tervezett. Az előkészületet ehhez a dolog természete szerint a magyar kézen levő birtokok tömeges lefoglalása alkothatta csak, mert csak úgy lehetett helyet csinálni a behívandó telepesek számára. Az elv az volt, hogy hűtlenség címén minden birtok a királyra száll s ez tetszése szerint eladományozhatja azt. A fődolog tehát a hűtlenség bebizonyítása volt, ha másképp nem ment, kínpadon kierőszakolt vallomások segítségével. Basta tehát tömegesen fogatta el az embereket s tömegesen folytak a kivégzések is. A zsarolásnak minden képzelhető módját alkalmazták. Basta tisztjei maguknak is nagy összegeket harácsoltak össze, de maga Basta legjobban gondoskodott a saját zsebe megtöltéséről. Az általa kizsarolt pénz 356 161 forintot tett ki, - akkor oly nagy összeg, hogy manapság több milliónak felelne meg. Basta három év alatt annyira megszilárdítottnak tartotta Rudolf uralmát Erdélyben, hogy 1604 április 7-én távozott Erdélyből s az ott folyó török háborúban Miksa főherceg mellett mint egyik fővezér vett részt.
A Rudolf király uralma alatti Magyarországban ugyanoly rémuralom folyt, mint Erdélyben. Némelyek szerint Basta adta volna Rudolfnak azt a tanácsot, hogy alkalmazza a magyarok ellen ezt a mondást: ebet ebbel maratok. Akárki adta ezt a tanácsot, mindenesetre meghallgatásra talált. Az egymás elleni vallási gyűlöletre bujtogatott és sok esetben egymás vagyonára áhítozó magyarok egymást marták s megkönnyítették Rudolf lelketlen környezetének az irtómunkát.
Volt ugyan Magyarországon egy külön magyar királyi tanács, de ez vakon követte a Prágából vett parancsokat s az önkényuralomnak egyszerű végrehajtó közegévé lett. Tizennégy püspök volt e tanács tagja, világi tagja csak hat volt. De ezek sem voltak jobbak amazoknál. "Néma kutyák"-nak nevezi őket a pápa számára készült emlékirat, melyet magyar katolikus hazafiak szerkesztettek. Ez azt jelenti, hogy a világi tanácstagok hallgattak, mikor az ország érdekében beszélniük kellett volna.
A magyar királyi tanács 1604 április 6-i nyilatkozatában kimondta, hogy a királyt korlátlan hatalom illeti meg. Ezzel nyíltan proklamálta a kényuralmat. Egyúttal "véres" harcra hívta fel a királyt a katolikus vallás érdekében.
Ha mélyebben tekintünk az eseményeket irányító és mozgató erők szövevényébe, lehetetlen föl nem ismernünk az összefüggést és kölcsönhatást az 1593-tól 1608-ig folyt tizenöt éves török háború és az egyidejűleg lejátszódott magyarellenes irtóháború között. Amaz a kereszténység cége alatt folyt s a török uralom alatti magyar országrész felszabadítását vallotta céljának, - de hogy valóban elérje ezt a célt, az eleve ki volt zárva, mert csak félerővel folytattatott. A magyarellenes irtóháború az akkor kilenc tizedrészben protestáns királyi Magyarországnak a katolicizmusra való visszatérítését vallotta céljának, vagyis a vallásos buzgalom álarcát viselte. Az ellenreformációért küzdők táborában bizonyára voltak jóhiszemű fanatikusok is, kik csakugyan a vallásban látták a valódi célt. De, miként a pápa számára készült emlékirat mondja, "a prágai német tanácsosok a magyar püspökök hatalmát nem az egyház érdekében növelték oly nagyra, hanem azért, hogy a püspökök segítségével a maguk zsebe javára megfoszthassák a lakosságot és az országot jövedelmeitől és tisztségeitől."
Nagy stílben, irgalmat nem ismerve indították meg ezt a kifosztási műveletet. A királyi kamara minden elképzelhető, sőt elképzelhetetlen jogcímeken hűtlenségi pereket zúdított a magyar családokra, legkivált a vagyonos birtokosokra. Valódi hadjárat volt ez hazug jogi ürügyek alatt. Mindenki rettegett, akinek valami veszteni valója volt. Az ítélet a perekben a királyi Magyarországon is, úgy mint Basta terrorizmusa alatt Erdélyben, fej- és jószágvesztésre szólt. A fejvesztés büntetését ugyan itt csak egy esetben hajtották végre s a jószágvesztéstől is sokan megmenekültek úgy, hogy nagy váltságdíjat fizettek. Leghíresebb volt a magyarországi hűtlenségi perek közt az 1601-ben megindított Illésházy-per. Ez a roppant vagyonú ember Szentgyörgy és Bazin városokat bírta zálogban. Kincstári érdekből felmondották neki a zálogot, de ő e felmondást el nem fogadta. Ezt a magatartását a király személye ellen elkövetett bűnténynek minősítették s hűtlenségi perrel támadtak ellene. Rudolf király maga sem tagadta, a bíróság elnöke pedig utóbb be is vallotta, hogy e pernek jogi alapja nem volt. Rudolf nyíltan kimondta, hogy folytatni kell a pert azért, hogy a kincstár pénzhez jusson. A cinizmusnak ekkora foka napjainkban elképzelhetetlen. Az akkori politikai morál felfogása más volt. Akkor némely magas körökben úgy vélekedtek, hogy "eretnekek" ellen minden szabad. Az ítélet az Illésházy-perben is fej- és jószágvesztésre szólt. A fejvesztés elől Illésházy István Lengyelországba menekült, de óriási uradalmait elkobozták.
A zsarolásokban még Basta erdélyi üzelmein is túltett Belgiojoso őrgróf, ki 1603-ban Felső-Magyarország főkapitánya lett. "Itt az idő a meggazdagodásra" - hangzott e cinikus olasz kalandor kedvenc mondása s mint egy régi kéziratban olvasható "fejvesztéssel, akasztással, agyonéheztetéssel" milliókat zsarolt össze. A zsarolások és jogtiprások nem szorítkoztak a nemességre, hanem nagy mértékben megindultak Kassa és a többi, akkor mind luheranus felvidéki városban a polgárság ellen is. Itt nem annyira birtokelkobzásra, mint készpénz kicsikarására ment a játék. Nyilván nagy súlyt helyeztek erre a zsarolók, mert a készpénzt ők maguk legkényelmesebben juttathatták a saját zsebükbe. Jó példa volt előttük Basta, ki az erdélyi szász városoktól rengeteg vagyont rabolt össze magának.
A felvidéki városok zsarolása idézte fel azt a nevezetes fordulatot, hogy az az antagonizmus, mely a városi német polgárság és a nemesség közt századok óta fennállott, most, mintegy varázsütésre, eltűnt. Nem is ébredt föl soha többé.
A király és közegei tudatában voltak annak, - amire egyébiránt illetékes férfiak figyelmeztették is őket, - hogy amit ők művelnek, az ki fogja hívni a nemzeti ellenállást. Tudták ők ezt maguktól is, de tudatosan hajtották bele a lakosságot a forradalomba, mert ebben látták a leghatásosabb ürügyet a további jogtiprásokra és zsarolásokra, azt pedig biztosra vették, hogy a nemzeti ellenállással szemben ők lesznek a győztesek. E reményükben csalódtak.
Eljött, aminek el kellett jönni. Betelt a szenvedések pohara. A nemzet reményei most már a török felé fordultak. A törökökben megmentőt kezdtek látni még azok is, kik eddig a királyi párthoz tartoztak. A zsaroló szövetkezet egyre merészebb lett. Eddigi sikerei által vérszemet kapva a zsaroló szövetkezet az ország leggazdagabb nagybirtokosára, Bocskay Istvánra vetette ki hálóját. Bocskaynak most már komoly aggodalmai támadtak. Unokaöccsét Bánfy Dénest semmis ürügyek alatt már 1603-ban elfogták és Bocskay csak nagy váltságdíj lefizetésével tudta kiszabadítani. Belgiojoso egyenesen belekötött Bocskay Istvánba, lefoglalta az őt illető Bihar-megyei tizedet, mi ellen Bocskay tiltakozott. Fokozta Bocskay aggodalmát, hogy Bethlen Gáborral folytatott levelezése a királyiak kezébe került, mire Concin váradi kapitány az erdélyi bujdosókkal való összeköttetése jogcímén egyszerűen lázadónak nyilvánította s hadaival megrohanta Bocskaynak két várát. Bocskay emberei az egyik esetben véres fővel verték vissza Concin hadát, mire ez Belgiojosóhoz fordult segítségért. Belgiojoso már régen kereste az ürügyet, hogy Bocskayra rátámadhasson. Ennek régebbi szolgálatai, melyeket Rudolfnak tett, eddig féken tartották a kamara és a császári vezérek falánkságát. Most ez az akadály megszűnt. Belgiojoso örömében Bocskay egészségére ivott, mikor megtudta, hogy most rá lehet fogni Bocskayra, hogy lázadó.
Bocskay, ki ebben az időben már negyvenhét éves és vérmérsékleténél fogva békés természetű ember volt, nem szívesen ment bele a forradalmi mozgalomba, de belekényszerítették. "Az Úristentől majd ugyan kedvem ellen, úgy mint ki elégtelenségemet ismervén, szólíttattam és vonattam erre!" - írja egyik levelében. Belgiojoso nagy haddal vonult ellene. Bocskay tudta, mi vár rá, ha legyőzik. Vagyona és élete forgott kockán.
Bocskayt államférfiúi képességei és társadalmi állása a nemzetmentő mozgalom vezérévé predestinálták. A nemzet szemei reménnyel és bizalommal fordultak feléje. Bámulatos eréllyel rövid idő alatt hatalmas hadsereget teremtett, melynek zömét a véghelyek egykori magyar katonái a hajdúk tették ki. Ezeket a királyi kormány elűzte, hogy német katonasággal rakhassa meg az erődítményeket. A szegény kóborló hajdúkból Bocskay egy csapással vitéz katonákat teremtett. Később, mint tudva van, letelepítette őket s ezzel megvoltak a magyarság ellenségei által tervezett katonai gyarmatok, - de magyar kiadásban, a nemzet védelmére.
A városok polgársága, valamint a szabadságában, vagyonában, vallásában megtámadott nemesség is lelkesedve vonult Bocskay zászlai alá.
A török szövetség is csakhamar készen lett. Alighogy Bocskay Kassára, hol a felsőmegyék gyűléseztek, bevonult, megjelent nála a szultán követe s átadta neki a szultán athnaméjét, mely őt Erdély fejedelmévé nevezte ki. Ennek a fejedelmi méltóságnak jogalapját utóbb kiegészítette az erdélyi rendek választása (1605. augusztusban). De már előbb, mihelyt híre ment, hogy Bocskay a mozgalom élére állt, Rudolf közegei megrémülve menekültek Erdélyből, hogy biztonságba helyezzék becses személyüket s összerabolt kincseiket.
A felkelés rohamosan terjedt s 1605 tavaszán a Kassa és Erdély közti területen már csak egy-két vár volt német kézen. Basta is kénytelen volt elvonulni a felvidékről. Szerencsen 1605 tavaszán megnyílt az országgyűlés, melyen az erdélyiek is megjelentek, köztük a majdan történelmi szerepre jutandó Bethlen Gábor is. Az országgyűlés április 20-án lelkesedéssel kikiáltotta Bocskayt Magyarország "felséges" fejedelmévé. Bocskay most már Magyarország legnagyobb részének s Erdélynek is ura lett.
A szerencsi országgyűlés emlékirattal fordult Európához, melyben föltárta a hivatalos fosztogatás és idegen jogtiprás egész rendszerét. Bocskay szabadságharcának ismertetése tekintetében egyszerűen utalok az erről szóló történelmi munkákra. Csak még néhány sor álljon itt a török-magyar vonatkozások alakulásának egyik legkimagaslóbb mozzanatáról. Lolla Mohamed török nagyvezér fölkérte Bocskayt, hogy a szultán ajándékainak átvétele és szövetségük ügyének rendezése végett jelenjen meg a budai török táborban. Bocskay a felkérésnek 1605 novemberében megfelelt. Hívei Illésházy és Homonnay Bálint kíséretében 7000 főnyi sereg élén vonult Buda alá. A nagyvezér nagy kitüntetéssel fogadta, értékes kardot övezett oldalára, jobb kezébe királyi pálcát, baljába zászlót, fejére drágakövekkel ékes, művészi kivitelű koronát tett. Bocskay levette a koronát fejéről s a mellette álló Széchy Györgynek adta át, mondván, hogy a szultán barátsága jeléül szívesen fogadja, de nem tekinti a királyság jelvényének, mert Magyarországban nem szabad senkinek koronát viselni, míg a koronás király él.
Erre megállapították a török-magyar szövetség feltételeit, a szerződő felek kölcsönösen támogatják egymást és csak együtt kötnek békét Rudolffal. A szultán tíz évre elengedi Magyarország és Erdély egész hűbéradóját, ellenben Bocskay visszaadja Lippa és Jenő várakat a töröknek.
Bocskay mögött az egész nemzet és a török szövetség állott. Magyarország királya lehetett volna, de lelkétől távol állott a hatalomvágy. Kortársai közül messze kimagasló esze és jelleme nem egy oly vonást mutat, mely Deák Ferencre emlékeztet. Bocskay is a kiegyezés és kibékítés embere volt. Létrehozta a bécsi békekötést (1606. június 28.), hogy kiengesztelje egymással a nemzetet és a dinasztiát. Bocskay megkapta Erdélyt ugyanazon joggal és ugyanazon magyarországi területekkel, melyekkel egykor Báthory Zsigmond bírta, hozzá Szatmárt, Tokajt, Ugocsát és Bereget. Megállapították továbbá, hogy a kiegyezés megtartásáért az osztrák tartományok is kezességet vállaljanak. Ez akkor nem látszott értéktelen biztosítéknak, mert akkor még nem voltak letörve az örökös tartományok rendi alkotmányai. Bocskay egyúttal rákényszerítette Rudolf királyt, hogy békét kössön szövetségesével a török szultánnal. Létrejött 1606 november 11-én a történelmi nevezetességű zsitvatoroki béke, mely mintegy kiegészítője a bécsi békének. A zsitvatoroki békekötés a magyar királynak körülbelül ugyanazt az északnyugati részt hagyta meg, melyet már I. Ferdinánd bírt. Bocskaynak jutott Erdély és keleti Magyarországból a Kassát, Debrecent Aradot magában foglaló nagy darab. A két országrész közé, Budával mint fővárossal továbbra is beékelődve maradt a török hódoltság területe. Az ország három részre osztása tehát megmaradt. De meg lett mentve a királyi Magyarország számára az alkotmányos és nemzeti lét és a vallásszabadság. Másfelől helyre lett állítva a Báthory Zsigmond esztelen politikája által a megsemmisülés szélére juttatott és anarchiába süllyesztett Erdély és a hozzá tartozó magyarországi részek számára az önálló állami élet. Ez a tekintélyes terjedelmű Kelet-Magyarország még további nyolcvan esztendőn át a magyar szabadság és nemzetiség hátvéde maradt. Ezenkívül befejeztetett a 15 évig húzódott török háború, mely az országot, - úgy azt, mely a magyar királyt uralta, valamint a török uralom alatti részeket - gazdaságilag a pusztulás szélére juttatta és elnéptelenítette.
Ez Bocskay rövid politikai szereplésének hármas nagy eredménye. Ebben adva lettek volna egy hosszabb békés fejlődésnek, a súlyos bajokból való fellábalásnak feltételei. De csakhamar kitűnt, hogy azok a démon tényezők, melyek az utóbbi évtizedek alatt annyi átkot hoztak a magyar nemzetre, nem nyugodtak bele a bécsi békekötés alkotta helyzetbe, hanem még mielőtt a békeokmánynak aláírása megtörtént volna, megkezdték a nemzet és dinasztia közt létrejött kiegyezési mű aláaknázását.
Első feladatnak tekintették eltenni láb alól ennek a műnek alkotóját. Bocskay 1606 májusban hirtelen megbetegedett. Mindenki, maga Bocskay is, arról volt meggyőződve, hogy megmérgezték. Bocskay, mint egy fennmaradt leveléből tudjuk, kancellárjára, Kátay Mihályra gyanakodott. A megmérgezés kérdése teljes jogi bizonyossággal máig sem lett tisztázva. Azonban a közvélemény nyilván Kátayt tartotta Bocskay gyilkosának. Bocskay nem gyógyult fel többé. A fejedelem, kit kortársai a magyarok Mózesének neveztek, kilehelte nemes lelkét Kassán, hol székhelyét tartotta, 1606 december 29-én.
(Folytatás következik)