Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 9. szám
*
Az alig két méter széles s alig két méter magas béresputrik egyikében laktak Marikáék. Pecsinka Ondrénak, a keszeg, görbehátú parasztnak felesége meg három férjhez adott lánya élt Marikán kívül. Pecsinka puha, akaratnélküli ember volt, itt született ebben a viskóban, már Lavicskáék két elődjét kiszolgálta, de hatvan esztendős létére talán még kétszer sem lépte át a major határát. Egész életében csak egy vágya volt, bebújni valami jó meleg lyukba és aludni, aludni, amíg csak kedve tartja. A ház gondjai soha se bántották, nem törődött a lányaival, guruló, angolkóros unokáival, mintha mind ez nem is létezett volna, szabad idejében a kemence szurdikba húzódott és csakhamar hallani lehetett száraz, egyhangú horkolását. A család legkisebb tagja fiú gyerek volt, akit Kristófnak hívtak. Ezt valamennyien szerették s ő néha még morcos apja térdein is lovagolhatott. Az öreg ilyenkor nehéz szuszogással lógatta előre a fejét és szó nélkül tűrte, hogy fia esztelenül húzza, cibálja rozsdás, ritkuló haját.
Örökösen nyomott, kielégítetlen hangulata volt ennek a fészeknek. A szülőket teljesen agyonnyomorította már az élet, a testvérek csúnyán acsarkodtak egymás ellen, de mindazonáltal ünnep és vasárnap estéken valamennyien összesereglettek az öregek szárnyai alá és egymást túllicitálva éjfélig is elsopánkodtak az ő kifogyhatatlan bajaikról.
Azon a gyalázatos estén is javában állt a családi diéta, mikor sárgán, megtépve, bontott hajjal, mint a boszorkány, Marika verődött be a mécsvilágos szobába.
- Máriám, anyám, ez a lány! - sikongott föl az anya és egyszerre torkán akadt a mindennapi lamentáció.
Az asztaltól is valamennyien felugrottak.
- Boldogságos Szűzanyám!
- Honnan jöttél?
- Krisztuskám, a vadonatúj szoknyája!
Marika szó nélkül a sarokba hátrált. Hangja nem volt, csak fogait csattogtatta, villogtatta s mint a biztos ütlegektől szűkülő kutya, nyálazva tipickölt félelmében. Ahogy az anyját közeledni látta, feltört belőle a sírás és tíz körmével bolondul kapált maga előtt a levegőben.
- Nem, nem én, mamicskám!... Megmondok mindent!... Én nem akartam, mamicskó!... Krisztuskám csak ne jöjjön ide!
Valamennyien ott álltak körülötte, káromkodtak, szitkozódtak, egyszerre beszéltek össze-vissza, hogy csakúgy rengett bele a rozoga, szűk fészek. Apjuk is kibújt a szurdikból és bambán, álmos szemekkel figyelt a kemencepadka csücskén.
- De hát a szoknyád mungóban lóg le rólad! És a pántlikád hol hagytad? És, ki rágta ki a kacád begyit?
Az öreg asszony nyelvéről pattogva, rikoltva szabadult el a beszéd. Mindig más, több hiányosságot fedezett fel a lányán, már tudta is mi történt vele, fölfújt vízibeteg testét a guta kerülgette s jámbor siránkozással szakadt ki belőle a megértés hangja:
- Hát erre neveltelek, őriztelek, mint a szememfényét?!
- Pfuj, te!
- Szajha!
Mondták rá a testvérek és émelygős szájjal köptek Marikára.
Az öreg paraszt, akinek fölkunkorodott szemvilláin még mindig ott üldögélt az édes álom, dühösen rájuk mordult:
- Mért marjátok már úgy azt a gyereket, no! Nem elég tán, hogy az olajom pusztítjátok, de még a nyugvását is ellopjátok az embernek!
- Úgy, úgy, bizony, csak jól szarvazza is föl kend a bogárkát, mert hiszen megérdemli a csúf teremtése! Meg hát, igen jól tudja kend, hogy mi is így hánytuk le a lányságunkat!
- Mi az? - ordított föl a paraszt megtorpanva. Felesége erőlködött vele, hogy visszanyomja a padkára, de nem sikerült.
Mintha egyszerre a sátán maga bújt volna bele a lusta vénemberbe, a sarokba ugrott, ökleivel leverte a visító lány kezeit.
- Hát honnan jöttél, te mulya? Miért nem papolsz?
- No mondd meg, mondd meg Marika! - biztatta az anyja és fedőn az ember elé állt.
Marika hangosan sírt és halkan, egyhangon beszélt. Mikor a sánta Misilló nevét kinyögte, az apja vicsorogva neki ugrott. De még se ütötte meg.
- Szajha! - mondta rá ő is és ő is felé köpött.
Csend maradt a szobában, csak Marika fojtott szipákolása hangzott föl mind hosszabb időközökben.
Pecsinka visszaült a kemencéhez, de nem sokáig tudott nyugodni. Sírni, panaszkodni szeretett volna, életében most először vett rajta erőt az indulat, fonnyadt testét vad tettekre ingerelte a vér. Mikor családos lányai elbúcsúztak, egy nagyot, hosszút nyelt a karcos söprűpálinkából, aztán hóna alatt a széles ácsfejszével ő is megindult.
Felesége rimánkodva belécsimpaszkodott, húzta, cibálta vissza a megzavarodott embert, de az rá se hallgatott. Majd hogy könnyebben szabaduljon a megrémült asszonytól, öklével horpadt mellébe vágott s az nyekkenve fordult be az ajtón.
Most ölni fog! Ezen az éjszakán megfizet mind azért a töméntelen keserűségért, amivel az ő életét habarták utálatos moslékká. Megfizet, ördögnek, embernek! Az egész fajta gyűlölete vadította és bicsaklós lábai, mint fürge, rakoncátlan csikók futottak vele Misillóék portájára.
A házban még fönt voltak. Az első szobában égett a lámpa, vastag bele nagy piros tölcsért szorított ki az éjszakába.
Pecsinka az ablakfa mögül leselkedett. Látta a bent lévők minden mozdulatát, még eszükben se volt azoknak a lefekvés. Egy kostök dohány, nagy kancsó állt az asztalon és Misilló anyja ölébe dűlve pipált, szopogatta a szagos, aranysárga almabort.
- Oh a pokolra valók, hogy nyalják egymást! - dörmögte a gyilkosságra készülő ember s maga se vette észre, hogy kissé ellágyult a szíve.
Kevés vártatva, hogy a legény pipával kínálgatta a vigyorgó asszonyt, fogatlan szájába ő kortyolgatta a bort, Pecsinka hangosan elröffentette magát.
A szobában egyszerre csend lett. Behallatszott a nesz, Misilló figyelve az ablakhoz lépett.
- Ki jár itt, hé? - hangzott ki bizonytalanul az éjszakába.
A paraszt a fal tövében kuporogva figyelt. Hogy fejéből kipárolgott a pálinka gőze és haragja percről-percre elfoszlódott, most valósággal gyerekes félelemmel gondolt a hóna alatt szorongatott fejszére.
Az idő már túl volt éjfélen. Az égen széles karéjban előbújt a hold s a borzas, kiéhezett komondorok, akik eddig a sötét ólak körül hasaltak, most farkukat behúzva a major közepéről vonítottak föl a sárga tükörbe.
Pecsinkának nem volt bátorsága tovább a vártán maradni, homlokára kiült a veríték és üveges szemekkel keresett menekülő utat. Gyilkos szerszámát zsebébe rejtve egérmódra a fal tövébe lapulva szökött ki az udvarból.
Az úton veszettül megugatták a kutyák s a szokatlan lármára egy kisbéres bújt elő az istállóból, ahogy az öreget meglátta tréfásan ráköszöntött:
- Hát már kendet is a nőstény után húzza a holdvilág, apóka?
- Bolond vagy a! Menj dögölni! - mormogta vissza Pecsinka és afölötti dühében, hogy a kölyök meglátta, szinte ajtóstól rontott be a szobába.
A család már aludt, de ő most mit se bánta ezt. Újra fölforrt a vére s hogy tudta itthon nincs mitől tartania, oda ment az ágyhoz, anyja mellől kicibálta Marikát és egyszuszra leverte rajta minden dühét, keservét.
Másnap, mintha émelygős, pancsos étellel rontotta volna el a gyomrát, betegen szédelgett a majorban. Ha az özveggyel találkozott, szégyenlősen lesütötte a fejét és messzi elkerülte a sánta, nagydarab Misillót. Egész nap a megrontó gyalázatos vasárnapra gondolt, haragja sokszor az ökleibe futott, de jött a szegénység kutyaalázatossága és Pecsinka tehetetlen haragjában újra Marika hajának esett.
Minden este újra meg újra kegyetlenül elverte a lányt.
Misilló azonban az egészről csakhamar megfeledkezett. Jött-ment, gondtalanul lustálkodott, mint ezelőtt s csak a hosszú gerjedelmes éjszakákon emlékezett el a sötét béreslakásokig.
Ilyenkor részegebb, szomjasabb volt a kocsmák lumpjainál, száraz, reszelősre tikkadt a torka, pihent, fiatal testét tüzesre hevítette a buzogó vér és hunyt szemei előtt kacagva hempergett a félig mezítelen lány. Álmaiban néha bársonyba, selyembe öltöztette Marikát, úgy mint a templomban a fából való szenteket látta, néha meg haragos kis macskának meztelenítette és csókolta éles körmeit, melyekkel az az ő bőrét hasogatta véresre.
Nappal aztán ernyedten, buta gondolat nélküliségben a határban csavarogta el az időt.
Egy este az őszi nyúllesről jövet Pecsinkáék viskója előtt vitt el az útja. Az öklömnyi vörös ablak alatt, karjukon nyivákoló csemetéjükkel több béresasszony tipegett a hideg sárban és kíváncsian lábujjhegyre állva bámultak át a maszatos üvegen. A kiáradó lárma Misillót is megállította, köszönt az asszonyoknak, de azok nem feleltek, szó nélkül utat nyitottak neki s mint horihorgas szúnyogok maguknak morogva besompolyogtak odúikba.
- Csutti, te eleven kígyó! Hiába bőgsz, egyszer úgy is agyondögönyözlek!
- Jaj, jaj, a Jézuska áldja meg! Krisztuskám csak a hasam ne rúgja!
Misilló hallotta Marika könyörgő sírását és látta, hogy ingre vetkőzött testét üti, rúgja az embertelen vén paraszt. Ha meg az ütlegelésbe belefáradt, vadpirosan szidta a lányt, káromkodott és roppant átkokat ordított Misillóék háza felé.
- Égesse el az Isten azt a sánta ördögöt, még a fajtáját is! Krisztus! Isten! Miatyánk! - belezavarodott a káromkodásba és öklei újra rátáncoltak a földön kuporgó testre.
Misilló csak most eszmélt egészen magára. Nagy szeretettel sajnálta a lányt, vágyott egy ütéssel holtra nyomorítani a parasztot, de nem volt bátorsága a tettre. Igaz, mélységes indulatait gyáván hazavitte, éjszaka Marika sírása, az öreg átkozódó rikácsolása zsongott a fejében és verte a didergető láz, mintha a puha, meleg fészekből akarta volna kikergetni.
- Mi bajod csibüském? - kérdezte az özvegy, mikor fia sápadt arcát, véres, kialudatlan szemeit reggel meglátta. - Rosszat álmodtál báránykám?
- Nem! - mondta Misilló és iparkodott eltűnni anyja vizsga tekintete elől. Egész nap a ház körül ácsorgott, ki se mozdult az udvarból. Tisztult fejjel minden megvilágosodott előtte, de most is félelme volt nagyobb sajnálatánál. Eszébe jutottak a morgó asszonyok, Pecsinka száraz, kemény öklei és ő a lapaj ember örült, ha anyja árnyékába húzódhatott.
Elszökött a major többi legényeitől és nem mert egyetlen asszony szemébe nézni. Kukorica fosztáskor fagyos anyja mellől a szobából hallgatta a csábító, szerelmes dalokat és az első tavaszi szántáskor mogorván ott kullogott a fél pár ökör után és naponta többet szántott meg a legerősebb szolgánál.
Lassan, lassan valósággal anyja mására formálódott, koplalt, erején felül dolgozott és kevés szava volt Istenhez, emberhez egyaránt. Vasárnap délutánonként eljárt ugyan a templomba, de csak egy lovat, a legrosszabb szekeret használta az útra és soha nem engedett időt ahhoz, hogy a prédikációt bevárja. Öt órakor kezdődött a fejés, akkor otthon kellett lennie, ha döglött lóval, félszekéren is, nehogy a tejből gyűszűnyit is elcsenjenek az éhes szolgálók.
Mikor Marika terhessége a szomszédok eszét is megkeverte, a babonás asszonyok sugdolózva szörnyű mesét szőttek a sánta megrontóról, szájról szájra adták a ritka újságot, míg az óriásira nőve az özvegy fülét is megtalálta.
Az első pillanatra a szíve is megfájdult bele, úgy érezte, mintha szúrós fullánkja volna a hírnek, mintha cudar láthatatlan karmok nyúltak volna felé, hogy elvegyék tőle embernyi fiát. De kis idő múlva mosolygott az egészen és boldog büszkeséggel csókolgatta száján a határból megjött Misillót. Az ő szemében még mindig gyönge, magával tehetetlen bárányka volt a legény, anyáskodva babusgatta, segített neki az öltözésnél, vetkőzésnél és hunyorgó szemeit ájtatosan legeltette annak piros, süppedős húsán.
- Ember vagy már Misurkám, valóságos ember! - duruzsolta ezen az estén szerelmes jókedvvel az özvegy.
Misilló lomhán ásítozott.
- Az a, bizony! - dünnyögte vissza álmosan és bedobta magát az ágyba, hogy ropogott-recsegett alatta a vén pudvás alkotmány. Valami rendkívülit érzett ki anyja nagy szeretetéből s reggel még a szokottnál is korábban illant el hazulról.
*
Hosszú idő múlt el így egyhangún, a folytonos dologba szakadtan Misilló fölött. Reggel korán kelt, este későn bújt az ágyba s az egy vasárnapi litánián kívül semmi zökkenő nem volt a körbe-körbe hajló sínekre kötött életében. A szükséges asszonyi teendőket pontosan, minden kívánni való híján elvégezte körülötte az anyja, ha meg szerelemre forrt a vére, nem válogatott a célhoz vezető utakban és nem az eredményben: pénzért, búzáért könnyen beérte vágyait. Csak a legényekkel gyűlt meg néha a baja, gyűlölték, megmorogták a kapzsiságáért, s álmában peckesen, nyitott bicsakkal jelentek meg előtte a legmarkosabbak, hogy számon kérjék tőle Marika szép lányságát.
Ezeknek a legényeknek jól megfigyelte az ábrázatukat, napközben szűkülve vigyázta mozdulataikat és akkor is a kifent pengéket félte, ha azok a fényes ekével, csengő kaszával éppen az ő almára gyűjtöttek szolgai alázattal.
Ez alatt az idő alatt Marikának megszületett a kicsinye: fiú volt, szőke, felfújt igazi tótgyerek. Kalendárium szerint Karinónak keresztelték. Marika sokáig feküdt a szülés után. Mikor felépült, házi szolgálónak állt be az özvegyhez, esztendő múltán pedig asszonynak ment egy bamba, rücskösképű kanászlegényhez. A major utolsó kunyhója volt az övék, télen mindketten az özvegy udvarán vágták a fát, disznait hizlalták, nyáron együtt őriztek a határban és így mindenki láthatta a nyomorult házaspár civakodását. A legkisebb ok miatt beállt a háború, a kanász ütötte, verte a hitvány asszonyt s ha sikerült annak a gyilkos markok közül kisiklani, az ember bolondul utána vetette magát és villával, ostorral hajszolta végig a majoron.
- Állj hát mellém, te Sátán! - sikoltott rá egy ilyen alkalommal Marika a kapuban bámészkodó Misillóra. Végső kétségbeesésében felé rohant, még egy, még egy ugrás s már ott van mellette, hogy védőül maga elé tolja a legényt, ha akarja az, ha nem.
Nem érte be, botló lábait kiütötte alóla az ura s mint valami bőszült medve borult rá kérges ökleivel.
- Könyörülj hát rajtam! - hangzott az asszony el-elszorított hangja.
Misilló nem segített neki, egy pillanatig állt mozdulatlanul, aztán befordult a házba és závárra csukta maga mögött a kaput. Később szégyellni kezdte gyávaságát s hogy ne kelljen Marikával szembe kerülnie kiparancsoltatta az udvarból.
Misilló napról-napra csúfabbá, ellenszenvesebbé vált a majorbeliek előtt, az öregek félték, a fiatalok gyűlölték, de ő mit se törődött velük, testestül, lelkestül csak a dolognak élt.
Karácsony előtt fölüzent a hegyre a pásztorhoz, hogy az idén a durva somfa helyett, piros meggyfalábat hozzon neki. Újesztendő második napján pedig bement a városba és erős vaskarikát húzatott új lábára, végébe éles acélszöget srófoltatott, hogy ne kopjon, ne csússzon a megfagyott rögön. Észrevette, hogy két esztendeje semmit se nőtt s csak éppen a kifoszolt vége miatt volt muszáj kicserélni a somfát. Úgy gondolkodott, most már betelt a lénia, az ember csak huszonöt esztendeig nyúlik, minek volna hát jó tovább is az időt lopni a mankók cserélgetésével.
Mennél idősebb lett, annál inkább kifejlődött benne a zsarnok, pénzsóvár ember sajátos egyénisége, mindenben az arany vakító színét kereste, munka után keresztül tapogatta a parasztok gúnyáját, éjszaka kiket a meleg fészkéből, hogy rálessen a csőszre vajon nem-e aludt el az egy pillanatra is. Ha béresei ilyenkor látták, a fal felé fordultak kemény vackaikon és dühös morgással átkozódtak a kósza lélek ellen. A gyerekek is eltanulták szülőik gyűlöletét s anélkül, hogy értelmét tudták volna, átkaikat ők is elmondták maguk között.
Egy téli napon Misilló is meghallotta vigyázatlan gyalázkodásukat. Az istálló előtt állt, mikor a gyerekek, mintha valamit kerestek volna, mélyen a havas földre görnyedve jöttek felé azon az úton, amelyen ő érkezett. Fagyos ujjaikkal lépésről-lépésre a hóba böktek és hangosan egyszerre mondták:
- Erre ment a sánta ördög! Erre járt a sánta ördög!
Misilló egy ideig figyelte a gyerekek mondókáját, mikor tisztán megértette, nesztelenül közéjük állt.
- Kitől tanultátok ezt az éneket? - kérdezte a még mindig kurjongató, figyelmetlen csöppségektől.
Ahogy a gyerekek meglátták, hirtelen torkukon akadt a szó, rémülten egyenesre emelkedtek, aztán vad sikoltozással futottak szét valamennyien más-más irányba.
Misilló egy percre ijedten megtorpant, nem értette meg mindjárt a körülötte történteket, majd egyszerre mélységesen elszomorodott és könyörögve csalogatta vissza a megfutamodott sereget. Azok hátra pillantani se mertek nagy rémületükben, mint valami csetres megkergetett patkányok szöktek be a rongyos, alacsony ajtókon.
- Hát olyan nagy bűn az, ha az ember igazán vigyáz a holmijára? - kérdezte Misilló otthon az anyjától.
Az özvegy a meleg kemenceszurdikban bóbiskolt, már félig aludt, mikor a fia megjött, de most egyszerre megelevenedett s mint valami boszorkányos masinából tüzesen forrt, rotyogott a féktelen önző beszéd.
- Kis bolondkám, hát bűn lehet az, ha a folyó folyik, a tűz éget, az Úr Istenke pokolba löki a gonosz lelkeket? Nem báránykám, ez nem bűn és még ennél is inkább nem bűn, ha a gazda vigyáz a jószágára, mint a tulajdon szemefényére! Vagy talán, nincs bent a prédikációban a tékozló fiú története, aki csak a moslékos vályú mellől engesztelhette ki az ő Urát és apját?! A gazdának őriznie és istápolnia kell a birtokát, merthogy ez az ő vére, élete!
Misilló szó nélkül hallgatta anyját s amíg az kézzel-lábbal segített nyelve pergéséhez, ő alig is értett meg valamit az egészből, szájtátva azon csodálkozott, hogy karattyolhat össze ennyit egy teremtett lélek. De végezetül komolykodva megvakarta bozontos üstökét és ezt mondta:
- Éppen így valahogy gondoltam én is!
Lecihelődtek. Az öreg asszony néhány pillanat múlva hápogva-krákogva fújta a kását, Misillót azonban gondolatok gyötörték, fárasztón ide-oda forgatta az álmatlanság.
A délutáni gyerekekre gondolt, akik között ott volt Marika fia is, az ő fia és pajtásaival együtt bőgte apja csúfnevét. - Milyen tojás formájú feje van szegénykének - mormogta őszinte sajnálattal s most úgy érezte, magához kellene venni a gyereket, hogy ember nevelődjön belőle. Hiába, mégis csak az én vérem. Egyszerre feleszmélt, az anyja prédikációja jutott eszébe, a gazdag ember vére a vagyona. Gondolatai csökönyösen megálltak, sokáig dobálta magát a két véglet között és végre is az arany vallása térítette magához, melyből ugyan semmit se értett, de igazságát már rég minden porcikájába beedzette az élet. Éjszaka kétszer is bejárta a majort s még alig pirkadt, mikor a béresek élén az erdőbe indult.
- Hahó, no!
- Húzd meg!
Szája nem fájdult bele a hajszoló ordításba, szeme nyugtalanul a szolgák mocskos kezefején röpködött és maga is inaszakadásig vágta, fejszézte a halálra szánt fenyőket.
- Gazdám, rossz hírt hoztam, lábaim roskadoznak a futástól, de még se tudom, idejében érkeztem-e?
- Nyögd ki már, no! - mordult rá a legény s egy vágásig se hagyott föl a kopácsolással.
- A mamicskája hívatja gazdámat!
- Mamicskó?
- Hát!
- No?
- Talán a halált érzi, szegényke! Folytonosan sír, meg a gazdám után rimánkodik, meg olyan, mint a sárga faggyú.
Misilló abbahagyta a munkát, a szemeit befutotta a víz, de a szája tétován mosolyogva rángatózott. Nem tudta ésszel felérni, hogy az ő mamikájának valami komoly baja lehetne.
- Hát jöjjön már, kend! - csimpaszkodott bele a szolgáló. - Messze van odáig, az öreg emberből meg könnyen kiszáll a lélek.
- Ugyan no, bolond! Mért rémítgetsz! - mondta Misilló lelketlenül. Aztán meg hirtelen elpityeredett és futva indult meg a major felé.
*
Dohos, fullasztó meleg volt a szobában. Az ablakon át fehér sugarakban világított a nap, szétfolyt a sárga pallón, megragyogtatta a súrolt asztalt, a rongyos szalmaszéket és millió porszem, pehely táncolt a tiszta sugárláncban.
Misilló szó nélkül az ágyhoz lépett és bamba értelmetlenséggel meredt anyja arcába, mely tüzes lázzal égett ki a duzzadt, tarka cihák közül.
Csend volt, csak a kemencében lobogó rőzse aggodalmas muzsikája hallatszott.
Sokáig állt a legény a fájdalomtól szinte kővé meredten. Aztán nyöszörögve térdre esett s mint valami félénk, magára hagyott gyerek így mondogatta:
- Óh jaj, jaj, hát mért nem néz rám mamicskám!... Meg akar halni és velem nem is gondol... Óh, óh... én pedig azt hittem, hogy soha se fog meghalni. Óh, jaj, jaj, én mamicskám. Óh! Óh!...
Így múlt el a délután.
Alkonyatkor kissé magához tért a beteg, megismerte a fiát. Arcáról lemálltak a tüzes rózsák s hogy ernyedt tagjai újra megelevenedtek, szerelmes hálálkodással vonta szájára a térdeplő legényt. Amíg önző anyás csókjaival Misillót fürösztötte, égre fordult szemekkel imádkozott.
Aztán egyenesen felült s a szolgálónak parancsolt:
- Hozzál egy kis fazicska tejet. De ne ám, hogy a legfölösebbet kotord elő... Istenem, jaj, hogy mért is nem mehetek magam!... Mondom csak abból a leszedettből hozzál! Már egész jól érzem magam.
Misilló is ott ette meg vacsoráját az ágy szélén ülve, közben a munkáról beszélgettek s már a hold is rég elhúzódott az ablakból, mikor elváltak. Lefekvés előtt az özvegy még egyszer össze-vissza csókolta a fiát.
- De aztán máskor ne ijesszen így rám! - mondta boldogan vigyorogva Misilló.
A majorság asszonyainak minden átkozódása, halálkívánása dacára is két hét múlva újra az udvaron volt az özvegy, de nem a régi mindent befutó vizsla fürgeséggel. Szemlátomást töpörödött össze, a betegség gyökeresen beleette magát, nehéz köhögéssel vergődte át a legszebb hónapokat. Hogy megjöttek a nyári melegek, csomós lábai kidagadtak a papucsból, szemei már nem láttak el a porta végére és nem hallotta tisztán az emberek szavát, akik pedig folyton ott súgtak-búgtak körülötte, mintha csak éppen az ő pergament-bőrére alkudoztak volna. A legkisebb neki nem tetsző dolog most módfölött kihozta sodrából, mindenkit tolvajnak gondolt, féltette vagyonát, hogy saját gyomrán koplalta meg, amennyivel esetleg mások többet ettek a házban és néha görcsös rohamok vettek rajta erőt nyomorult tehetetlensége miatt.
Egy este így szólt a fiához:
- Óh, báránykám, én tudom, hogy neked már van egy fiad! A vörös Karinó a te fiad, de én eddig nem szóltam erről. Tudom, hogy te erős, egész ember vagy, akinek nem lehet egykönnyen elcsavarni a fejét és én ezért nem szóltam. De tovább nem hallgathatok, érzem, hogy én már nem soká szívhatok egy levegőt veled.
Misilló a téli haldoklásra gondolt, szólni akart valamit, de anyja leintette és ő hangosan elröhögte magát.
- Bizony, Misurkóm, én már a sírhoz vagyok közelebb és mondom neked, a helyembe ne végy más asszonyt a házba, mert az egy csapásra megrontja egész életedet. Te jó ember vagy, bogárkám, és a jó embernek rossz asszony lesz a párja, a jó asszonynak meg rossz ember. Ezt mindig így boronálja össze valami pokol-szellem, gondolj csak a te apádra báránykám. És ne higgyél senkinek, mert aki gyaláz, az az aranyaidra sápítozik és aki csókol az már nyalogatja is magához az aranyaidat.
Misilló úgy tett, mintha értené a beszédet, bizonygatóan hümmögött, bólogatott, de ahogy anyjától elszabadult, mint a köd, az egész egyszerre lepárolgott az eszéről. Az ő lelke is tele volt ugyan mindazzal a harácsoló vággyal, a könyörtelen munkalázzal, de nála még nem jegecesedett kemény, okos gondolatokba az érzés, csupán a nyers ösztönök dolgoztak benne, melyek állandó zűrzavarban tartották hangulatát. Hol káromkodott, hol bolondul nevetett, néha pedig, főleg a dologtalan télidőben oktalanul szomorú volt és minden semmiségen kész volt sírva fakadni. Anyja ez a poros pénzestarisznya volt az egyedüli személy, akit igazán szeretni tudott, a parasztokat halálosan gyűlölte s a többi asszonyt is csupán ízes, eleven figuráknak érezte s mintha azok valamennyien csak az ő állati ingereinek csillapítására teremtődtek volna. Munka közben is sokszor eszébe jutott az anyja s most, hogy az beteg volt, éjszakánként fölkelt hozzá, borral itatta, téglát melegített a lábaihoz és puhán a maga ágyiruháival is betakargatta.
- Hideg van, Misúrkám!... Megfagyok!...
- De hiszen kánikulában vagyunk! - mondta a legény csodálkozva. - Nem értem, hogyan vacoghat kend, hiszen az én bőröm alól meg vért szorít ki ez a megveszekedett hőség.
- A halál ez, báránykám... A halál!... Érzem a hideg kaszavasát.
Minden panaszos szó mázsás súllyal ülte meg Misilló lelkét, most nem elégítette ki a szakadatlan tevés-vevés, fölös ereje alkalmat adott az elmerülésre, gondolatban állandóan anyja mellett volt és nem talált módot érzelgősségén könnyíteni.
Egy napon a szokottnál korábban, az első szekérrel jött meg a földekről s valami furcsa, rosszat sejtő érzés egyenesen a szobába hajtotta.
Félhomály volt bent.
Misilló a vetett ágyhoz állt, lehajolt a vánkosok közé, hogy megcsókolja a beteget, de az csodálatosképpen hiányzott a kihűlt fészekből. Misilló rémülten föltúrta a dunnát, vánkosokat, mintha morzsányi holmi után kutatna, aztán ordítozva rohant az ajtónak.
A cifra láda tetején meglátta az anyját.
Olyan volt az ott a sötét sarokban, mint valami sárga, szennyes tollú madár. Misilló köszönésére meg se moccant. Üveges szemei nyitva voltak, de nem világítottak, fodros, fehér főkötője alól, mint döglött szürke kígyók lógtak ki az ősz hajcsomók.
A gazda lármájára két szolgáló jött be az itatástól.
- Meghalt! - mondta Misilló és anyjával szemben leült a padkára. Nem tudta mi történik körülötte, mozdulatlanul meredt maga elé és ezer bajában azon gondolkozott, hogy milyen sárga, kis csonk lett az anyjából.
- Hát ez a halál?... Mintha valami lefaragott volna belőle...
A két szolgáló hangosan siránkozott, mintha tulajdon életüket vesztették volna el, kezeiket tördelve áldották a rút kis halottat.
- Mit nyafogtok itt! Mit akartok még tőle?... Nem halljátok, hogy vízre bőg a jószág!...
Az asszonyok szipákolva kitakarodtak, Misilló pedig elborultan közelebb csúszott a padkán. Nézte, nézte az anyját, érezte, hogy most valami szépet, az egész világot megrázót kellene csinálnia és tehetetlenségében nem tudta, mit kezdjen a hullával.
Nehéz, fullasztó érzések nyomorgatták, a fejét nagyobbnak érezte az akós hordónál, melle hörögve panaszkodott, de egy enyhítő könnycsepp se tudott kiserkenni a szemén.
*
Misilló másnap elküldött a városi papért s az öreg plébános pompás temetést eszelt ki a gazda költségére.
- Holnap már a földbe tehetjük szegénykét. - Sürgetőzött az öreg, mikor a pénzkérdésen túlestek.
- Igen... igen... izé... De hát a cséplés, tegnap hordtuk be a jószágot, bűn marad majd annak mindenik elgurult szeme... Ő pedig sohasem akarta, hogy kár essen miatta a jószágban.
- Én nem bánom, virágom, hisz elvégre is te vagy a boldogult fia.
Aztán hirtelen másra terelődött a beszéd. Az öreg karon fogta Misillót s az udvaron jártak föl-alá. Mint csak ünnepeken, ezüstgombos fekete ruhája volt a legényen.
Körülöttük szaporán folyt a munka. Mintha semmi különös eset nem érte volna a házat, a lányok éneket dúdoltak, a lovak nyerítettek a járgányban s pattogva, ropogva táncolt a száraz szíj a masinán.
Misilló, ahogy a papnak felelgetett, minden gondolatával azon tűnődött, hogy miért nem kötötték be a lovak szemét, mikor azok így fele idő alatt kidőlnek a forgásban.
Mikor a pap elkocsizott, ő még sokáig küszködött magával az udvar közepén állva. Bántó, keserű érzések dolgoztak benne, szeretett volna a hanyag béresnek esni, bolondul megdögönyözni azt a szédülő lovak miatt s csak nagynehezen sikerült lecsillapítani magát. Megszállta a halott nyomasztó közelsége, bűn lett volna kikelve pörbe kezdeni, esetleg még káromkodni is. Fejét megadón elcsavarta a járgányról és nagy türelmesen bement a házba.
A koporsó a szoba közepén állott. Az ablakokat új lenfüggönyök vakították, a halott fejénél két szál viaszgyertya hunyorgott s a falakon színnel befelé fordítva sötétlettek a vásári szentképek s az aranyrámás tükör. A szoba négy sarkából halk zümmögéssel áradt ki a virrasztó siránkozó éneke.
Misilló nem szólt, a székre ülve mereven nézett az anyjára. A halott mozdulatlanul pihent a fehér-fekete csipkék között, vézna teste nyomtalanul beleveszett a könnyű takaróba, csak ráncos, hideg feje sárgállott ki a keretből, mint valami fonnyadt, túlérett gyümölcs.
Néha fölkelt a legény, durva falába esetlenül csetlett-botlott a csendes finom homályban. Majd ájtatos imába kezdett, két ujját a szenteltvízbe mártotta és vigyázva, mintha valakinek a megijesztésétől félne, megöntözte anyja illatozó koporsóját.
Estére más asszonyok váltották föl a virrasztókat és velük együtt Misilló is kidűlt a sorból. A konyhában vetettek neki ágyat, de hiába kívánta a nyugvást, körülötte, mintha megelevenedett volna a csend, őrült zenebona zavarta az eszét és apró aranykarikák futkároztak csukott szemei előtt.
Nem volt maradása.
Kiosont az istállóba, itt kissé megcsillapodott, jólesett hallania a barmok kérődzését, a béresek nyugodt horkolását, gondtalan eleven életet érzett maga körül s lassan őt is elnyomta az álom.
Másnap és a harmadik napon is újra beült a szobába s még az ennivalóját is ott fogyasztotta el a halott mellett. Semmi mással nem törődött, élénk leselkedő szemei tompán magukba fordultak, fülei mellett hangtalanul veszett el a kinti munka zaja s ha kíváncsisága valakit a szobába hozott, annak darálva beszélt a halott dicséretére és együgyű, gyerekes meséket talált ki jóságáról.
Az emberek figyelmesen végighallgatták áradozását, ha nyelve megakadt egy-egy furcsább szóban, maguk is segítették gyarló eligazodásában és az első kedvező pillanatban észrevétlenül kihúzódtak a szobából.
- Eszét vette a szomorúság! - mondták egymás közt a szabad levegőn s egyikük se kívánt még egyszer szembe kerülni a gazdával.
Vasárnap az egész majorban megállt a munka. A portát előző este tisztára söpörték, telt jászol előtt kérődzött a jószág s a parasztok apraja-nagyja bocskorosan, ünneplőbe öltözve gyülekezett a tágas, tiszta udvaron. A városból már kora hajnalba megjött a pálinkás szájú, cifra temetésrendező, komoly megilletődéssel előénekelt a halottnál, aztán gyorsan ráborította az ezüstös koporsótetőt és kezében pajkos ütemben nagyokat kongtak a fára vert kalapácsütések.
Misilló ott állt a gyülekezet élén, nem énekelt, nem imádkozott hangosan, csak a száját biggyesztgette és néma kínjában nagyokat roppantott tömpe, repecskés ujjain.
Früstök után hangos siránkozó énekszóval indult meg a menet a város felé.
Borús, sötét nap volt. Az éjszaka dühös zápor vonult el a major fölött, sűrű, szürke lucsokká áztatta a mészporos talajt. Az özvegy halottasszekere után, Misilló mögött sorakozva ballagtak a parasztok. Az út fárasztó volt, az emberek féltve egyetlen jócska gúnyájukat messze húzódtak egymástól s minden figyelmükkel magukat vigyázva, mint púpos szürke, hosszúlábú gémek nyújtózkodtak a szekér után. Lassan, lassan az énekről is megfeledkeztek, nyomasztó ünnepi csend volt a határban, csak a talpas átázott bocskorok cuppogása hangzott ki a nehéz, ragadós sárból. A temetésrendező szűrbe gubózva szunyókált a kocsis mellett.
Misilló a koporsóra függesztett tekintettel vízen, sáron keresztül követte a fröcskölő szekér útját. Mintha valami láthatatlan kéz vezette volna, lábai biztosan hágtak egymás elé. A koporsó ezüstpapír angyalai között anyja kicsiny madárfejét kereste, szeretett volna valamit mondani neki, sírva elpanaszkodni gyötrelmeiről, mert ő még mindig nem tudta megérteni, hogy valaki csak úgy egyszerűen meghaljon s csak éppen őtet, Misillót hagyja nyomorult árvaságra. Eleinte észre se vette a körülötte lévő hallgatást, már az út szélen libasorban ugrándozó parasztokat, de hogy az újra megeredt eső kissé lehűtötte az idegeit, önkénytelenül megérezte elhagyatottságát. Könyörögve fordult a parasztokhoz:
- Az Isten szerelmére, ne maradjatok úgy el! Énekeljetek, hiszen ez a csend megöli az ember szívét.
A parasztok vissza ereszkedtek a pocsolyás útközépre és alázatos énekre köszörülték rikácsoló gégéjüket. Az eső nagy cseppekben szemetelt, az asszonyok fejükre borították nehéz szőrszoknyájukat, az emberek keblükbe rejtették zsíros, átizzadt kalapjukat és hajadonfőtt, vakon taposva a sarat, mint rekedt össze-visszadobált sípok magas régiókig nyújtották meg a monoton gyászdalokat.
Mire a városba értek, az egy temetésrendezőn kívül, csurom vízre ázott az egész menet.
A templom előtt már türelmetlenül várakoztak rájuk a három papok, fejük fölött megszólaltak az ércnyelvű harangok s csakhamar nagy idegen tömeget hozott össze a kíváncsiság. Voltak köztük, akik még városi otthonából emlékeztek a halottra s most gyalázkodón sugdostak róla szomszédaiknak. Aztán zümmögve, krákogva ők is a menethez csatlakoztak.
Az eső már elállt s a nap szinte felégetni készült a halottvivő emberek útját. Vállra emelve négy parádés legény vitte a koporsót, melynek puha deszkáiból sűrűn párázott a beivott esővíz és sarkain kövér cseppekben könnyezett az ócska festék.
A temetőben szédülés fogta el Misillót. A sírásók egykedvű munkája, a parasztok őszinte meghatódása, az egész élet, melyet az elhanyagolt szomorú kert árasztott körülötte, megszázszorozva visszhangzott a lelkében. A behantolásnál hangos, panaszló sírás tört ki belőle. Az öreg pap a másvilági találkozással vigasztalta és megáldotta árva élete útját, mikor a szekér megindult vele.
A parasztok közül az erősebbek, a hegyesebb könyökűek szintén a szekérre furakodtak, másik részük pedig egymás közt marakodva fáradtan, nyakig sárosan csak késő este szállingózott haza.
A gazda házában még éjfélkor is világos volt az ablak. Misilló ébren volt, úgy süvegesen, ünneplő ruhában magányosan ült az asztalnál, előtte alig megturkálva állt az aludt étel.
Amíg mások a városban jártak, az otthon maradottak előkészítettek a holnapi munkához, rendbe hozták a halottasszobát, az új lenfüggönyök féltve a láda fenekére kerültek, a képek színes rikító ábrázatukat mutatták le a falról, a legyek elfoglalták zegzugos birodalmukat a mállott, szúette tetőgerendákon és estére minden visszazökkent a megszokott kerékvágásba.
- Hát miért nem teszi magát komóttá, gazdám?
Misilló feltekintett. A szolgáló egész bejött, benyomta maga mögött az ajtót. A rendes hétköznapi öltözetben volt, kezében kancsót tartott teli almaborral.
- Hoztam, hogy igyon gazdám, ez majd kissé megtisztítja a fejét. Ha asszonyt veszít az ember, ha még a tulajdon szülője volt is az, soká sír utána a lélek.
- Jól van! Majd ha megkívánom!
- Erőltetni muszáj, ha másként nem megy! Kóstolja csak no! Semmiből se jó a sok, ha meg valaki a szomorúságtól megzabál, annak aztán kampesz! Mitől is bolondul hát meg az ember, ha nem éppen a szomorúságtól.
- Ne zúgj! Nem fogadtalak meg tanítómnak! - mordult rá Misilló és egy ütéssel kicsapta a korsót az asszony kezéből.
- Ejj-ha, kendet se muszáj már igen őrizni a bolondulástól! Maholnap majd könnyen megláthatja kend tulajdon képén is kötőféket.
- No most meg fordulj ki, mert...
Az asszony megrémülten csapta be maga után az ajtót s hogy biztos volt gazdája zavarodottságában, nagy csendben fészkelődött be szalmás ágyába.
Kevés vártatva Misilló is elköpte a lámpát, kimerülten bújt meg a süppedős vánkosok hasán.
- A dögök, hogy jönnének rám. Milyen jól is megérezte, ő, szegényke.
Még sokáig nem jött rá álom. A négynapos virrasztás, magaemésztés fölverte, összebogozta minden idegszálát, úgy érezte, mintha kemény drótkötelek mozognának a bőre alatt, nem találta a helyét. Végre is, mint fázós kis gyerek, anyja meleg, puha karján aludt el.
(Folyt. köv.)